A hó már combomig ért, de egyre törtem az utat előre. A havas szél csípte az arcom, mint millió apró üvegszilánk. Napfelkelte ideje volt. Egyre az járt a fejemben, talán mégis a pihenő felé vehetnénk az irányt, mivel a lány nem bírja sokáig. Emberi alakjában szörnyű lehetett ez a menetelés. Nem mellesleg én is el tudtam volna képzelni magamnak jobb elfoglaltságot, mint egész nap kutyagolni az átkozott hótengerben. Csöpp vigaszt se nyújtott, hogy én megmondtam előre...
Veszélyérzet nyilallt belém. Megtorpantam, figyelmetlen társam pedig hátamnak ütközött, majd vad tusakodásba kezdett a szélcibált köpenyemmel. A zavaró tényezők ellenére próbáltam kideríteni, mi fenyeget minket, de csupán egy sötét aurát láttam alattomosan megbújva. Már ő is tudott jelenlétünkről, tébolyult izgatottsággal készült, várt ránk...
- Mi bajod?- kérdezte ingerülten gazdám.
- Valami van előttünk!
- Nem látok semmit!
Halkan belesóhajtottam a szélbe. Holdfarkas társam ilyenkor pont olyan, mint egy óriási, mérgező pöfeteggomba.
Újra összpontosítottam, elmémmel körültapogattam leselkedő lényt. Vérszomj, gyűlölet áradt belőle. Valamiféle idegen mágiát használt. Ez lehet a szellemmágia?
Egy vízilidérc! Úgy tudtam, a lidércek ritkán jönnek erre a világra, nem beszélve egy ilyen isten háta mögötti hágóról. Még sosem találkoztunk egyel sem, és most is szívesen kihagytuk volna a lehetőséget, de nem tudtuk kikerülni. Haladnunk kellett tovább, mielőtt társamon felülkerekedett volna a fáradtság.
Jólismert, kedves bizsergés futott át rajtam, mire azonnal társam után kaptam.
- Ne táncolj! - Hangom halk volt, de keményen szorítottam a hatalmas bunda alatt megbúvó vézna vállait. - Hamarosan felkel a nap, csak legyengít!
Tudtam, ha ütközetre kerülne sor, a lány segítségére nem számíthatok.
Újra beleszántottam a hóba, lassan küzdöttük magunkat tovább.
Felidéztem magamban, mit tanultam a lidércekről gyermekkoromban. Nekik is van egy saját világuk, de sokkal alantasabb, civilizálatlanabb társaság, meg sem közelítik a mi társadalmunkat. Sötét, kegyetlen rendszerben élnek. Mozgásuk gyors, karmaik, fogaik élesek, mint a penge. Fegyverként használják. Kiszámíthatatlanok. Szellemmágiát használnak, amivel képesek a kisebb térugrásra. Velejéig romlottak.
Mikor már csak kőhajításnyira voltunk tőle, megszaporáztam a lépéseimet, hogy magamhoz ragadjam a kezdeményezés jogát, s Ghlot biztos távolságban tudjam. Ellenfelem vad indulatától, vér utáni sóvárgásától felfordult a gyomrom.
Fejemben meghallottam magas hangját:
- Kik vagytok, utazók? A várost keresem, de a hóviharban nem találom az utat! - Keskeny szemeivel hunyorgott rám. - Milyen szép sudár vagy, kedves! Bizonyára erős is!
Szám megfeszült, széles mozdulattal előhúztam szablyáimat. A lidérc meg se rebbent.
- Démon létedre kardot forgatsz? - fröcsögte száját nyalogatva - Izgalmas, izgalmas! Milyen jól elszórakoznánk! Kár, hogy nem te kellesz nekem. - S már ugrott is. Karom lendült… a végzetes hasmetszésem elől nincs menekvése!
