24.fejezet

Írta: Ringnar

A nap már rég melegen ragyogott le a városra, mire Ravo és Ghlo asztalhoz ültek. Szarka felszolgálta a reggelit, s míg a többiek falatoztak, dudorászva útravalót csomagolt. Yaba Ghlo vállára telepedett, felborzolta tollait, majd apró gomb szemeit lehunyva gubbasztott.

Ravo elővett egy térképet, félresöpörte a morzsákat az asztalon és kiterítette, majd tele tömött szájjal magyarázni kezdett:

- Urnahes. Ide lépünk ma be. A bűvészeknek tetszene ez az ország. Meg neked is, veréb.

- Ne nevezd Yabát verébnek - mordult rá Ghlo rosszallóan - és nyeld le a falatot, mielőtt beszélsz!

- Szóval Urnahes - folytatta töretlen lelkesedéssel Ravo, és újabb szőlőszemet dobott a szájába. - A mágikus nagyhatalom a kontinensen. Találnátok ott varázskütyüket dögivel magatoknak, az szent. De mi nem készülünk nagyon mélyre hatolni, csak itt a határ menti hegyvonulatnál maradunk. Szarka elkísér minket egy rövid ideig, hogy minden lazán menjen.

- Pontosabban, csak a határig, ami itt van egy köpésre – vetette közbe mosolyogva a nő. - Utána már feltaláljátok magatokat.

- Yaba azt mondja - tolmácsolta Ghlo a démon elmebeszédét -, Urnahesről hallott előző életünkben, bár sosem jártunk ott. Az ősi birodalmak közül való.

- Ez az egyetlen olyan ország, ahol még működnek az ősi mágia iskolák - vetette közbe Szarka. - Ezek már az utolsó mágiaháború idején, négyszáz éve is álltak. A többi országban a régi iskolákat mind bezárták sötét mágia használata miatt.

- Igen, erről tudunk - hajolt közel Ghlo Ravóhoz, hogy ha lehet, a nő ne hallja. - Akkoriban éltük az előző életeinket.  Az emberek egymás között keresték a gonoszat és ha valaki gyanúba keveredett, azt legtöbbször elűzték vagy megölték. Cinóber is egy ilyen, mára bezárt iskolába járt, ugye? Ő honnét származik?

- Látod, ez nem rémlik - sutyorgott válaszul a férfi. Eltűnődött.

– Szerintem északi az istenadta. Ha itt történt volna az eset, biztos itt is bezártak volna minden iskolát.

- Én úgy képzelem, mindegyik iskola használt fekete mágiát.  Sokan járhattak így, csak mi épp Cinóberről tudunk.

- Nem, Cinóber lepaktált a Démonistennel - emlékeztette Ravo, hangjában inkább elismeréssel, mintsem elborzadással. - Szerinted hányan jutnak el ilyen szintre? Sőt, nekem egyszer azt mondta, előtte senki sem csinált hasonlót. El tudom róla hinni, hogy az egész fekete mágia dolgot ő fedezte fel.

Ghlo felkuncogott és a fejét csóválta. Azonban néhány pillanat után homlokráncolva sandított a férfire.

- Tisztázzuk csak! Amit mi fekete mágiának hívunk, az lényegében nem más, mint az emberi és a démoni mágia keveréke, nem? Ezt használja Oktra is… Nem, Yaba szerint Cinóber még nem használta ezt a fajta mágiát. Ez kifejezetten Oktra műve. A két mágiát használhatják együtt úgy is, ahogy azt Csillagudvar Könyvének elrejtésére használták. Viszont a két szövet teljes összekeverését Oktránál láttuk először. Cinóber csak a démoni mágiát használta ember létére. A Forrásból tudott meríteni…

- Ki az a Cinóber? - kíváncsiskodott Szarka, de a két útitárs túlzottan el volt merülve a beszélgetésben, hogy meghallja.

- A legjobb, ha kifaggatjuk a bohócot, ha visszatér - dőlt vissza a székébe Ravo és elégedetten nézett körbe. - Hölgyeim, felőlem indulhatunk.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Delroy Gahariet gondolatban meghányta-vetette, hogy mit tegyen a két katonával;

Válaszúthoz érkezett, és terve végkimenetelét nézve egyáltalán nem volt mindegy, milyen döntést hoz.

Nem számított arra, hogy a holdfarkas és hű társa ennyire szorosan a nyomukban fognak loholni.  A kapuknak be kell záródnia, és ők ezt komolyan veszélyeztetik. Mindenképp le kell lassítani őket!

De hogyan? Meg nem ölheti őket, még szűkség van rájuk a későbbiekben. A tervhez ragaszkodni kell! Némi kicsapongás belefér - rugalmasnak kell lenni -, de egy ilyen méretű hibánál minden összeomlana. A Kegyvesztett Harcos és Fehér Árnyéka fontos szerepet játszanak majd a célvonalnál.

Vagy talán mégsem?  Oktra, a Jelölt Holló anyja belekavart a játékba. Ő helyettesítheti a katonákat.

A baj egyedül az, hogy arra az őrült nőszemélyre nem lehet építeni. Teljesen kiszámíthatatlan. És túl erős! Viszont a katonákkal együttműködve sikerülhetne megfékezni... Ó, az az átkozott démonasszony!

A mellette álló varázslóra pillantott. Erling arca nem árulta el, mi járhat a fejében. Érthetetlen módon az ő érzései voltak leginkább rejtve Cinóber előtt. Még Yabán is könnyebben tudott olvasni, hiszen mindig csak Ghlót kellett a gondolkodásmódja középpontjába helyezni.

Ekkor Erling hirtelen Cinóberre nézett.

- Milyen varázslatokat ismer? – kérdezte.

- Hogyan? Megtámadjuk őket? - kérdezett vissza a férfi meglepetten.

- Muszáj lesz. A többiek itt lehetnek a közelben. Ezt a kettőt fel kell tartanunk! - hadarta a varázsló elszántan. - Én valaha csatamágus voltam, de nem vehetem fel a versenyt egy démonnal és egy holdfarkassal. Ha képes volna varázslattal fedezni, lenne némi esélyünk időt nyerni… Öhm... Mi a gond?

Erlinget teljesen kizökkentette a gondolkodásból, mikor meglátta, Cinóber milyen elbűvölten bámul rá.

- Nem gondoltam, hogy ilyen nemes, harcos lelked van! – mosolygott rá a vörös hajú férfi lenyűgözve. - Nem is vagy olyan magadnak való, érzéketlen figura, mint amilyennek tűnsz!

- Már megbocsásson! - háborodott fel Erling, de Cinóber csak folytatta.

- Ó, nincs semmi baj. Szóra sem érdemes. Ismerek pár varázslatot, nagyon is! – gyorsan előkaparta a rongyai közül a kártyapakliját, mire Erling dühösen kiütötte a kezéből a lapokat.

- Már te is? - jajdult fel a bűvész, és megtörve bámulta a földön szétszóródott kártyákat. - Mi baja van mindenkinek a kártyáimmal? Először a démonvadász… - motyogta fejcsóválva és hajolt volna le, hogy összeszedje a lapokat, mire a varázsló megragadta rongyos ingét.

- Most nincs időnk erre! Az Akadémián tanultál. A Démonistennel harcoltál, nem igaz? A többiek talán –isten tudja, miért - elhiszik, hogy a képességeid kimerülnek homályos látomásokban, és nem téptek szét, de én pontosan tudom, mit jelent az, ha valaki egy hírhedt varázslóiskola növendéke volt. Szóval szedd össze magad, különben az első ellenfeled én leszek!

- Jól van, testvérem, jól van! Nem kell felkapni a vizet! –csitította Cinóber -Tisztára olyan vagy, mint Kóbor Vihar, amikor elkapja a farkaskór! Csak vicceltem, no!

Erling elengedte a férfit, aki gyorsan megigazította rongyait.

- Szívesen megmutatnám neked most rögtön – folytatta pillanatnyi csend után, könnyednek szánt hangon a bűvész -, mire képes a valaha élt legnagyobb lélekmágus a kismadara nélkül, ha a barátja megszorongatja. Ám az az életembe kerülne, és nekem még terveim vannak ezen a földön! Legyen elég annyi, hogy ilyen közel állhatunk a két katonához, és hangosan vitázhatunk anélkül, hogy észrevennének. Lehet, nem tűnt fel ez az apróság, de ez nem a széljárásnak köszönhető. Most pedig szépen eliszkolunk, és kitaláljuk, hogy merre van a helyes, katonamentes út.  Ja, és van itt még valami!

Delroy Gahariet meghozta a minden szempontból helyes döntést. Kezét lassan felemelve néhány szót suttogott. Erling feszült figyelemmel kísérte az igézés folyamatát. Delroy a katonák felé irányította varázslatát és útra bocsájtotta, majd büszkén nézett társára.

- Hogy tetszik? Egyszerű bűbáj, mesteri szintre fejlesztve. Még egy erős démont is elkábít. A többi legyen a jövő titka! - S valóban, Erling nem akart hinni a szemének. Cinóber bűbájának köszönhetően mind a két katona mély, öntudatlan álomba süllyedt.

- Menjünk, barátom, nincs sok időnk! - terelgette volna el a bűvész, de Erling hirtelen ötlettől vezérelve kitért útjából és a kábult holdfarkashoz futott és letépte a nyakából a medált. A medált, amelybe több, mint ötszáz éve a gonosz sámánok egy lány lelkét bezárták. Saját nyakába akasztotta, elrejtette ruhái alá és már sietett is vissza.

Cinóbernek épp csak szempillája rebbent, képzeletben azonban lesöpörte a játékmezőről a gondosan felállított bábúkat. A figurák szanaszét hullottak, végül koppanva-pattogva landoltak a végtelen, fény nélküli terem padlóján.

Szótlanul megemelte Yaba testét és elindultak visszafelé a csúszós úton.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Eljött a búcsú ideje. Ghlo szeretett volna ez alól kibújni, de Szarka elkapta és megölelgette. Mikor a lány végre kiszabadult, előre iszkolt, magukra hagyva a régi társakat.

Ravo épp köszönetet akart mondani a nőnek, mikor az csontropogtatóan megölelgette őt is.

- Vigyázz magadra, ördögfióka! – mosolygott kedvesen a nő.

- Jól van, jól van, most ár eressz el! - hörögte Ravo, inkább a helyzettől, mintsem a nő karjaitól fulladozva.

- Büszke vagyok rád! ­- nézett rá nagy komolyan Szarka. - Volt erőd és bátorságod hátat fordítani a Rendnek, ami már csak keserűséget, meghasonlást és fájdalmat okozott. Viszont a hirtelen nyert szabadságodban légy óvatosabb! Attól tartok, csak boldogtalanságot hozol magadra. Te jobbat érdemelsz!

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, de inkább ne is folytasd! Nem szeretem, amikor felöltöd a bölcs nagymama-ábrázatod…

- A lányról beszélek - bökött Ghlo felé Szarka, mit sem törődve Ravo mellébeszélésével. - Tudod, hogy ő egy holdfarkas. Ezek a büszke lények sosem állnának szóba egy emberrel.

- Nem értem. Láttad, hogy mi beszélünk egymással. Nem fog felfalni, vagy mérgében széttépni. Bár tett már rá kísérleteket… - tapogatta meg fintorogva a karját az emlék hatására.

- Tudod, hogy értem! - csattant fel Szarka, pedig Varian Ravo ábrázata egyértelműen rácáfolt erre. - Úgy nézel rá, mint egy lányra, és ez nyugtalanít engem. Ő holdfarkas. Ráadásul hamarosan hazatér…

Ravo végre elkapta a női eszmefuttatásnak csavaros fonalát és idegesen felcsattant.

- A Szent Holdra! És milyen jól teszi! Épp azon dolgozom minden erőmmel, hogy hazatérjen a démonjával egyetemben! Nem nézek én sehogy sem! Jó ég, Szarka, megártott neked a falusi élet! - Kellemetlen csend állt be. Ravo sóhajtva lehajtotta a fejét és megborzolta a haját.

- Kedves, hogy aggódsz értem Szarka - mondta végül lágyabb hangon -, de felnőtt ember vagyok. És már nem vagy a társam. Kiléptél mellőlem, ha még emlékszel. Eddig is megvoltam, eztán is csak túlélem valahogy. Minden jót Szarka!

