Az életünk ismét változik, a dolgoknak kezd súlya lenni. Nem is vettem észre, amíg késő nem lett.
Négy nap alatt értünk az északi vidék leghatalmasabb városába. Az idő nekünk kedvezett. Keveset aludtunk, nappal is haladtunk, éjszakánként pedig, a tiszta égboltnak hála, száguldottunk.
A Vigh’Barrad fogadó emeleti szobájának széles ablakpárkányán ültem. Alattam a hóval borított kristályváros ébredezett. A tetőket fehér palával fedték, a falak tiszták és meredeken szöknek az ég felé. Tornyok emelkednek a semmiből, királykék lobogók, háztömbök felett átívelő kristályhidak szakítják meg az egyenes sorokban épült házak rendjét. Umared lenyűgöző a maga hűvös tökéletességével. A falakon belül csak a pénz, a mágia és a hatalom kap helyet. A szegénységet, éhezést, fájdalmat a gyémántkeménységű falakon kívülre rekesztik.
Nem volt nehéz bejutni a városba. Egy-két csillogó pénzérme és néhány semmitmondó szó elég volt hozzá. Rögtön a fogadót kerestük. Nappal volt, pihennem kellett. A Vigh’Barrad a város egyik lankás dombján épült, és ugyanazt a visszafogott eleganciát tükrözte, mint a kristályváros többi épülete. Szobánkban két, fehérre festett keretes ágy, öltözőasztal, halványkék függöny és hegyi farkas prémből készült szőnyeg fogadott. Az ajtóval szemközti falat teljes egészében elfoglalta a kisebb üvegtáblákból összeillesztett ablak, az egész helyiséget fényárba burkolva. Előtte ágynak is beillő párkány prémekkel és párnákkal. Fegyverállvány az ajtó bal oldalán, mosdóasztal és paraván a jobbon. Már nem is emlékeztem rá, mikor szálltunk meg utoljára ilyen fényűző fogadóban. Nem csodáltam, hogy a finnyás varázsló egy ilyen helyet nevezett meg a találka színhelyéül.
Hátamat a puha vánkosok közé fészkelve, fejemet az ablakkeretnek döntve figyeltem a várost. Gazdag kereskedőket láttam elvonulni az alant húzódó utcán. Selymeikbe, drága bundáikba burkolózva siettek meleg házaik felé. Lovas kocsik és gyaloghintók tarka serege haladt a főtér felé. Szinte megdöbbenettt a gondolat, hogy szépnek találom.
Az utóbbi napokban volt alkalmam rendezni a gondolataimat. Azt hiszem sikerült legalább részben elfogadnom azt, ami most vagyok. És ezzel együtt kénytelen voltam elfogadni még valamit… a hiányérzetet is. Elhatároztam, hogy nem fogom elpazarolni az utolsó életemet. Kiélvezem minden percét. Megkeresem a szépet, és harcolok a rossz ellen. Ha másnak megy, nekem miért ne sikerülne? Ám azzal, hogy ilyen hirtelen beengedtem a külvilágot – ezt a színes, még érthetetlen világot – a szívembe, sebezhetővé is tettem magam. És ez az üresség érzés – hiányérzet, ahogy Yaba fogalmazott egyik este -, egyre elviselhetetlenebb. Természetesen az a nyomorult vadász az oka mindennek! Már egészen megszoktam, hogy nem csak ketten vagyunk Yabával. Csak kilenc napot töltöttünk együtt, a felét gyűlölködésben és megvetésben, és most mégis hiányzik. Utálnom kéne, hogy megnevettetett, mikor nem akartam nevetni. Nem kéne, hogy hiányozzon a durva modora vagy a különös illata, a fanyar humora.
Esni kezdett a hó. Először csak apró pihék, majd egyre sűrűbben. Szememmel egy-egy kiválasztott jégkristályt követtem. Tudtam, a varázslónak aznap délután, vagy valamikor az éjszaka folyamán kell megérkeznie. Nekem nincs dolgom vele. Yaba mindent elintéz. Együtt mennek majd a könyvtárba. Eleinte úgy éreztem velük kéne mennem, de aztán lassanként lebeszéltem magam róla. Ketten könnyebben boldogulnak. Az én elmém túl könnyen elkalandozik.
Démonom valahol lent volt az épület fogadótermében - egy ilyen gazdag helyen még csak nem is ivónak hívják. Emberek… gúnyosan fintorogva nyújtóztam el az ablakpárkányon, s immáron fekve figyeltem a lenti forgatagot.
Szemem néha megakadt egy-egy különösebben feltűnő halandón, de aztán hamar tovasiklott. Vajon ezek az emberek boldogok? Annak tűntek. Némelyikük szeme csillogott, mások alattomosan sandítottak egymásra. Éreznem kéne, amit ők éreznek, de hogyan? Eddig pontosan tizennyolc nappalt és éjszakát pazaroltam el arra, hogy megpróbáltam úgy tenni, mintha még mindig a régi életemet élném.
Gyakran eszembe jutottak az ősfarkas szavai, és a hosszú csendes utazás során a Szent Hold rejtélyes üzenetét is sikerült megfejtenem. Furcsa volt belegondolnom, hogy míg én ott fekszem békésen a párnák közt a melegben, addig a világ, ahova valójában tartozom, haldoklik. Mi még nem érezzük –én talán sosem fogom -, de kétségtelenül romba fog dőlni minden, ami fontos volt számomra. Hacsak nem teszünk valamit. De tenni fogunk! Tennünk kell! Megkeressük a kapukat, és bezárjuk őket, ha kell, akkor akár Erling segítsége nélkül is! Nem lehet olyan bonyolult. Megtaláljuk a módját, hogy elvégezhessük a feladatot.
Ugyanakkor felállt a szőr a hátamon, ha eszembe jutott, miért mi vagyunk az egyetlenek, akik erre alkalmasak.
Hazudnék, ha azt mondanám, nem féltem…
Soha nem hittem volna, hogy eljöhet az idő, mikor a holdfarkasok a saját fajtájuk ellen harcolnak. Eszembe jut róla az emberek egy ostoba mondása; „A bukás elkerülhetetlen”. A társaimat, azt a néhány szerencsétlen farkast, aki rossz helyre született, megölték. De hogyan? Nem voltak velük bestiák? Persze nem lenne meglepő, ha elhagyták volna őket. Az utóbbi napokban azon is sokat töprenghettem, vajon Yaba miért van még velem? Már semmiféle mágikus egyezség nem kötött össze bennünket. Mégis ott volt, és úgy viselkedett, mintha semmi sem változott volna. Mintha még mindig a gazdája lennék. Teljesítette minden parancsomat, s bár tudtam jól, hogy nincs többé jogom fölényeskedni vagy bármire is utasítni őt, nem volt erőm másképp viselkedni. Talán egyszer majd ez is változik.
Odakint már olyan sűrűn esett a hó, hogy alig láttam az utcán sürgölődő embereket. Csak néhány fényesebb kristálytorony villant ki a hófüggöny mögül… vagy a szempilláim mögül…
Nem tudom mikor aludtam el, de akkor délután nem kínoztak különös álmok.
† ‡ † ‡ † ‡ †
Erling nem a városkapun keresztül érkezett. A Mágia Akadémia tércsarnoka teljesen üres volt, mikor lelépett a térrúnáról. Az épületet több mint négyszáz éve nem használták. Még az első mágusháború idején zárta be kapuit, szélnek eresztve a tanítványokat. Azóta senki sem járt itt… Erlingen kívül. Emlékezett rá, mikor először tört be ide. A szíve a torkában dobogott miközben feltörte az akadémia könyvtárának védőrúnáit. Régen volt. Most mindent por borított, a függönyök, a valaha pompás, méregdrága falikárpitok molyrágta rongydarabok voltak csupán. A tércsarnok aranyozott padlólapjait a tetőről beszivárgó nedvesség penészvirágokkal borította be. A sarkokból éhes patkányszemek meredtek rá, ahogy batyuját a hátára vetve halk léptekkel a kijárat felé indult. Ez maradt hát a dicső korból, amikor még a mágia csak a jó ügyet szolgálta.