Az acél azonban a levegőt hasította, a lidérc kitért, elmerült a magas hóban. Riadtan pördültem meg. Senkinek sem sikerült eddig élve megúsznia ezt a támadást. Ebben a világban semmi nincs rendjén!
Elrugaszkodtam, és ellenfelem után iramodtam a hó felszínén. Nem számítottam ilyen fürgeségre, főleg nem arra a taktikájára, hogy engem kikerülve a farkast támadja. Ezt nem merik megkockáztatni, de most sajnos bejött. A farkas teljesen kimerült volt és gyenge, képtelen a védekezésre.
Veszélyérzet nyilallt belém. Megtorpantam, figyelmetlen társam pedig hátamnak ütközött, majd vad tusakodásba kezdett a szélcibált köpenyemmel. A zavaró tényezők ellenére próbáltam kideríteni, mi fenyeget minket, de csupán egy sötét aurát láttam alattomosan megbújva. Már ő is tudott jelenlétünkről, tébolyult izgatottsággal készült, várt ránk...
- Mi bajod?- kérdezte ingerülten gazdám.
- Valami van előttünk!
- Nem látok semmit!
Halkan belesóhajtottam a szélbe. Holdfarkas társam ilyenkor pont olyan, mint egy óriási, mérgező pöfeteggomba.
Újra összpontosítottam, elmémmel körültapogattam leselkedő lényt. Vérszomj, gyűlölet áradt belőle. Valamiféle idegen mágiát használt. Ez lehet a szellemmágia?
Egy vízilidérc! Úgy tudtam, a lidércek ritkán jönnek erre a világra, nem beszélve egy ilyen isten háta mögötti hágóról. Még sosem találkoztunk egyel sem, és most is szívesen kihagytuk volna a lehetőséget, de nem tudtuk kikerülni. Haladnunk kellett tovább, mielőtt társamon felülkerekedett volna a fáradtság.
Jólismert, kedves bizsergés futott át rajtam, mire azonnal társam után kaptam.
- Ne táncolj! - Hangom halk volt, de keményen szorítottam a hatalmas bunda alatt megbúvó vézna vállait. - Hamarosan felkel a nap, csak legyengít!
Tudtam, ha ütközetre kerülne sor, a lány segítségére nem számíthatok.
Újra beleszántottam a hóba, lassan küzdöttük magunkat tovább.
Felidéztem magamban, mit tanultam a lidércekről gyermekkoromban. Nekik is van egy saját világuk, de sokkal alantasabb, civilizálatlanabb társaság, meg sem közelítik a mi társadalmunkat. Sötét, kegyetlen rendszerben élnek. Mozgásuk gyors, karmaik, fogaik élesek, mint a penge. Fegyverként használják. Kiszámíthatatlanok. Szellemmágiát használnak, amivel képesek a kisebb térugrásra. Velejéig romlottak.
Mikor már csak kőhajításnyira voltunk tőle, megszaporáztam a lépéseimet, hogy magamhoz ragadjam a kezdeményezés jogát, s Ghlot biztos távolságban tudjam. Ellenfelem vad indulatától, vér utáni sóvárgásától felfordult a gyomrom.
Fejemben meghallottam magas hangját:
- Kik vagytok, utazók? A várost keresem, de a hóviharban nem találom az utat! - Keskeny szemeivel hunyorgott rám. - Milyen szép sudár vagy, kedves! Bizonyára erős is!
Szám megfeszült, széles mozdulattal előhúztam szablyáimat. A lidérc meg se rebbent.
- Démon létedre kardot forgatsz? - fröcsögte száját nyalogatva - Izgalmas, izgalmas! Milyen jól elszórakoznánk! Kár, hogy nem te kellesz nekem. - S már ugrott is. Karom lendült… a végzetes hasmetszésem elől nincs menekvése!
Az acél azonban a levegőt hasította, a lidérc kitért, elmerült a magas hóban. Riadtan pördültem meg. Senkinek sem sikerült eddig élve megúsznia ezt a támadást. Ebben a világban semmi nincs rendjén!