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Másnap tovább folytattuk utunkat.  Nem volt értelme sietni, hiszen a varázslóink még mindig nem értek minket utol. Szarka ellátott minket élelemmel, útbaigazítással és a jó kívánságaival, majd elbúcsúzott tőlünk. Megígérte, hogy ha találkozik a társainkkal, segítségükre lesz. Ghlo és Ravo kipihenten, frissen haladtak az ösvényen. Én hol piciny szárnyaimmal repkedtem, hol gazdám vállán ücsörögtem.

Voltak előnyei is ennek a pinty-formának. Szabadnak éreztem magam, igazán láthatatlannak. Az emberek nem akartak a csuklyám mögé lesni, nem bámultak meg. Még Lanton, egy kisgyerek is szívesen játszott velem félelem nélkül.

Sajnos ez a test más egyébben nem volt praktikus. Védtelen voltam, hiányzott két drága szablyám és a köpenyem, a zsebében lapuló sok kinccsel.  Nem beszélve arról, mennyire haszontalan voltam gazdám számára. Mágikus képességeimtől majd teljes mértékben meg voltam fosztva, hisz a testcserélés varázslata teljesen kimerített. Hiába pihengettem és tápláltam a testem, nagyon lassan tudtam összeszedni magam. Alig voltam erősebb, mint Blanco, az átlagos pinty, és ennek gondolatától is felállt hátamon a toll.

Magam sem értettem egészen, miként sikerült megszöknöm akkor, hiszen a mágikus nyakörv elzárta előlem a mágiám, de úgy képzeltem, ez biztosan a térgyűrű használatakor keletkezett résnek tudható be. Örültem, hogy így alakult. Még ha nem is a legszerencsésebb úton menekültem meg, de még éltem, és a testem sem veszett el.

 Két napon át a hegyvonulat lábánál haladtunk, próbáltuk megközelíteni a helyet, amennyire lehetett, anélkül, hogy sziklát másszunk, ezért inkább kerültünk. Harmadnap alkonyatán folyóparthoz értünk, ami határozottan jó hír volt. Ezek szerint már nem voltunk messze Csillagudvar kapujától, merthogy a könyvből kiderült, hogy ez a kapu neve. A parton haladtunk tovább egész éjjel.  A Zöld folyó sebes sodrású volt. Nem túl széles, de bővizű. E folyó mentén volt úti célunk.

Mivel nem siettünk, Ghlo emberi alakjában maradt, s nappal gyalogoltunk. Ravo a sötétben nem látott, ezért valamennyire igyekeztünk tekintettel lenni rá és addig haladni, amíg világos volt. Éjfélkor meg is álltunk a folyóparton pihenni.

*          *          *

Alig bújt elő a nap, ébresztenem kellet az alvókat, hiszen egy kósza lidérc járt épp arra. Szerencsénkre nem kellett vele bíbelődni, velünk mit sem törődve osont is tovább. Mivel már senki sem tudott visszaaludni, felkerekedtünk. Mentünk, amíg el nem értük a helyet, ahonnan kezdve kénytelenek voltak a többiek sziklát mászni. A nap második felében már ereszkedtünk le a mélybe. A hegymászás kellőképp kimerítette Ghlót és az embert is, de végre megérkeztünk oda, ahol a kapunak lennie kellett. Ahogy Erling mondta, a folyó vágta, mély szakadék felett lebegett. Lepihentünk, ettünk, és vártunk.

Egy nap elteltével végre megérkezett Erling is, magával hurcolva két testet. Egyik pehelykönnyű és mozdulatlan volt, de a másik súlyos, izgága, és folyamatosan görcsösen köhögött.

Jó öreg testemet viszontlátva összeszorult a szívem. Megtépázottan, nyomorultul feküdt az ember karjában, megalázva és kiszolgáltatva. Tudtam, hogy hiába súlytalan, a testem a mágus számára egy kellemetlen, visszataszító teher. És ez nagyon fájt.

Gyorsan vissza próbáltam térni belé, de nem ment.  Ekkor tűnt fel csak, hogy a mágikus nyakörv még mindig eredeti testemen van. Erről valamiért teljesen megfeledkeztem.  Lehangoltam telepedtem gazdám vállára. Ghlo segített a betegnek egy kényelmes helyet varázsolni, Erlingnek adott az útravaló maradékából, majd miután a férfi lefeküdt aludni, leült, és nekem szentelte figyelmét. Elsírtam neki bánatomat, hogy örökké madárként kell élnem. Erre Ghlo csak megcsóválta a fejét, és odalépett a letakart testhez. A nap még nem ment le, de a hold már haloványan látszott a kék égbolton. Gazdámba lassan visszatért fajtájának emberfeletti ereje. Leguggolt a test mellé, majd megmarkolta a nyakörvet, és megpróbálta letörni a vékony nyakról. Nem ment. Ghlo döbbenten pislogott le a kezeire.

- Ennek sikerülnie kellett volna. Egy farkas ezt le tudja törni – motyogta döbbenten. Én azonban ekkor már tudtam a választ. „Az én nyakörvemet Oktra készítette. Valószínűleg ebben is keveredik a démoni és emberi mágia. Ehhez nem vagy elég erős.”

- Ugyan, felébred Erling, és valami megoldással fog szolgálni - vígasztalt a lány teljes bizonyossággal. Összehúztam kis madárszemem, megszokásból, mintha lenne értelme mimikának egy csőrös kobaknál. Mi újabban ez az emberekbe vetett feltétlen hit? „Mi van, ha nem tudja Erling a megoldást? Hogy fogjuk így bezárni a kaput?” kérdeztem.

- Akkor is bezárjuk valahogy. Nehézkesebben, de nem lesz más választásunk – felelt gazdám.

„Az azt jelenti, hogy a démonvadász egyedül lesz az oltalmazótok, míg varázsoltok. A kapukat kivétel nélkül őrzik. Nem lesz könnyű a varázslatot véghezvinni. Egy férfiember önmagában kevés. Nem beszélve arról, hogy nem bízom rá szívesen az életedet. Nem értem, te miért bízol ennyire bennük.”

- Nem lesz egyedül a harcban, és biztos vagyok benne, hogy mindent megtesz, hogy védelmezzen.

„Miért?” szegeztem neki a kérdést. Nem felejtettem el, ahogy a sebesült Ravo utolsó erejével is a bűvészt óvta Oktrával szemben. Vagy, hogy foglyul ejtett gazdámért harcba szállt a katonákkal. Nem az ember jellemével kapcsolatban voltak kétségeim. Engem sosem az emberek érdekeltek. Egyedül csak a gazdám.

- Csak tudom - rántotta meg a vállát, hogy le kellett ugranom róla ijedtemben. Tettem egy kört és visszaültem a helyemre. Sokáig hallgattunk mind a ketten.

- Mesélj anyukádról! - törte meg a csendet váratlanul gazdám.

Anyukám? Meg kellett mosolyognom. Lassan, mérlegelve kezdtem neki a történet, ami már nagyon-nagyon rég óta el volt temetve bennem. Ahogy szó szót követett, egyre könnyedebben folyt a beszéd. Oktra Cellyan története, ahogy én ismertem;

Egy Alsóbb Ház gyermekeként született. Tehetséges, céltudatos, éles eszű lány volt, szokatlan élénkséggel. Bekerült az Akadémiára, ami előtte alig fordult elő - a mi iskolánkba elsősorban a nemesek nyernek felvételt. Mindenki dicsőítette erejét és képességeit.

Sikeresen teljesítette küldetését és védelmezte a holdfarkasát.  Visszatérve azon volt, hogy katona legyen, ami pedig addig származása miatt lehetetlen volt. Zsoldosnak szegődött.

Így ismerkedett meg egy előkelő ház fiával, az apámmal, aki, démonokra nem jellemző módon teljesen beleszerelmesedett. Eddig azt gondoltam, ő is viszont szerette apámat. Most már nem tudom, apám nem csak eszköz volt-e a nőnek a felkapaszkodáshoz? De végül is, nem is számít…

Összeházasodtak.

Apám katona volt, így anyám is könnyedén bekerült a csapatba. Ezután sokat kalandozott az emberek világában, remek kapcsolatokra tett szert, így megválasztották a Tanács tagjának.

Ezután nem sokkal születtem meg én. Apám nagyon örült nekem, anyám viszont nem érezte otthon jól magát, így hamar elhagyott.

Visszatért katonának. Apám folyton róla mesélt. A nagyszerűségétől. Természetes, hogy olyan akartam lenni, mint ő.

Ám Oktra egyszer csak eltűnt. Nem kaptunk felőle több hírt. A Forráshoz sem kapcsolódott többé. Apám nem tudott nyugodni. Félt, hogy baja esett, ezért elindult megkeresni. A többi bestia persze nem értette apám ragaszkodását és hűségét. Legtöbben bolondnak tartották. Szokatlan démon volt ő is, meg kell hagyni. Végül neki is nyoma veszett.

Úgy mesélték, hősök voltak mindketten. Egymást védték a végsőkig. Ezt gyerekként szívesen elhittem, de ma már tudom, hogy az igazsághoz ennek semmi köze. Szerencsére, mire hazakerült a testük, és nyilvánosság elé került a halálhírük, végeztem a tanulmányaimmal és megkaptalak téged. Nem sokan múlott, hogy ott ragadjak örökre.

- Hazakerült a testük? – kérdezte Ghlo.

„Igen, ez a szokás nálunk. Ha egy démon a földön meghal, akkor a lelke megszűnik létezni.  Esetemben az, ami ebben a kismadárban most lapul. Marad az a test, ami ott a földön fekszik. Ez az, amit megbűvölnek, hogy képes legyen a másik síkon is létezni” feleltem. „A hollófejes szablyám például apámé volt. Mikor hazahozták, elvettem tőle a fegyvert. Az örökségem része. A bűvölet hatására tudom az Árnyvilágban is használni. Mindig velem marad, bármelyik világba lépek.”

- Akkor Oktra szándékosan akarta a halálhírét kelteni…

„Gondolom, igen. Mivel apám teste mellett találták az övét, azt is feltételezem, hogy vele is ő végzett. Nincs rá bizonyítékom, de elég nyilvánvalóvá vált, miután találkoztunk. Lehet, apám tudomást szerzett az ügyeiről, lehet, meg akarta állítani. Vagy csak azért ölte meg őt, hogy senki se kételkedjen a nő halálában. Az biztos, hogy Oktra ekkor már a saját sötét terveivel és az új mágiájával foglalatoskodott. Ezért akart megszűnni létezni a Démonvilág számára. Feláldozta a testét, és cserébe szabad mozgásteret kapott. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de jobban örülnék, ha akkor tényleg meghalt volna.”

- Sajnálom… - mondta Ghlo részvéttel a hangjában, ami bár nagyon kedves volt tőle, egyáltalán nem tetszett. Sosem akartam, hogy a gazdám sajnáljon.

„Nincs miért. Nem számít” vágtam rá gyorsan. „Nem kellett volna, hogy váratlanul érjen. Igazán gondolhattam volna. Különben meg, nem is ismertem a nőt, aminek így utólag nagyon örülök. Nem túl rokonszenves személyiség.” Mindketten megkönnyebbülten nevettünk.

„Akkor most ideje” váltottam témát somolyogva „, hogy levetkőztesd Cinóbert.”

Gazdám nem okozott csalódást:

- Micsoda?! - kiáltott fel hangosan, mire Erling mordult egyet álmában, a bűvész pedig felköhögött. „Meg vagy őrülve? Miért tenném?” kérdezte immár gondolatban, visszafogottan, de a teljes elképedés hangján.

„Valakinek gondoznia kell szegény beteget. Az én tenyérnyi szárnyammal pedig nem fog menni. Elmondom, mit kell tenni. Csak csináld, ahogy mondom, és meggyógyítjuk pár napon belül.”

- Pont ez hiányzott még nekem - sóhajtott nagyot a lány. Aztán nekiálltunk együtt megmenteni az embert.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Mikor Erling felébredt, már lemenőben volt a nap. Csodálkozott, hogy miért nem rázta már fel valaki hamarabb, ugyanakkor szívből örült, hogy ez nem történt meg.  A többiek mind ébren voltak, egyedül a betegük aludt mélyen. Ghlo mellette ült és valami zavaros főzetet készített. Körülötte a démon gyógyszerei voltak szétszórva, inkább türelmetlenséget és pánikot, mintsem Yaba rendszeretetét tükrözve.

