Tizennyolcadik fejezet

Írta: Ringnar

- Téged is látni akar. Csak le kell ugranod…

Leguggoltam a lány mellé és a rácsavart pokróccal megdörzsöltem a fejét, hogy hajából felitassam a nedvességet. Tehát nem esett komoly baja, és már tudtuk, hogy nem jöttünk ide hiába, találkozott a vén aranyszemű holdfarkassal.

- Jól vagy?- kérdeztem, mire Ghlo rám meredt.

- Nem mész el hozzá?

- De igen, amint megbizonyosodtam felőle, hogy rendben vagy.

- Rendben vagyok – mondta határozottan. Ő sem gondolhatta komolyan, hogy ezzel meggyőz. Felegyenesedtem és a kijárathoz mentem. Odaát nem volt semmi különös, csak a víz zuhogott le nagy robajjal. Higgadtan kellett gondolkodnom. A vén engem hívott. El sem tudtam képzelni, mit akarhat tőlem.

Összeszedtem magam, visszasétáltam gazdámhoz és ismét leguggoltam hozzá. A holdfarkas sápadt arcát figyeltem. Így összetörni egy gyenge testet, milyen tapintatlan egy ős! Reméltem nyomós oka volt rá, hogy leráncigálta magához. Ezzel a testtel bele is halhatott volna! Néhány percig azt hittem, vége van…

- Mire vársz? Mondtam, hogy jól vagyok, eredj már!

Jobbnak láttam magára hagyni, többet úgy sem tehettem érte. A mágiával átitatott köpenyem, melyet ráterítettem, hamarosan át fogja melegíteni. Belenyúltam a zsebébe és egy kis édességet húztam elő, amit Ghlo kezébe nyomtam.

- Ez majszold el, jót fog tenni!

Mielőtt ellenkezhetett volna, a hasadék széléhez mentem és leléptem a peremről.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

A vörös hajú bűvész dideregve kucorgott egy szélvédettebb helyen. Mellette nem sokkal Varian Ravo ült. Messzebb de még hangtávolságon belül - amit a közeli vízesés robaja pár méter távolságra korlátozott - a mágus várakozott. Cinóber hangosan zihált. Az egész napos kemény hegymenet és sziklamászás megerőltette vékony testét. Ravo egyik lábát felhúzva ült a fagyos földön, fejét lehajtotta, de szemével a didergő, sípoló tüdejű bűvészt figyelte.

- Jégkockák vannak a torkomban… Köszönöm testvér, hogy nem hagytál a cél előtt meghalni! Pedig te is kimerült voltál, mégis segítettél! - lihegte Cinóber.

- Miről beszélsz? Csak nem akartam, hogy egy olyan feltűnő helyen rikítson a rongyos holtested. Most már azt csinálsz, amit akarsz. Különben pedig, nem voltam fáradt, csak nem

vagyok formában az utóbbi napokban.

- Beteg vagy? - fordult felé együttérzéssel a bűvész.

- Nem mondanám. Inkább fogalmazzunk úgy, nem vagyok egészséges. Mágiával összeforrasztják a csontjaim, begyógyítják a fejsérülésem, visszateszik a kificamított testrészeim. Azért az emberi szervezet ennél bonyolultabb szerkezet, nem egy zsebóra. De nem panaszkodom, egy démonvadásznak fel kell készülnie minderre. Neked sem ártana kicsit megerősödni, ha életben akarsz maradni…

- Te démonvadász vagy? Milyen menő!

- Igen…

- Én Cinóber vagyok, a varázsló!

- Igen, már mondtad. De mégis honnan kaptad ezt a nevet? Semmi cinóber-piros nincs rajtad…

- Nahát, ez igaz. Már nem emlékszem, miért hívnak így. A munkám miatt hatalmas tudást kell fejben tartanom, ezért sokszor kiesnek lényegtelen dolgok. Néha fontosak is.

- Sosem hallottam, hogy a varázslás ilyen hatással lenne az ember emlékezetére…

- Ja, a varázslással nincs baj, az nem okoz gondot. Én üzenethordozó is vagyok.

- Üzenethordozó. Ilyen memóriával?

- Valamiből meg kell élni. A varázslás sajnos nem népszerű mostanában. Ráadásul valamiért nem szeretnek az emberek. Bárhová megyek, mindig elűznek maguk közül. Talán a vörös hajam miatt van…

- Lehet. - Ravónak lett volna más ötlete is, mi lehet ennek az oka, de inkább a lényegre tért. - Miért jöttél ide? Valami üzenetet hoztál valakinek?

- Mért is? Ide kellett őket vezetnem… Nem is, elsősorban a mágust kerestem…

- Engem, ugye? – lépett eléjük hirtelen Erling.

- Maga meg itt hallgatózik? – horkant fel a bűvész.

- A legkevésbé sem. De mivel három lépésre állok, elkerülhetetlen, hogy halljam, mit beszélnek.