Ahogy a csendes, halott termeken keresztülvágott, igyekezett nem gondolni élete legszebb napjaira. Legboldogabb emlékeinek jó része egy ehhez hasonló iskolában született, a kontinens legdélebbi országának fővárosában, Oleranzban. Meleg nyarak, gyönyörű lombhullató erdők, tavaszi virágözön. Bátyjával közösen a Császári Mágia Akadémia hallgatói voltak… a legtehetségesebb diákok.
Nem a főkapun távozott, tudta jól, azt még mindig őrzik. Távol akarták tartani a lehetséges tolvajokat, de azzal nem számoltak, hogy akad valaki, aki fel tudja törni a térrúnákat az épület belsejében. Elégedett mosollyal az arcán lépett ki a konyha félreeső ajtaján. Senki nem figyelt fel rá. Az egyik sarkon megállt, hogy elővegye a térképet. Melegen öltözött fel, méreg lila, prémmel szegett kabátja, nemez lábszárvédője, és vastag kesztyűi a legvadabb télben is tökéletesen megóvták. Különös kardja szorosan simult a hátának.
Miután eltette a térképet sietve indult a fogadó felé. Nem tudta, a furcsa páros odaért-e már, de remélte, hogy igen. Egyre sürgetőbbnek érezte, hogy ellátogasson Umared császári könyvtárába. Öt napot töltött el az erődjében reménytelenül kutatva. Mérhetetlenül bosszantotta, hogy egy vadidegen lánytól, aki még csak nem is ember, kell megtudnia az igazságot saját magáról. Több mint ötszáz éve kereste a választ a kérdésre „mi vagyok?”.
Ahogy sietősen haladt a lefagyott utcákon gondolatai ismét visszakalandoztak a családjához. Anyjára nem nagyon emlékezett. Csak bátyja történeteiből tudta, hogy hasonló volt hozzájuk. Édesanyja haja is derengett a holdfényben. Ezt úgy tűnik, mindketten örökölték tőle. A falusiak azt mondták boszorkányság, és a halálba üldözték apjukat. Évekkel később, bátyjával közösen kuporogtak az akadémia könyvei közt keresve a választ a miértekre, de semmit nem találtak. Nem volt magyarázat a hatalmas mágikus erőre, a fénylő tincsekre, a különös látomásokra és álmokra…
Látó. Nem tűnt félelmetesnek, bár nem ismerte a cím jelentését. Eddigi élete során vadabbnál vadabb magyarázatokon törte a fejét. Már olyan közel volt a végső megértéshez.
Először észre sem vette, hogy megérkezett. Kis híján elsétált a fogadó előtt, mire észbe kapott.
Ahogy benyitott a fogadó előterébe megcsapta a kellemes meleg. A sültalma és fűszeres bor illatára megkordult a gyomra. Először szobát akart bérelni, és enni valamit, de terveiről hamar le kellett mondania. Alig tett két lépést a söntéspult felé, megpillantotta a bestiát. A lépcső melletti asztalnál ült köpenyébe burkolózva. Előtte félig kiürült boros kupa és egy elrongyolódott térkép. Erling tisztában volt vele, hogy a nő is észrevette, így egy beletörődő sóhajjal felé indult.
Nehéz batyuját a fal melletti székre dobta, majd lecsatolva hosszú kardját, ő maga is leült.
- Hamar ideértek – jegyezte meg, miközben intett az egyik felszolgálónak. A démon csak biccentett, de nem nézett fel a térképből.
- A gazdája? – próbálkozott ismét, és végre sikerült felkeltenie a nő figyelmét.
- Pihen – a csuklyája most nem volt annyira a szemébe húzva, szinte az egész arcát látni lehetett. Ahogy a sötét sebeket is, melyek homloktól állig futottak keresztezve a fekete ködszemeket. A sápadt arc sokkal emberibbnek tűnt a fogadó óriási kandallójának tüze mellett. A varázsló még egy-egy apró vonást is észrevett a keskeny száj sarkában, bizonyítandó, hogy a nő szokott mosolyogni.
Megbabonázva figyelte a törékeny arcot, és először észre sem vette, hogy a nő szól hozzá.
- Tessék? – kérdezett vissza zavartan. A démonnak arcizma se rándult.
- Csak annyit mondtam, nem hittem, hogy valóban eljön. – fürgén összetekerte a térképet és zsebei egyikébe süllyesztette.
- Ez hízelgő. Jobb, ha most tisztázzuk, hogy nem vagyok hazudozó. Megígértem, hogy itt leszek. Ez a kapu ügy ugyanúgy érint engem is, mint magukat…
A bestia egy intéssel hallgattatta el. Mindketten az asztal mellé lépő felszolgálólányra néztek.
- Mit hozhatok?
Miután a lány kihozta a vacsorájukat – neki pácolt halat, a finom illatú fűszeres borral, a démonnak sültalmát mézöntetben -, Erling úgy döntött, nincs értelme halogatni a komolyabb téma felvetését.
- Tehát… - köszörülte meg a torkát – tudjuk, hogy valahol, valamilyen könyvben, fóliánsban, vagy iratban le van jegyezve a rituálé vagy a varázsigék, amikkel le lehet zárni egy ilyen kaput. A kérdés csak az, hogy hol? - Mivel a démon nem szólt egy szót sem, folytatta:
- Én annak idején a Császári Könyvtár minden termét, a rejtetteket is beleértve, átkutattam. Elvittem, vagy hamisítványra cseréltem mindent, ami fontos, érdekes, vagy ősi volt. Viszont egyikben sem találtam utalást se világokat összekötő kapukra, se látókra vagy hasonlóakra. Még a bestiákról, és a holdfarkasokról is csak egy kötetben tesznek említést. Ha nem lennének szájhagyomány útján terjedő történetek, senki nem tudna a létezésetekről.
- Akkor az sem biztos, hogy egyáltalán találunk valamit – mondta a nő elgondolkodva.
- Ó dehogynem! Ne felejtsük el, hogy összesen négy hely van, ahol ehhez hasonló ősi iratokat találhatunk. Urnahesben a Mágia Akadémián, a néma szerzetesek főkolostorában Edel hegyei közt, a Reyari birodalom királyi irattárában, vagy itt a Kristály könyvtárban. Mivel ennek az egésznek köze van földöntúli lényekhez, mint bestiák, és holdfarkasok, könnyű rájönni, kinek áll érdekében elrejteni az ehhez hasonló könyveket.
- Ha démoni mágiát használtak az iratok elrejtésére, könnyedén megtalálhatom – értett egyet a nő. Csuklyáját mélyen a szemébe húzva állt fel. – Beszélek Ghloval, utána mehetünk is.
A mágusnak nem kellett sokáig várnia, épphogy csak kiért a fogadó elé, a démon már ott állt mellette.
- A gazdája nem jön? – kérdezte Erling, fejével a bejárat felé intve.
- Nem. Még csak dél van, inkább alszik – felelte a nő, és nem úgy tűnt, mintha nagyon bánná. Végülis igaza van, morfondírozott Erling, ha valami bajba keverednek, akkor a nappal gyenge farkas igen nehézkesen védené meg magát. Csak gondot okozna.
Sietve felzárkózott a démon mellé. A havazás elállt, és a nap előbújt a kövér, szürke felhők mögül. A város szinte szikrázott a napfényben. A városszolgák gyorsan eltakarították az utakat borító havat, lesöpörték a kapualjakat, ablakpárkányokat. Erling mindig undorral gondolt a város álszentségére. Bármit megtettek azért, hogy Umaredet a Kontinens északi felének legszebb városává tegyék. Közben mindenkit száműztek, vagy ellehetetlenítettek, akinek nem volt elég pénze, vagy befolyása, hogy a város részévé váljon. Az év minden hónapjában lehetett találkozni elszegényedett kereskedőkkel, lecsúszott vagy kegyvesztett nemesekkel a fővárosból kivezető úton. Ha valaki kiesett a felsőbb körökből, örülhetett, hogy egyáltalán élve elhagyhatta a várost. A környező falvakban olyan mértékű szegénység honolt, hogy az emberek inkább elkerülték őket. Erling is csak néhanapján tette be a lábát az ilyen nyomorfalvakba, akkor, amikor éppen jótékony kedvében volt.