Ravónak már csak hűlt helyét látta. Felkelt ő is és lesétált a folyóhoz. Nagyon szerette, ha sikerül vízpart mellett letáborozni. Bátyjával minden ilyen alkalommal együtt pancsoltak. Egyedül viszont már nem találata szórakoztatónak a dolgot. Gyorsan megmosdott, felöltözött és visszament a táborhoz. Ravo már ott volt. Nedves ruháit teregette a napra. Rajta kívül minden változatlan volt.

Erling udvariasan köszöntötte társait és Ghlóék mellé ült. Elmesélte, milyen élmények érték az út során, a találkozást a katonákkal. Meglepetésére Ghlo sztoikus nyugalommal számolgatni kezdett az ujján.

- Hát igen, letelt a tíz nap. Most már nem köti őket az ígéret. Nyugodtan megölhetnek. - Rövid csend után így folytatta;

- Yaba arra kér, vizsgáld meg, hogy a nyakán lévő bilincset miképpen lehetne levenni.

Erling lélegzetvisszafojtva lehajolt a testhez és közelről szemügyre vette a nyakörvet. Szörnyen feszélyezte, hogy közben Ghlo hatalmas zöld szemeit rá meresztette és valószínűleg a kismadár is pontosan ugyanezt tette.

- Ahhoz, hogy leszedjük, szűkség van emberi és démoni mágiára egyaránt. Emberi mágiát én tudok szolgáltatni, azonban szűkségünk lenne egy démonra.

- Csodás - tért vissza a főzetéhez gondterhelten Ghlo, és kis ideig elgondolkozva kavargatta a méregzöld löttyöt. - Este akkor is bezárjuk a kaput - szögezte le végül. - Négy élet után sikerült találkoznom egyetlen egy démonnal - Yabán kívül -, aki történetesen meg akar ölni. Nincs időm száz évet várni, hátha a legközelebbivel szerencsém lesz. 

Erling egy pillanatig mérlegelte, hogy kijavítsa-e a lányt; Utere és Oktra, az határozottan kettő.

Ravo felhorkantott a háttérben:

- Könnyen beszélsz. Ti ketten majd kántáltok, a kismadár csiripel, a bűvész szundikál - mint mindig -, én meg gondoskodjak mindenki biztonságáról. Ugye senki előtt nem titok, hogy a dimenziókapukat őrzik?

Mindkét férfi a lányra nézett várakozóan, de nem érkezett válasz a démonvadász provokáló kérdésére. Ghlo mintha meg sem hallotta volna azt, látszólag minden figyelmét főzetre fordította.  Egyedül penge vékonyra összeszorított ajkai árulták el, hogy Ravo szavai célba találtak. Ezzel a gondterhelt arckifejezéssel a lány  - Erling megállapítása szerint - egészen a bestiájára hasonlított. A varázslónak megesett rajta a szíve.

- Sikerülni fog - mosolygott rá Erling bíztatóan, majd segített neki a folyadékot kis üvegekbe önteni, mielőtt a lány mindet elpocsékolta volna. Az igazat megvallva, Erling éppúgy aggódott, mi lesz velük a démon ereje nélkül. Cinóber se tudott nekik segíteni. Hárman kevesek voltak ahhoz, hogy a kapu őrzőit legyőzzék. De talán elegek ahhoz, hogy időt nyerjenek, amíg a kapu bezárul. Egyedül a bezárásra szükséges időn tud változtatni.

Így hát a délután hátralevő részében gondosan begyakoroltatta Ghlóval a ceremónia mozdulatait és varázsigéit. A holdfarkas szerencsére tehetségesnek bizonyult, és gyorsan tanult.

Amint leszállt a nap, Ghlo összehívott mindenkit és rekedt hangon kiosztotta a parancsokat.

- Yaba felrepül megnézni a kaput. Én végigviszem a ceremóniát és megpróbálom egyedül bezárni. A két ember pedig közben vigyáz rám.  

- Ennyi a terv? - horkant fel a vadász. – Úgy szeretnék csak egyszer egy értelmes tervet hallani a társaságtól!

- Nem tudja, mire vállalkozik! - adott hangot kétségeinek Erling is. - A varázslat túl nagy méretű. Nem sértésből mondom, de nem elég erős hozzá.

- Az lehet, de Ravo sem elég erős hozzá, hogy egyedül védelmezzen minket, nem igaz? – vigyorgott a farkas gúnyosan a démonvadászra, aki ezen már őszintén elnevette magát.

- Ezt visszakaptam. Jól mondtad, kölyök.

- Ne aggódj - fordult vissza a lány Erlinghez szokatlan kedvességgel. - Mindent megtanítottál, hogy sikeres legyen a ceremónia. Most már csak segíts az embernek!

Yaba felröppent, Ghlo pedig nekikészült a varázslatnak. Erling szíve vadul kalapált. Hosszú évek óta először érezte, hogy van vesztenivalója. Hogy a mellette lévők a bajtársai, akik bíznak benne, akinek nem akar csalódást okozni. Együtt harcolnak, egy célért, amiben neki fontos szerepe van. Ő egy Látó. Egész életében elutasítást kapott emiatt, de most végre megértette, mit is jelent ez. Hogyan kamatoztathatja anyja örökségét. Eszébe jutott a mellkasán lógó medál is, ami hirtelen új értelmet nyert számára. Nélküle most nem lenne itt. Minden, amit eddig átoknak hitt, vagy felesleges küzdelemnek, valójában okkal történt az életében, hogy most felkészülten állhasson a próba elé.

A pinty csak repült és repült, míg már csak egy apró pont volt az égen, majd eltűnt a szeműk elől. A társaság csak mozdulatlanul, várakozóan bámult az égre. A csendet Ghlo kiáltása törte meg.

- Megtalálta!

- Készüljetek! – emelte fel kardját Erling.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Sosem jártunk Pestisföldön.  Az Urnaheshez tartozó kis szigetcsoport mindenki számára tiltott hely.

Nevét a hajdani sötét gyógyászati kísérletek miatt kapta. A hely azóta lakatlan. Se démon, se lidérc, se ember be nem teszi oda a lábát. Félő, hogy aki ide téved, valamilyen olyan betegséget szed össze, amely később gyógyíthatatlan volta miatt kiirtaná az egész kontinenst. Senki sem tudja, milyen szörnyetegek lapulhatnak még ott.

Mégis, mind felismertük, hogy ezek a lények közülük valók voltak. Gonosz mágiával létrehozott, csápos, vörös nyálkás lények jöttek elő a semmiből. Eredetileg hárman voltak. Olyanok, akár az iszap. Összeolvadtak eggyé, vagy szétosztódtak apróra. A penge nem sértette őket, ütés nem ártott nekik. Képlékenyek voltak, és érintésük mart, akár a forró sav.

Ghlo hamar rájött, hogy tehetetlen ellenük. A legjobb, amit tehet, hogy igyekszik elkerülni az érintéseket és minél hamarabb bezárja a kaput. A feladat korántsem volt olyan egyszerű.

Ravo kezében egy új - eddig legalább is nem látott fegyver volt. Hasonlóan a korábbi kütyüihez, lőszerrel működött, ám annak egy továbbfejlesztett változataként a tüze pontosabb és hatásosabb volt.

Ezzel próbálta távol tartani a lényeket, amíg Erling végzett a varázslataival és tűzgolyót küldött a lényekre. Bár a tűz hatásos módszernek bizonyult, a két férfi mégis kevésnek, ilyen szintű teremtmények ellen. Túl gyorsan jöttek a támadások, s hamarosan mindketten több sebből véreztek. Kismadárként tehetetlen voltam. Csak repkedtem körbe-körbe, apró varázslatokat szórva a szörnyekre.

Iszonyatosan hosszú pillanatokkal később egy forró tenyér zárt magába. Majd megállt a szívem ijedtemben, pedig csak Cinóber volt az. Kócosan, kipirulva, de szeme éberen csillogott. Szavaiban mégsem találtam értelmet.

- Kicsi Blanco, semmi baj! Kiszabadítalak.

„Ne a madaraddal foglalkozz, idióta!” mondtam volna, de csak csipogni tudtam. Cinóber megsimogatta a fejem búbját és lehunyta a szemét. Alig észrevehetően mozgott a szája, mint aki némán szöveget mormol magában. Ezzel végezve nevetve rám nézett.

- Néha jól jön, ha ember démoni mágiát használ. Nem mindig gonosz az, ami „fekete”, igaz Holló? Siess hát, óvd Kóbor Vihart!

Hirtelen megértettem, mit akar. Összeszedtem magam és minden erőmmel a varázslatra koncentráltam. Sikerült elérnem a testem. Olyan könnyedén fogadta be a lelkemet, mintha kitaposott cipőbe léptem volna.

Többet nem gondoltam Cinóberre. A harcra összpontosítottam. Minden erőmmel támadtam, így Ravo kifújhatta magát, Erling pedig Ghlo segítségére sietett.

Újonnan visszaszerzett testemet egyből halálosan kimerítettem, de nem hiába. Szinte sajnáltam, hogy nem látja Haradar Utere Savit, a kék szemű, fehér köpönyeges démon katona bravúros küzdelmemet a pestislényekkel. Mire porrá zúztam őket, Ghlóék is végeztek.

Nem tudtuk pontosan, mi is történhetett fent a magasban. Mi idelent csak vártunk lélegzetvisszafojtva, míg nem gazdám felénk fordult;

- Sikerült.

Pont olyan fáradt volt, mint mi, akik harcoltunk, de az arca ragyogott. Erling megkönnyebbülve lerogyott földre, hogy kifújja magát, Ravo pedig kurjantva Ghlóhoz szökkent és megölelgette, s mielőtt az észbe kaphatott volna, a pihegő Erlinggel ugyanígy tett. Aztán kevésbé lelkesen,  kelletlenül integetett nekem három lépésnyiről, miszerint jól csináltam.

Eltettem a fegyvereimet és megvizsgáltam először Ghlót, majd a többieket. Szívesen segítettem volna a sérüléseikben, de teljesen kimerült voltam én is. Most éreztem csak, mennyire túlfeszítettem a határaimat. A két férfi néhol csúnyán megégett, de halálos sebet nem kaptak, gazdám pedig sértetlen volt.

- Hogyan tudta letörni a bilincset és visszatérni a testébe? - így Erling.

- Cinóber segített nekem. Nélküle nem ment volna… - Mire kimondtam, észbe kaptam. Cinóber jelenlétét nem érzékeltem. Gyorsan odanéztem, ahol utoljára láttam. Még mindig ott volt, mozdulatlanul a földön fekve, sápadtan. Úgy éreztem, torkomat mintha jéghideg kezek ragadták volna meg. Hozzá ugrottam, hogy meggyőződjek arról, amiben addigra már biztos voltam. Ám, mire odaértem, a test elhalványult és lilás köddé válva semmivé foszlott.

Ghlóra néztem, a tányérnyi almazöld szemeibe. A lány döbbenten meredt oda, ahol az előbb még a férfi feküdt.

- Oh… - mondta a démonvadász, és arcáról eltűnt minden mosoly. Szerettem volna, ha szitkozódik, de ezúttal csak állt dermedten.

Egy hosszú pillanatra mindenki némán nézett maga elé. Aztán én és gazdám felkaptuk fejünket.

A fák között egy alak suhant felénk. Fehér lobogó köpenye visszaverte a holdfényt.

- A démon az! - ugrott támadóállásba a vadász, és éreztem, amint elillan a varázserőm. Mindig meglepett, hogy az emberbe mennyi akaraterő és kitartás szorult. Bármikor kész volt újra küzdeni. Kivételesen nem bántam, hogy megfosztott varázserőmtől, jelen helyzetemben úgy sem tudtam volna használni. Utere, erejét elvesztve kénytelen volt lépésben haladni tovább. Erős volt, tiszta, és oly nemesnek látszott, hogy én még inkább szakadtnak, mocskosnak és gyengének éreztem magam. Előhúztam a szablyám és a démon elé mentem.