Elrugaszkodtam, és ellenfelem után iramodtam a hó felszínén. Nem számítottam ilyen fürgeségre, főleg nem arra a taktikájára, hogy engem kikerülve a farkast támadja. Ezt nem merik megkockáztatni, de most sajnos bejött. A farkas teljesen kimerült volt és gyenge, képtelen a védekezésre.
Szempillantás alatt a lidérc mögött termettem, lesújtottam, mielőtt elérhette volna a lányt.
Nem csak véletlen szerencse volt az előbbi, hisz újra elszökött a szablyáim elől. Ez már nem ért készületlenül, azonnal indítottam a következő támadást, majd az azutánit. Csapásaim viszont csak a levegőt és a hópelyheket szelték. Szünet nélkül jártak az ívkardok, kénytelen volt hátrálni előlük. Visszatért az önbizalmam. Lehet gyors, és erős, a maga területén kiemelkedő harcos, de ez önmagában még kevés ellenem, mosolyodtam el magamban.
Csapásom elől messze vetődött, lekucorodott a hóba.
- Milyen ügyes démon! - Magas hangja másik irányból hallatszott, mint ahol éreztem a jelenlétét, de nem tévesztett meg. Olcsó trükk. Tisztán láttam magam előtt, hiába volt sötét, hiába zuhogott arcomba a hó. - De alábecsüli az ellenfelét! Nem tudja még, kivel áll szemben! Kicsi démon, a szablyáiddal nem tudsz utolérni! Nekem viszont van egy meglepetésem számodra.
Nem csak véletlen szerencse volt az előbbi, hisz újra elszökött a szablyáim elől. Ez már nem ért készületlenül, azonnal indítottam a következő támadást, majd az azutánit. Csapásaim viszont csak a levegőt és a hópelyheket szelték. Szünet nélkül jártak az ívkardok, kénytelen volt hátrálni előlük. Visszatért az önbizalmam. Lehet gyors, és erős, a maga területén kiemelkedő harcos, de ez önmagában még kevés ellenem, mosolyodtam el magamban.
Csapásom elől messze vetődött, lekucorodott a hóba.
- Milyen ügyes démon! - Magas hangja másik irányból hallatszott, mint ahol éreztem a jelenlétét, de nem tévesztett meg. Olcsó trükk. Tisztán láttam magam előtt, hiába volt sötét, hiába zuhogott arcomba a hó. - De alábecsüli az ellenfelét! Nem tudja még, kivel áll szemben! Kicsi démon, a szablyáiddal nem tudsz utolérni! Nekem viszont van egy meglepetésem számodra.
Előre bukfencezett, lábamat tépte volna hosszú karmaival. Szép támadás, gondoltam lesajnálón, de még gyakorolnia kell. Rámvigyorgott recés fogaival:
- Ezek az én pengéim - mutatta felém hosszú karmait. - Nem olyan hatásvadász, mint a tiéd, de sokkal hatékonyabb! Olyan méreg van rajta, hogy még egy magadfajtát is visszaküld a pokolba!
Támadóállásban vártam, és nem tudtam megérteni, miért magyaráz folyton ez a féreg. Idegesítő volt. Még hogy pengék! Gusztustalan, elméretezett körmök. Megölhettem volna, ebben biztos voltam, de élve hasznosabbnak tűnt, mivel rengeteg kérdésünkre tudhatta a választ.
Ghlo a hátam mögött, messzebb állt, mozdulatlanul figyelt. Kezdett világosodni az égbolt is, a vihar csendesedett. Néhány tincsem előre bukott, a szél pedig rángatta csuklyám, de az nem csúszott hátra. Kevés mágiát használ el ez a kis trükk, de nagyon hatásos.