Éppen Umared szívébe tartottak. A Kristály Könyvtárat Umared ékkövének nevezték. A város minden pontjáról látni lehetett a karcsú, ég felé szökő tornyot. Rombuszformára csiszolt lapokból emelt falai, gyöngyházszín kupolája és a földszinti épületekben sorakozó hullámos oszlopsorok a legjobb építőmesterek kezét dicsérték. Feljebb, jóval a város átlagépületei felett, borostyándíszes erkélysorok futottak körbe. A korlátokról, jégcsapokra emlékeztető üvegszobrok függtek alá.
Erling ugyan egy kissé hivalkodónak tartotta a helyet, de el kellett ismernie, hogy az egyszerű halandóra nagy hatást gyakorolhat.
Bejutni gyerekjátéknak bizonyult. A könyvtár tömve volt emberekkel. A főcsarnokban tömörültek a fehér márványlépcsősor alatt.
- A könyvtár hatalmas. Hol kezdjük a keresést? – kérdezte hangját lehalkítva a nőt. A démon egy pár pillanatig mozdulatlanul állt, még csuklyája alól kikandikáló tincsei is halandó módon simultak köpenyére. Aztán a meditációszerű mozdulatlanság megszűnt.
- Elég, ha végigjárjuk az összes termet. Megérzem, ha valahol démoni kéz munkálkodott.
- Akkor induljunk! – sóhajtott a férfi. Valahol legbelül abban reménykedett, hogy nem kell az egész gigantikus könyvtárat végigjárniuk, és megmászniuk minden lépcsőt, de hát az élet tele van kellemetlen fordulatokkal.
A nyilvános termekkel, olvasószobákkal, és társalgókkal kezdték. Később Erling kisebb nagyobb bűbájainak hála a zárolt részlegekre, és engedélyhez kötött olvasószobákba is bejutottak. Átvágtak a földszint nagy raktárhelyiségein. Egy helyen, mintha a nő megérzett volna valamit, de közelebbről megvizsgálva a helyet a nyom hamisnak bizonyult. Már jócskán benne jártak a délutánban, mire a titkos termekhez értek. Erling már mindegyiknek kívülről fújta a záró rúnáit. Volt valami vérlázító abban, ahogy fényes nappal ki-be jártak az ország legjobban őrzött termeibe. Erling szinte bűnös elégedettséget érzett, miközben az őrök, és az állítólag „magasrendű” mágusok szeme előtt láthatatlanul törte fel a védőrúnákat.
Végül azonban csalódnia kellett. A titkos termekben sem találtak semmilyen nyomot. Visszatértek a földszinti előcsarnokba. Erling már-már feladta, mikor a démon hirtelen megszólalt.
- Menjünk vissza a raktárba.
- Minek? Azt mondta… - Ellenkezett volna a férfi, de a bestia a szavába vágott.
- Tudom, miért mondtam. Induljunk!
Visszatértek hát a földszint egyik dohos raktárába. Rajtuk kívül senki nem tartózkodott a helyiségben. Körös-körül plafonig nyúló könyvespolcok. A tetőt ólomszürke oszlopok tartották, az oszlopfőkön híres történészek képmásai.
- Történelmi raktár. Nemigen tudom elképzelni, hogy egy Démon ide rejtette volna el az iratokat. – jegyezte meg Erling kétkedve, de társa nem is figyelt rá.
- A Mágia ötvözése, harmadik kötet – mormolta maga elé a nő. Ott állt, ahol korábban a hamis nyomot felfedezték. Balra tőle egy simára csiszolt fal, előtte és mögötte poros könyvállványok.
- Parancsol? – kérdezte Erling közelebb lépve.
- Egy könyv. A kupola alatti titkos teremben láttam. Hát persze… - A nő, tenyerét a hideg falra fektetve állt mozdulatlanul. Feje jobbra majd balra mozdult, ahogy szemügyre vette a környező polcokat. – Nem figyeltem eléggé – folytatta, megelőzve a férfi következő kérdését. – Ha el is rejtett itt egy démon valamit, akkor sokkal ravaszabbul tette, mint ahogy először gondoltuk. Ötvözte a démoni mágiát a halandók varázslataival. Egy bestia sem gyanakodna, hiszen már maga a gondolat, hogy halandó mágiával közösködjünk, a legtöbbünket undorítaná.
Odébb lépett, és most a szemközti polcsor és a fal találkozását vizsgálta.
- De ha ez olyan lehetetlen, maga mégis honnan…
- A páncél – Vernine megkocogtatta a fényes fekete vértet a köpenye alatt. – Ugyanezzel a módszerrel készült. Mikor korábban bejöttünk ide, éreztem valamit… valami ismerőset, de nem tudtam hová tenni. Most már tudom, ugyanaz az érzés, amit a páncél megpillantásakor éreztem.
Erling most már kíváncsian lépett közelebb.
- Tehát úgy gondolja, itt el van rejtve valami? – végignézett a falon, és a könyvsorokon. – Érdekes, és egyedi helyválasztás lenne. Semmi fennkölt.
A nő kézmozdulata csendre intette, így csak állt, és figyelte, ahogy a bestia kutakodik. Kétszer végigsétált a szemközti polcsor előtt. Találomra megérintette a könyveket, majd visszatért a falhoz. Tincsei fúriamódra tekeregtek, ahogy egészen közel hajolt a szürke kőtömbökhöz. Arca alig egy hüvelykre volt a simára csiszolt gránit tömböktől.
- Itt lesz valami – Lépett hirtelen hátra. Mozdulata olyan gyors volt, hogy Erling kénytelen volt félreugrani az útjából. Elvesztve egyensúlyát, épp hogy megkapaszkodott az egyik polcban.
- Ez biztos? – kérdezte.
- A falon a repedések túlságosan szabályszerűek, a polcon pedig ismétlődnek a könyvek. – Intett hanyagul a jobboldali állvány felé. Erling magában fortyogott. Ha csak ennyi, ezt ő is igazán észrevehette volna. Nem kívánt versengeni a nővel, de azért teljesen ostobának sem akart látszani.
Furcsa érzés volt. Az agyában érezte a mágikus szálak átrendeződését, de a démoni nőn semmi jele nem látszott, hogy varázsolna. Csak állt ott, karjai lazán az oldala mellett, köpenye hátravetve, feje lehorgasztva. Nem beszélt, mozgott vagy kántált, csak állt ott mozdulatlanul. Erling kissé irigykedve figyelte. Neki varázsigékre, kézjelekre, rituális mozgásokra vagy éppen dallamfoszlányokra volt szüksége ahhoz, hogy akár a legkisebb kavicsot is megmozdítsa varázslattal. Egy emberi varázsló nem tud feltűnés nélkül bűvölni. De azt sosem veszik észre, ha egy démon varázsolni kezd. Nagy előny.
Figyelmét újra a fal felé fordította, és elképedve figyelte, ahogy a gránittömbökön végigfutó repedések egymás felé kezdenek kúszni. Végül egy kétkörös emberi tiltórúnává álltak össze. A fal most úgy tetszett, mintha egyetlen hatalmas sziklából faragták volna ki.
- Itt is van. A démoni mágiát csak arra használták, hogy elrejtsék vele az emberit – A nő beburkolózott a köpenyébe, és félreállt. Erling óvatosan lépett közelebb. Tüzetesen megvizsgálta a feltárt varázsjelet. A bonyolultabb fajtából való, de nem feltörhetetlen… főleg nem neki. Be kellett vallania magának, hogy egy kicsit bosszantotta, milyen egyszerűen megtalálták. Persze a démon előnyben volt, hála származásának.
Ujjait a rúnán megjelölt pontokra helyezte, másik kezének hüvelykujját a saját homlokára helyezve kezdte el mormolni a megfelelő varázsszavakat.
Először nem történt semmi, de hamarosan apró fénycsíkok kúsztak ki a tenyere alól. Elégedetten húzta el a kezét a hideg kőtől, és hátralépve figyelte, ahogy a hajszálvékony fényszalagok lekúsznak a padlóig. Hamarosan egy gránitba faragott, kétszárnyú, de igen keskeny ajtó bontakozott ki a szemük előtt. A bestiára sandított, de a nő nem törődött vele. Gyorsan megvizsgálta az újonnan feltárt bejáratot, majd miután biztonságosnak ítélte, vállával óvatosan belökte az egyik szárnyat.
