by Ringnar
Ahogy kiértünk a tisztásra, mindent megértettem. A megtépázott bokrok, az összetúrt hó kirajzolta a harc eseményeit. Továbbá egy kósza lidércláb pihent magányosan a földön, egy kidöntött fa alatt pedig az a furcsa ember, akit a fogadóban láttam. Pár pillanatig csak pislogni tudtam.
Gazdám igazán ügyes volt, jól vette fel a küzdelmet, még ha sikerült is elmenekülnie a lidércnek, óriási előnyt szerzett ezzel a démonvadásszal. Alapjában véve egy lidérc gyorsan regenerálódik, de elvesztett szervét vagy végtagját nem képes visszanöveszteni. Vajon ez még mindig így volt?
A csapdába esett férfi szitkozódva próbált szabadulni, egyre hevesebben mocorgott. Még nem vehette észre jelenlétünket. Ghlo csendben álldogált mellettem, várta, hogy miként döntök az ember sorsa felől. Nyilván nem akarta ezt a problémát és a vele járó felelősséget magára venni, inkább rám hagyta. Fordított esetben én is így cselekedtem volna, mégis, jól esett, hogy gondolt rám. Ez a figyelmesség nem jellemző rá, ha emberekről van szó.
A felcsillanó öröm melegségét elhessegettem, gyors tervet állítottam fel az új helyzetnek megfelelően.
Határozottan a démonvadász felé indultam, úgy, hogy jól láthassa szél borzolta köpenyes, sötét alakom.
Okos, barna szemeivel rám meredt, rezzenéstelenül követte minden mozdulatom. Megálltam mellette és viszonoztam pillantását. Pont olyan volt, mint egy sarokba szorított vad: ijedt és fenyegető egyszerre.
Hosszú pillanatok múltak el, mire végre megmozdult. Előrántotta fegyverét, rám szegeznie azonban már nem marad ideje. Csak erre vártam. Villámgyorsan lecsaptam, és a férfi eszméletlenül hanyatlott a hóba.
Szablyám süvöltése kísértetiesen hangosnak tetszett csendhez szokott fülünknek.
Lehajoltam a testhez és megvizsgáltam, fegyvereit begyűjtöttem. Ghlo közelebb lopakodott, arcára kíváncsiság és némi döbbenet ült ki. Egy szempillantás múlva már szemöldökét felhúzva, nemtörődöm pillantással figyelt, ahogyan szokta. Amolyan”nem az én dolgom, azt csinálsz, amit akarsz” arckifejezéssel. Ez a váltás mindig úgy szórakoztat!
- Hamarosan magához tér- magyaráztam - Egy kisebb sérülés van a vállán. Valószínűleg nem érintkezett a lidérc mérgével, akkor nem így nézne ki. – Hátranéztem gazdámra, aki csak idegesen pislogott körbe. Ennek az embernek a sorsa nyilvánvalóan nem érdekelte…
- Szerinted visszajön még? – kérdezte a lidércre utalva.
- Nem gondolnám… Bár lehet, ha feltűnik neki, hogy elhagyta az egyik lábát… - Inkább visszasüllyedtem a csendbe, és a férfival foglalatoskodtam, hogy elkerüljem gazdám ingerült pillantását.
Valószínűleg fájtak a sebei és aggódott. Talán haragudott is rám, amiért nem voltam mellette a bajban, újfent. Nem mellesleg futni hagytam az egyik támadómat és ellentmondtam a parancsának… Felegyenesedtem, és egy rúgással kiszabadítottam a vadász lábát. Ekkor újra éreztem a gyomromban, pont, mint amikor először láttam: erős, de valami nincs rendben vele!
- Mi a baj, Yaba?- kérdezte halkan gazdám, miközben kiáltás nyomta el hangját.
-Yaba! – futott be zihálva Galen a fák közül - Hála az égnek! Féltem, hogy már továbbmentetek!
Néhány lépés távolságban megállt, és a holdfarkasra nézett. Ő kényelmetlenül elfordította az arcát.
A beállt csendben a lidérc csonkjához sétáltam, gondoltam, legalább én ne legyek része a "közösen állunk némán és nézünk egymásra" szituációnak.