- Ne közelíts, különben támadok! - suttogtam fenyegetően. A katona megállt.

- Békés szándékkal jöttem. Tedd el a fegyvered, Arcane Vernine Eligos! - Hangja lágy és nyugodt volt, tekintete egyenes. Engedtem hát kérésének, és vártam.

- A gazdádhoz jöttem. Beszélni szeretnék vele. Már futólag találkoztunk, de még nem mutatkoztam be. A nevem Haradar Utere Sevit. A társam, Kalen Garr a közelben vár. Nem akart velem jönni, mivel sosem volt jó tárgyalófél. Könnyű kihozni a sodrából. Az ő kérésére vagyok itt, hogy beszéljek a holdfarkassal. – Itt megállt, hátha valamilyen választ akarunk adni, de csak várakozóan néztünk rá, ezért nyugodtan folytatta. - A társam nemrég egy álmot látott. Biztosan tudod, a holdfarkasok nem álmodnak, ezért nem tudjuk mire vélni a dolgot. Talán a gazdád magyarázatot tud adni a kérdéseinkre.

Hallottam, ahogy Ghlo néhány lépéssel közelít. Utere a növekvő érdeklődésre tovább beszélt.

- Narra, az örökké ragyogó hold lezuhant, a holdfarkasok népe megsemmisült. Majd változott a kép. Egy barlangban homokszín bundájú, aranyszemű holdfarkas jelent meg. Utiaként mutatkozott be, a Lauryl falkából. Azt mondta, az Ualeth haldoklik. Hogy csak úgy lehet megmenteni, ha a dimenziókapuk bezáródnak, hogy végül Uera a Csillagudvaron kívül semmi mással ne legyen kapcsolatban… Nos, én nem egészen tudom elmondani, de valami ilyesmiről volt szó. A lényeg, hogy az ős mindezt nem a társamnak mondta. A nőstény Kauna Ghlóval, a gazdáddal beszélt.

Elképedten gazdámra néztem, aki épp úgy bámult vissza rám. Mindketten teljesen tanácstalanok voltunk.

Utia, az ős azt mondta, gazdám az egyetlen, akivel kapcsolatba tudott lépni. Hogyan álmodhatott hát egy katona erről? Azon a beszélgetésen a két holdfarkason kívül senki nem volt jelen. Én is csak Ghlo elbeszéléséből ismertem a történteket.

Semmilyen épeszű magyarázatot nem tudtam adni, és Ghlo arca ugyanerről árulkodott.

Erling halk nevetése törte meg a nyomasztó csendet. Egyszerre fordultunk felé mind és meredtünk rá kérdőn. A férfi a földön ülve csóválta a fejét;

- Cinóber, te igazi bajleverő….

23. fejezet

23. fejezet

Írta: Niphrendil

Erling fáradt volt. A remeteként leélt hosszú évek alatt teljesen elfelejtette, milyen igazán kimerültnek lenni. Hajdan, mikor még bátyjával rótták az utakat, különféle megbízatásokat teljesítve, gyakran csak arra vágytak, hogy egy kis útszéli fogadóban lepihenhessenek. Étel, puha ágy, gondok nélküli éjszaka.

Ám bátyja most nem volt itt, és a küldetése is merőben különbözött az akkoriaktól. Sejtette, hogy ezúttal nem várja meleg kandalló, jó étel és puha ágy egy fogadóban. Elkötelezni magát egy, a saját világán kívül eső ügy mellett, holdfarkasok és démonok társaságában, egyet jelentett az állandó meneküléssel.

Szeme sarkából társára, a kicsit sem őrült bűvészre pillantott. A férfi ugyanolyan fáradtnak látszott, ahogy a lábszárukat fagyasztó, térdig érő hóban botladozott. Erling keserűen gondolt rá, hogy míg csapatuk többi tagja egy déli város meleg fogadójában pihen, ők már megint az északi széllel küzdenek. Szerette ugyan a hideget, s nem véletlenül élte északon magányos életét, de ez azért már neki is egy kicsit soknak tűnt. Ráadásul teljesen feleslegesnek tartotta, hogy erre a kis kiruccanásra elpazarolják a térgyűrű maradék két ugrását, de nem volt választásuk. A farkas azt akarta, hogy keressék meg testőre testét, és vigyék el hozzájuk.

Erling összébb húzta magán vastag nemezkabátját, és fejét leszegve haladt tovább a fenyőerdő mentén. Fejében felvillantak az előző este képei.

Mikor összegyűltek a szegényes kis fogadóban kivett szobájukban, azt feltételezte, hogy beszélgetésük veszekedésbe fog torkollani, de legjobb esetben is heves vitába. Nem ez történt.

A szűk helyiségben Ghlo szokás szerint az ablakhoz telepedett, és az este nagy részében kifelé bámult, a város lassan éledező fényeit figyelve. Madártestben rekedt testőre kis tollgolyóbisként pihent meg a térdén. A démonvadász, még mindig duzzogva, az ágyat foglalta el, így Erlingnek a kényelmetlen karosszék maradt.

Eleinte nem beszéltek, csak pihentették fáradt végtagjaikat, de a varázsló látta, hogy a kismadár éberen figyel, s gazdája tartása is feszültséget sugárzott. Tudta, hogy négyük közül csupán ezek a ketten azok, akik nem fáradtak. A törékeny lánytestben megbúvó vadállat erejét egyre csak táplálta a város felett őrködő hold. Mégsem történt semmi. Egészen addig, míg az ajtón be nem surrant a pusztában hagyott bűvész.

Érkezése láthatóan nem zavarta se Ghlót, se démonát. Ravo is csak biccentett felé. Erling még emlékezett rá, milyen furcsa volt ott ülni a kényelmetlen csendben. Úgy tűnt, mintha a másik négy valami tudott volna, amit ő maga nem. Vagy talán csak haragudtak rá, amiért otthagyta volna a démont, s ezért kirekesztették.

Aznap este már kis híján elszenderedett a kényelmetlen széken, mikor Cinóber nagyon halkan mesélni kezdett. A két nő nem fordult felé. Meg se moccantak, semmi jelét nem adták, hogy figyelnének, de a varázsló tudta, hogy mindenkit érdekel, mi mondanivalója van még a bűvésznek.

Márpedig volt mondanivalója, és nem is akármilyen.

A szobára félhomály telepedett. Egyetlen apró gyertya pislákolt csak a sarokba állított asztalon. Cinóber pedig mesélt. Elmondta, milyen volt több száz évvel azelőtt varázsló akadémiára járni. Milyen volt a dicsőség, hatalom és tudás íze. Megtudták, hogy a hajdani becsvágyó diák hogyan fordult sötét, démoni erők felé, hogy erejét tovább növelje. Olyan hatalomra tett szert, melyre egyetlen halandónak sincs joga. Végül lepaktált az Árnyékvilág istenével.

Erling egyáltalán nem lepődött meg, mikor Cinóber bevallotta, a gyors emelkedésnek csúfos bukás lett az eredménye. Az ifjú varázsló lelke nem volt elég erős ellenfél a Démonistennel szemben. Esélye se lehetett. Így az ígéretes tanítvány minden tudásával, sikerével és lehetőségével együtt eltűnt Ulhaan színéről. Hosszú évtizedekig senki nem hallott róla.

S a történet itt kezdett érdekes lenni. A démonisten nem pusztította el a birtokába került szerencsétlen emberi lényt. Helyette örökös rabszolgaságba taszította, kényszerítve, hogy világuralmi terveit szolgálja. Amíg vissza nem tért az Árnyékvilágból, még arról sem volt fogalma, mennyi időt töltött rabszolgaságban.

Erling maga is meglepődött, hogy elhiszi a bűvész minden szavát. Valamiért úgy tűnt, ezúttal valóban az igazságot hallják. Cinóber elmesélte azt is, miként igyekezett elintézni, hogy kis csapatuk egymásra találjon, s ez volt az első alkalom, hogy a hallgatóságban valaki megszólalt. Egyáltalán honnan tudtál rólunk, kérdezte a farkaslány, még mindig kifelé bámulva az ablakon. A bűvész bevallotta, hogy látomások, jövőlátó álmok révén szerzett tudomást mindegyikükről. Azt mondta, mindig is az volt a vágya, hogy beleláthasson a jövőbe. Azért akarta már ifjan is a hatalmát növelni, hogy megszerezhesse ezt a képességet. Végül azonban néhány ködös látomásnál nem kapott többet.

Varian Ravónak csak apró szerepe volt az elbeszélésben. Annyit vétett, hogy rövid időre Cinóber nem túl lelkes útitársává vált. Ez akkortájt történt, mikor a farkas és démona az északi főváros felé sietett, hátrahagyva a lassú halandókat. Cinóber nem árulta el a részleteket, csak annyit, hogy akkor elmondta a vadásznak az igazat - amit az imént a többiek is hallhattak.

Erling azt feltételezte, hogy a két nő kiadja Cinóber útját. Láthatóan maga a bűvész is erre számított, így mikor a farkas megkérdezte „Ennyi?” zavartan összenéztek. Még az addig halkan csipogó pinty is elhallgatott. „Igen, ennyi” felelte végül a rongyokba bújtatott varázsló. „Akkor azt akarom, hogy ti ketten” intett feléjük a lány „menjetek vissza Yaba testéért!” Mivel Cinóber továbbra is döbbent értetlenséggel meredt rá, a farkas teljesen felé fordult. „A holdfarkasok újraszületése nem csak tanulásról szól. Minden alkalommal kapunk egy új esélyt, hogy tökéletesítsük magunkat. Távol álljon tőlem, hogy ne adjak második esélyt valakinek, akinek úgy tűnik szintén több életre valót kellett végigjátszania.” Mikor a bűvész szemében végre felcsillant a megértés, és egyben a hála szikrája, még hozzátette: „Ne merészelj elárulni!”

Így kezdődött hát szerencsétlen küldetésük, és egy ritka varázstárgy erejének tökéletes elpazarlása. Erling sosem kedvelte a szeszélyes embereket, de lassan kezdte úgy érezni, hogy eddig nem is ismerte igazán a szó pontos jelentését. Kauna Ghlo a kiszámíthatatlanságot olyan magaslatokba emelte, ahova egyikük sem tudta követni.

*          *          *

Fent északon semmit nem enyhült az idő, mióta elmenekültek. A szél süvített, és olyan erővel hordta az apró hószemcséket, hogy egy ponton Erling biztos volt benne, hogy azok felszabdalták az arcán a bőrt. Cinóber igyekezett teljesen beburkolózni rongyaiba, eltakarni arcát, végtagjait. Több-kevesebb sikerrel.

Már majdnem elérték a helyet, ahol alig egy nappal korábban az életükért küzdöttek. Erling érzékei kiélesedtek. Feszülten figyelte a hópelyhek kavargásán túl meghúzódó fenyőfák sötét vonalát. Nem tűnt valószínűnek, hogy Vernine anyja vagy a két katona még mindig ott tartózkodna. Feltételezte, hogy már mindkét fél talált valamilyen módot, hogy kis csapatukat üldözőbe vegye.

- Megjöttünk – hallotta meg a bűvész ruhafoszlányok által eltompított hangját. Erling bólintott, majd intett neki, hogy a fákhoz közelebb eső rész átfésülése rá hárul. Ő maga a havas buckák felé indult. Őszintén remélte, hogy egyik ellenségük se vitte el a testet. Végülis mire mentek volna vele. Abban pedig erősen kételkedett, hogy bármilyen ragadozó állat, melyet ilyen időben erre vet a balsors, pont a démon testőr testét tekintené vacsorának.

Nekiállt tehát a keresésnek. Hosszú kardját használta a még puha hóréteg megmozgatására. A penge természetesen a hüvelyében maradt, nehogy kárt tegyen kutatásuk tárgyában. Habár kételkedett benne, hogy túlságosan jó állapotban lenne.

