22. fejezet
Írta: Ringnar
A fém halkan suhogott,
ahogy Vernine lassan előhúzta a szablyáját. Erlinget kirázta a hangra a hideg,
gyomrában fagyos rémület söpört végig. Óvatosan a földre helyezte fegyverét,
egyrészt, hogy mutassa, nem áll szándékában harcolni, másrészt, hogy ha kell,
akadály nélkül tudjon menekülni. Ebben a kis szobában úgy sem tudott volna vele
harcolni. Az embermagas, lehetetlenül vékony pengéjű, íves végű Vérhold nem
szobabelsőben használható fegyver volt.
- Ghlo sosem várna
egyhelyben - mondta a nő tárgyilagosan, és vészjóslóan közel lépett a férfihez,
mintegy kardcsapásnyira - A hazugságod olyan képtelen volt, mint az, hogy én
megbízzak egy varázslóban.
A hollófej markolatú
szablya lecsapott, mire a férfi lélekszakadva vetődött az életéért. Ha most
meghal, a lelke vele együtt pusztul, hála az átoknak, mellyel sújtották.
A penge újra útnak indult
felé, mire Erling bukfencezve a szoba sarkába húzódott előle. Yaba ijesztő
nyugalommal és fegyelemmel indult utána. A férfi sietve egy bénító varázst
küldött a démon felé, az energiagömb azonban elenyészett, ahogy elérte
a bestiát. Ezen egy pillanatra mindketten megdöbbentek. Yaba a mágikus nyakörve
miatt elvesztette erejét, nem tudta volna hárítani a varázslatot. Erling
értetlenül pislogott, és egy újabb varázslatot idézett meg, amikor a démon
hirtelen elmosolyodott és szeretetteljesen megsimította páncélját. Az anyja
által készített páncél tehát ilyen különleges képességgel rendelkezett. Most
már ezt is tudták.
Vernine örömében újra
támadott. A mágus lebukott és szabadon engedte újabb varázslatát. Az eredmény ugyanaz
lett, így újra vetődnie kellett a démon elől, de elvesztette az egyensúlyát és
a falnak esett. A következő, alulról jövő csapást csak az utolsó pillanatban sikerült
felfognia egy székkel, amely a szoba szerény berendezésének részét képezte. A
fa hangos reccsenéssel törött szét. Erling elképedve a démonra meredt, és
közben öntudatlanul pajzsként tartotta maga elé a bútor maradékát. Yaba
viszonozta a pillantását és szablyáját csapásra emelte.
Kocc!
A nő azonnal a hang
irányába kapta a fejét, a varázsló pedig a pillanatot kihasználva a szabadulás
útját kereste.
Kocc! Kocc!
Yaba a varázslóval mit
sem törődve az ablaknál termett és kitárta az üveget, mire egy apró pinty
röppent be a szobába. Egyenesen Erlinghez igyekezett, és fáradtan letelepedett
a férfi feje búbjára. Vernine a kismadárnál termett és levette a lábához
erősített piciny papírost. Kék tintával kapart írást talált rajta:
„Megtaláltuk Ghlót, a
hiénaember foglya. Siessetek ide gyorsan! A Bűvész „
- Cinóber, te nyomorult…
- mormogta magában a bestia - Hol van az az „ide”? - Erlinghez dobta a fecnit
és hátat fordított.
– Siessünk! Ezek szerint
életben vannak mind. Lent találkozunk - s azzal el is tűnt az ajtóban.
A mágus összeszedte
magát, és elhagyta a fogadót. Az épület előtt már valóban várt rá a démonnő a
vadász egyik lovának hátán ülve. A férfi felült mögé, pedig szíve szerint
inkább futott volna akár világ végéig is. Kivágtattak a városból, vissza,
amerre az alagút futott és még tovább, ahol számításuk szerint a két jómadár a
felszínre bukkanhatott. A helyzet akkor vált csak igazán kellemetlenné, amikor
elkezdett hullani a hó és apránként eltüntetett minden nyomot. Erling úgy érezte,
már az idő is ellenük fordult, és vég nélküli keresésre kárhoztatja őket. Látta
maga előtt, amint az erdő szellemeikét ő és Vernine, a két halhatatlan az idők
végezetéig kísért. Tudta persze, hogy
északon még a tavasz első napjaiban is előfordul a hóesés, de ettől nem lett
jobb kedve.
* * *
- Várj még! – tette rá
kezét Cinóben csillapítón Ravo vállára. - Blanco már úton van a hírrel, a démon
és a varázsló hamarosan itt lesznek.
- Ki a veszedelem az a
Blanco? – horkant fel Ravo türelmetlenül, szemét a fehér démonon tartva. A bal
alkarjára egy volt démonvadász barátjától kapott, új tervezésű fegyver volt
csatolva. Itt a remek lehetőség, hogy kipróbálja.
- Ugyan már, figyelj
rám! – csattant fel a bűvész, amikor látta, hogy a vadász rá se hederít. - Csak
megöleted magad! Óvatosan kövessük őket! Nagyon erősek, szükségünk van minden
bajtársunkra!
- Az lehet, cimbora, de
ha ezek útnak erednek, én a két lábammal nem tudok utánuk repülni. Nem fogok
tétlenül arra várni, hogy kicsússzanak a kezeim közül. A Vak Hold ma velem van,
hogy ilyen szerencsét adott. Nem fogom elherdálni - azzal felpattant a hóbucka
mögül és előreosont a puha havon. Cinóber még próbált utána kapni, de a szagot
fogott vadászt már nem lehetett visszatartani. A bűvész mérgelődve húzódott
vissza rejtekhelyére.
Miért nehezítik meg
ennyire a dolgát? De azért sem adja fel! Gyorsan előkapott egy apró noteszt,
kivett belőle egy lapot, néhány szót suttogott, mire azon kék tintával írt
szöveg jelent meg. Összehajtotta a papírost és ujjai között eltűntette. Amint
ezzel elkészült, sietve Ravo után eredt.
A fenyőfák baljósan
nyögtek, amint a havat kavaró szél végigsöpört az erdőn, eltüntetve lépteik
nyomát. Áthatolt Cinóber rongyain is, s a férfit kirázta a hideg. Érezte a fagyos levegő illatában a sűrűsödő
mágiát.
