Higgy nekem? Valóban el kellett volna hinnem, hogy Yaba… az a Yaba aki soha nem használta a lélek költöztetésének képességét, akkor mégis megtette?
Figyeltem, ahogy a lidérc megpróbálja elkötni testőröm sebeit, és nem értettem semmit. Néha megrándult az arcán vagy a nyakán egy-egy izom, mintha folyamatos belső küzdelmet vívott volna. Ha Yaba valóban átköltözött a lidérc testébe, akkor nagyon nehéz dolga lehetett. Láthatóan, alig tudta az irányítása alatt tartani ezt a… lényt.
Még sosem láttam lidércet, de tudtam, hogy veszélyesek. Még a démonoknál is erősebbek. Testőröm láthatólag alábecsülte, de úgy tűnt, hogy ez fordítva is igaz volt.
Nyeltem egyet, ahogy lassan előreindultam feléjük. Lábaim olyanok voltak, mint két vaskos jégcsap, alig éreztem a talajt. Hajszálaim végén apró jégtűk meredeztek, bundámat pedig fehérre festette a rátelepedett hó.
- Mit… mit segítsek? – motyogtam kocogó fogakkal, mikor melléjük értem. A lidérc megragadta a csuklómat, és a kezemet erősen az egyik sebre szorítottaa. Tartottam, míg el nem kezdte bekötni. Halványkék tincseit összeborzolta a szél, smaragd szemeiben Yaba mély nyugalmát pillantottam meg. Kétségtelen volt, hosszú életeim során először láthattam, hogy megszállja valakinek a testét.
Mit kellett volna tennem? Talán Yaba kardjával meg kellett volna ölnöm, míg a lelke fogságban volt, de nem tudtam, hogy ezzel a démonban teszek-e kárt.
Szememmel megkerestem a hóban heverő pengét. Csak a markolata látszott. Nem volt túl messze, így magára hagytam kísérőmet a testével, és a fegyver felé kezdtem araszolni. Tudtam, ha nem akkor szúrom le, később is jól jön, ha kéznél van.
Egy vérfagyasztó hang megállásra kényszerített. Éles, magas hangú sikoly volt. Egy hang, amitől úgy éreztem éles tűk szúrnak le egészen a csontomig. A fülemre kellett szorítanom a tenyerem, mert a dobhártyám fájdalmasan lüktetni kezdtek. Rémülten fordultam vissza kettejük felé.
A lidérc hátravetett fejjel állt Yaba teste mellett, és nevetett… hangtalanul, zihálva. Láttam, ahogy remegnek a vállai a görcsös kacagástól. Egyik kezével Yaba másik kardjára támaszkodott, míg a másikkal megtörölte a szemét.
Abban a pillanatban fordutak meg, és minden erőmet összeszedve kezdtem rohanni, mikor ő elrugaszkodott felém. Nem tartott sokáig legyőznie Yaba lelkét.
Átfagyott ujjaimat a fekete madarat ábrázoló markolatra csúsztattam, és kirántottam a kardot a hóból. Már nem tudtam megfordulni, hogy le is sújtsak vele, mert már ott is volt.
Alig egy arasznyiról mosolygott az arcomba. Keze vasbilincsként fonódott a csuklómra, és a fájdalomtól elejtettem a fegyvert.
Nem tehettem semmit. A háta mögött az áthatolhatatlan hóviharon keresztül a felkelő nap halovány sugarai próbálták átküzdeni magukat.
A keskeny arc kitöltötte a látómezőmet. Vonásai enyhe unalmat tükröztek, de szeme eszelősen csillogott.
Hát ezt a képet kell magammal vinnem a sírba, kérdeztem magamtól. Még soha egyik életem sem ért véget gyilkossággal. Nem tudtam, milyen erőszakosan meghalni. Talán ezt kellett volna megtapasztalnom? Ezért küldtek vissza? Meg fognak gyilkolni?
Megadóan ernyedtek el az izmaim, egy győzedelmes mosolyt csalva ezzel a halvány ajkakra.
- Hamarabb feladtad, mint ahogy vártam. Kölykökre vadászni sokkal egyszerűbb. – Kést vett elő a combjára erősített bőrtáskából.