- Ó, te jó ég! Ez egy láb?! – jajdult fel Galen. Valószínűleg ekkor mérte fel a terepet – Ő pedig…mindjárt mondom… Ravo Varian! Találkoztam vele! Titeket keresett nálam nem rég.
- Jól vagy, Galen? – fordult végre felé a farkas.
- Hogyne! A forráshoz siettem, de útközben egy zavarodott alakba botlottam, aki arra készült, hogy fellármázza a falut egy bestia hírével. Sikerült meggyőznöm róla, hogy ez rossz ötlet…- ha eddig nem lett volna világos, hogy szavait leginkább hozzám intézte, most nyíltan felém fordult -Yaba, azt hiszem, nem kell magyaráznom, hogy ez mekkora könnyelműség volt! Tudom, hogy szándékosan engedted el, de nem találok rá értelmes magyarázatot! És kértelek már, ne hagyd a holttesteket csak úgy magad után szerteszét, mint a szemetet! Lehet, hogy nálatok olyan fogalmak, hogy test, vagy halál, nem bír jelentéssel, de ebben a világban ez másként van! Próbáld megérteni!
- Sajnálom. Teljesen igazad van - Mély lélegzetet vettem, és lelki erőt gyűjtöttem az elkövetkezőkhöz – Mégis, megengednéd, hogy a házadba időzzünk egy pár órára? A gazdám és ez az ember itt megsérült, ellátnám őket nálad, ha nincs ellenedre. És igazából, amiért jöttünk: szeretnénk kérdezni tőled néhány nagyon fontos dolgot…
- Persze, gyertek csak! – mosolya őszinte, tekintete egyenes volt. - Örömmel látlak titeket! Végre lesz alkalmunk nyugodtan beszélgetni - Gondolkodás nélkül felkarolta a démonvadászt, én pedig egy kendőbe csomagoltam a lidércről leszakított végtagot és elrejtem a végtelen zsebeim egyikében.
Együtt sétálunk haza, mint régen.
A szobát csak a kályhában lobogó tűz és az asztalra helyezett olajlámpa fénye világította be.
A füvesember öklére támasztva állát hallgatta a történetünk, a rejtélyes események sokaságát, mely negyedik halálunktól fogva sorra történt velünk. Ghlo mellette immár teljesen egészségesen, felhúzott lábakkal ült a székén. Bár magától is begyógyultak volna sebei, inkább saját mágiámat használva felgyorsítottam a folyamatot. Ha már az én gondatlanságom sérült meg, ez a legkevesebb.
Helyrehoztam Galen feleségének arcát is, így minden feszültség elszállt a házból. A falnak támaszkodva álltam, kimerített erőtartalékaimat próbáltam feltölteni és hallgattam a beszélgetést.
A vadászt kint hagytam az előszobában, a köpenyemmel együtt, a ház urának külön kérésére: „Rémálmaimban sem merném elképzelni, mit rejthetnek a démoni zsebeid, - mondta
- de miután nem rég a szemem láttára került bele valami visszataszító… Ne vedd sértésnek, de ezentúl köteleznélek a ruhafogas használatára!”
A történet végezetével, némi hatásszünettel gazdám a férfire emelte almazöld szemeit.
- Reméltük, te talán tudod, miért történik ez velünk. Miért születtünk meg újra, ötödszörre?
- Fogalmam sincs! Ilyenről eddig még nem hallottam. Persze ez nem jelenti azt, hogy nem
is fordult elő hasonló… Az biztos, hogy az utóbbi időben egyre több katona érkezik az emberek világába. Úgy tűnik, hogy a kölyökfarkasokat keresik. Ne kérdezd, miért!
- Az utóbbi időben… Menyi idő telt el az utolsó halálom óta?
- Úgy négyszáz év.
- Az… az jó sok!- hebegte megdöbbenve a lány. Persze, ő ezt még nem tudta- Mi történt azóta?
- Nagyon sok minden. – nevetett a férfi - Városok épültek, birodalmak hullottak szét, uralkodók jöttek-mentek, emberek születtek és haltak meg… Mégis, milyen megközelítésben érdekelne?