A szeme sarkából szemmel tartotta Cinóbert is, aki valamiféle nagy madárijesztőként dülöngélt a sötét fák alatt. Erling szerint a farkaslány túlságosan könnyedén osztogatta az új esélyeket. Szíve szerint Cinóbert már régen hátra hagyta volna. Megbízhatatlannak, instabilnak és fölös tehernek tartotta. S az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy e véleményének hangot adjon, az volt, hogy még mindig nem tudta, a bűvész mit tud a számára oly fontos medálról. Mivel úgy tűnt, hogy a medál és a varázsló közti összefüggésről mindenki más gyorsan megfeledkezett, ezért Erling se hívta fel rá újra a figyelmet. Négyszemközt akarta kikérdezni Cinóbert a témáról. Sajnos jelenleg sem a helyszín, szem az idő nem volt alkalmas egy ilyen beszélgetésre. Várnia kellett, míg újra biztonságba kerülnek. Csak remélni tudta, hogy a megfelelő alkalom hamar elérkezik. Lélekben ugyan már elkötelezte magát a kapuk ügye mellett, de nem állt szándékában saját érdekeit a háttérbe szorítani.

Hirtelen Cinóber tompa kiáltására lett figyelmes. Felé fordult. A bűvész a fák első vonalain túl állt egy hóval borított bokor mellett. Veszettül integetett Erling irányába, így az, felhagyva a hóban való hasztalan kutatással, elindult felé. Mire odaért, sötét nemezkabátjára ólomsúllyal nehezedett a rárakódott hó.

- Megtalálta? – kérdezte társát, hátat fordítva a szélnek. A bűvész válaszul a bokor felé mutatott. Először Erling nem látott semmit, de aztán észrevette a tövises ágak közt fennakadt homokszín ruhafoszlányt. Szinte egyszerre mozdultak meg. Cinóber a bokor jobb felén kezdte elkotorni a havat, míg Erling vele átellenben látott munkához. Szerencsére nem kellett sokáig a hóban ásniuk, hogy kitemessék a jéghideg testet. Vernine, ha lehet még a megszokottnál is sápadtabbnak tűnt, de nem ez volt az, ami a legjobban megragadta Erling figyelmét. A holt démoni test ködös szeme még mindig nyitva volt. Minden élettől mentesen meredt a szürke égboltra, ám a szemek mélyén mintha még mindig kavargott volna valami sötét, és hideg. Erling akaratlanul is megborzongott, és úgy tűnt Cinóber is hasonló problémákkal küzdött, mivel egyszer csak fogta a démon csuklyáját, és mélyen a holttest arcába húzta. A szemek eltakarásával mintha egy gonosz varázslat alól szabadultak volna fel.

Erling intett a másik varázslónak, hogy segítsen begöngyölni a bestiát saját köpenyébe. Az eltelt időtől, és a fagypont alatti hőmérséklettől a test teljesen megmerevedett. Erlingnek elképzelése sem volt, hogy fognak kinézni egy fagyott hullát cipelve a napsütötte déli fővárosban.

Cinóberrel közösen felemelték a testet, és kicipelték a fák közül. Az erős széllökések kereszttüzében Erling leküzdötte a kesztyűit, hogy hozzáférjen a kis térgyűrűhöz. Mielőtt morogva útjára indította volna a varázslatot intett a bűvésznek, hogy kapaszkodjon belé és a démonba. Egy pillanattal később a jeges északi szél akadály nélkül söpörhetett végig a helyen, ahol azelőtt álltak.

*          *          *

Az asinari fogadótól kétutcányira érkeztek meg. Erling nem merte megkockáztatni, hogy a kis faépületbe teleportáljanak. Félt, hogy a mágia ereje szétvetné a rozoga falakat. Sajnos egyiküknél sem volt annyi pénz, hogy megengedhessenek ennyi embernek egy jobb fogadót. Az elhagyatott kis sikátort aznap hajnalban nézték ki Cinóberrel, mielőtt északra indultak volna. Érkezésükkor, ahogy indulásukkor sem, egy lélek sem tartózkodott a kis mellékutcában. Erling ruháját szinte azonnal átáztatta az erős napsütés hatására ráolvadó hó. Nevetségesnek érezte magát nyakig beöltözve, miközben a fejük fölött már majdnem delelőre hágott a szikrázó nap. Ennek ellenére úgy döntött, nincs idejük a kabátokkal bíbelődni. Közösen megragadták a merev, bebugyolált testet, és amilyen gyorsan és feltűnésmentesen csak tudtak elindultak a kis fogadó felé.

Szerencsére az út nem volt hosszú, és a rekkenő hőség miatt senki nem volt az utcákon. Ilyenkor Vellandban mindenki sziesztázott. A fogadóstól ugyan kaptak néhány méricskélő pillantást, de ő sem szólt semmit. Erling már előre örült, hogy most egy ideig nem kell majd semmit se tennie, csak pihennie, és tanulmányoznia a lopott varázskönyvüket. Reményei azonban hamar szertefoszlottak, mikor közösen bérelt szobájukban nem találtak senkit.

Vernine testét óvatosan az ágyra helyezték. Mielőtt Erling akár csak körbefordulhatott volna, Cinóber már meg is találta a számukra hátrahagyott kis cetlit:

Találkoztunk a vadász egy ismerősével. A segítségünkre lehet a hegyeken való átkelésben, így vele tartunk. Amint tudtok, gyertek utánunk. Kövessétek a határhoz vezető hegyi kereskedelmi utat. A határnál kérjetek eligazítást, ha addig nem értek be. Az úti célunk Délszilánk, egy kis falu a határ túloldalán.

A papiroson nem volt aláírás, de az apró gyöngyszerű betűkből Erling arra következtetett, hogy a farkas írhatta – valahogy nehezen tudta elképzelni, hogy a démonvadász ilyen finoman kezelné a lúdtollat. Átadta a cetlit Cinóbernek, és míg az olvasott, levetette kabátját, sálját, csizmáját. Vetkőzés közben vette észre, hogy társaik hátra hagyták kettejük holmiját. Ott volt egy kis kupacban az ágy alatt. Lehajolt hát, és előhúzta a két táskát. Sajnos a varázskönyv és a karperec nem volt már benne. Persze, hogy a farkas nem hagyta hátra nekik, gondolta keserűen.

- Minél előbb utánuk kell indulnunk – szólt hátra a válla fölött, miközben valami lengébb ruhát keresett a holmijai közt.

- Igen – érkezett a válasz. – De most már használjunk varázslatot is. – A bűvész olyan furcsa hangsúllyal szólalt meg, hogy Erling önkéntelenül is hátra fordult. A bűvész vigyorgott – az északi csata után először.

- Egyet értek – mosolyodott el Erling is. – Nem szeretném, ha hullarablónak néznének a határon.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Halk suhogó hangra ébredtem. A nap szokatlanul meleg sugarai simogatták arcomat, s mikor kinyitottam a szememet, először elvakított a fénye. Beletelt néhány percbe, mire az északi szürkékhez szokott szemem hozzáedződött a vakító déli naphoz. Arcom előtt halvány muszlinfüggöny lengedezett. Mögötte nyitott ablaktáblák, az ablakban pedig a démonvadász állt mozdulatlanul. Egy ideig figyeltem, ahogy a meleg szellő lassan, de biztosan átrendezi rövid fürtjeit, és bele-belekap vékony ingjébe. A fegyvereit, bőrvértjét, köpenyét nem láttam sehol.

Mikor végre megmozdultam, felriasztottam a fejtámlán pinty alakban szendergő testőrömet is. Jólesően nyújtózkodtam egyet, és a szemem sarkából láttam, hogy a vadász is megmozdul. Mikor felé fordultam összekapcsolódott a pillantásunk. Egy ideig egyikünk sem szólt, majd a kávészín szemek elfordultak tőlem.

- A bűvésztársulat hajnalban távozott. – mondta halkan. Hangja rekedtsége még mindig kimerültségről árulkodott. A földön, vagy a karosszékben alhatott, tekintve, hogy az egyetlen ágyat én foglaltam el. Így kipihenten, kellemes melegben minden, ami eddig történt olyan távolinak tűnt. Még az sem zavart, hogy a hold eltűnésével ismét csak cingár kis testem képességeire támaszkodhattam. Még egyszer kinyújtóztattam karjaimat és nyakamat, majd csendesen lecsusszantam a magas ágyról. Meztelen talpam alatt még a fogadó szálkás fapadlója is forrónak tetszett. Elsétáltam Ravo mögött a mosdótálhoz, és a langyos vizet az arcomra, és a karjaimra fröcsköltem. Törlőkendőt nem találva a már úgyis koszos felsőmmel törölköztem meg.

- Mondtak valamit? – kérdeztem, miközben csizmám keresésére indultam. Ravo már a szoba belseje felé fordulva ült az ablakpárkányon.

- Erling elmondta, mit olvasott ki a könyvetekből.

- Könyvünk – javítottam ki, szinte gondolkodás nélkül.

- Hogy mondod?

- A te könyved is. – Ekkor szúrtam ki az ajtó melletti asztalon álló tálcát. Egy kancsó tej, mézes pirítósok, és vaj hevert rajta. A mennyiségből úgy ítéltem, hogy a vadász már evett, így nem bajlódtam az osztozkodással. Yaba a tálca szélére röppenve merő kíváncsiságból felcsippentett egy-két morzsát.

- Ezt most vegyem egy bocsánatkérésnek, kölyök? – Ravo hangja gyorsan visszaterelte gondolataimat szóváltásunkhoz. Pirítóst majszolva fordultam felé.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz – nyeltem le a falatot. Egy pillanatig furcsán meredt rám, majd jobb kezével a hajába túrva, sóhajtva elindult, hogy ő is összeszedje szétszórt ruháit. Ahogy jobban megnéztem feltűnt, hogy ingen és nadrágon kívül rajta sincs semmi. Így megszokott felszereltségéhez képest szokatlanul védtelennek tűnt. Reggeli közben önkéntelenül is végignéztem, ahogy felhúzza harisnyáit és csizmáját, majd övet köt. Ő nem nézett többet felém, így folytattam a kérdezősködést.

- És mit olvasott ki a könyvből?

- A kapuk bezárásának rituáléját. – Ült le a karosszékbe. – Azt mondta, hogy ha az ember megjegyzi a folyamatot, akkor egyáltalán nem bonyolult. Hogy csak maguk a varázsigék igényelnek igazi erőt és koncentrációt. Magyarázott valamit a csak az eredetmágia nyelvén használható varázslatokról, hogy azokat csak egy olyan látnok, mint ő tudja használni. Meg valami olyasmiről is szövegelt, hogy a dimenziók energiáit felhasználva te egyedül is be tudnád zárni a kapukat, de szerinte nem vagy elég erős. – Az utolsó szavakat gúnyosan vigyorogva mondta. Kedvem lett volna behúzni neki egyet, már csak a rend kedvéért, de feltételeztem, hogy a kezem jobban megfájdult volna egy ilyen cselekedettől, mint az ő állkapcsa, tehát csak csendben ettem tovább. Mintha egy pillanatra csodálkozva nézett volna rám, de aztán rendezte arcvonásait, és folytatta.

- Vannak ilyen rituális mozdulatok, meg szövegek, amiket meg kell tanulnotok. Még a csirkének is – bökött Yaba felé, mire a kis pinty fenyegetően kezdett csiripelni. Egy ideig mind a ketten az apró tollgombócot figyeltük, és egy pillanatra átfutott az agyamon egy szegény paraszt képe, aki esetleg gyanútlanul fut össze a madár formájú Yabával az erdőben. Szájam sarkai önkéntelenül is felfelé görbültek.

- Jó kedved van – Ravo hangja szinte meglepettnek hangzott. Szándékosan nem néztem rá.

- Végre haladunk.

- És ennyi elég, hogy jó kedvre derítsen? Ha ezt korábban tudom…

- Nem szeretem, ha elakadunk valahol – vágtam a szavába, mielőtt elmerülhetett volna saját humorában. Az igazság az volt, hogy tényleg jó kedvűnek éreztem magam. A bolond bűvészünk vallomása óta, mintha egy kicsit megkönnyebbültem volna. Azelőtt nem is tudtam, hogy ennyire zavar a társaság titkolózása. Jó érzés volt, hogy egy-két falat sikerült ledöntenünk. Tulajdonképpen annyira megkönnyebbültem, hogy egyáltalán nem esett nehezemre elfelejtettnek nyilvánítani Cinóber hazudozását. Őszintének tűnt, és úgy éreztem, nem fogja a hibáit megismételni. Velünk legalábbis nem.