Erling valami sötét, poros, ezer éve elhagyatottan álló kamrára számított, de e helyett egy tágas, világos, kör alakú terembe jutottak. Fejük felett a könyvtári üvegcsillárok pontos mása függött, fényárba borítva a szobát. A teremnek nem voltak ablakai, helyettük körös-körül, végig a falak mentén szoboralakok álltak mereven, a sárgás falakat pedig ízlésesen elrendezett brokát függönyök takarták. A kőalakok által alkotott kör a legkülönösebb szoborcsoport volt, amit Erling valaha látott. Az Ulhaanon élt valamennyi faj képviseltette magát közöttük, ám minden szobor merev volt és durva. Határozottan egy régebbi, művészileg kevésbé kifinomult korból maradtak hátra.
A terem közepén két lakkozott faállvány állt. Az egyiken vaskos könyv, a másikon hosszúkás fadoboz.
A bestia már a könyv elejére nyomott címert tanulmányozta. Könnyű volt felismerni, Erling valahányszor a négy világról olvasott, mindig ezzel a jellel találkozott.
- Ez a Csillagudvar címere – erősítette meg elképzelését Vernine. Ezen kívül nem fedeztek fel más jelet a bársonykötésen. Míg a nő a könyvvel foglalkozott, Erling a faragott doboz felé fordult. Gondosan megvizsgálta, de mágiának semmi jelét nem látta az apró tárgyon. Félretolta hát a fedelét, és belepillantott. A dobozban, kopott bársonyfoglalatban egy karperec feküdt. Az oldala dísztelen rézlap volt, csak a közepén ült egy ovális szikrakő. Mélykék árnyalata miatt alig tudta kivenni a belevésett címert. Ugyanaz volt, mint a könyv borítóján.
- Lenyűgöző – Hallotta meg a nő halk hangját. Érdeklődve fordult hát vissza az immáron nyitott könyv felé. Legnagyobb elkeseredettségére nem tudta elolvasni sem a címeket, sem a szövegeket.
- Mit tart lenyűgözőnek? – Lépett egyel közelebb.
- A címek, és a könyvben felsorolt varázslatok nevei a mi nyelvünkön vannak – mutatott a nő a felső sorokra.
- Egy egyszerű varázskönyv? – Erling elfintorodott. Gondosan elrejtették ezt a termet, de előfordulhat, hogy semmi köze sincsen a küldetésükhöz.
- Varázskönyvnek varázskönyv, de korántsem egyszerű. Felismeri a másik nyelvet?
- Természetesen. Ez az eredetmágia nyelve. Több mint harmincezer éve keletkezett, és nem létezik olyan élő ember, aki el tudná olvasni. Valójában nem önálló nyelv, inkább olyan, mint egy titkosírás. Az akkori birodalmi nyelv betűrendszerén alapszik, de ha nincs meg a kulcs, ami szerint sorba rakták őket, megfejthetetlen.
- Én ismertem ezt a nyelvet – jegyezte meg a nő, de még mielőtt Erling megdöbbenésének adhatott volna hangot, folytatta – Ám amint kinyitottam a könyvet, és elolvastam ez első sort, elfeledtem a kulcsot. Ez itt… - bökött az első oldal idézetre hasonlító sorára – egy elmeigézet. Ha nem olvasom el, nem tudom kinyitni a könyvet, de ha elolvasom, elfeledem a kulcsot. Zseniális. A könyvet csak olyasvalaki olvashatja el, aki nem démon, és érti ez eredetmágia nyelvét.
- Nos – tolta félre óvatosan a nőt Erling – Ugyan a kulcs elveszett, de azért ma már vannak rá módszerek, hogy kikövetkeztessünk néhány dolgot.
- Ezt örömmel hallom – Erling meg mert volna esküdni rá, hogy a nő hangja gúnyosan csengett, de ahelyett, hogy visszavágott volna, inkább a könyvvel törődött. Biztos volt benne, hogy ha elmozdítják, vagy megpróbálják elvinni a teremből, valami történni fog. Nem létezik, hogy egy ilyen jól őrzött helyen ne lenne olyan csapda, ami meggátolná az illetéktelen használatot.
- A városban kell maradnunk, amíg megfejtem – homlokát ráncolva pergette végig a lapokat az ujjai közt.
- Tartok tőle, hogy ez nem lehetséges. Rakja el a könyvet és a dobozt! Indulunk.
- Ha elmozdítom, biztosan működésbe hozunk valamilyen csapdát… - kezdte dühösen, de a nő parancsoló hangja félbeszakította.
- Azon már túl vagyunk! Mozgás!
Mikor Erling végre felpillantott a könyvből, azt kívánta bár ne tette volna. A korábban szobroknak hitt alakok, lassú, szaggatott léptekkel közeledtek. Kezeikkel különféle fegyvereket markoltak, szemük ködben úszott, mint a bestiáknak. Egyelőre nem jöttek túl közel, de a szeme sarkából látta, hogy Vernine kivont szablyákkal áll a háta mögött. Gondolkozás nélkül csukta be a könyvet, és dobta be a táskájába a karpereccel együtt.
- A szemük démoni, de biztos vagyok benne, hogy ők maguk nem azok – mondta hátát a nőének vetve. Hosszú pengéjét védekezésre emelte.
- Szigorú értelemben véve nem démonok, de démonok szállták meg őket. Egyszerű varázslat. Az őrök nem tartózkodnak itt, csak akkor jelennek meg, ha valaki behatol. A szerencsénk, hogy erős akaratú emberek lehettek, mivel a lelkük még mindig küzd a megszállás ellen.
Az alakok, mintha valamiféle vezényszót hallottak volna, egyszerre indultak meg feléjük. Verninehez előbb jutottak el, mint hozzá, hála a fa állványnak. Táskáját a földre dobva hárította lassú, de igen erőteljes támadásaikat.
- És ez mégis miért jó nekünk?! – ütött félre egy harci kalapácsot.
- Így lassabbak. Talán kijuthatunk!
Erling magában morogva követte a nőt. Lassan araszoltak a kijárat felé, és hamar be kellett látniuk, hogy nem ők fogják alkotni a világ legtökéletesebb párosát. Erling nem tudott varázsolni a folytonos támadás miatt, de kardja sem ilyen szűk helyeken vívott csetepatékra volt tervezve. Minduntalan beleakadt a nő lobogó köpenyébe. Ugyanakkor Vernine-nek folyton ügyelnie kellett rá, hogy ne távolodjon el a férfitól túlságosan. Nem akarták, hogy külön-külön kerítsék be őket. A nő gyorsabban mozgott, mint arra Erling emlékezett.
- A páncél miatt! – kapott választ ziháló kérdésére, miközben a démon szablyájának markolata bezúzta az egyik támadó fejét.
Ez volt az a pillanat, mikor egy szögekkel kivert pajzs elkaszálta Erling lábát. Vállal zuhant a földre. Ellenfeleik gyorsan ellepték – nyilván gyengült az ellenállásuk leigázóik felé.
A férfi kétségbeesetten nyúlt övén lógó tarsolyába, és a már évek óta gyűjtögetett vulkáni hamuból egy marokkal támadói szemébe szórt. Kétlépésnyit kellett kúsznia, hogy elérje a táskáját, majd egy keleti pallos elől elhajolva talpra kecmergett. Még meg sem vethette a lábát, egy széles penge máris védtelen nyaka felé cikázott.
- Vernine! – kiáltotta hátraugorva. A nő már több mint négy lépésre távolodott tőle. Nem tudta megállapítani, hogy talpon van-e még. A bestia csak néhány villanás, és egy kavargó köpönyeg volt, körbevéve öt megszállottal. A férfi nem nézelődhetett sokáig, egyszerre hárman rohanták meg. Egyiküket sikerült gyomorszájon rúgnia, egy másiknak vállal ment neki, és a harmadik lándzsájának is sikerült kivédenie a támadását, de az erőteljes balhorgot már nem.
Először nem tudta, hogy csak a feje zúg, vagy tényleg fülsiketítő robajlást hall. Ám mikor a lába alatt megmozdult a talaj, már nem volt kérdés. Először két támadója zuhant alá az átszakadt padlón.
Batyuját szorosan markolva rúgott harmadik ellenfele felé. Nem sikerült telibe találnia, de ahhoz elég volt, hogy kibillentse, és ő is alázuhanjon.