- Ezek az én pengéim - mutatta felém hosszú karmait. - Nem olyan hatásvadász, mint a tiéd, de sokkal hatékonyabb! Olyan méreg van rajta, hogy még egy magadfajtát is visszaküld a pokolba!
Támadóállásban vártam, és nem tudtam megérteni, miért magyaráz folyton ez a féreg. Idegesítő volt. Még hogy pengék! Gusztustalan, elméretezett körmök. Megölhettem volna, ebben biztos voltam, de élve hasznosabbnak tűnt, mivel rengeteg kérdésünkre tudhatta a választ.
Ghlo a hátam mögött, messzebb állt, mozdulatlanul figyelt. Kezdett világosodni az égbolt is, a vihar csendesedett. Néhány tincsem előre bukott, a szél pedig rángatta csuklyám, de az nem csúszott hátra. Kevés mágiát használ el ez a kis trükk, de nagyon hatásos.
- Áruld el, bestia, miért hadakozol azokkal a fegyverekkel? - folytatta a fecsegést a lidérc. - Hogyan sikerült eddig élve maradnotok? Ilyen értékes holdfarkast pengékkel védelmezni szánalmas próbálkozás a mai világban. Áruld el, áruld el!
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy tovább húzzam az időt. Két ívkardom beleszúrtam a hóba magam elé. Hosszú pillanatokig csak a szél zúgása hallatszott. Ellenségem kérdőn nézett rám, majd ismét felvillantotta utálatos vigyorát.
- Végre rájöttél, hogy azokkal nincs esélyed ellenem? Reméltem, hogy tovább bírod a játékot, édesebb a vér, ha türelemmel kivárjuk az idejét! Meg sem próbálod használni a mágiád? Nem tán…
Hirtelen a nyakához kapott, de már késő volt. A piciny tű már megtette hatását. Kétrét görnyedt azonnal, dühödten meredt rám.
Túl fáradt voltam ahhoz, hogy tovább húzzam az időt. Két ívkardom beleszúrtam a hóba magam elé. Hosszú pillanatokig csak a szél zúgása hallatszott. Ellenségem kérdőn nézett rám, majd ismét felvillantotta utálatos vigyorát.
- Végre rájöttél, hogy azokkal nincs esélyed ellenem? Reméltem, hogy tovább bírod a játékot, édesebb a vér, ha türelemmel kivárjuk az idejét! Meg sem próbálod használni a mágiád? Nem tán…
Hirtelen a nyakához kapott, de már késő volt. A piciny tű már megtette hatását. Kétrét görnyedt azonnal, dühödten meredt rám.
- A tű is mérgezett - mosolyogtam rá halványan, majd kis üvegcsét mutattam fel neki -, és ez az ellenszer. Egyébként mi, démonok nem a pokolból jöttünk.
Elegem volt ebből az egészből. Ghlohoz fordultam, és kihúztam pengéimet a hóból. Amint belenéztem a lány riadt szemeibe, tudtam, hogy valami baj van. Szinte abban a pillanatban, hogy elrugaszkodtam, a figyelmeztető kiáltását is hallottam.
A levegőben bukfencet vetettem, hogy lássam, mi történik. Gyanúm beigazolódott, elkéstem. Bal karomba égő fájdalom hasított, mire az üvegcse kihullt ujjaim közül. Szembe érkeztem ellenfelemmel, s már tovább is lendültem, hogy elkerüljem a következő marást. Lélegzetvételnyi szünetet sem hagyott a lidérc, hogy összeszedjem magam. A sérült karom óriási hátrányt jelentett. Támadásai olyan erővel és gyorsasággal érkeztek, hogy inkább menekültem előlük, mint védekeztem. Éreztem, fogytán az erőm. Valamit tennem kellett volna, de képtelen voltam bármi kezdeményezésre!