- Először is, mi ez az őrület a lidércekkel? Mondott nekünk valamit az első találkozásunk alkalmával, de nem igazán értettem. Mit terveznek?
- Különböző fegyvereket gyártanak, amelyekkel egyszerre több száz embert lehet elpusztítani.
Hamarosan nagy háborút fognak indítani. Ennyit tudok, hogy pontosan ki ellen, mi célból? Csak találgatni lehet.
- Mi van most Uerában? – kérdezte újra a farkas.
- Nem tudom pontosan, de az biztos, hogy nincs minden rendben. A farkasok egyre furcsábban viselkednek. Álmok gyötrik őket, ahogy téged is. Sőt, vannak farkaskölykök, akik egyik pillanatról a másikra holtan esnek össze, minden ok nélkül. Ráadásul itt ez a sok katona… na meg ti, ötödjére.
- És hogyan juthatunk vissza Uerába?
- Oda nem lehet csak úgy eljutni! De a felnőtt farkasok ismerik a módját, hogy lehetsz ismét otthonodban.
Néhány pillanatnyi csend állt be.
- Azt hallottuk, hogy egy másik holdfarkas is van a közelben. Egy hím farkas és kísérője. Nem tudod, merre lehetnek?
- Nem, de valahol a környéken időznek már pár napja. Ha siettek, még lehet, hogy itt találjátok őket. Nappal biztos nem haladnak tovább. Gondolom, fel akarjátok keresni őket…
Ők segíthetnek hazajutni. Áruld el miért olyan fontos, ilyen hirtelen? Négy életet leéltél itt… – Ahogy a férfi elhallgatott, fájdalmas grimasz suhant át az arcán. Ő volt az egyetlen, aki szerette a gazdámat.
- Szörnyű álmot láttam, ami nem hagy nyugodni - sietett a magyarázattal a lány.
Gondolataim elkalandoznak a vadász felé. Hihetetlen, hogy az az ember követett minket! Reméltem, csak rám akar ijeszteni azzal a gyermeteg üzenettel „Nyomotokban leszek”. Szerencséje, hogy ilyen könnyen megúszta az esetet. A lidérc gyorsan végzett volna vele, ha nincs ott egy nála lényegesen vonzóbb préda… Lehetséges, hogy ez énrám is igaz?
Ez megmagyarázza azt is, miért nem menekült el, amikor alkalma nyílt rá. Miért szállt
szembe egy nálánál sokkal erősebb lénnyel, hogy egy holdfarkast védjen?
Mert hasznot remélt belőle! Minket akar felhasználni célja eléréséhez! Szüksége van ránk,
legalábbis egyelőre.
Bárhogy is volt, hálát éreztem iránta. Lényegében ő védte meg Kaunát. Ember létére nagyon fürgén mozgott, és kifejezetten erősnek találtam. Ugyanakkor szokatlan érzés fogott el mindig, ha a közelemben volt. Ki akartam derítenem, mielőtt megütném a bokámat.
-Ekkor Narra zuhanni kezdett. A fejem felett élesen süvítő hang hallatszott, éreztem, vége mindennek. Ezekkel a szörnyű képekkel ébredtem. – fejezte be halkan Ghlo- Annyira valóságos volt minden, azóta is elfog a szorongás, ha rágondolok.
Galen a farkaslány keze után nyúlt és bátorítón megszorította.
- Ne félj, valószínűleg nincs jelentősége annak, amit láttál. Utalhat a zavarra, ami most Uera és az emberek világa között van. Nem kell szó szerint venni. Az álmok már csak ilyenek.
Csak bajt hoznak arra, aki követi őket. Gyerünk, fel a fejjel!- és a férfinek sikerült, ami oly keveseknek adatik meg: biztató mosolya viszonzásra talált.
A beálló csendben csak a tűz ropogása hallatszott. Gazdám a hallottakat emésztette, próbálta összerakni a kevés, látszatra összefüggéstelen információt, hátha így kirajzolódnak a hiányzó részletek.
- Azok itt a közelben, a felnőtt holdfarkas és társa… Lehetséges, hogy katonák? Ha igen, akkor biztosan tudják, mi folyik itt! Tőlük választ kaphatunk a kérdéseinkre, hiszen ők beavatottak!