- Mit műveltél?! – üvöltötte társa felé, aki az egyre szélesedő lyuk peremén birkózott egy megtermett hegyi emberrel. A nő kétségkívül tehetséges volt. Tizenkét ellenfelükből nyolccal ő végzett.
Szinte egyszerre ugrottak a fal irányába, de el soha nem érték. Vernine varázslata túl tökéletes lett, gyakorlatilag az egész rejtett kamra alázuhant. Erling az utolsó pillanatig igyekezett kapaszkodót találni, de mindhiába. Sejtette, hogy a kristályváros kevésbé fényűző csatornarendszere húzódhat alattuk, de nem vágyott rá, hogy közelebbről is megtekintse. Sajnos nem volt más választása…
† ‡ † ‡ † ‡ †
Először nem tudtam megmondani, hogy mi ébresztett fel. Később már minden porcikámban éreztem, valami baj közeleg. Yaba még nem érkezett meg, mikor felkeltem. A havazás elállt, de a nap még magasan járt, koradélután lehetett. Gyorsan összeszedtem magam. Már egészen megszoktam a varázslótól kapott ruhákat, sőt a rövid mellény kifejezetten a szívemhez nőtt. Bélelt, meleg, kényelmes és nem feltűnő. Kivételesen még meg is fésülködtem a mosdótál mellett talált kerámiafésűvel.
Azt terveztem, hogy lemegyek a fogadóterembe és eszek valamit, amíg Yaba visszatér a varázslóval. Már éppen indultam volna, mikor valami megragadta a figyelmemet. Óvatosan léptem közelebb az ablakhoz, félig elrejtőzve. Pillantásom hamar visszatalált a két alakhoz az utcán. Lassan, komótosan haladtak, meg-megállva, beszélgetve. A kilétük egy pillanatig sem volt kérdés számomra. A hófehér köpenybe burkolózó, halottsápadt démonra még emlékeztem a hegyekből. Ugyanolyan lobogó, bő köpönyeget viselt, mint Yaba, csak a színe volt fehér. Csuklyáját mélyen a szemébe húzta, így nem láthattam az arcát, ám nem is ő volt az, aki érdekelt, hanem a társa. A felnőtt holdfarkas. Még sosem láttam ilyen alakot. Még emberi formájában is üvöltött róla, hogy erős, vad… hogy egy holdfarkas. Persze az is lehet, hogy ezt csak én, egy fajtárs gondoltam így.
Magas volt, magasabb, mint Yaba, magasabb, mint azok a hegyi barbárok, akikkel a második életünkben összeakadtunk. Haja szénfekete, rendezetlen hiénasörényként futott végig a hátán. Szemének kellemes karamellszíne sem tudott enyhíteni, vad, dühös pillantásán, s durva vonásai, erőszakos álla sem bíztattak semmi jóval. Oldalán kard, vállán súlyos posztóköpeny. Neki biztosan nem kell a nappali gyengeség miatt aggódnia.
Még jobban a fal árnyékába húzódtam, ahogy tovább figyeltem őket. Kétség nem fért hozzá, mit keresnek a városban. Hívnom kellett volna Yabát, de nem voltam benne biztos, hogy a másik démon nem érezné-e meg a mentális üzenetet. Talán ha a fogadóban maradok, és meghúzom magam, nem vesznek észre. Az éj leple alatt érkeztünk, kevesen tudhatnak hollétünkről.
Megálltak az utca szélén, és láttam, ahogy a bestiája egy járókelővel beszélget. Egy pillanattal később azon kaptam magam, hogy egy dühös tekintet szegeződik rám. Gyorsabban ment, mint gondoltam.
Nem volt kérdés, mit kell tennem. Yaba majd megtalál, úgyis érzi, ha bajban vagyok, de nekem mindenképpen el kellett tűnnöm onnan.
Egyszerre mozdultunk meg. Úgy rohantam le a lépcsőn, mint egy őrült. Szerencsére előnyben voltam, hiszen nekik még meg kellett mászniuk a dombot, és kénytelenek voltak megkerülni a fogadót, ha be akartak jutni. Nappal azért ő is csak ember, nem ugorhatja át az épületet. Legalábbis őszintén reméltem.
Kiszaladtam az utcára, és teljes erőből az ellenkező irányba kezdtem rohanni, amennyire Yaba térképéről emlékszem, a belvízi kikötő felé.
Már kevesebben voltak az utcákon, mint korábban, így könnyebben haladtam előre, de sajnos az erőm hamar elfogyott. Meg kellett állnom egy-egy kapualjban, hogy kicsit kifújjam magam. Nem láttam jelét, hogy követnének, de tudtam, hogy a nyomomban vannak. Ahhoz azonban már eléggé eltávolodtam tőlük, hogy Yabát hívhassam. Őszinte megdöbbenésemre sehol nem érzékeltem a jelenlétét, ami vagy azt jelenti, hogy meghalt, vagy hogy éppen harcol valahol. Az első lehetőség számomra kizártnak tűnt, így kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy bajba kerültek.
Amint újra kaptam levegőt, tovább menekültem, bár a futást hanyagoltam, amennyire lehetett. Már egész lent jártam a dokkoknál. A kristály és üvegfalakat felváltotta a fehérre meszelt kő, és fa, ritkább esetben márvány. Utolsó erőmmel még leereszkedtem a város legkevésbé fényűző negyedébe, és a halpiac ponyvái közt rejtőztem el ideiglenesen.
Szerencsére annyira jelentéktelen és kicsi vagyok, hogy senki nem figyelt fel rám. Ám mikor alig negyed órával elrejtőzésem után ők is a piacra érkeztek, kihagyott a szívem pár ütemet. Közelebb voltak, mint gondoltam, és nem látszott rajtuk, hogy futottak volna. Egyszerű járókelőknek tettették magukat. Továbbra is kérdezősködtek, és úgy viselkedtek, mintha csak a városi látványosságok érdekelnék őket. A fehér bestia még sültrákot is vett a gazdájának. Bár ostoba vagyok: a katona már nem a gazdája, hanem a társa. Ilyen korban, már nincsen alá-fölé rendeltség.
Olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak tudtam. A nap még mindig túlságosan magasan járt ahhoz, hogy hasznát vegyem velem született képességeimnek, így csak kuporogtam és vártam. Erling vastag köpenye, és csizmája dacára is egyre jobban fáztam.
Kétszer haladtak el előttem. Úgy tűnt, tudták, hogy a közelben vagyok, de képtelenek voltak meghatározni, hogy pontosan hol. Talán valamiféle démoni varázslat? Vagy egy trükkös műszer, mint amilyeneket a démonvadász használt?
Mikor a halpiac végére értek rászántam magam az indulásra. Négykézláb másztam át két bódé alatt, majd jobb kéz felé kiszöktem az egyik sikátorban. Itt nem takarították el a havat, így csak bukdácsolva haladtam előre, kerülgetve a széttörött ládákat, és a hálóhalmokat. A keskeny átjáró végén a rakpartra jutottam. Ki kellett találnom mit tegyek, de semmi nem jutott az eszembe. Yaba még mindig nem válaszolt a hívásomra, bár már éreztem a jelenlétét valahol a város szívében, de nagyon halványan.
Lihegve guggoltam le egy hordó mögé. Előttem a kontinens északi részének egyik leghatalmasabb tava terült el. Felszíne teljesen befagyott. A kereskedő és diplomata hajók mellett több matróz is a jeget törte. A Meera folyó felé pedig viszonylag keskeny vízi utat vágtak. Nehéz feladat. Minden nap ellenőrizni kell, feltörni az éjszaka folyamán keletkezett jeget. Ahogy elnéztem, a város mesterséges csatornarendszeréből is ide érkezett a víz, így a rakpart hidak, öblítők és pallók kusza egyvelegére hasonlított.
Talán ha leereszkednék az egyik nyílt csatornába, akkor észrevétlenül felosonhatnék a városba – már amennyiben járható egy ilyen csatorna pereme. Olyannal nem próbálkoznék, amelyiknek zárt a teteje, mert azok valószínűleg mélyen a város alá vezetnek, nekem pedig tudnom kell, merre járok.
Óvatosan kilestem a hordó pereme fölött, de üldözőimnek nyomát se láttam. Ahogy a falakhoz lapulva elindultam, egyedül egy hálófoltozó matróz nézett rám furán. Talán azt hitte, valami ostoba gyerek vagyok, aki kémnek képzeli magát. Nem törődtem vele.