Összeszorítottam a számat, és megpróbáltam a válla fölött testőrömre pillantani, de reménytelen próbálkozásnak bizonyult. Ellenfelem túl magas volt, és túl közel vállt.
A tagjaim annyira el voltak fagyva, hogy szinte nem is éreztem, mikor az alkaromba vágott a késsel. Úgy éreztem magam, mintha egy rongybaba lennék, aki nem képes magától mozogni, vagy gondolkodni. Talán a horizonton egyre feljebb kúszó nap tette, vagy a tény, hogy csak pár napja születtem meg ismét.
Elszörnyedve meredtem rá, mikor megízlelte a véremet a kés pengéjéről.
- Finom véred van. Hasznos leszel nekünk.
- Miért? – Csak ennyit voltam képes kinyögni. Szemei vadállat módjára villantak felém.
- Hogy miért? Mert pár csepp véredből azonnal ölő mérget készíthetünk. Ti farkasok nem is tudjátok, hogy micsoda halált rejt a testetek. – Álmodozva simított végig a karomon ejtett seben. – Az eleven halál kering az ereitekben. Az az ember, aki farkasvért kóstol, szinte azonnal szörnyethal.
Ember? A véremmel embereket akarnak gyilkolni? Ezt nem hagyhatom! Régóta tudtam, hogy a lidérceknek az emberek világára fáj a foguk, de azt nem gondoltam, hogy ez a világ a lakói nélkül kell nekik. Undorító…
Sajnos nem volt időm rá, hogy bármit is tegyek, vagy akár csak eltervezzek. Villant a kés, és a jobb csípőcsontom közelében éles fájdalmat éreztem. Összeszorítottam a szemeim. Egy pillanatig az egész agyamat kitöltötte a fájdalom érzése, de aztán nem történt semmi. A lábaim remegni kezdtek, és a csípőm elképzelhetetlenül sajgott, ugyanakkor mégis nyugalmat éreztem. Támadóm keze remegni kezdett, és szorítása enyhült. Lassan nyitottam ki a szemeimet. Könnyeim az arcomra fagytak – bár nem is emlékszem rá, hogy mikor kerültek oda.
Az előttem megjelenő kép elsőre szinte értelmezhetetlen volt. Két fej lebegett egymás mellett. A lidérc arca mellett egy sötét, de ugyanakkor megnyugtató árny rajzolódott ki. Yaba…
A derekam jobb oldalába egy karcsú kard hegye fúródott. A másik fele a lidérc hasából állt ki. A korábbi kés a földön hevert mellettünk. Egyik csuklómat ellenségem tartotta fogva, a másikat testőröm ragadta meg, hogy talpon tartson.
Éreztem, hogy a ruhám átnedvesedik a véremtől. Vajon csak a hideg miatt éreztem ennyire forrónak? Már nem láttam jól. Vakított a nap, és szédültem is. Aludni akartam egy keveset… csak egy egészen keveset.
Yaba kirántotta a kardját a lidércből… és belőlem. Hagyta, hogy ellenfelünk összeessen, de engem megtartott.
Azt hiszem a karjai közt aludtam el.
* * *
Sötétben ébredtem, egy kemény, takarók nélküli ágyban. Valahol távol, valahol a magasban, mintha hallottam volna még a hóvihar hangját. Hosszú, vékony karok öleltek át, de ugyanolyan hidegek voltak, mint az én tagjaim. Ennek ellenére biztonságban éreztem magam.
- Yaba? - Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézzek, de nem láttam semmit. Éreztem, hogy megmoccan. A bundám kettőnk köré volt tekerve, hogy némi meleget adjon, de nem sokat használt.
- Legközelebb nem fordul elő – ígérte nekem halkan, pedig nem is mondtam semmit. Yaba és az elképesztő munkamániája.
- Mi történt?
- Elláttam a sebedet. Leszúrtalak téged is… nem tudtam irányítani a kardomat. A menedékházban vagyunk. Leástam ide, hogy nappal védve legyünk a hóvihartól. Majd később számon kérhetsz. – Hangja még a bőrénél is jegesebb volt. Ha akkor a lélekáthelyezésről kérdeztem volna, valószínűleg nem válaszolt volna. Még soha nem fordult elő, hogy önmagával kapcsolatban megeredt volna a nyelve. Most se fog ilyesmiről beszélni. A sebeimet bekötözte – máskor talán be is gyógyította volna -, de előbb magát kellett gyógyítania. Így is többet tett, mint azt valaha is képzeltem volna.