†
‡ † ‡ † ‡ †
A fák között cikázva
kerestünk valami jelet. A nyakam körüli perec miatt nem érzékeltem gazdám, vagy
akár Cinóberék jelenlétét. Szörnyen korlátoltnak éreztetem magam. Az idő telt,
és úgy tűnt, csak egyre messzebb kavarodunk. A nap már felkelt és kúszott
megállíthatatlanul tovább a sűrű felhőréteg mögött.
Akkor végre találtam
valamit. Egy jeges kupac mögött, ahol a
hó fel volt túrva - talán csak a szél játéka volt-, valami tompán csillogott.
Ahogy közelebbről megvizsgáltam, a kristályos hóban két apró, sárgás
répaformájú kavicsot találtam. Lehajoltam, hogy kezembe vegyem őket, mikor
észrevettem, hogy a kövek alatt egy kissé szétázott pergamen cafat lapul. A két
kavics ismerősnek tűnt; a bűvész kezében láttam őket még az alagútban, amint
játszott velük. Elolvastam az üzenetet, mely ugyanazzal a kézírással íródott,
mint a pinty által kézbesített levél.
„
A Vak Hold fia nem bírt magával. Feltartjuk a katonákat. Befelé haladjatok az
erdőbe, északnak! Sok sikert, barátaim! Hamarosan találkozunk! Bűvész.”
Lekuporodtam a buckára.
Cinóber üzenete teljesen ellentmondásos volt. Reményt ébresztett bennem,
ugyanakkor kétségbeestem. Az ellenfeleim hatalmasok voltak, és akikre
számíthattam volna, nos ők teljességgel haszontalan idióták voltak. Varian Ravo
már akkor félholt volt, amikor utoljára láttam, azóta már biztosan egészen az.
Erling azt a kevés bizalmam is eljátszotta, amit próbáltam belé vetni. A bolond
bűvész pedig nem tudja azt sem, hogy melyik irányba van észak. És a
legelkeserítőbb, hogy közben mind annak az átkozott nőnek foglyai vagyunk. Azt
akarta elhitetni velünk, hogy kiszabadultunk, de csak, mert szeret játszadozni.
Azért voltunk még életben, hogy őt szórakoztassuk. Úgy képzeltem, a katonák is
biztosan az ő szolgálatában állnak. Csaliként használják Ghlot, nehogy valaki
megpróbáljon lelépni a játékmezőről. Oktrától ez is kitelik.
Lassan szállingózó
hópihe ült az arcomra. Az erdő csendjét a lehulló pelyhek zizzenése és a ló
prüszkölése törte meg. Erling némán
figyelt, de nem kérdezett semmit. Felálltam hát, felültem a lóra a mágus elé,
és kiadtam az egyszerű parancsot.
- Induljunk!
†
‡ † ‡ † ‡ †
Kalen Garr megtorpant és
visszanézett, s ugyanígy tett társa is. Néhány pillanat telt csak el, mire a
fák közül alig valamivel messzebb egy nesztelenül siető férfialak tűnt elő.
- Démonvadász - jegyezte
meg halkan Utere, inkább magának, mint a holdfarkasnak. Ha egy ember hang
nélkül, még egy démon elől is rejtve tud mozogni, az csak vadász lehet. –
Valamiféle bűbájt használ. Ugyanazt, mint amit az a nőszemély a palotában.
- Mi köze a Vak Hold követőinek a démonokhoz?
– recsegte halknak szánt hangon a férfi. - Legutóbb még ellenséges oldalon
álltak. Batárom, ez a világ teljesen kifordult magából.
- Elképzelhetetlen, hogy
egy magamfajta összeálljon egy emberrel. – értett egyet Utere. - És mégis…
Az ember már egészen
közel volt, de nem állt meg. A holdfarkas máris támadásra készült, Uterét
viszont démonokra jellemző tárgyilagossága arra bíztatta, hogy még azelőtt tegyen
valamit, mielőtt társa szétszaggatja a férfit. A vadász jelen helyzetükben az
egyetlen lehetett, aki tudott olvna valamit mesélni erről a különleges
varázserőről, aminek köszönhetően bezárva kellett tölteniük az elmúlt napokat.
Odaszólt hát a közeledőnek.
- Nem hiszem, hogy
tisztában vagy az erőviszonyokkal, ember! - Az utolsó szót akarata ellenére is
megnyomta. Megszokta, hogy társa mindig undorodva ejtette ki a nála alantasabb
lények neveit. – Nem akarunk bajt. Mondd, ki vagy, mit akarsz, és tűnj el!
A férfi lelassított,
majd jó ötlépésnyire tőlük megállt. Utere meglepetésére mosolyogva válaszolt.
- Haradar Utere Savit, a
katona, Kalen Garr társa, valamint legutolsó küldetésem célpontja. Vagyis csak
voltál a küldetésem célpontja. Most már csupán a csomagod tartalma kell nekem -
bökött a démon vállán lógó batyura. – Mivel ismerem a fajtádat, démon - préselte ki legalább annyi
megvetéssel a szót, ahogy annak előtte Utere tette az övével, - úgy hiszem,
igenis bajt akartok.
Garr egykettőre
hatalmas, fekete sörényű farkassá változott. Korából, és erejéből kifolyólag
még így a nap első sugarai alatt is képes volt erőteljes fenevaddá változni.
Elég volt neki a hold leghaloványabb képe az amúgy napsütötte égen. Rámordult
az emberre, de Utere csitítóan elé állt, mielőtt az lecsaphatott volna. Még
válaszokat akart. Az ember addigra előre szegezte karját, felfedve a
ráerősített kis számszeríj-féleséget. Utere még sosem látott ilyen tákolmányt. A
modern emberi technika egyik vívmánya lehetett. Az emberek mindig is
szorgalmasan kutatták, hogyan pótolhatnák az erő hiányát. Ez az igény a
démonvadászoknál hatványozottan jelent meg, érthető okokból.