Felléptem a legközelebbi csatorna deszkahídjára, és lenéztem. Sajnos a csatorna túl mély volt, hogy csak úgy leugorjak, viszont volt alul, két oldalt egy-egy lábnyi járható felület, valami párkányféle. Ha oda sikerülne valahogy lejutnom…
Töprengve mentem vissza a híd elejére, és éppen lehajoltam volna, hogy megvizsgáljam a híd állványzatát – hátha le tudok rajta mászni -, mikor megpillantottam őket.
Éppen akkor fordultak be a szemközti sarkon. Egy pillanatig sem gondolkodtam, mielőtt levetettem magam a hídról. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom az egyik gerendában, de csúnyán felhorzsoltam a tenyeremet, és az oldalam is megütöttem, ahogy a hideg kőnek csapódtam.
A lehető leghalkabban ereszkedtem le a vékony párkányra, és behúzódtam a híd alá. Tenyeremet a számra szorítottam, nehogy zihálásom eláruljon. A falnak lapulva vártam, hogy elhaladjanak. Látni ugyan nem láttam őket, de szinte éreztem, ahogy megállnak a hídon. Bármit is használtak a felkutatásomra, nem volt valami pontos, különben rögtön tudták volna, hogy tőlük alig háromlábnyira rejtőzöm. A fogaim már vacogtak a hidegtől, és zsibbadt a lábam, de nem mertem mozdulni.
Igencsak meglepődtem, mikor közvetlen a fejem felett meghallottam a farkas hangját. Biztos voltam benne, hogy őt hallom. Nem tudtam elképzelni a démonról, hogy ilyen érces, mély hangja legyen.
- Megint itt van – morogta a férfi. – Tűnjünk el!
A fejem felett sietős léptek koppantak, a deszka csak úgy recsegett alattuk, majd csend lett. Nem tudtam mi történt. Megijedtek valamitől, de mitől? Ha valami elég erős, hogy elriasszon egy felnőtt holdfarkast, és egy démont, akkor talán nekem is el kéne tűnnöm. De nem mertem megmozdulni, vagy lehet, hogy nem tudtam. Már a karomat is alig éreztem, a sálam pedig megfagyott a leheletemtől.
- Nem a legjobb búvóhely vakarcs.
Akkorát ugrottam a hang hallatán, hogy kis híján belezuhantam az öblítő vizébe. Talán kiáltottam is, de erre nem mernék megesküdni.
Az első ijedelem után megkönnyebbülve vettem észre, hogy a csatorna szélén megálló bőrcsizmák, és a kérges tenyér, amely lefelé nyúl, hogy felhúzzon, ismerősek.
Kétszer kellett elrugaszkodnom, hogy elérjem a segítő kezet, de égül nagy nehezen felkapaszkodtam az útra. Leheletem fehér párafelhőjében először nem is láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy a démonvadász képén széles vigyor virít.
- Mit… keresel itt? – nyögtem ki végül. Úgy éreztem, lassan lefagy a nyelvem.
- Jobb kérdés, hogy te mit keresel itt? – kérdezett vissza Ravo, az arcomat fürkészve. Nyakig be volt öltözve, és úgy tűnt ő cseppet sem fázik. – A gazdi végül összekapott a házi kedvenccel? Hol a fenében van a démon? – érdeklődve pillantott körbe, nem hagyva ki a sikátorok bejáratát, és szerelődokkok sötét raktárait.
- Más dolga van – Egyik lábamról a másikra nehezedve próbáltam felmelegíteni a talpamat.
- Nos, megvárhatjuk itt is, amíg lemegy a nap, és te farkasemberré alakulsz, vagy esetleg beléphetünk egy kocsmába is, hogy megmelegedj. A döntés a tiéd.
- Meleg – feleltem, nem törődve a gúnyos mosollyal. Később majd számolunk. Fürgén követtem, közben pedig a környéket figyeltem. Üldözőimnek semmi nyoma. Nehezen tudtam elképzelni, hogy Ravotól ijedtek volna meg ennyire, bár a démonnak nyilván van félnivalója. Na de pont tőle? Kell itt lennie valami másnak is.
Engedtem magam beterelni egy lépcsősor aljában nyíló ajtón. Nem gondoltam, hogy a híres kristályvárosban lehet találni ilyen lepusztult helyet, de vadászunk persze kerített egyet. Viszont kellemes meleg volt, és én a szűk helyiségen átvágva rögtön a kandalló párkányára telepedtem. Ravo csak percekkel később követett két nagy bögre forralt borral a kezében.
Végtagjaimba hamar visszatért az élet, és a bortól belülről is kellemesen megmelegedtem. A bögre pereme felett figyeltem a mozdulatait.
Nagyon is meglepett, hogy Umaredben van – főleg mivel pont azért hagytuk ott, mert nem tudott lépést tartani velünk -, de ami még furcsább, hogy ez az első döbbenet nem volt kellemetlen érzés.
- Megtudhatom végre, mit keresel itt?
- Hosszú történet – próbált kitérni a gyáva, de elhatároztam, hogy nem hagyom magam.
- Időnk, mint a tenger…
- Hol van a véreskezű testőr, ha szabad kérdeznem? – vágott közbe, majd nagyot kortyolt a forralt borból.
- Ne tereld el a témát! Több mint kétszáz mérföldnyire innen hagytunk ott. Hogy kerülsz ide?- A kiürült bögrét a kandallópárkányra tettem, majd térdeimet átölelve közelebb kuporodtam a tűzhöz.
- Ezek szakmai titkok drágám. Legyen elég annyi, hogy a rendünknek vannak trükkjei.
- Képzelem – fintorogtam. Tudtam, hogy valószínűleg csak a véletlenen múlt, hogy egymásba botlottunk… újra. Mégis volt egy halvány, furcsa érzésem, hogy talán így helyes.
- Az igazság az, hogy titeket kerestelek – jelentette ki hirtelen, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne vonjam fel a szemöldökömet. Ezek szerint mégsem egy szerencsés, vagy éppen szerencsétlen véletlen volt.
- Miért? – faggattam.
- Nos, mondjuk úgy, hogy akadt egy kis nézeteltérésem a társaimmal – torkát köszörülve fordult a tűz felé. Bögréjét az enyém mellé helyezte.
- A démonvadászok rendjével? – vigyorogtam. Bármi volt is a gond, nyilván nem repesett az örömtől.
- Más rendről nemigen beszélhetnék – jegyezte meg cinikusan.
- És mit akarsz tőlünk? – Kellemes elégedettséggel töltött el a tudat, hogy tőlünk függ. Ha velünk akar jönni, vagy ha segítséget akar kérni valamiért, akkor engem kell megkérnie. Megalázó lehet.
- Semmi különöset. Csupán úgy döntöttem, hogy veletek tartok még egy ideig.
- Hát persze – horkantam fel. – Gondolom, arra számítasz, hogy még meg is köszönjük, hogy hajlandó vagy megtisztelni minket a társaságoddal.
- Akár még örülhetnél is vakarcs. Legalább addig sem jelentek veszélyt a drága bestiádra.
- Egyébként sem jelentesz rá veszélyt. Eddig nem sok mindent mutattál fel, amitől félnünk kéne. – Ez elevenjébe talált. Egy pillanatra láttam, hogy elönti az agyát a vörös köd, de legnagyobb bánatomra hamar lecsillapodott. Még egy viszonylag kedves félmosolyt is sikerült kicsikarnia.
- Nem ismeritek ezt a világot. Ha jól emlékszem majdnem négyszáz év lemaradást kell behoznotok. Én jól ismerem a terepet, hasznomat veszitek. – Sötét szemei egyenesen az enyémekbe néztek, amitől csak még apróbbnak éreztem magam. Kényelmetlen volt, így inkább elfordultam.
- Velünk lesz a varázsló, nincs szükségünk rád. – vetettem oda félvállról.
- Az a fickó évekig egy romvárban bujkált! Mit tud ő a mostani állapotokról? – Vadászunk kezdett ismét ideges lenni.
- Áruld el, mégis miből gondolod, hogy velünk jöhetsz? A hasznosságodról úgysem tudsz meggyőzni. – kérdeztem kíváncsian.