Nagyon elmélyülhettem a gondolataimban, mert már csak arra eszméltem fel, hogy Yaba csipkedi az ujjaimat. A tányér előttem már üres volt. Felnéztem, és láttam, hogy Ravo az ajtó mellett áll, csizmában, fegyverövvel a csípőjén és vállán, köpenyben. Várakozóan nézett rám.

- Mi? – kérdeztem esetlenül.

- Azt kérdeztem, hogy nem megyünk-e egy kört a városban? Az idő gyönyörű, és errefelé nem ismer minket senki… vagy legalábbis titeket nem.

 - Mehetünk – álltam fel gyorsan. Köpenyemet az ágyon hagyva, Yabával a vállamon követtem a démonvadászt.

*          *          *

Asinar gyönyörű város volt. Az épületek félig a sziklába épültek, és első ránézésre a tipikus hegyi népek jellegzetességeit mutatták. Hamar feltűntek azonban a lovas nép tipikus díszítési formái, használati tárgyai és épületformái is. Kérdésemre Ravo elmondta, hogy a vellandiak valóban lovas nép. Felhívta a figyelmemet a legtöbb házra kitűzött vágtató lovas lobogókra és a fából faragott lófejeket és patkókat ábrázoló faragványokra. Elmesélte, hogy Velland fővárosa azért épült a hegyek lábához, mert a nép több száz évvel azelőtt még a hegyekben élt. Jobb élet reményében merészkedtek le az általuk jelenleg is uralt alföldre. S míg jól alkalmazkodtak a füves puszták és gazdag termőföldek világához, addig a szívük mélyén megmaradtak babonás hegyi népnek. Sosem felejtették el a gyökereiket.

Ravo jó mesélő volt. Addig egyszer sem volt időm, vagy módom megfigyelni. Ráadásul néhány csípős megjegyzésen kívül meglepően barátságos is volt. Mintha a tegnapi nap soha nem történt volna meg. Úgy tűnt a mediterrán napsütés az ő hangulatának is jót tett.

Eleinte élveztem a napsütést, a meleget, és a zsúfolt utcákon való sétát, de aztán észrevettem, hogy a bőrömet máris megkapta a nap és a fejem is zsongani kezdett a nehéz levegőtől és zajtól.

- Ha választanom kéne, mégis északot választanám – szóltam, mikor elkezdtünk felfelé kapaszkodni egy keskeny kőlépcsőn. Az utunk a hegyi szentélyekhez vihetett, mivel mellettünk a durva vonású helyiek mindenféle virágokat, gyümölcsöket és áldozati olajokat cipeltek felfelé.

- Én meleg vidékről származom. Nem hiányzik a hó meg a jég – felelte Ravo egy vállrándítással.

- Az nekem sem. Csak a csend és a hideg. Yabával ha tehettünk, többnyire északon vándoroltunk. Ráadásul kétszer is valamelyik északi országban nőttem fel. Gondolom, megszokásból szeretem a hideget. – Még magam is meglepődtem milyen beszédessé váltam. A fejemet olyan könnyűnek éreztem, mintha egész délelőtt valami jóféle bort iszogattam volna.

- Honnan származol? – kérdeztem, csak hogy eltereljem gondolataimat saját zavaromról. A vadász megvonta a vállát.

- Egy nagyon déli szigetről. Nem hiszem, hogy valaha hallottál róla.

- Ott születtél? – faggattam tovább kételkedve. A fickó inkább tűnt valami városi származéknak.

- Nem – rázta a fejét. – Ott nevelkedtem.

- Ó, a rendnél – kaptam észbe. Hát persze. Biztosan árva gyerek volt, és a démonvadászok felszedték valahol. Aligha emlékezhet rá, hogy hol látta meg a napvilágot.

- Ja – zárta le a beszélgetést Ravo. Eztán csendben haladtunk egymás mellett. Már felértünk a lépcsők tetejére, és most sorban haladtunk el a különböző földszellemeknek és a szabadság istennőjének emelt szentélyek és szobrok mellett. Yaba hol körülöttünk röpködött, hol elhagyott minket, hogy kielégítse még pinty testben is jelentős kíváncsiságát.

Már éppen újra feltettem volna valami személyes kérdést, mikor hirtelen Ravo kesztyűs keze befogta a számat. Durván berántott az egyik szentély kőkerítése mögé. Az áldozatot bemutató városlakók csoportja tökéletesen fedezett minket a másik oldalról is.

Dühösen leráztam magamról a férfi kezeit, és kérdőn meredtem rá a biztonságos árnyékban. Ravo nem felelt, csak ujját a szája elé tartva csendre intett. Követve tekintetét, kiszúrtam egy közeledő alakot. Egy asszony volt. Első ránézésre egyáltalán nem különbözött a helyiektől. Talán csak a vonásai voltak kevésbé vésettek. Ahogy azonban egyre közelebb ért, felfedeztem rajta a kirívó apróságokat. Hajtókás köpenyének kidudorodásai rejtett fegyvereket sejtettek. Járása feszült, kimért, szemei vizsgálódva tekintettek körbe. Nyilvánvaló volt, hogy nem őslakos, de ennél többet nem tudtam megállapítani. Ismét kérdőn fordultam Ravo felé, de a férfi nem vett tudomást rólam. Összeszűkült szemmel figyelte a nőt, aki egyre csak közeledett. Míg meg nem állt, pontosan a minket elrejtő kőkerítés másik oldalán.

Értetlenségem ellenére nem mozdultam. Biztos voltam benne, hogy a vadásznak jó oka van bujkálni ez elől a személy elől. Biztos valami régi ellensége, vagy épp egy barátja, akit elárult. Nem akartam régi viszályainak kereszttüzébe kerülni, így csak csendben vártam. Percekig nem történt semmi. A helyiek egyik áldozatot mutatták be a másik után. Tőlünk balkézre egy kis csoport valami vallásos éneket énekelt. Akkor hallottam meg az erős, határozott hangot, mikor a dallam megerősödött.

- Nem gondoltam, hogy valaha látni foglak még. – A nőnek mély, telt hangja volt. Ravo fintora pedig félreérthetetlenné tette, hogy kinek szólt a megjegyzés.

- Ugyan… ne légy ilyen szégyellős. Tényleg azt gondoltad, hogy nem veszlek észre? – A nő hangja gúnyos felhangot öltött. Volt azonban valami a pimasz hangzás mögött, ami elgondolkoztatott. Gúnyolódása inkább tűnt szeretetteljesnek, mint rosszindulatúnak.

Úgy tűnt Ravo végül megadja magát, mivel vállat vonva kilépett a fal mögül. Óvatosan követtem. A kerítés túloldalán egy szélesen mosolygó arccal találtuk szembe magunkat. A következő pillanatban a nő szorosan átkarolta vadászunkat, és egy csontropogtató ölelésben részesítette. Mikor végre elengedték egymást, az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy rosszkor vagyok rossz helyen. Ha szavakkal nem is, pillantásaikkal már beszélgettek. Nevetségesen fölöslegesnek éreztem magam, és már azon morfondíroztam, hogyan surranhatnék el, mikor a nő egyenesen felém fordult.

- Ki a kis barátod?

- Az új munkaadóm – hazudta Ravo könnyedén. S végülis nem is füllentett olyan nagyot. Aztán felém fordult.

- Ghlo, bemutatom a volt kollégámat.

- A nevem Szarka – nyújtott kezet a nő, én pedig engedelmesen megszorítottam erős ujjait. Az asszony jóval magasabb volt, mint én. Majdnem olyan magas, mint Ravo. Az arcában rókaszerű vonásokat véltem felfedezni, amiket csak felerősített rozsdásbarna, szálkás haja. Öltözéke egyszerű paraszti ruha volt. Hosszú, bő vászonszoknya, kötény, blúz és felöltő, ám, mint azt már korábban is észrevettem, itt-ott kikandikált a szövetrétegek alól egy-egy kardgomb, tőrpenge vagy egy fegyveröv csatja.

- Kauna Ghlo – feleltem neki, nem is leplezve kíváncsi pillantásomat. Aztán hirtelen felcsillant bennem a megértés szikrája. Ha Ravo démonvadász – végülis csak az utóbbi napokban lépett ki -, akkor az állítólagos kollégája is démonvadász kell, hogy legyen. Ugyanakkor nem találtam rajta semmi zavarót. Se Vak hold, se gyanút keltő kisugárzás. Valószínűleg ha éjszaka lett volna, akkor az illatokból könnyebben megállapíthattam volna, hogy mi a helyzet.

Ravo, mintha olvasott volna a gondolataimban, így szólt egy féloldalas mosoly kíséretében:

- Szarka már évek óta nem tagja a rendnek. Hamar elege lett. – Váltottak egy számomra megfejthetetlen pillantást.

- Nem azért léptem ki, mert elegem lett – mosolyodott el a nő is. Miközben beszélt, kis csapatunk lassan megindult a szentélyek mentén. Yaba ezt a pillanatot választotta, hogy a vállamra telepedjen. Láttam, hogy Ravo vet egy pillantást az apró pintyre, de egyébként se ő, sem én nem árultuk el új ismerősünknek, hogy a kis állat több lenne annál, mint aminek látszik.

- Azért léptem ki, mert megestem – folytatta a nő csevegő hangon. Legnagyobb megrökönyödésemre egy-két lépés után belém karolt, mintha legjobb barátnők lennénk. Éreztem, hogy köpenyén keresztül egy hosszú kard hüvelye nyomódik az oldalamnak. – Nem akartam, hogy a fiam a renden belül nevelkedjen fel, ezért eljöttem.

- Azért azt nem feltételeztem volna, hogy pont Vellandba költözöl. Lószőr, sár és unalmas füves puszták mindenütt – morogta Ravo őszinte hitetlenkedéssel. Néhány lépéssel mögöttünk haladt zsebre vágott kézzel. Yaba olyan csendben volt a vállamon, mintha aludna, de biztos voltam benne, hogy feszülten tanulmányozza új barátunkat.

Szarka válaszul nem túl nőiesen felhorkant.

- Velland? Ne nevettess! A határon túl lakom. Az otthonunk, Délszilánk tulajdonképpen a hármas határon fekszik, mélyen a hegyekben. Keletre Urnahes, Nyugatra a Triádok. A falu annyira távol esik mindentől, hogy tulajdonképpen sehova se tartozik.

- Akkor neked való hely

- Valóban – kacsintott hátra a vadászra a nő. Én egyre inkább csak egy díszletnek éreztem magam. Ráadásul kezdtem gyanakodni, hogy ez a volt démonvadász valószínűleg ugyanúgy csak a bolondját járatja velem, mint már annyian ebben az életben. Nem lehettem biztos benne, hogy mit tud, vagy, hogy Ravo mennyit árult el neki szavak nélküli társalgásukban. Végül elhatároztam, hogy úgy kezelem a nőt, mint lehetséges veszélyforrást. Olyasvalakit, aki már mindent tud. Önkéntelenül is a kis pinty felé sandítottam. Na jó, azt semmiképpen nem tudhatta, hogy a madárka valójában egy bestia.

A tűző napon sétálgatva Ravo és Szarka elcsevegtek a legérdektelenebb dolgokról. Nekem csak azt sikerült kihámoznom a szavaikból, hogy a nő valamiféle futári megbízásban tartózkodott a városban. A határőröknek dolgozott főleg, de független emberektől is elvállalt kisebb munkákat. Megtudtam, hogy a kisfia már hét éves, így hosszabb időre is otthon meri hagyni.

Már éppen azon gondolkodtam, hogy hozzam Ravo tudomására, hogy el kéne szakadnunk új, vagy éppen régi barátunktól, mikor Szarka csak úgy mellékesen meghívott minket a házába.

- Tessék? – kérdeztem döbbenten. Vagy egy fél órája most szólaltam meg először.

- Ravo épp az imént mondta, hogy ti is a hegyekbe igyekeztek. Eljöhetnétek velem. Ingyen szállás – mosolygott lefegyverzően a nő, és barátságosan megszorította a karomat. – Délszilánk csak háromnapi út.