- Még ha ez így is van, - szólaltam meg halkan - nem valószínű, hogy elmondják nekünk. De hogy katonák legyenek, kizárja az a tény, hogy démonvadászok kutatnak utánuk. Legalább is, ő az előszobában azt teszi- biccentettem az előszoba irányába.
- A Démonvadászok Rendje már nem vallja azokat a régi elveket – rázta meg a fejét Galen.
- Tényleg, Galen!- kapta fel fejét gazdám - Mit tudsz róluk? A mostani állapotukról?
- Nagy változáson mentek keresztül az elmúlt évszázadokban. Támogatókra találtak, szövetkeztek más csoportokkal. Az egész rendszerük újjá szerveződött. Robbanásszerű fejlődésnek indultak. Hatásosabb eszközökkel ütőképesekké váltak, összeköttetéseikkel behálózták az egész világot. Semmi sem marad előttük titokban. Ijesztően jól tájékozottak. Szinte emberfeletti erővel bírnak. A tagjaik hatékonyak és titokzatosak. Azt beszélik, a bestiák varázslata se hat rájuk. Viszont, ahogy egyre erősebbé váltak, úgy távolodtak el, majd szakadtak ki a társadalomból. Az emberek félnek tőlük, pedig eredetileg értük voltak a démonvadászok. Így kérdésessé vált valódi céljuk, hogy megmentsék az embereket a gonosz bestiáktól. Míg régebben csak a törvénytelen kósza lelkekre vadásztak, mostanra nem tesznek különbséget démon és démon között. Jól sejtem, hogy ez a Ravo közéjük tartozik? – nézett rám kérdőn, mire bólintottam.
- És mit szándékozol tenni vele? – Válaszul csak elhúztam a szám.
- Arra szeretnélek kérni, ha megölöd, ne itt tedd- folytatta a férfi - Nem örülnék, ha holnap ellepnék a házam a szaglászó démonvadászok.
- Ez csak természetes- mosolyogtam rá, és az ajtó felé indultam- Megyek, elintézem, mielőtt megszökik. Magatokra hagylak titeket.
----------------------------------------------
Ravo Varian elsőként azt észlelte, hogy majd széthasad a feje. Erről eszébe jutott az erdőben átélt szörnyűségek sora. A vízilidérc, a holdfarkas, végül pedig az az átkozott bestia. Egy sötét szobában van, egyedül. Bokája zsibbad, mellkasán, vállán és fején szoros kötés. Hogyan is szerezte a sebeket? Annak a pokolfajzatnak a fogai beletéptek a bőrébe, mikor a nyakát vette célba, de a holdfarkas közbelépett. Aztán a démon fejbe vágta a kardmarkolattal, majd idehozták. De hol is van az az „ide”?
A belső ajtó mögül fény és beszéd szűrődik ki. Felismeri holdfarkas lány hangját. Márpedig ha ő itt van, akkor nagy eséllyel a bestia is. A másik hang egy férfié. Ezt is hallotta már… tudja is, kié! A félember házába hozták. Tehát nem tévedett, amikor azt gondolta, hogy a füvesember a bestia barátja. De miért állította, hogy a holdfarkas megtámadta a feleségét?
Mindig megérzi, ha hazudnak neki… Lassan már semmit se értett.
- Ugye, megmondtam, hogy még visszajövök?- dörmögte orra alá keserűen.
Mozdulni próbált, de voltak olyan figyelmesek, hogy ne csak a sebeit kötözzék be könyörtelenül. Fegyvereit is elvették. Márpedig valahogyan menekülnie kell! Míg a beszédet hallgatta, lassan, erőlködve csúszott előre. Nyújtózkodott, ahogy csak tudott. Évezredek teltek el számára, mire végre sikerült a homokszín köpenyt lelöknie a lábával. A méretes, cafatos anyagdarab hangosan koppant a földön. Már csak meg kellett keresnie a fegyvereit... A pokolba minden bestiával és a bűbájaikkal együtt! Hol vannak a fegyverei?!
Róla beszélnek! Vége van, elfogyott az ideje! Alig pár másodperce maradt, hogy összeszedje magát és felkészüljön a másik eshetőségre: hogy szembenézzen a veszedelemmel.