Nem felelt rögtön a kérdésemre, csak hátradőlt, karjait kényelmesen összefonta a mellkasán, és laza, idegesítően mindentudó vigyorral bámult rám. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy ekkor már én is tisztában voltam a válasszal. Velünk fog jönni, mert nem akartam többé unatkozni, mert már egész megszoktam, hogy velünk van, és mert kíváncsivá tett.
- Veletek fogok menni – mondta egészen halkan, és én nem tehettem mást csak bólintottam.
Figyelmemet gyorsan a kocsma többi vendége felé irányítottam, hogy ne kelljen látnom a diadalittas csillogást azokban a sötét, kávébarna szemekben.
- Szóval, hol van a démon, meg a nyeszlett varázslótok?
- Nem tudom – mormoltam. Nekem is éppen ők jutottak eszembe. Akkor tisztán éreztem testőröm jelenlétét. Hívni is tudtam, de ő valamiért nem válaszolt. Ráadásul nem is a városban éreztem Yabát, hanem valahol mélyen alatta. Lehetséges ez? – Akadhatott némi problémájuk a könyvtárban…
- Akkor nem ártana, ha megkeresnénk őket – Állt fel a démonvadász. – Meg tudod találni őket? – nézett le rám kérdőn.
- Persze – Keltem fel én is. A csizmám már szinte teljesen megszáradt, és már a nap is lenyugvóban volt. A hold erejével az izmaimban készen álltam egy újabb jeges kiruccanásra.
- Én vagyok a főnök – jelentettem ki, ahogy elsétáltam mellette a kijárat felé. A szeme sarkából láttam, hogy gúnyosan elvigyorodik.
- Ó hogyne…
Már szinte teljesen sötét volt – a város mércéjével mérve. Sosem láttam még ilyen éjszakai fényeket. Mintha a kristály, amiből a legtöbb épület épült, önmagától fénylene. Egy kicsit még zavaró is volt. Az utcákon majdnem nappali fény honolt, csak éppen zöld, narancs és kék árnyalatokban.
Sietve haladtunk a város szíve felé. Egyelőre elképzelésem se volt, hogyan jutunk le oda, ahol Yabát éreztem, de ezen majd ráérünk akkor aggódni, ha megtaláltuk a pontos helyet. Minden erőmmel igyekeztem a jelenlétére koncentrálni.
Mikor Ravo azt mondta, hogy meg kell állnunk valahol, először nem gondoltam semmi komolyra. Annál nagyobb volt a döbbenetem, mikor rájöttem várakozásunk okára.
A vadász mellett négy hatalmas patás szörnyeteg állt. Valójában csak lovak voltak, de egy holdfarkas szemében egyre megy.
- Nem! – jelentettem ki, és már indultam volna tovább, de elállta az utamat.
- Ne légy nevetséges. Két emberrel utaztok, mi nem tudunk úgy száguldani, mint ti, ráadásul nappal neked is szükséged lesz hátasra.
- Talán még meggondolom, hogy egyáltalán velünk jöhetsz-e. Én nem ülök fel egy ilyenre!
- Ha nem tudsz lovagolni, majd megtanítalak!
Ez a fickó most szórakozik velem? Talán kapnia kéne még egy pofont, hogy feltűnjön neki, mennyire nem tetszik a humora.
Válasz helyett csak egyszerűen közelebb léptem az állatokhoz. A hatás önmagáért beszélt. Mind a négy ló megbokrosodott. Ágaskodtak, rángatták a kötőféket. Ravo épphogy csak elbírt velük.
- Mi a fene?! – Magában szitkozódva nyugtatgatta a lovakat. Hátrébb léptem, hogy könnyebben boldoguljon velük. Lihegve kötött ki kettőt egy alacsony erkély korlátjához.
- Ne légy olyan meglepett – feleltem kérdő tekintetére. - Szerinted melyik ló lelkesedik egy farkasért? Akkor se tudnék felülni egy ilyenre, ha akarnék.
- Nappal se? – kérdezte csalódottan a férfi, de erre a kérdésre nem ismertem a választ.
- Nem tudom. Akkor is érezniük kell, hogy mi vagyok, de talán nem reagálnának ilyen hevesen.
- Akkor meg van oldva a probléma. Majd Yaba mögé ülsz. Az a két kilo, amit nyomsz, fel se fog tűnni a lónak. Abban pedig biztos vagyok, hogy a bestiád meg tudja regulázni a hátasát.
- Majd meglátjuk – sóhajtottam. Nem lelkesített az ötlet, hogy lovagoljak, se nappal, se éjszaka. Bár azt el kellett ismernem, hogy nem volt elvetélt ötlet. Gyorsabban haladnánk, ráadásul este a két halandó is könnyebben lépést tartana velünk.
Néma beleegyezésemnek hála, tovább haladhattunk Yabáék felé.
- Egyébként honnan vannak? Yabával arról beszéltünk, hogy talán hajóval mennénk tovább. A kikötés után is vehettünk volna lovakat.
- Nos… ezek ingyen voltak – Felelte Ravo. Elgondolkozva simított végig borostás állán. Oldalra sandítottam. A lovak nyergeibe a már jól ismert Vak Hold jele volt égetve.
- Úgy tűnik, elég komoly nézeteltérésed volt a tieiddel – jegyeztem meg, mintegy mellékesen.
- Mondhatjuk így is.
Mielőtt tovább faggatózhattam volna, egy széles térre érkeztünk. A „Lázadó szív tér”, hirdette a felirat a terület közepén álló faragott kúton. A hó újra esni kezdett, és feltámadt a szél is. Én pedig tisztán éreztem Yaba jelenlétét, csak éppen alattunk.
- Itt vannak – sétáltam előre a kútig. Félresöpörtem a havat a káváról, és lenéztem a sötét üregbe. Ravo megválaszolta ki nem mondott kérdésemet.
- Akkor a csatornában vannak…
† ‡ † ‡ † ‡ †
Erling lassan tért magához. Erős zúgást hallott, a bal vállában és a halántékában érzett fájdalom és a vér fémes íze a nyelvén komoly sérülésekről tanúskodott. Ahogy kinyitotta a szemét, az első dolog, amit észrevett Vernine volt. Démon létére nem festett túl fényesen. Bal kezével görcsösen kapaszkodott valami fémdarabba, a jobbal homloksebe vérzését próbálta elállítani. Csuklyája megtépázva simult a hátára.
- Mi történt? – kérdezte a férfi rekedten. Egy fájdalmas nyögés kíséretében sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát. Fejük fölött sötét kőhalmaz tornyosult, csak néhány gyenge fénysugarat engedve át, alattuk pedig egy mély járat húzódott. Ekkor kellett rádöbbennie, hogy a hangos zúgás nem csupán a fejfájásának az eredménye. Alattuk – valószínűleg a városi csatornarendszerben – vad robajjal hömpölygött a vidék földalatti folyója. Csak a legközelebbi kanyarig látott el, de a látvány nem keltett benne túl jó benyomást.
Figyelmét újra társnőjére összpontosította. Egy keskeny párkányon hevertek. Hatalmas szerencséjük volt, hogy nem rögtön a folyóba zuhantak. Erling letörölte az arcáról a vért, és közelebb kúszott a nőhöz. Útközben rálelt a táskájára is. Félig egy szikla alá szorult, de nem volt nehéz kiszabadítani.
- Jól van? – Érintette meg óvatosan a bestia vállát, de ahogy közelebb hajolt, látta, hogy a nő teljesen magánál van. Szeme résnyire szűkült, mintha koncentrált volna valamire. Homlokán csak egy keskeny horzsolás volt. Haja dühödten tekergett arca mellett.
- Ghlo bajban van – mondta halkan a nő, nem törődve Erling aggódó tekintetével.
- Most talán inkább magunkkal kéne foglalkoznunk. Legalább hatvanlábnyira vagyunk a föld alatt, a csatornában, ha jól sejtem. Bár őszintén mondom, sosem képzeltem, hogy ekkora…
- Ez nem csatorna – szakította félbe Vernine. Bal kezével elengedte a vasdarabot, amibe kapaszkodott, és felállva beljebb húzódott a peremről. – Umared helyén egykor két folyó találkozott. A városnak kellhetett a hely, ezért ide vezették le őket.