Karmai a pengémnek csapódtak, s a kezem megremegett. Hosszú pillanatig feszítettem a karom, izmaim szinte szakadtak a megerőltetéstől. A lidérc smaragd szemei kidülledtek, nyála csorgott, ahogy rámmeredt. Végül ellöktem a kezét, és hátra ugrottam, hogy kis időt szerezzek, de lábam megbicsaklott, és végül elveszítettem testem felett az uralmat. Szerencsétlenül hátráltam pár lépést, míg visszanyertem egyensúlyomat.
Pillanatnyi szünet állt be, míg ellenfelem meghúzta a fiolát. Igyekeztem csillapítani a légzésem és elemezni a helyzetet.
Bal karom sajgott, valószínűleg a méreg belekerült a vérembe. Azt hittem, gyorsabban hat, mivel azt ígérte, pokolba küld. Bár a lidércnek mostanra legalább bénultnak kellene lennie, tehát már a mérgekben sem lehet bízni. Ebben a világban semmi sincs rendjén! Csak ússzam meg valahogy, többet nem bízok a mérgekben.
Támadóm, fölénye tudatában ráérősen csámcsogott látványomon.
- Az a baj veletek démonokkal - bölcselkedett fáradt hangon, mintha már nagyon untatnám -, hogy túl beképzeltek vagytok. Alábecsülitek az ellenfeleitek és végül ez lesz a vesztetek! Hiába vagytok szolgák ezen a földön, töretlen gőggel jártok-keltek. Nem ismeritek az alázatot! Ezért fogsz most szánalmasan elpusztulni. A méreg lassan hat, de nem az árnyékvilágba küld. Bár számodra az is elég lenne. - Gyanakodva kaptam fel a fejem. Hirtelen érdeklődésemre flegma képet vágott. - Hát igen. Arcane Vernine Eligos, én nem csak erőfölényben vagyok veled szemben. Mégis mit gondoltál? Véletlenül pottyantam ide, tudatlanul, mint ahogy ti? Ugyan, kérlek!
Éreztem, hogy Ghlo közelebb osont. Hiába, a nap már felkelt, nem tudott segíteni. De ha legalább magát meg tudná védeni!
Hirtelen mozdulattal felé hajítottam jobbkezes ívkardom, sikerült még időben előrántanom a másikat. A lidérc rögtön támadott. Eltűnt, majd hátam mögött jelent meg. Vetődtem, ahogy tudtam. Elismételtük jópárszor a mozdulatsort. Nyilvánvalóan csak játszott velem, az idő úgy is neki dolgozott.
Egyszer a hóból bukkant fel közvetlen mellettem, és én már nem tudtam kitérni előle. Újabb hibám ára egy mély vágás volt jobb combomba.
Hátratántorodtam, csuklyámat hátracsapta a szél. Elfogyott az erőm. Látásom elhomályosult. A szél gunyoros vihogást hozott. Térdre estem, bele a magas hóba.
Ellenfelem előttem termett rögtön, és államnál fogva maga felé fordította arcom. Mennyire gyűlöltem az érintését magamon!
- Szóval így néz ki egy Jelölt! - Gonoszkodva nevetett ismét, karmát végighúzta az arcomat átszelő hegek egyikén. - Másként képzeltelek… csalódtam benned. Szánalmas vagy! - Vadul ellökött, hogy ázott hajam belecsapódott a véres hóba.
- Mielőtt még megdöglenél, elárulom, hogy nem voltál számomra ellenfél! - hallottam még az ocsmány hangját - De ne emészd magad, erőm messze meghaladja a tiéd és a farkasét együttvéve. Nem te vagy az első démon, akit megölök. Örvendtem, Verinine Eligos!
Sarkon fordult és elindult gazdám felé.
Többé nem hallottam a szélzúgást, nem éreztem a hideget. Ijesztő, kísérteties csend volt, s talán a hóba dőltem. Kardom markolatát szorongattam, az egyetlen dolgot, ami még összekötött a külvilággal. Nem lehet ez a vég! Nem, nekem nem szabad így végeznem, itt és most. És mégis… Milyen kellemetlen.