A démon szempillantás
alatt előkapta csontkardját és társát megelőzve támadt. Félrecsapta a felé
röppenő nyílvesszőt, s az ember felé rugaszkodott. Azonban szökkenése alig pár
méternyire nyúlt. Néhány esetlen lépést kellett tennie, mire visszanyerte
egyensúlyát. Pillanatnyi bizonytalanságát a vadász igen ügyesen kihasználta. Alacsonyan vetette felé magát, s tőrével hasa felé csapott, mint a villám.
Csupán hajszálon múlt, hogy a démon kikerülte a pengét. Visszahátrált tásához,
szemét végig az emberen tartva. Ő csak magabiztosan állt és tűrte a szemfehérje
nélküli kék szemek átható pillantását. A holdfarkas felborzolta a szőrét és
morgott, de társa nyugtatóan rátette a kezét.
- A bűbájod megfoszt
minket a démoni erőnktől. Nem érem el a Forrást. Honnan ez a varázserő, és mi
ez? Rossz érzésem támad tőle. Nem tisztán emberi mágia. Válaszokat várok tőled! Tudom, hogy a holdfarkasokra nem hat a
boszorkányságod, és jómagam is elég harcedzett vagyok ahhoz, hogy elbánjak egy
lerongyolódott emberrel. Lásd be, nem vagy ellenfél számunkra, ezért jobban
teszed, ha beszélsz!
A démonvadász csak állt
konokul. Utere egy pillanatra barátját, Kalen Garrt, s annak csökönyös
büszkeségét ismerte fel benne. Ettől az alaktól nem fog megtudni semmit.
Sajnálta, hogy meg kell ölnie. Az ember szeme ekkor a démon vállán lógó csomagra
vándorolt. Utere érdeklődve követte tekintetét.
- Egy holdfarkasért
akarsz meghalni? – kérdezte lágy hangján, s közben észlelte, ahogy zizegve
szállingózni kezdett a hó. - Talán szereted őt?
Az ember most először
látszott kiesni szerepéből. Riadtan összerázkódott, mint akibe villám csapott.
Arcán grimasz suhant át, ami Garrt végképp kihozta sodrából. A hatalmas farkas elrugaszkodott
és az emberre vetette magát.
Ugyanabban a pillanatban
hatalmas fény villant, mely elvakított mindent, és egy váratlan robbanás
vetette messze a farkast. Ám a fenevadat ez nem állította meg. Amint mancsai a
havas talaj érték, már fordult is, hogy újabb, még erőteljesebb támadást
zúdítson a férfira. Legnagyobb meglepetésére az ember eszméletlenül feküdt a
havon. A két katona feszülten kémlelt körbe. Hacsak az ember nem ejtett valami végzetes
hibát, akkor valakinek lennie kellett még a közelben. Lehettek a démonvadász
társai, valami hasonló erejű bűbájjal rendelkezve. Talán rejtve meg tudtak
húzódni előlük. Egy démonvadász sose jár egyedül.
Az erdőben csupán a hó
hullását lehetett hallani. Utere érzékeit kinyújtva, egy másik démon
közeledését fedezte fel, valamint egy emberét. Társa borzas szőre idegesen
meredt ezerfelé, mikor megosztotta vele új felfedezését.
„Démon és ember egy
lovon?” hallotta Garr hitetlenkedő hangját a fejében. „Biztos vagy benne, hogy
nem illúzió? Ennél elképesztőbb őrültséget még nem hallottam!”
- Nem illúzió sajnos. De
a robbanást nem okozhatták ők – folytatta a gondolatmenetét a démon - ahhoz túl
messze vannak.
„Itt valami nagyon
bűzlik” dohogott a holdfarkas. „Öljük meg a lányt is, az embert is, és lépjünk
le innen! Utálom ezt a helyet.”
Utere már látta is a fák
között közeledő szokatlan párost. A démon ült elöl. Ghlo testőre az Arcane családból, hirdették az orrán átfutó
rúnák.
- Attól tartok barátom,
az erdő nem hagyná, hogy csak úgy elsétáljunk - felelte nyugodtan Utere. - Az
ösztöneim azt súgják, csapdában vagyunk.
„A némber szórakozik
velünk?”
- Attól tartok…
„Mit tegyünk hát?” kérte
ki barátja véleményét ismét a holdfarkas.
- Várjuk meg, mi sül ki
ebből!
Garr csak szokása
szerint elégedetlenül morgott, de nem mozdult. A homokszín köpenyes, éjfekete
hajú démon és a könnyűpáncélba öltözött férfi hamarosan a közelbe ért és
leszállt a lóról. A katonák legnagyobb döbbenetére a nő nyomban a hóban
elterült emberhez sietett, és lábával meglökdöste. Az ember lassanként magához
tért és bágyadtan felült. A démonnő csak ezek után fordult és kivonta két
kardját.
- Van nálatok valami,
ami hozzám tartozik - mondta halk hangján.
A zsák ekkor kezdett mozgolódni.
Hamarosan törtfehér tincsekkel borított, kócos fej bukkant belőle elő.
†
‡ † ‡ † ‡ †
- Ghlo! - kiáltottam fel
bután izgatottságomban. Gazdám élt! Almazöld szemeivel rám nézett, majd Ravóra,
végül a két katonára. Arcán a felismeréssel együtt, rémület is látszott.
Gazdámhoz indultam volna, de a farkas az utamba ugrott és rámvicsorgott
rémisztő fogaival.
- Sajnálom, Arcane,
magunkkal kell vinnünk - szólalt meg meglepően kellemes hangon a démon a
Haradar családból, akinek az akarata előtt meg kellett volna hajolnom. Rúnáit
nem láthattam, a vadász tehát használta erejét és így már mindketten el voltunk
szakítva a Forrástól. Az ember ennyivel tudott csak segíteni engem. Ezen kívül rémes
állapotban volt. Mindössze csökönyössége köthette ehhez a világhoz. Erling
jelenlétét közvetlen magam mögött éreztem. Bátorítóan hatott rám szokásos
illata, a gyenge fenyő és borostyán. Valahol Cinóber is minket segített.
Tudtam, ő mentette meg Varian Ravót a jól időzített varázslatával. Igaz,
majdnem meg is ölte a rossz célzással, de nála már csak így működnek a dolgok.
- Szia mágus… - nyögte a
vadász, és talpra kecmergett. – Mondtam már… hogy világít a fejed?