Nyílt az ajtó, és a beömlő fényben egy karcsú, magas alak lépett a kis helyiségbe. Fekete, testhezálló öltözéke csupán arcát hagyta szabadon. Hófehér porcelánbőre, légies mozgása, finom madárcsontozatú, kifinomult megjelenése egyértelmű bizonyítéka származásának:
Démon! Hollófekete, lágy esésű haja derékig ért, mandula szemei nyugodt érdeklődéssel figyelték. Vékony, érzékeny vonalú szája, ívelt szemöldöke és kicsi, szabályos orra teljesen elütött a két durva vágástól az arcán… Variant mindig elbűvölték ezek a lények. Szédületes, hogy egy ilyen törékeny tüneményben valójában micsoda erő, sötétség és gonoszság lakozik! Ezért veszélyesebb egy démon, mint száz lidérc! A valódi veszély mindig a szépség mögé rejtőzik.
----------------------------------
Kimentem az előszobába, ahol a vadász hátrahajtott fejjel, unottan ücsörgött. Ha nem saját
kezemmel kötöztem volna meg, azt hinném, csupán kedve támadt kicsit lekuporodni a sarokba.
- Na végre! Már majdnem elaludtam! Te vagy annak a holdfarkasnak a társa? Akkor nősténynek kellene lenned – vágott bele egyből.
- Mi nem tetszik?- kérdeztem vissza a szokottnál ingerültebben.
- Hogy mi nem tetszik? Létezik olyan, aki túlélte a brutális sebkötözési módszereidet? Hogy lehet ilyen durván megszorítani?!
- Senki sem panaszkodott eddig. Puha vagy.
- Persze, mert a holtak nem beszélnek. Tudod, az ember nőkben van némi finomság. Úgy látszik a bestiáknál ez nincs így. Te állat!
- Lehet. Viszont nálunk a férfiak, veled ellentétben, intelligensek és van bennük némi tartás…
- Á, szóval ez a különbség a két nem között? Akkor igazi nőnek számíthatsz a néped körében, gratulálok! - motyogta megvetően. Nyúzott arcára kiül az utálat, a kimerültség, és némi gőg. Aztán kese fejét büszkén felvetette. Tettetett jókedvvel nézett rám.
Elmosolyodtam, amiről valahogy eszembe jutott, hogy nincs rajtam a köpenyem. A fogas előtt hevert a földön, összegyűrve, megtépázva. Odaugrottam hozzá és felkaptam. Gyorsan átvizsgáltam, nem esett-e baja, majd rámeredtem a vadászra.
- Csak a fegyvereimet kerestem - magyarázta nyugodtan - Természetesen megpróbáltam elszökni. De aztán jobb jutott az eszembe! Inkább üzletet ajánlok! Te és a barátod, segítetek eljutni célpontomhoz. Cserébe én is segítek nektek. Úgy hallottam, válaszokat kerestek. Nos, ha gondoljátok, megoszthatom veletek ismereteimet. Olyan titkokat, amiktől az életetek függhet.
- És ehhez mit szólsz? Te elmondod a roppant értékes értesüléseidet, cserébe meghagyom az életed.
- Nos, az én feltételeimmel jobban tetszene…- vetette be édes, ártatlan, kisfiús mosolyát, bár valószínűleg sejtette, esélye sem volt meghatni vele.
- Figyelj, bestia, beszéljünk, mint férfi egy szörnnyel. Tudod, hogy belőlem nem lehet kiszedni egy árva szót sem. Ahhoz pedig túl értékes vagyok, hogy a sírba vigyem ezt a tengernyi tudást! Ilyen esélyetek nem lesz több, ha még százszor születtek is újra! Ráadásul úgyis fel akarjátok keresni a holdfarkast, hogy segítsen megtalálni Ureát, nem? Én pedig követnélek titeket, ahogy eddig is tettem.
Akkor már segíthetnénk is egymást. Tudod, hogy nem ölhetsz meg, mert tartozol nekem! Én mentettem meg a gazdádat a lidérctől, amíg te valahova elkóboroltál! Elég szégyen ez rád nézve, nem gondolod?