Elegem volt ebből az egészből. Ghlohoz fordultam, és kihúztam pengéimet a hóból. Amint belenéztem a lány riadt szemeibe, tudtam, hogy valami baj van. Szinte abban a pillanatban, hogy elrugaszkodtam, a figyelmeztető kiáltását is hallottam.
A levegőben bukfencet vetettem, hogy lássam, mi történik. Gyanúm beigazolódott, elkéstem. Bal karomba égő fájdalom hasított, mire az üvegcse kihullt ujjaim közül. Szembe érkeztem ellenfelemmel, s már tovább is lendültem, hogy elkerüljem a következő marást. Lélegzetvételnyi szünetet sem hagyott a lidérc, hogy összeszedjem magam. A sérült karom óriási hátrányt jelentett. Támadásai olyan erővel és gyorsasággal érkeztek, hogy inkább menekültem előlük, mint védekeztem. Éreztem, fogytán az erőm. Valamit tennem kellett volna, de képtelen voltam bármi kezdeményezésre!
Karmai a pengémnek csapódtak, s a kezem megremegett. Hosszú pillanatig feszítettem a karom, izmaim szinte szakadtak a megerőltetéstől. A lidérc smaragd szemei kidülledtek, nyála csorgott, ahogy rámmeredt. Végül ellöktem a kezét, és hátra ugrottam, hogy kis időt szerezzek, de lábam megbicsaklott, és végül elveszítettem testem felett az uralmat. Szerencsétlenül hátráltam pár lépést, míg visszanyertem egyensúlyomat.
Pillanatnyi szünet állt be, míg ellenfelem meghúzta a fiolát. Igyekeztem csillapítani a légzésem és elemezni a helyzetet.
Bal karom sajgott, valószínűleg a méreg belekerült a vérembe. Azt hittem, gyorsabban hat, mivel azt ígérte, pokolba küld. Bár a lidércnek mostanra legalább bénultnak kellene lennie, tehát már a mérgekben sem lehet bízni. Ebben a világban semmi sincs rendjén! Csak ússzam meg valahogy, többet nem bízok a mérgekben.
Támadóm, fölénye tudatában ráérősen csámcsogott látványomon.
- Az a baj veletek démonokkal - bölcselkedett fáradt hangon, mintha már nagyon untatnám -, hogy túl beképzeltek vagytok. Alábecsülitek az ellenfeleitek és végül ez lesz a vesztetek! Hiába vagytok szolgák ezen a földön, töretlen gőggel jártok-keltek. Nem ismeritek az alázatot! Ezért fogsz most szánalmasan elpusztulni. A méreg lassan hat, de nem az árnyékvilágba küld. Bár számodra az is elég lenne. - Gyanakodva kaptam fel a fejem. Hirtelen érdeklődésemre flegma képet vágott. - Hát igen. Arcane Vernine Eligos, én nem csak erőfölényben vagyok veled szemben. Mégis mit gondoltál? Véletlenül pottyantam ide, tudatlanul, mint ahogy ti? Ugyan, kérlek!
Éreztem, hogy Ghlo közelebb osont. Hiába, a nap már felkelt, nem tudott segíteni. De ha legalább magát meg tudná védeni!
Hirtelen mozdulattal felé hajítottam jobbkezes ívkardom, sikerült még időben előrántanom a másikat. A lidérc rögtön támadott. Eltűnt, majd hátam mögött jelent meg. Vetődtem, ahogy tudtam. Elismételtük jópárszor a mozdulatsort. Nyilvánvalóan csak játszott velem, az idő úgy is neki dolgozott.
Egyszer a hóból bukkant fel közvetlen mellettem, és én már nem tudtam kitérni előle. Újabb hibám ára egy mély vágás volt jobb combomba.
Hátratántorodtam, csuklyámat hátracsapta a szél. Elfogyott az erőm. Látásom elhomályosult. A szél gunyoros vihogást hozott. Térdre estem, bele a magas hóba.