- Igen – szólt vissza a
másik, - ezt már tudtomra hozta találkozásunk első pillanatában, köszönöm.
- Akkor jó... Nem akarok
úgy… elpatkolni, hogy… ezt nem…
- Fátylat rá! - sietett
lezárni a beszélgetést Erling.
A hirtelen beállt csendben
senki sem mozdult, csupán Garr morgott halkan és Ravo vette aggasztóan hangosan
a levegőt. Mindannyian vártunk valamire, mind tétováztunk. Aggasztott a
helyzet. Annyira kézenfekvő volt, hogy mit kell tennem, hogy nem akartam
cselekedni - valami belső hang ágaskodott ellene. Mindazt, ami történt
körülöttünk, olyan irányítottnak, sorsszerűnek találtam, hogy már-már
természetellenesnek tűt. Mintha valaki madzagon rángatott volna minket, azt
akarva, hogy azonnal, gondolkodás nélkül támadjak, és életemet veszítsem. Sőt,
ha lehet, még magammal rántsam néhány társam is. Megértettem. Oktra nem akart
minket megölni. Azt akarta, hogy egymással végezzünk. Nem voltam hajlandó
engedelmeskedi a parancsának! Ugyanakkor elképzelésem sem volt, mi mást
tehetnék.
A semmiből női nevetés
hallatszott.
- Mire vártok? Teljesen
eluntam magam - lépett elő a fa mögül Beryll, karcsú, légies valójában. Arany
haja hosszú fonatba volt kötve, formás lábaira nadrág feszült, felül fűzött,
világos, mélyen dekoltált inget és bársony kabátkát viselt. Megjelenése
hibátlan volt.
Eddig minden bizonnyal
láthatatlanul, esetleg valamilyen más alakban várakozhatott, hogy most
megmutathassa magát. Jobb karjával maga után húzott egy morcos, megkötözött alakot…
a Bűvészt!
- Hoztam nektek valakit,
hogy teljes legyen a társaság. Valójában ő itt a rendezvényünk házigazdája.
Köszöntsétek szeretettel! - Azzal előretaszította az igencsak dühösnek tűnő
Cinóbert, aki tehetetlenül bebotladozott közénk és a két katona közé. Beryll
színpadiasan folytatta.
- Ha még valaki nem
ismerné, akkor bemutatom Delroy Gaharetet, a régmúlt idők mágusainak egyik
legkiemelkedőbb alakját, aki elrettentő példaként élt sokáig a köztudatban. Míg
el nem feledkezett róla mindenki. Mivel viszont az itt jelenlevők mind oly
szerencsések, hogy a régmúlt időkben is ismerősek - tisztelet persze a
kivételnek – intett fejével a démonvadász felé -, esetleg részesei voltak
tevékenykedései eredményének. Lehetséges, hogy valaki fel tudja idézni ködösen
az esetet. Te ott, mágus, abban a csinos vértben? Nem? Semmi? - nézett körbe
színpadiasan, de a csapat csak némán várakozott. Csupán Garr, aki közben
visszaváltozott emberré, forgatta a szemét, mint akinek már nagyon elege van.
- Akkor nagyon gyorsan
elmesélem történetét, és mire végzek, mindenki tudni fogja, mit kell tennie. A
fiú – intett Cinóber felé - nemesi máguscsalád sarja, még abból az időből való,
amikor a Thelián Birodalom állt, s az északi Tudás Csarnokaiban tanultak a
fiatal mágusok, többek között hősünk is. Egészen pontosan a lélekmágiát
tanulmányozta. Itt találkoztam vele én is először. Kivételes tehetsége,
nagyravágyása és mohósága mély benyomást tett rám. Ezért nagyobb erőkhöz
segítettem hozzá, de elbukott és elveszítette a lelkét. Így most a Démonistent
szolgálja. Nagy port kavart az incidens. Az iskolát bezárták, mert a tiltott
sötét mágia, vagyis a démoni erő használatának terhes vétke ezt követelte. Nem
semmi, ha valaki akkora balfácán legyen, hogy egy egész, évszázadok óta működő
mágusiskolát bezárnak miatta.
- Ha jól értem, kerestél
egy embert, aki démoni mágiát használ - összegeztem a hallottakat. - Az ember
elbukott, amiből a démonisten húzott hasznot, te pedig kerestél egy másik
alanyt, akit kihasználhatsz. Ezzel pedig minden bizonnyal sikerrel jártál, és ezzel
a valakivel együtt egy rendkívüli mágiaszövevényt hoztatok létre, melyben a
démoni és az emberi mágia ötvöződik. Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi
lehetséges, de neked sikerült. Így
készült a híres páncélod is, aminek titkát senki sem tudta megfejteni és
mindenki csodálta, nem igaz?
- Milyen okos démonka -
mosolygott a nő továbbra is, de gyanakodva szűkültek össze a szemei. - A
szüleid biztosan büszkék rád.
- Nagyon vicces. Igen,
tudom, ki vagy, Beryll. Életem legnagyobb csalódása személyesen. Oktra Cellyan.
- Ó, hát tudod, hogy én
vagyok az? Ezer éve nem hallottam ezt a
nevet! Kérlek, hívj Keylának, bár jelen pillanatban ez a Beryll alakom. Csinos
kislány volt, nemde? – illegette magát hetykén a nő, majd zavartalanul
folytatta legkedvesebb csevegő modorában. - És mondd csak, hogyan jöttél rá a
régi nevemre? Biztosan Gahariet, az áruló fecsegett rólam. Milyen trükkös
húzás, nagyon ügyes. Mielőtt hősként tisztelnétek, folytatom tetteinek dicső
sorát. Tehát, mint mondottam, titokban démoni erőkkel foglalkozott, ami képessé
tette az emberek manipulálására, gondolatolvasásra, lélekbörtönre, más szóval
az emberi lelkek feletti teljes uralomra. Azért ez sok mindent megmagyaráz,
nem? - kacsintott cinkosan rám a nő. Közbeszólásom ára ugyanis az lett, hogy
Oktra immáron folyamatosan hozzám intézte szavait. Sokkal kellemesebb volt az
arctalan tömeg egyik észrevétlen tagjaként hallgatni. - Évszázadokra eltűnt, s
most visszatért, hogy titeket srácok így összehozzon. Ő intézte el többek
között, hogy a medál, amelyet a csinos mágus keres, Kalen Garrhoz kerüljön. Hogy
ő most itt harcolhasson az élen. Bevallom, nem gondoltam, hogy terve sikerrel
járhat, de úgy látszik, ideáig szépen összehozta a csapatot. De előtte azt javaslom,
büntessétek meg az áruló Delroyt, aki ilyen kellemetlen helyzetbe hozott
titeket!