- Kissé túlzás, hogy te mentetted meg!- vetettem oda foghegyről. Sejtettem, hogy előbb-utóbb ide lyukadunk ki.
- Jó, de gondolj arra, hogy most végre bosszút állhatsz! Képes lennél áldozatokat hozni egy másik démonért, azok után, amit veled tettek! Hogy így elcsúfították az arcod?! - Ezzel átlépte a határt! Nem tudtam elhinni, hogy ennyire nem volt tisztában a helyzetével! Előhúztam a szablyám, mire végre mérhetetlen magabiztossága meginogni látszott. De csak folytatta – Büntetlenül végezhet veled! És fog is! Én segíthetek a másik démon ellen!- rekedt hangja megbicsaklott, nem állta tovább a pillantásom, elfordult és lesütötte a szemét - A fenébe! Szóval mindenképpen meg akarsz velem küzdeni? Jól van, oldozz el, add vissza fegyvereimet, én készen állok!
Nem tudtam megállni, hogy ne villantsam ki éles fogaimat. Vicces fiú.Vigyázva elvágtam a kötelékeit, és kitessékeltem a bejárati ajtón.
- Megkértek, hogy ne a házban végezzek veled.
Méltóságteljesen felállt és morcosan kisántikált. Szorosan a nyomában én is követtem.
Alig fél perc után megálltunk, nem jutottunk messze a kunyhótól. A férfi leginkább tántorgott a hóban. Valóban ennyire megviselné néhány karcolás, tűnődtem?
- Hogy akarsz így legyőzni egy ereje teljében lévő démont? – kérdem tőle, mire szembe fordult velem és fitymálón végigmért.
- Nem magamról beszélek - tettem hozzá élesen. - Az a hím, akit keresel, egy felnőtt katona.
Azzal a démonnal szemben egy embernek semmi esélye. Az ereje messze meghaladja az enyémet is, nemhogy a tiéd…
- Úgy gondolod?- kérdezett vissza kihívóan.
- Hol vannak a társaid? Egy démonvadász sosem dolgozik egyedül.
- És mi van, ha én igen?- válaszolt újra kérdéssel.
- Akkor az egyetlen előnyödnek is oda. Ugyanis egy kifejlett holdfarkassal is szembe kell nézned. Itt már semmire nem mész trükkökkel. Mi hát a terved?
- Miért árulnám el? Nem kötöttünk egyezséget. De tudod mit?- tárta szét karjait színpadiasan- Megmutatom, miben bízom!
Hirtelen hangos dörrenés hallatszott, bár fogalmam sem volt, mi okozza, ijedten ugrottam hátra. Guggolva egyensúlyoztam, ösztönösen előrántottam pengém, de ekkorra viszont a vadász már vetődött is. A hóba taszított, kezeimet földhöz szorította, hogy a markolat kicsúszott ujjaim közül.
Testének puszta súlyával mozgásképtelenné tett. Izmaim felmondták a szolgálatot.
- Látod, működnek a trükkjeim. A titok ennyi: ha nem tudok erősebb lenni, akkor elérem, hogy az ellenségem legyen gyengébb. Jó, nem?
- Hogyan lehetséges ez?- suttogtam elképedve. Valóban, nem ez az ember volt rendkívüli, engem hagytak cserben képességeim.
- Ezt sajnos már fogod megtudni. Reméltem, hogy hasznomra lehetsz még, de úgy tűnik, jobb, ha nem halogatom… - szava fájdalmas kiáltásba torkolt, ahogy homlokom az övének koccant. A fejéhez kapott, mire megtaszítottam a mellkasán. Teste a fájdalomtól görcsbe rándult, összekucorodott a hóban. Felkaptam szablyám és rászegeztem. Összeráncolt homlokán a kötés lassan átvérzett.
Lehajoltam, a hóból egy apró szerkezetet emeltem fel. Ez lehetett a dörrenő hang forrása.
Elkerülte a figyelmem, amikor átkutattam a vadászt. Zsebembe süllyesztettem, hogy alkalomadtán áttanulmányozhassam a kis masinát. Aztán sarkon fordultam és visszamentem a kunyhóba, mit sem törődve az emberrel.
Gazdám már biztosan indulásra készen várt.