Azonnal el akartam utasítani a meghívást, de ekkor – az előző este óta először -, Yaba hangját hallottam a fejemben. „Nem ítélem veszélyforrásnak. Ha vele mentek, közelebb kerültök a kapuhoz. Most az időhúzás nem szolgálja a javunkat. A démonvadász majd kordában tartja ezt a nőt. Legalább bizonyít egy kicsit.” Egy lelki sóhajjal fejet hajtottam Yaba érvei előtt, és az arcomra udvarias mosolyt erőltettem.

- Nagyon szívesen elfogadjuk a meghívását… - feleltem a nőnek. A hátam mögött Ravo egy meglepett hangot hallatott. – Ugyanakkor a csapatunk nem csak kettőnkből áll. Még a többi kísérőnkkel is meg kell beszélnünk ezt a dolgot.

Szarka letörtnek tűnt.

- Sajnos nekem még ma el kell indulnom. Ha őszinte akarok lenni, már úton kéne lennem. Reméltem, hogy ha már így rátok találtam, nem kell egyedül utaznom. Szeretem a társaságot.

Biztos voltam benne, hogy csak megjátssza magát, de Yaba bíztató csippentése a vállamon arra kényszerített, hogy megválogassam a szavaimat.

- Ha könnyű eljutni ebbe a faluba, akkor esetleg hagyhatunk egy üzenetet a társainknak, hogy hol tudnak elérni minket. – Megint megpróbálkoztam egy mosollyal, de Ravo arckifejezéséből ítélve nem sikerült valami fényesen.

- Nagyszerű – egyezett bele rögtön a nő. – Egy két perc már úgysem számít.

Így indultunk hát el számomra ismeretlen idegenvezetőnkkel Dél Kapujának hágóin keresztül.

*          *          *

Kezdeti vonakodásom ellenére a határok mentén vezető utazás sokkal élvezhetőbbnek bizonyult, mint azt remélni mertem. Szarka meglepően kellemes útitárs volt. Ráadásul olyan nyílt őszinteséggel beszélt magáról, hogy még Yaba is leengedett néhányat a védelmi vonalaiból.

Három nap alatt annyi történetet hallottam a Démonvadászok rendjéről, mint még azelőtt soha. Ezek a kis történetek persze nem meglepő módon leginkább negatív színezetet kaptak. Egyikbe-másikba pedig még Ravo is beleszólt. Úgy tűnt régi barátja cserfessége mellett ő is felengedett kicsit. Beszéltünk a rend változásairól. Ravo – engedélyt természetesen nem kérve – elárulta a nőnek, hogy a sok rendellenességért a démoni mágia használata a felelős.

Arra sajnos, mióta elindultunk nem volt lehetőség, hogy Szarka nélkül beszélgessünk, mivel utazás közben, és este a tábortűznél is jelen volt.

A második napon Szarka felszólított, hogy ugyan hagyjak már fel valódi kilétem takargatásával. Én pedig visszatérhettem korábbi cinikus gondolatomhoz, miszerint ebben a nyomorult életben semmilyen titok nincsen biztonságban. Emlékeztem, hogy régebben mennyire egyszerű volt megtéveszteni az embereket. Most meg mintha a homlokomra lenne festve, hogy mi vagyok. Szarka egy-két mulatságos történettel próbálta elűzni morcosságomat.

Mire a harmadik napon megérkeztünk a három ország határán fekvő kis faluba, már szinte úgy éreztem, hogy megbízhatunk Ravo volt társában. Szinte lehetetlennek tartottam, hogy bármilyen oka lenne ártani nekünk. Láthatóan tényleg csak örült, hogy összefuthatott egy régi baráttal, és fecseghetett régi és jelenlegi életéről.

A falu, Délszilánk azonnal lenyűgözött szépségével. Közigazgatásilag Urnahes területén feküdt, de gyakorlatilag tényleg nem tartozott egyik országhoz sem. A hegyi kereskedelmi út a közelben futott és két forgalmas hágó is átvezetett a hegyen a település környékén. A házak maguk egy félig a mélybe omló zöldellő fennsíkon pihentek. Az emberek elszórtan építkeztek a tövises bozótosok, szikkadt legelők és apró melegtűrő fenyvesek közt. A település nem volt olyan magasan, mint Dél Kapujának többi orma. Az utolsó napon szinte csak lejtőkön haladtunk lefelé. Ugyanakkor a tikkasztó napsütés mellett kellemesen hűvös hegyi szellő fogadott minket. A mediterrán tavasz tarka virágokkal pöttyözte tele a vidéket.

Általában nem leltem örömömet a táj csodálatában – legalábbis akkor nem, ha társaságom is akadt a nézelődéshez -, de most egy pillanatra meg kellett állnom, hogy elgyönyörködjek a kilátásban.

Újabb meglepetésként, a falusiak - már akivel találkoztunk – barátságosan fogadtak. Többnyire földművesek vagy állattenyésztők voltak. Vidáman köszöntötték Szarkát, és kérdezősködtek vendégei iránt. Megtudtuk, hogy a faluban aznap este ünnepséget tartanak. Akkor volt a tavaszi napéjegyenlőség, így a helyi parasztok tánccal és énekkel kívántak ünnepelni. Természetesen mi is rögtön meghívást nyertünk az eseményre.

A helyiek nyelve először furcsának tűnt. Szinte alig értettem belőle valamit. Szarka nevetve magyarázta, hogy a falusiak egyáltalán nem beszélik az ulhaani közöst. Az alapmágia nyelvét használták. Annak pedig egy, a közössel felhígított változatát hallhattuk az imént. Ha vendégek érkeztek a faluba, mindig ezt használták. A minimális kommunikációhoz elegendő volt.

Szarka háza egy magasabb, sziklás részen állt. Nehéz rönkökből épült faépület volt, lapos palatetővel, és egy széles veteményes kerttel. A ház mögött gyérül összetákolt kerítés mögött kecskék és egy öszvér legelt. Még nem értünk el a verandáig, mikor egy kisfiú színes szélvészként kivágódott az ajtón, egyenesen anyja karjai közé. A fiúcskán tarkára hímzett tunika, kecskebőr nadrág és lábszárvédő volt. Ugyanúgy öltözött, mint a falu többi lakója.

Szarka Lantonként mutatta be a hat-hétéves forma kisfiút, aki csupa mosoly arcocskájával szinte azonnal a bizalmába fogadott minket.

Hirtelen nem is tudtam visszaemlékezni egyetlen olyan alkalomra sem, amikor bárhol a kontinensen ilyen barátságosan fogadtak volna. A kisfiút lenyűgözte az apró pinty, és úgy tűnt Yabának nincsen ellenére egy kicsit játszadozni a gyermekkel.

Összességében nem bántam, hogy eljöttünk a fővárosból. Sokkal jobban tetszett a hegyek közt, egy kis közösségben, mint Asinar szűkös utcáin a tömegben. Azt kicsit furcsálltam ugyan, hogy a két varázsló még nem ért utol, de feltételeztem, hogy annyira nem lehetett egyszerű feladat megtalálni Yaba elveszett testét északon. A nélkül viszont látni sem akartam őket. Yaba a saját bőrében is körülbelül annyira volt beszédes, mint a madáréban, de mégis hiányzott testőröm megszokott testi jelenléte.

A verandán ebédeltünk, majd Szarka unszolására lepihentünk, hogy az esti mulatságra legyen energiánk. Nem akartam rámutatni, hogy nem számít pihenek-e vagy sem. Ha a hold felkel, semmi sem akadályozhatja meg, hogy erőre kapjak. Ennek ellenére megpróbáltam szundítani egy kicsit. Mikor már csak szenvedtem a nehéz takarók alatt, inkább rövid felfedezőútra indultam a faluban. Yaba egy ideig velem repült, majd elszakadt tőlem, hogy a saját feje után menjen.

*          *          *

A nap már lemenőben volt, mikor visszaértem a házhoz. A falusiak már meggyújtották a máglyákat, lent, a sűrűbben lakott részen. Innen-onnan máris nevetés, és muzsika hangja hallatszott.

Ravo egy korsó sörrel a kezében ült a bejárat mellett. Csizmába bújtatott lábait keresztben a veranda korlátján pihentette. Láthatóan elemében volt. Szeme sarkából az éppen Yabát üldöző kisfiút figyelte. Mikor egészen közel értem a házhoz, Szarka lépett ki az ajtón, és intett nekem.

- Gyere be, szeretnék adni neked valamit! – Mikor beléptem mellette a házba, még hallottam, hogy előreküldi Ravót és a fiát, hogy várják meg őket az ünneplő falusiak közt.

Miután elküldte a másik kettőt, visszatért hozzám, az előszobába.

- Remélem, nem veszed tolakodásnak, de aligha hiszem, hogy ez a koszos rongy, amit hordasz, megfelel egy táncmulatságra – szólt csevegő hangon. Az egyik fal mellett álló szekrény tetejéről leemelt egy ruhaanyagokkal teli kosarat. Megjegyzésére végigpillantottam kosztól szürkéllő ruhámon. Valóban nem nyújtottam valami csodás látványt. Ám alapvetően azt sem értettem, hogy miért kell nekünk részt vennünk ezen az ünnepen. Ám mielőtt megpróbálhattam volna kimenteni magamat, megszólalt egy kis hang a fejemben. Emlékeztetett rá, hogy ha szerettem valamit eddigi életeimben, akkor az a szórakozás volt. A tánc.

Így mikor Szarka egy mélylila, tarka mintás ruhát nyújtott felém, megjegyzés nélkül elvettem és nekiláttam átöltözni. A volt démonvadász mosolyogva figyelt. A ruha a falubeli divat szerint készült. Gyapjúszövete szinte simogatta a bőröm. Felöltöttem a felsőrész alá a hozzá való halvány, lenvászon inget, harisnyát, és a vékony, bokát alig takaró csizmát.

- Gondoltam, hogy illeni fog rád – mért végig Szarka. – mikor Lanton kicsi volt, fogadtam mellé egy szárazdajkát, hogy legyen időm dolgozni. Ő hagyta itt a ruhákat. Nagyjából azonos testfelépítésű volt, mint te.

Gyengéd erőszakkal a tükör felé noszogatott, így kénytelen voltam magam is szemügyre venni új énemet. Hihetetlen volt, hogy az arcom látványa még ennyi idő után is idegennek tetszett. A ruha azonban… Régi testemben sokszor hordtam ilyen nőies ruhákat. A térd alá érő szoknya, és a tarkómon megkötött felsőrész kivágásán kibuggyanó fehér ing sokkal nőiesebb formát adott egyébként kisfiús alakomnak. A ruha mellrészét rózsásfehér népi minta díszítette, és a tarka harisnya is ezekben a színekben pompázott.

Szarka otthagyott a tükör előtt, és elindult, hogy maga is átöltözzön. Térült-fordult, és mire észbe kaptam, már lefelé tartottunk a faluba. Addigra a helyiek már nagyon fellelkesültek. Az éjszakában sülő szalonna, kolbász és alma illata terjengett. A falu férfiai egyik söröshordót verték csapra a másik után. A zene hangosan szólt a tüzek körül, ahol a fiatalok vadul roptak egy félig ismerős, félig ismeretlen táncot.

Nem kellett hozzá sok, hogy jó kedvre derüljek. A hold éltető sugarai alatt, eltelve a zene hangjaival, alig tudtam megállni, hogy magam is táncra ne perdüljek. Ezt szerettem. Ezt értettem. Táncolni a holdfényben, mágiával vagy a nélkül, egyedül vagy társaságban. Ez számomra az élet élvezete, a legtökéletesebb öröm forrása.

Arcomra folyamatos mosoly telepedett, lábammal toppantani kezdtem az ütemet. A táncot, amit a fiatalok roptak nem ismertem, de a mozdulatok majdnem megegyeztek egy előző életemben tanult forgóssal.

Még a dal szövege is érthető volt. A falusiak kiejtése ugyan hagyott némi kívánni valót maga után, de a gesztus - hogy nem a saját nyelvükön énekeltek, hanem a közösön – nagyon szép volt.

- Ne hordj túl sűrűn ilyen ruhát! Még a végén azt hiszik, hogy nő vagy – hallottam meg a vadász jól megszokott gunyoros hangját. Nem fáradtam vele, hogy felé forduljak. A szemem sarkából láttam, hogy megáll mellettem. Rajta persze semmi nem változott. Ugyanaz a borostás áll, kócos, szőkés haj, megviselt öltözet, ugyanaz a jellegzetes illat. Ha mást nem is, legalább az illatát kedveltem. Már nem zavarta érzékeny orromat a démonvadászokból áradó veszély illata. Most már csak a szantállal keveredő nyersbőr és friss hajnal illatát éreztem.