Próbáltam megemészteni a
hallottakat. A férfi, aki menekülési szándékával egy fának rohant és kiütötte
magát, aki egyik társa után a mélybe vetette magát anélkül, hogy a kötél végét
rögzítette volna… Mindig tudtam, hogy sok mindent rejteget előlünk a férfi,
hogy nem egészen az, akinek mutatja magát, de ezt betudtam őrültsége egyik
jellemzőjének. Nem ez lett volna az első eset, hogy egy egyébként épelméjű
varázsló becsavarodik. Nem bírja a ránehezedő nyomást, melyet a mágiával való
szoros kapcsolat okoz és elméje megbomlik, majd valami kedves állatnak gondolja
magát, netán többnek is, ahogy a szükség megköveteli, és amit kedve szerint
variálhat. Tehát „Cinóber” nem létezett.
- Azt gondoljátok,
biztosan rossz, gonosz nőszemély vagyok, aki be akar titeket csapni. Miért
tenném? – folytatta Beryll. - Ha ártani akarnék nektek, csak csettintenék, és
mind megszűnnétek létezni ezen a síkon. Sokan közületek pedig minden létsíkon.
Sőt, be is bizonyítom nektek…
Kezének egyetlen
intésére egy álomkép szerű tünemény terült el közöttünk. Egy emlékkép…
* * *
Kalen Garr nyugtalanul
szimatolt a levegőbe és elfintorodott, amikor azt frissnek és tisztának
találta. Nem mintha nem szerette volna a tiszta levegőt, sőt! Hanem mert
gyűlölte, ha be akarták csapni az orrát. Vagyis utálta, ha be akarták csapni,
úgy általánosságban. Mindenki át akarta ejteni,
ez volt az alapfeltételezése, és ebben eddig sosem kellett csalódnia. Főleg
azért, mert nem adott lehetőséget senkinek sem, hogy bebizonyítsa
ellenkezőjét. Egyedül társában bízott
meg, a démonban, aki az egyik magasra nőtt bükkfa tetején ücsörgött. A vízilidérceket
amúgy is ocsmány lényeknek tartotta, de hogy szagukat is el tudták rejteni… Garr
esküdt ellensége volt a fajnak. Szerencsétlenségükre egyre nagyobb
gyakorisággal kerültek az útjukba. Ennek egyetlen előnye az volt, hogy a
holdfarkas érzékenyebbé vált a lidércek jelenlétére és kezdte megérezni a
közelségüket.
Késő ősz volt, az
enyhébbik fajtából. A bükkös levelei még épp hogy csak sárgultak, pirultak,
ahogy a napfény átszűrődött az erdőn, mintha lángolt volna az egész
hegyvonulat.
- Ha még egy átkozott
lidérc utamba kerül, esküszöm… - Utere hirtelen mögötte termett és csak meredt
az irányba, amerre Garr szimatolt. Egészen közel zörrent az avar a hátuk
mögött, s a semmiből egy lidérc kúszott elő. A holdfarkas nem várt egy
pillanatot sem, azonnal végzett vele. Utere némán csóválta a fejét, míg társa a
holttest elégetésével bajlódott.
Ahogy a
lángok elemésztették a testet, Garr a démonhoz fordult és egy medált mutatott
fel neki.
- Nézd, mit találtam
nála! - Utere óvatosan átvette a medált és megvizsgálta.
- Jól sejtem, hogy
mágikus? – kérdezte a farkas.
- Lehetséges -
vizsgálgatta társa homlokráncolva. – Az emberi mágia egyik fajtája, de sajnos
nem értek hozzá. Mit teszel? - nyújtotta vissza a medált. - Megtartod?
- Persze. Valamikor még
biztos jól jön - mondta Garr, s gondolkodás nélkül a nyakába akasztotta, nem
törődve társa rémült arckifejezésével. – Különben is, jól néz ki, nem?
- És ha valami gonosz?
Veszélyes is lehet. Meggondolatlanság ismeretlen mágiával érintkezni – vonta
felelősségre a farkast, lágy hangjában viszont semmi méreg nem volt. Társa úgy
is mindig a saját feje után ment, ezen már nem fog változtatni.
- Ne aggódj, nem fog nekem
ártani, ebben biztos vagyok! Gyere, menjük innen! Ahol egy lidérc van, ott
hamarosan a többi is megjelenik.
* * *
A kép elhomályosult. Ott
álltunk mind, és a látomásra koncentráltunk. Vagyis nem mindenki. Ekkor
figyeltem csak fel rá, hogy Varian Ravo csigalassúsággal elkecmergett
mellettem, egyenesen Oktra felé. A nő épp varázsolni készült, amikor meglátta őt.
Felvont szemöldökkel figyelte a férfi erőlködését, és szemlátomást nem értette,
mit akarhat tőle a járkáló élőhalott - mi lehet fontosabb, mint az ő előadása
-, míg Ravo elő nem vette tőrét.
- Pont olyan… bolond ez,
mint a bűvész. Ő a jövőt akarta… megmondani sikertelenül, a nő meg… a múltat.
Ez nem bizonyított semmit! - mondta a férfi elhaló hangon és tőrét fenyegetően Beryllre
szegezte.
- Takarodj innen,
bestia! – nyögte. - Nem hallgatom tovább a… - Kimerült karjával gyatra
suhintást intézett a nő felé, aki fölényesen kilépett a penge útjából és
undorodva ellökte magától a vadászt, aki bukfencezve csúszott a havon.
- Ó, igen, az ember! -
mutatott utána Beryll. - Ő az, aki tudott Delroy valódi kilétéről. A
Cinkostárs.