- Ez… logikus – Erling is felállt, bár a hirtelen mozdulattól alaposan megszédült.
- Meg kell keresnem Ghlot – jelentette ki a nő. Köpenye szárnyait átdobta a vállán, és óvatosan, a csatorna fala felé indult az ingadozó talajon.
- Előbb ki kéne jutnunk! – kiáltott utána Erling. Sietve felkapta a batyuját, ellenőrizte a fegyvereit és sajgó vállával mit sem törődve, követte a bestiát.
- Egyre megy – mondta a nő, egyik kőről a másikra szökkenve. Neki könnyű, gondolta a férfi. – A folyó a város déli végén fekvő tóba ömlik, de kell lennie valahol feljáratnak.
Egészen lemerészkedtek a földalatti folyó partjára. A háborgó víz mellett találtak egy járható padkát, azon indultak el, lassan maguk mögött hagyva a könyvtárból még néhol leszűrődő utolsó fényeket is.
A démonnak nem okozott nehézséget a sötétség, Erlingnek annál inkább. Mikor a nőnek harmadszorra is meg kellett állnia, hogy bevárja, Erling más taktikához folyamodott. Elcsigázva kezdett neki az apró fénygömb megidézésének. Az eredmény nem lett valami látványos, de legalább használható volt.
- Tudja egyáltalán, hogy merre megy? – kérdezte, mikor utolérte a nőt. Az apró lebegő fénygömb sugarai színesre festették a nő hosszú tincseit. Erling biztos volt benne, hogy a bestia is megsérült, de nagyon jól tartotta magát. – Elárulja végre, mi történt? – Zárkózott fel teljesen.
- Felrobbantottam a titkos terem padlózatát. Sejtettem, hogy alattunk húzódik a város főcsatornája.
- Sejtette… - Erling bele se mert gondolni, mi történt volna velük, ha a nő téved. – Már majdnem elértük az ajtót. Nem kellett volna ilyen drasztikus megoldáshoz folyamodnia.
- Nyilvánvaló, hogy nem vette észre ellenfeleink legfőbb erősségét. – Vernine hangja nem volt gúnyos, de kioktató annál inkább.
- Világosítson fel! – morogta bosszúsan a férfi.
- Nem haltak meg. Az a kettő, akiket először vágtam le, nem sokkal a robbanás előtt tért magához. Ezek az alakok már több ezer éve halottak. A könyv korát tekintve lehetnek akár húszezer évesek is.
- Nagyszerű – A férfi nem nagyon tudott visszaemlékezni a zuhanás előtti pillanatokra. Vernine-t azonban kénytelen volt egyre jobban csodálni lélekjelenlétéért és gyors döntéseiért. Nem tudta ugyan, hogy ezek a tulajdonságok általánosak-e a démonoknál, vagy csak ebben a nőben voltak jelen, de nem is érdekelte különösebben.
- Ami pedig az útirányunkat illeti – folytatta a démon a maga nyugodt, halk hangján – a megérzéseimre hagyatkozom.
- A könyv sértetlen? – kérdezte nem sokkal utána, miközben átmásztak egy omladékhalmon.
- Amennyire meg tudtam állapítani igen. És a karperec is. Mit gondol, hasznát vesszük majd? – kérdezett vissza a férfi.
Elágazáshoz értek. Jobbról egy kisebb csatorna csatlakozott a főbarlanghoz. Vernine gondolkozás nélkül jobbra fordult, és a mellékágban folytatta útját, Erling pedig, bízva a démon ösztöneiben, követte.
- A címekből ítélve, szinte mindent megtudhatunk belőle. De legalább a kapuk bezárásához szükséges szertartást megemlítik benne.
- Akkor legalább nem szenvedtünk hiába. Remélem a kulcsra is sikerül rájönnöm. – A nő egy másodpercre hátrapillantott, és Erlingnek olyan érzése volt, mintha azt mondaná „ajánlom is”.
Egy ideig csendben haladtak. Itt már a víz zúgását sem lehetett hallani, ebben az ágban épphogy csak csordogált valami. A szagából ítélve még csak nem is víz volt.
Erling kis híján beleütközött a nőbe, mikor az hirtelen megtorpant.
- Vége – súgta a nő, szinte csak magának.
- Minek? – Erling oldalra hajolva szemét a sötétbe meresztette. Talán nem tudnak továbbmenni?
- Megszűnt a veszély. Ghlo biztonságban van… minket keres. – Vernine valahová a csatorna plafonja felé nézett, aztán se szó, se beszéd, sietve továbbindult. Erling alig tudta tartani vele a lépést. Ráadásul a bal válla is egyre jobban sajgott. Gyanította, hogy megsérülhetett valamelyik ín, vagy izom. Nyavalygásra azonban nem volt idő.
A járat egyre kanyargósabbá vált, és ahogy haladtak előre, úgy lett szűkebb és szűkebb.
- Feltehetek egy… személyes kérdést?- kérdezte óvatosan a nőt, de nem kapott választ. – Már tudja, hogy nem kötelessége a kishölggyel maradni. Miért szolgálja még mindig?
Tízpercnyi néma gyaloglás után végleg feladta a reményt, hogy valaha választ kap a kérdésére. Talán a nő maga sem tudta még a választ.
A felszínen már teljes sötétség lehetett, és Erling fénygömbje is egyre gyengült. Kénytelen volt jobb kezével kitapogatni a falat.
Ez már a harmadik fényvarázsa volt, mióta elindultak, s mikor kialudt, Erling bosszúsan kezdett volna neki egy új idézésének. Ám a varázsszavak végül nem hangzottak el. Egyszerre érezték meg a friss levegő illatát, és a férfi biztos volt benne, hogy az arcára hulló hideg kis cseppek havazást jelentenek.
A sötétben nem tudta megállapítani merre vannak, de még emlékezett, hogy egy vízzel teli teknő peremén egyensúlyoztak, mikor a fénygömb kialudt.
- Egy kút van felettünk – hallotta a démon hangját, és ahogy meresztette felfelé a szemét, hamarosan ő is meg tudta különböztetni a halványabb foltot a mély sötétségben.
Halk süvítő hangot hallott, mintha valaki egy fűzfavesszővel suhintana a levegőbe, majd valami csattant előttük a padlón.
- És már várnak ránk – jegyezte meg Vernine, és Erling esküdni mert volna rá, hogy mosolyog. Óvatosan előrenyúlt, és egy kötélhágcsót tapintott ki a sötétben. Vége volt hát a földalatti túrának. Egyáltalán nem bánta. A kellemetlen szag, a zaj és a fájdalom nem tartoztak a kedvenc esti szórakozásai közé.
A kötélen való felkapaszkodás nehezebben ment, mint gondolta. Bal karját alig tudta használni, és a kút is mélyebb volt, mint először gondolta.
Boldog volt, hogy senki nem látta őket. Igazi szégyenfolt volt a pályafutásán, hogy mindkétszer, mikor megcsúszott a démon támasztotta meg a lábát. Szánalmas.
A kút peremén egy erős kéz segítette át, és a varázsló rögtön felismerte a démonvadászt.
- Rémesen festesz cimbora, de legalább a fejed most nem világít – csapott a vállára barátilag a másik férfi. Erling a fogait összeszorítva tántorgott arrébb. Egy pillanattal később Yaba is átszökkent a káván. Első dolga volt, hogy gazdáját ellenőrizze.
Egyszer körbejárta, feltett neki néhány aggódó kérdést, majd mikor a lányt sértetlennek és egészségesnek ítélte, figyelmét a démonvadásznak és a lovainak szentelte.
- A következő utunknak már a kikötőbe kéne vezetnie – mondta határozottan, és mindannyian teljes szívből egyetértettek vele.
A rakpart felé tartva a holdfarkas röviden beszámolt a két katonáról és a vadász felbukkanásáról. Ravo Varian ugyan egyéb kérdésekre nem válaszolt, de Erling biztos volt benne, hogy a bestia már levonta a maga következtetéseit.
Menet közben ő maga lehajtott kétfiolányi fájdalomcsillapítót, hogy kibírja a hajóig.
Úgy tűnt, egy kicsivel közelebb kerültek a most már mindnyájukat érintő probléma megoldásához. A kérdés már csak az volt, mi legyen a következő lépés?