Ellenfelem előttem termett rögtön, és államnál fogva maga felé fordította arcom. Mennyire gyűlöltem az érintését magamon!
- Szóval így néz ki egy Jelölt! - Gonoszkodva nevetett ismét, karmát végighúzta az arcomat átszelő hegek egyikén. - Másként képzeltelek… csalódtam benned. Szánalmas vagy! - Vadul ellökött, hogy ázott hajam belecsapódott a véres hóba.
- Mielőtt még megdöglenél, elárulom, hogy nem voltál számomra ellenfél! - hallottam még az ocsmány hangját - De ne emészd magad, erőm messze meghaladja a tiéd és a farkasét együttvéve. Nem te vagy az első démon, akit megölök. Örvendtem, Verinine Eligos!
Sarkon fordult és elindult gazdám felé.
Többé nem hallottam a szélzúgást, nem éreztem a hideget. Ijesztő, kísérteties csend volt, s talán a hóba dőltem. Kardom markolatát szorongattam, az egyetlen dolgot, ami még összekötött a külvilággal. Nem lehet ez a vég! Nem, nekem nem szabad így végeznem, itt és most. És mégis… Milyen kellemetlen.
* * *
Sötétben úsztam, anyagtalan szellemként. Tudtam, merre kell térnem. Elmém suhant célja felé. Erővonalak bonyolult hálózatába értem, de ösztönöm súgta, merre tovább. Aztán a végtelen kavargásban ismerős területre érkeztem. Már jártam erre, egyszer, nagyon régen, életekkel ezelőtt. Boldogan száguldottam tovább, míg végül megérkeztem célomhoz. Melegség ölelt át.
Gyerekkorom édes-szomorú emlékképei játszódtak le előttem. Semmim nem fájt, újra teljes voltam. De nem maradhatok itt, nyilallt belém a felismerés, hisz Ghlo bajban van! Nekem kell megvédenem!
* * *
Mint akit villám sújtott, fejem majd széthasadt, és a fény fájón elvakított. Hangom idegenül csengett, ahogy felkiáltottam.
Mikor kinyitottam a szemem, Ghlo állt velem szemben pár lépésre. Félelemtől és gyűlölettől eltorzult arccal nézett rám, közben elszántan szegezte rám saját kardomat. Mi a fene, néztem körül. Mögötte megláttam egy homokszín kupacot lapulni a hóban. Mosolyognom kellett, ahogy felismertem az formátlan jelenségben saját testem. Penge suhant, amit öntudatlanul félreütöttem, hosszú karmaimat látva egyértelműen kirajzolódott előttem a helyzet. Idétlen magas hangon tudattam a lánnyal, én vagyok a társa, tegye el a fegyvert, de ő természetesen nem hitt nekem, egyre hadonászott felém páratlan ívkardommal.
A lidérc nem blöffölt, éreztem, rengeteg mindenre képes vagyok ezzel a testtel. Ilyen erővel valóban nem okoztunk neki nehézséget.
De most mégis életben voltam! Álmélkodásomban majdnem elmulasztottam kitérni egy silány csapás elől, de végül gyorsan kikaptam dühödt társam kezéből a kardot, ás rákiáltottam.
- Hagyd már abba, Ghlo! Nincs sok időnk, inkább segíts!
Letérdeltem a testemhez, megnéztem a sebeit - a sebeimet. Először láttam magam kívülről, milyen bizarr volt! Megilletődött társam felé fordultam, aki még mindig kételkedve nézett rám. Szegény olyan elveszettnek tűnt.
- A Forrás mágiáját használva beleköltöztem a lidérc testébe. A testőröd vagyok, akit Yabának nevezel. Higgy nekem!
A nap sugarai megcsillantak a szálló hópihéken. A millió apró gyémántszem tengerében gazdám némán méregetett.