Ravo a hátán elfeküdve
nehezen szedte a levegőt, mint aki haláltusáját vívja. A jelenet viszont elég
volt ahhoz, hogy a csapat felélénküljön. Az idő, amely megfagyni látszott, újra
peregni kezdett, akár a kopasz ágak között hulló hópelyhek.
Ghlo ekkor pattant ki a
zsákból és kezdett rohanni felém. A két katona erre azonnal megmozdult, és
sajnos fürgeségük messze meghaladta gazdám gyenge testének teljesítményét. Én
és a varázsló ezért azonnal segítségére siettünk. Haradarra rontottam, hiszen
úgy véltem, a holdfarkas ellen csak Erling mágiájának lehet esélye, míg én épp
úgy meg voltam fosztva erőmtől, mint a másik démon. A mágus varázslata sikeres
volt, pillanatnyi egérutat nyert Ghlonak. Én pedig Haradar csontkardjának súlya
alatt roskadoztam. Egy katona ellen nem vehettem fel a versenyt, tudtam, hogy a
sok igyekezet, amit a harci képességeim fejlesztésébe fektettem, semmit sem
jelentett egy ilyen tapasztalt, erős démon ellen. Annyi voltam, mint sóhaj a szélvihar
ellen. Én azonban a barátomért küzdöttem, akit négyszer neveltem fel csecsemő
korától, akivel eltöltöttem az elmúlt évszázadot, és aki elfogadott engem
társának- Haradar pedig csupán kötelességből.
Erőfölényével szemben azonban
túl hamar sarokba szorultam, súlyosnak tűnő csontkardját olyan könnyedén
forgatta, mintha pehelysúlyú lenne. Közben nem feledkezhettem meg Erlingről
sem, akiről tudtam, hamarosan ki fog merülni, és Garr abban a pillanatban
széttép mindnyájunkat. Tennem kellett volna valamit, ellenfelem azonban csak
nyomult előre. Minden izmomat a végletekig
erőltettem, hogy kellő erővel és gyorsasággal mozduljanak. Mágikus erőm
hiányában szaltóztam, vetődtem, ugrottam, a terep minden elemét - fát, bokrot -
bevetettem, még a tűim nagy részét is elszórtam - amik pályafutásom óta először
mind célt tévesztettek.
Hiába volt minden. Éreztem,
nem bírom tovább tartani vele a lépést. Hamarosan már ziháltam, és ritmikus,
ruganyos mozgásom eszeveszett, görcsös kapkodásba csapott át.
Egy fejre mért csapást
csak az utolsó pillanatban védtem ki, és finom szablyám pengéje összeforrt az ő
csontkardjával. Próbáltam megtartani a csapást, de a karom remegett a súlya
alatt. Keserűségemben összeszorult a torkom és kétségbeesve erőlködtem. Ekkor
talpam megcsúszott a hóban és a lendülettől hanyatt estem. Bár így a kard
útjából kitértem, azonban teljesen védtelenné váltam. Utere lábai előtt
hevertem és egy pillanatig csak megszeppenve pillogtam rá. Aztán a csontkard
hegye a torkomhoz ért, és az a kellemetlen gondolat sejlett fel bennem, hogy
nekem befellegzett.
A hirtelen beálló
csendbe Erling kiáltása harsant fel.
†
‡ † ‡ † ‡ †
Erling sok nehéz napot
megélt már életében, de a mai - annak ellenére, hogy csak nemrég hasadt a
hajnal -, mind közül a legborzalmasabbnak látszott. Néhány óra leforgása alatt
háromszor került életveszélyes helyzetbe, és annak ellenére, hogy súlyosan megsérült,
pihenés és gyógyteák helyett egy bőszült benga farkassal kellett tusakodnia,
akin úgy tűnt mit sem gyengített a kora reggeli napfény. Valahol a felhők
felett még látszania kellett halványan a holdnak, ami erőt adott neki.
Ám végre itt volt a
céljához oly közel! Egy karnyújtásnyira a medáltól! Mégis tudta jól, nem jött
el az ő ideje. A sors olyan kegyetlen volt, hogy pont akkor nyújtotta felé a
medál, amikor nem képes megszerezni. Várnia kell még, és most csak társai, és
saját életének a megmentésével foglalkozhat. Évszázadokat várt, kibír még egy
kis időt. Ezt persze könnyű volt mondani, de megvalósítani annál kevésbé.
A holdfarkas szörnyen
erős volt. Erling mind fizikai, mind mágikus erejét latba vetette ellene,
aminek következményeképp egy kis időt nyert, hogy kitalálja, mit tegyen, mikor
mindez már nem elég. Ám aki időt nyer, életet nyer ugyebár.
Egy szabad pillanatában
gyorsan felmérte a helyzetet. Vernine meglepően jól állta a sarat Utere ellen,
de csoda kellett volna ahhoz, hogy egy katonát valaki legyőzzön. A csodára
pedig nem lehetett építeni, nem elég gyakori jelenség ahhoz. Ghlo a
démonvadásszal vitatkozott valamiről, de a mágusnak nem volt ideje kideríteni,
hogy miről képesek ilyenkor is civakodni. Cinóber továbbra is megkötözve állt
és figyelt, a nő pedig, akinek Erling már rég elfelejtette a nevét, egy közeli
hóbuckán ült és látványosan unatkozott. Őt nem érdekelte, milyen sorrendben
halnak meg, a látvánnyal pedig úgy tűnt, nincs megelégedve.
Garr fáradhatatlan volt,
a varázsló bűbájai pedig csak szították haragját és egyre kíméletlenebbül
tombolt. Sürgősen kereket kellene oldani, de hogyan, morfondírozott Erling.
A térgyűrű! A megoldás
annyira kézenfekvő volt, hogy Erling ha tehette volna, homlokon csapja magát. Kivárta,
amíg a farkas egészen közel ér hozzá, és minden erejét összeszedve egy
lövedéket bocsájtott ki, amivel lefagyasztotta ellenfelét. Tudta, a hatás nem
sokáig tart, ezért sietni kellett. A többiekért kiáltott, mire Ghlóék csodák
csodájára egyből hozzá rohantak. Erling megragadta a kezüket, majd látva, hogy
Vernine szorult helyzetbe került, ráüvöltött a közvetlen mellette álló két
döbbent alakra, hogy kapaszkodjanak egymásba. Abban a pillanatban, hogy a mágus
elrugaszkodott, a Garrt fogva tartó varázserő is elenyészett. A farkas nagyot
ordított, és Erling után csörtetett.