- Nem áll szándékomban ilyesmit tenni. Azt hittem meghaltál, sőt azt hittem én is meghalok. Sosem féltem a haláltól…
- Még soha nem akartak megölni.
- A véremet akarta, hogy…
- Tudom. Elmenekült.
- Micsoda?! – ültem föl hirtelen, de azonnal meg is bántam az ugrándozást. A csípőm, ahol eddig csak valami kellemetlen zsibbadást éreztem, égni kezdett. Kezemmel kitapintottam a durva kötést. Legalább az elvérzést kivehetjük a halálnemek közül. – Hogy hagyhattad elmenekülni? – dőltem vissza az eredeti helyemre. – Pedig még le is szúrtad.
- Veled voltam elfoglalva. Hiába szúrtam le… ő erős. Ez nem ártott neki sokat.
- És a te sebeid? – Tudtam, hogy utál ilyesmiről beszélni, de azok után, amilyen állapotban volt, muszáj volt megérdeklődnöm, hogy hogy van.
- Jól leszek.
Ebben maradtunk. Nappal volt… alvóidő, így nem tétováztam sokat. Kizártam a hideget a tudatomból, amennyire csak tudtam, és pihenni próbáltam. Egészen estig semmilyen gondunk nem lesz, gondoltam.
Naplementével keltünk, bár nem láttuk a rengeteg hó alól, a viskóból, de a csontjaimban éreztem, hogy lebukik és átadja helyét a Holdnak. Türelmetlenül vártam, hogy Yaba kiásson minket. Már nem hallottam a vihart, ami azt jelentette, hogy van egy kis esélyem a gyors gyógyulásra. Ha nincsenek felhők, felvehetem az igazi alakomat, és ha a testőröm is olyan állapotban van, akkor még ma elhagyhatjuk a hágót.
Reményeim meghalni látszottak, mikor még egy óra múlva is Yaba küszködését hallgattam. Hogy kerülhettünk ilyen mélyre? Bár az igaz, hogy a szélnek jó pár órája volt, hogy a fejünkre hordja a hegység összes havát.
Nem hittem a fülemnek, mikor Yaba bejelentette, hogy kint van. Nagy nehezen felküzdöttem magam a sebtében kialakított aknán. Megérte a fáradtságot…
A hó körülöttünk ezüstös kéken világított, és csak a sziklák fekete tömege vetett rá árnyékot. A hold, a gyönyörű, barátságos, éltető hold pont előttünk ragyogott csillag kíséretével körbevéve. Nem volt teljes, de úgy éreztem a szívem szárnyalni tudna. Egy másodpercig sem tétováztam. Mosolyogva fogadtam az ismerős bizsergést, átalakulásom első jelét. Már nem éreztem a hideget, ellenben a tiszta hó illata kitöltötte a tudatomat. Hosszú füleimet simogatta a szél.
Ugrásra készen kuporodtam le, és testőrömre morogtam, mire közelebb lépett. Lesimította homokszín köpenyét, arcát a csuklyája mögé rejtette, majd biccentett. Mehettünk.
Mancsom csak ritkán érte a havat, vagy a sziklákat. Hangtalanul szeltük a levegőt, de csak egy leheletnyivel lassabban, mint ahogy egyébként száguldtunk volna. Itt akartam hagyni ezt a hegyet, a sérüléseket, a megalázó élményeket. Ha már újra meg kellett születnem, akkor nem ilyen dolgokra akartm elfecsérelni az időm. A lidércünk ugyan megszökött, de sebesült, és valószínűleg a nyomunkat veszti, ha ma is és holnap is így haladunk.
Élveztem a szél simogatását. Szúrt sebem, már rég eltűnt, szinte az átalakulásom pillanatában összezárult. Emberként elszenvedett sérülések nem fognak az igazi lényemen, olyan élőlény pedig még nem született, aki ebben a formában meg tudott volna sebezni.
Szinte zuhantunk a hágón túl elterülő téli erdőségek felé. Nyomot nem hagytunk, úgy tűntünk el, mint két halovány árny, egy-egy felhőfoszlány.