- Amilyen udvarias vagyok, még táncolni is felkérnélek – vigyorodott el, aztán megvonta a vállát – de nem feltételezem, hogy egy olyan bundás négylábú, mint te, ismerné a helyiek néptáncait, vagy dalait.

Éreztem, hogy a hold ereje végigbizsereg a gerincemen, ahogy egy pillanatra elöntött a harag. Olyan lesújtó pillantást vetettem rá, amitől az egyszerű halandó reszketve elmenekült volna. A pimasz vadász azonban csak állt vigyorogva, látszólag élvezve gyerekes győzelmét.

- Tanulatlanságod lenyűgöz – váltottam hirtelen taktikát. Semmi értelme nem lett volna letépni a karját vagy a fejét. Valószínűleg, ha az ő módszereivel verem meg, az nagyobb fájdalmat okoz.

- Miben bizonyultam tanulatlannak? – Hangjában egy ici-pici őszinte kíváncsiságot is fel véltem fedezni, de csak mosolyogtam.

- A legalapvetőbb dolog, amit tudni kell a holdfarkasokról, és amivel még Szarka csöpp fia is tisztában van, hogy senki sem táncol jobban náluk.

Mielőtt válaszolhatott volna, fogtam magam és könnyű léptekkel a táncolok felé indultam. Elhatároztam, hogy az első partner nélküli falusi fiúval elmegyek táncolni. Épp ekkor kezdtek bele egy újabb dalba:

„Gyere, Vándor, itt bánat el nem ér!

Látnád, mit rég kerestél… várt rád.”[1]

Már ki is néztem egy magas, szeplős fiatalembert magamnak. Szavakra sem volt szükség. Egy szemöldökfelvonás, egy vállrándítás, és a fiú már nyújtotta is a kezét, hogy a táncosok közé vezessen. A nehéz barna sör illata szinte szúrta az orromat, de a küldetés, az küldetés. Mivel testem minden porcikája táncolni vágyott, ezért nem sokat teketóriáztam. A kezéért nyúltam.

Annál jobban meglepődtem, mikor ujjaim nem a durva parasztkézben landoltak, hanem valaki máséban. Meglepett pillantásom Ravót találta mellettünk. A parasztfiú savanyú képpel adott helyet a zord vadásznak.

- Ha már bizonyítani akarsz, akkor a megfelelő hallgatóság előtt tedd! – vigyorgott Ravo, és még mielőtt bármit mondhattam volna derékon ragadott, és már táncoltunk is.

Meg kell hagyni, egyszerű halandó létére nem táncolt rosszul. Ugyan olyan könnyedén és önfeledten sem, mint a magamfajta, de kifejezetten élvezhetően járta. Nem hagytam magam vezetni, de derekamra simuló széles tenyere tökéletes támaszt nyújtott a lendületesebb mozdulatokhoz.

Eleinte fel sem tűnt, hogy egymás szemébe nézünk. Az pedig végképp nem, hogy mosolygok…

„Van egy föld, van egy ég, van egy menedék…

Dala feltölt, nyara megvéd.

Ez a zöld, ez a kék, mely benned élt…

Utad eljött. Örömvölgy várt rég.

Napod eljött, Örömvölgy várt rég.”[2]

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Szarka a mulatozó falusiaktól kicsit távolabb telepedett le a szikkadt fűre. Kezében egy pohár bort tartott, azt kortyolgatta lassanként. Szeme időnként megtalálta a falusiak közt pörgő forgó furcsa párost.

Örült a nem várt találkozásnak. Nem gondolta, hogy valaha viszontlátja a démonvadász rend kis üdvöskéjét. Azt mindig sejtette, hogy Ravo egyszer majd ugyanúgy elhagyja a vadászokat, ahogy ő maga is tette. Ő ugyan a várandósságára hivatkozva vált ki, de voltak mélyebb indokai is. Már akkor, hét évvel ezelőtt is érezni lehetett a rothadást a szervezeten belül. Csak akkor még nem tudták meghatározni a forrását. Most, hogy kiderült, nem csodálta, hogy az ifjú Varian is kereket oldott. Azt azonban, hogy egy farkaskölyökkel vándorol, már nehezebben tudta felfogni. Látta, hogy van valami mélyebb oka, amiért vele van, de nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Lehetséges volt persze, hogy a kölyök tényleg csak a munkaadója, de ahogy így elnézte őket, amint a csizmájukat koptatták, nehezen tudta elképzelni, hogy csak ennyiről lenne szó.

Gondolatai itt egy másik, érdekesebb irányba kalandoztak el. Már az elején sem értette, mit keres egy ilyen fiatal farkas az emberek világában démon testőr nélkül. Akkor azt gondolta, hogy talán Ravo megölte a testőrt, és valamilyen oknál fogva nem hagyta magára az elárvult kisfarkast. Ám, ahogy teltek a napok, egyre több jel mutatott arra, hogy nem erről van szó.

Aztán egy nappal a faluba érkezésük előtt megvilágosodott.

Véletlenül volt tanúja a kora reggeli pillanatnak, mikor a farkaslány nyújtózkodva eltávolodott az ébredező társaságtól. Látta az apró pintyet, amint a vállára röppent. A lány csak állt ott, fejét enyhén az apró teremtmény irányába döntve, szeme elrévedve. Az volt az a pillanat, mikor Szarka végre összekötötte egyik tényt a másikkal. Szinte biztosra vette, hogy a kismadár a farkas testőre. Elég szerencsétlen testválasztás, azt meg kell hagyni, de van, hogy nincs idő válogatni.

Magában elmosolyodott, és újra a borába kortyolt. Fél füllel a falusiak nótájára figyelt.

„Tárd ki szíved, s találsz társat

Éld a percek szerelmét!

Kertet nevelj, emelj házat!

Bízd a holnap kegyelmét!”[3]

A táncolók közt Ravo nagy lendülettel körbeforgatta a lányt. A vékonyka teremtés úgy forgott, hogy a lába szinte nem is érintette a földet. Szarka látta, hogy szomszédjaik álmélkodva figyelik a párost. Az egyszerű paraszti ész könnyedén összekapcsolta a csodával határos dolgokat a gonosszal. Ez esetben azonban a nő nem tartott tőle, hogy honfitársai máglyára vetnék a leányt angyali légiessége miatt. Valószínűbb, hogy inkább valami tündérnek fogják tartani. Képzelgéseiket pedig nagyban elősegíti majd az elfogyasztott, nehéz sör is.

Magában elégedetten nyugtázta, hogy sikerült a kis vakarcsból valami szemrevalót teremtenie. Elég volt egy jól szabott ruha. Azok a hatalmas almazöld szemek pedig szintén megtették a magukét. A lány nem volt szép – azzal a sok keskeny, fiús vonással, és a rosszul vágott, fakó lobonccal -, de csúnya sem.

Szarka nem lepődött meg, mikor halk szárnysuhogást hallott. Inkább csodálkozott, hogy a démon-pity-madárka csak most kereste fel. A színes kis tollas a mellette terebélyesedő bokor egy közeli ágára telepedett, és sötét gombszemeit felé fordította. Szarka egy pillanatig farkasszemet nézett az apró állattal, de aztán mosolyogva elfordult.

- Jól pórul jártál, ahogy így elnézlek – mondta neki, csak úgy mellékesen. Természetesen nem várta el, hogy a madártestben rekedt bestia válaszoljon neki. Nem voltak olyan mentális vagy mágikus képességei, mint a démonoknak, varázslóknak és holdfarkasoknak.

Elővette a korábban a zsebébe süllyesztett, kendőbe csomagolt magos cipót, és a madárka felé kínálta. Az nem mozdult. Szarka vállat vont, és letört magának egy darabot a frissen sült tésztából. Visszafordulva a mulatozáshoz megpillantotta a kisfiát, amint a kolbászsütő mellett ül a földön a falubeli gyerekekkel. Valamelyik öreg biztosan mesét mond nekik, gondolta mosolyogva.

Hirtelen apró karmokat érzett jobb kezének ujjain. Meglepetten nézett le. A démon madár a kezén ült, és a cipót csipegette. Szarka sok mindent megadott volna érte, hogy megtudhassa, mi jár a parányi fejében.

- Kíváncsi lennék, mi történt veletek az úton – mondta elgondolkodva a csipegető pintyet figyelve. – Biztos vagyok benne, hogy elképesztő történet. El nem tudom képzelni, mi vehette rá Ravót arra, hogy egy holdfarkast és egy bestiát kísérjen. Nehogy sértésnek vedd! – tette hozzá gyorsan, látva, hogy a madárka hirtelen felé fordítja rozsdaszín fejét.

- Én már nem jelentek veszélyt egyikőtökre sem. Soha nem lett volna szabad vadásznak mennem. És ami azt illeti, szerintem Ravónak sem. Annyival többre vihette volna… - hangja egyre halkabb lett, míg már nem is hallatszott.

Abban a pillanatban nem kívánt semmi mást, csak, hogy volt barátja megtalálja azt, amit neki nem sikerült. A célt az életében.

A páros odalent önfeledten táncolt. Ravo kezei a vékony derék köré fonódtak, ahogy a magasba emelte a lányt. Már egyikük arcán sem a gúnyos mosoly látszott. Egy pillanatra egészen gondtalannak tűntek.

„Pihenj, vándor, a kaland másra vár!

Óvd hát, mit megtaláltál… várt rád.

Tudd, vándor, mi mennyit ér!

Óvd hát, amit megszerettél… várt rád.”[4]

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Bármennyire is igyekezett a két varázsló, nem sikerült utolérniük társaikat.

Velland határát már elhagyták, és most a határőröktől kapott útmutatást követték a sziklák közt vezető csuszamlós ösvényen. Dél körül megálltak, hogy pihenjenek. A démon merev testét ugyan mágiával pihe könnyűvé tették, de a méretén nem tudtak változtatni. Sajnos a tény, hogy a test egy démonhoz tartozott megnehezítette, hogy bármit is ráolvassanak.

- Szerintem rossz felé megyünk – adott hangot Erling azon kellemetlen érzésének, amely már órák óta kerülgette.

- Igazad lehet – harapdálta alsó ajkát Cinóber. A bűvész, finom vonásai ellenére olyan szakadtan és szerencsétlenül nézett ki, hogy Erling kénytelen volt elfordulni.

- Figyelmeztessen, ha legközelebb lakott területre érünk, hogy szerezzünk magának valami tisztességes ruhát. – Újra felemelték terhüket, hogy tovább indulhassanak.

- Miért, mi baj van ezekkel? Mind antik…

Erling csak a szemét forgatta. Tudta, hogy az lenne a bölcs, ha visszafordulnának a határ felé, és megkérdeznének valaki mást is. Az ösvény, amin haladtak nem úgy nézett ki, hogy azonos a „Dél Kapujának legforgalmasabb kereskedelmi útja. Nem téveszthetik el” leírású úttal.

Csak még egy kanyar, határozta el. Ha a következő kanyar után se találnak semmilyen támpontot, visszafordulnak.

Mikor felértek az éppen aktuális emelkedőn, és befordultak a sziklák közé, Erling kénytelen volt megtorpanni. Cinóber nem készült fel rá, így egy halk káromkodás kíséretében elejtette a testet, és nekiütődött a sziklának. Erling idegesen intette csendre, majd megragadva rongyokba bujtatott vállát és előre mutatott.

A kanyaron túl két, túlságosan is ismerős alak bontott éppen tábort. Cinóber ijedt nyikkanással adta tudtára, hogy ő is felismerte a vad fekete sörényéről, és komor ábrázatáról a holdfarkas katonát. A fehér démont még könnyebb volt azonosítani.

A fenébe… ezek hogy a csodába kerültek ide?! Ráadásul megelőzve minket-, kérdezte magától dühödten Erling.

Úgy tűnt ellenségeik kifogyhatatlan trükktárral rendelkeztek.

---

[1] Nox - Örömvölgy

[2] Nox - Örömvölgy

[3] Nox - Örömvölgy

[4] Nox - Örömvölgy