A férfi érezte,
elszámította magát és nem fog odaérni Yabához. Garr hamarabb elkapja őt.
Hirtelen hátraarcot csinált, és kicselezve a holdfarkast, visszarohant a pároshoz.
Megragadta Ravó karját, elmormogott egy varázsigét és erősen koncentrált.
Megérezte zsigereiben a szívóerőt, émelyegni kezdett, körülöttük pedig hirtelen
támadt forgószél felkavarta a havat. A két mágikus erő, a kék emberi és a lila
démoni, sugárban vált szét egymástól, majd villámokként cikáztak a kör pereme
körül.
Erling határozottan
rászólt a két útitársára, hogy ne eresszék el egymást, mivel a farkaslány máris
elengedte Ravót és hógolyókat hajigált Utere irányába. Ekkor valami a vállába
mart. Rögtön odakapott, de elvétette, ugyanis ekkor beszippantotta őket a lábuk
alatt termett légüres tér.
* * *
A térkapu megnyílt a
földön, hatalmas kavarodást okozva maga körül. Beryll ijedten vetette le magát
a hóbuckáról. A mágia hálója összekuszálódott. Cinóber csak erre a pillanatra
várt. Testéről eltűnt a kötelék. Érezte, ahogy visszanyeri hangját. Hogy erről
meg is bizonyosodhasson, üvöltve vetette rá magát Beryll úrnőre. A nőt
váratlanul érte a támadás. Hanyatt esett, orrát, száját ellepte a hó. Mielőtt
összeszedhette volna magát, hogy ellentámadást indítson, a nyomás már el is
múlt.
†
‡ † ‡ † ‡ †
Nem mertem mozdulni.
Értékeltem, hogy Erling megpróbált segíteni, de a helyzetemen ez nem
változtatott. A térkapu kinyílt, és most itt hagynak.
Cinóber ordítására
odakaptam a fejem. A bűvész kiszabadult! A páncélom mágiája nem véd tehát a
varázslattal szemben. Tudtam, ha Ravo eltűnik a színről, akkor Utere mágiájához
folyamodik, mellyel könnyűszerrel elpusztít. Ugyanakkor, ha egy pillanatnyi egérutat
nyernék…
Visszanéztem Utere
szemébe. Talán ő is erre gondolhatott, mert továbbra sem vette le rólam a
szemét. Ebben a pillanatban egy hógolyó csapódott az arcának. Erre a
másodpercre volt nekem szűkségem.
†
‡ † ‡ † ‡ †
Ahogy anyagiasodtak,
napsütéses meleg fogadta őket. Gyenge szellő fújt és madár csiripelt. Erling
körülnézett, és örömmel nyugtázta, hogy az utazás sikeres volt. Egy déli
országban, Vellandban voltak, ahol a varázsló még fiatal korában kalandozott
egyszer bátyjával. Ekkor volt legmesszebb otthonától, és erről a helyről kedves
emlékek éltek benne, ezért tudta előhívni, amikor minél messzebb akart kerülni
a bajtól. Nem véletlenül jutott ez a
hely az eszébe. A titokzatos könyvből tudta, hogy egy térkapu van a közelben.
A férfi pocsékul érezte
magát. Most, hogy megszűnt az életveszély, úgy látta, nem szabadott volna a
démonnőt otthagyni. Igaz, ha csak egy másodpercet időzik, mind meghalnak,
próbálta magát nyugtatgatni. Így viszont legalább a lány és a vadász életben
maradt, és nem utolsó sorban ő sem lett teljes megsemmisülés áldozata. A kapukat
be tudják zárni a démon nélkül is. Ő maga lesz a segítségükre, és védelmezi a
lányt a testőre helyett, gondolta a férfi, de mégsem sikerült lecsillapítania
háborgó lelkiismeretét.
Addigra a lány is
összeszedte magát, és most kérdőn nézett a mágusra. Hamarosan Ravo is
csatlakozott hozzá, akinek tovább tartott, hogy magához térjen, mivel valahol
még a térvarázslat előtt eszméletét vesztette - valószínűleg csak megszokásból.
Erling tudta, hogy valamit mondania kell, de hogyan kezdje? Ekkor látta meg,
hogy a földön nem messze egy harmadik alak is fekszik; hullámos, vörösesbarna
hajú, rongyos pokrócba bugyolált testű valaki…
Erlingnek elakadt a
lélegzete, és egy pillanatra azt hitte, menten eldobja az agyát. Nem értette,
hogy kerül ide a fickó, de már kezdett kísérteties lenni levakarhatatlansága.
Hiszen csak nemrég tudták meg, hogy kicsoda ő. Mégis mit vár tőlük? Úgy döntött,
nem foglalkozik még ezzel a problémával. Először valami magyarázatot ad az őt
kitartóan bámuló két istencsapásnak.
Megköszörülte a
torkát. Míg igyekezett összeszedni a
gondolatait, szórakozottan a fájós vállára tette a kezét. Ujjai valami meleget
érintettek, valami furcsa tapintású, vélhetően gusztustalan dolgot, mely a
vállán volt! Erling rémülten kapta el a kezét, összeugrott és még egy riadt
kiáltás is elhagyta a száját. Egy kicsiny pinty röppent a magasba a mágusról,
majd Ghlo kinyújtott kezére telepedett. Panaszosan csiripelt, Ghlo pedig csak
meredten bámulta.
- Blanco? - kérdezte
Erling bizonytalanul. Még nem egészen merte elhinni, hogy csak egy ártatlan
kismadártól halt majdnem szörnyet.
- Valaki elmondaná, mi
történik? - szólt közbe Ravo ingerülten. - Hol vagyunk, és hogy kerülünk ide?
- Egy térgyűrű segítségével
jutottunk ide - válaszolt a mágus készségesen. - Vellandban vagyunk. A helyet
Rózsavégnek hívják. Az a hegység – mutatott el a fejük mellett - már a Dél
kapuja, annak a lábainál fekszik a főváros, Asinar.
- Ez remek! Miért nem
repítettél minket egyenesen a fővárosba, egy helyes kis szoba kényelmes ágyába?
- Hallgass, ember! - fújt
felé Ghlo, aki a pinty csiripelésére koncentrált. - Nem hallok tőled semmit!
- Nem mondod, hogy
értesz a madarak nyelvén?
- Ő Yaba, te tökfej! -
vetette oda Ghlo, mintha nyilvánvaló lenne. Erlingnek körülbelül annyi fogalma volt
erről, mint szegény lehurrogott démonvadásznak. - Hallom a fejemben a hangját,
de ha folyamatosan vartyogsz, nem értem.
- Beleköltözött egy
madár testébe? – kérdezte Erling reménykedve.
- Mondhatjuk, megszállta
a madarat - morgott Ravo. A férfi kedve és állapota egyenes arányosságban
álltak egymással. Mindkettő vészesen romlott.
- Szegény madárka. Nehogy
megszakadjon érte a szíved! - vágott vissza Ghlo, aki szintén harapós
hangulatban lehetett. A mágus már-már azon volt, hogy átpártol Cinóberhez.
- Erről jut eszembe -
fordult vissza a pároshoz -, min tudtak annyit veszekedni, amíg mi a katonákkal
harcoltunk?
Ravo, akit újra
elöltötte az indulat, inkább felháborodottan a sebeivel kezdett el foglalkozni.
Erling segített neki összekaparni magát, és maradék gyógyszereit belédiktálta.
- A marhája mindenképp
fel akart ültetni a lóra, hogy mentsem a bőröm - panaszkodott Ghlo. - Nem
akarta megérteni, hogy utálnak a lovak. Én is őket, és nem állt szándékomban felülni
az átok dög hátára. Egyébként sem hagyom hátra a társam. Nyilvánvalóan ő
otthagyná a bajtársait a bajban, de nekem nem szokásom. Fogadjunk, hogy azért
dobták ki a vadásztársulatból.
Varian Ravo dühösen
prüszkölt egyet, majd feltápászkodott, és némán elindult a város irányába.
Erling úgy sejtette, a vadász megsértődött, de ahogy utána nézett, csak egy
megtört, csüggedten botorkáló alakot látott távolodni. Sosem látta még ilyen
szomorúnak és törékenynek a férfi hátát. Hirtelen megsajnálta és engesztelőn
utána szólt:
- Várjon már! Kérem,
üljön vissza! Gondoljuk át, mit is akarunk…
- Nincs mit! - vágott
közbe dühösen a férfi. - Ti vagytok, meg én. Én most elmegyek, ti pedig azon
gondolkodtok, amin akartok.
Erling sóhajtott, és
arra gondolt, mennyire kellemetlen, hogy nincs magánál Cinóber, aki valahogyan
mindig hatni tudott a vadászra. Mélázásából egy izgága pinty rázta fel, aki az
az orra előtt csapkodott szárnyával és olyan hévvel csiripelt, hogy Erlingben
meghalt az „ártatlan kismadár” fogalom. Még sosem tűnt fel neki, hogy a madár
szeme épp olyan volt, mint Yabáé.
- Meddig lesz Vernine
madártestben? - kérdezte Ghlót.
- Nem tudom, megkérdezem
őt - felelte a lány, majd egy pillanatnyi szünet után folytatta. - Azt mondja
addig, amíg nem lesz elég erős, és akkor átköltözik a te testedbe. Azt hiszem,
neheztel rád, amiért ott akartad hagyni.
- Sajnálom – hebegte a
mágus, és rém kellemetlenül érezte magát. - Igazán, nagyon sajnálom. De ha újra
ott lennénk, akkor sem döntenék másként - vallotta be, annak ellenére, hogy
vészes közelségben csapkodott a dühös pinty.
- Ne aggódj, nem lehet
igazán mérges rád, akkor már nem élnél – nyugtatta meg Ghlo félvállról. Erling
egyáltalán nem volt biztos ebben, de nem szólt semmit, inkább a felállt és
Cinóberhez ment.
- Mik a további terveitek?
- Elmegyünk a
legközelebbi kapuhoz, és bezárjuk. Yaba azt mondja, a könyvben olvastad, hol
találhatóak. Vezess oda minket!
- A legközelebbi lentebb
van, úgy hívják, Csillagudvar kapuja. Innen körülbelül négy-ötnapi járásra
lehet. Mármint nekem annyi volna, ha lenne lovam, ha ismerném az utat, és
persze csak akkor, ha létezik járható út a hegyek között… - Közben megvizsgálta
Cinóbert, aki még lélegzett, de nem tért magához.
- Vele mi legyen? -
kérdezte Ghlótól.
- Semmi. Itt hagyjuk. Ne
keltsd fel - adta ki a parancsot a lány, majd felállt ő is és levetette köpenyét.
A kicsiny madár a vállára telepedett, és így indultak útnak.
A mágus követte őket.
Kimerült a varázslatokban és testét elviselhetetlen fájdalom kínozta. Kifogyott
a fájdalomcsillapítóból, és most, hogy elmúlt a harci hév, érezte, mennyire
elcsigázott.
Ahogy a nap egyre
feljebb kúszott az égen, a meleg úgy vált elviselhetetlenné. Dél körül beérték
Ravót, aki csak azért is talpon volt. A három sápadt arc kipirult, majd
gyanúsan vörösödni kezdett. Minden víztartalékukat felélték, de csak mentek
tovább, míg végül a pinty lett a legirigyeltebb teremtés a csapatból. Egy forrás
vizénél kis pihenőt tartottak és megpihentek egyszer naplementekor is. Nem
beszélgettek, szokás szerint mindenki a saját gondolataiba merült. Erling
leginkább azon a nőn, Oktrán gondolkodott, és a szokatlan mágiáján, valamint
Cinóberen. Vagyis Delroy Gaharieten.
Közben eszébe jutott az
is, hogy Oktra Cinóber cinkosának nevezte Varian Ravót. Eszébe véste a dolgot,
és elhatározta, hogy ha jobban lesz, kikérdezi a férfit.