- Ismerjük mi egymást?

- Leszámítva, hogy egész nap egymás mellett gyalogoltunk, nem – fintorodott el Erling. - Eddig valamiért ez nem zavarta túlzottan, sőt, egészen úgy festett, mint aki tisztában van kilétemmel.

- Akkor had mutatkozzam be, Delroy Gahariet a nevem, de mindenki Cinóbernek hív! - A férfi mélyen meghajolt, amit a másik viszonzott. Varian elképedve nézte a jelenetet. Évszázadok óta nem hajladoztak az emberek egymás előtt.

- A nevét már sokat hallottam. – „Hát még én”, morgolódott magában a démonvadász. Kezdte hiányolni a démon és a holdfarkas társaságát. - Az erdőben találtam eszméletlenül…

- Á, emlékszem már, én téged kerestelek! - vágott a szavába élénken Cinóber. - Üzenetet hoztam a számodra.

- Kitől?

- Nos… arra nem emlékszem. Az a lényeg, hogy a lány halott - szavalta lelkesen, mire mindkét férfi megdermedt. Ravo nem tudta, kiről van szó, de a mágus arcán látta, hogy az illető fontos személy lehetett számára. Különben is, ilyen hírt széles mosollyal közölni túl tesz minden tapintatlanságon. - Már réges-rég meghalt. De ne csüggedj! A lelke nem veszett el. Egy medálba zárták a gonosz sámánok. Még teljesítheti a küldetést, és akkor megtörik az átok.

- Hol van most ez a medál? – kérdezte Erling lélegzet visszafojtva.

- Nálam volt… hozzád siettem vele, de útközben elvették tőlem.

- Kicsoda? Mikor történt? Hogy néztek ki? - kérdezte vadul a mágus.

- Néhány napja. Nem egészen emlékszem, eléggé bevertem a fejem… De megvan! Egyik éjjel álmomból egy hatalmas farkas ébresztett. Majd megállt a szívem! Aztán a dög átváltozott hiénaemberré!

Erling látványosan leeresztett. Ravo meg volt róla győződve, hallja, amint a férfi reménye hangos robajjal összeomlik.

- Elnézést… mivé? - kérdezett vissza élesen.

- Hiénaemeberré! – bizonygatta rendíthetetlenül az üzenethordozó. - Emberi teste volt, de a feje egy hiénáé. Egy borzasztó félelmetes, hiénafejű szörnyeteg!

- Azt hiszem, tudom, kiről beszél - szólt közbe Ravo. - Kalen Garr, a holdfaskas lehet az illető.

Társa Haradar Utere, a démon, akire vadászom. Rémisztő jelenség, az igaz, de nincs hiéna feje.

- De mondom, hogy az van! Higgyetek nekem! - bizonygatta kétségbeesetten a bűvész. - Tisztán láttam!

- Jól van, nyugodj meg, hiszünk neked! - vigasztalta meg gyorsan Ravo, majd ádáz mosollyal Erlinghez fordul. - Nincs hiéna feje.

- Egy holdfarkas - merült gondolataiba a mágus, próbálta kizárni a fejéből a hangoskodó bohócot.

- Gondoltam, hogy nem takarodtak el - folytatta a gondolatot a vadász. - Itt ólálkodnak pár napja a közelben. Csak tudnám, mit terveznek!

Csalódott volt. Számítása szerint a két katona azért jött északra, hogy felkeressék Arcane-t és társát, így ha a démonnő mellett marad, ők jönnek el hozzá, neki elég lecsapni rájuk.

Persze a terv ott elbukott, hogy Ghlóék nem a város felé tértek, ahol segítséget kérhetett volna a társaitól, és nem számolt azzal sem, hogy fegyverei a démon feneketlen zsebeiben végzik, ahonnan lehetetlenség visszaszerezni őket. Fegyver nélkül pedig nem lehet démont ölni.

De a legnagyobb probléma az volt, hogy Uteréék nem léptek. Nem keresték fel a hölgyeket, így viszont nem volt értelme tovább csúszni-mászni. Ha a katonák nem akartak semmit Ghlóéktól, és csak puszta véletlen a közelségük, akkor hamarosan el is tűnnek a térképről. Nem rabolhatta tovább az értékes időt, azonnal cselekednie kellett.

- Örvendtem a szerencsének, uraim! Én megyek is. - Köteleitől megszabadulva pattant fel, a döbbenettől lemerevedett varázslóhoz lépett, és egy díszes tőrt nyújtott felé. - Ezt kölcsönvettem, köszönöm szépen!

Erling acélkék szemei gyilkos fénnyel csillantak.

- Nahát, te is varázsló vagy? - ugrott a vadász mellé Cinóber.

- Dehogy. Csak nem gondoltad, hogy eddig egy kötél tartott itt? A démon már arra sem vette a fáradtságot, hogy rendesen megkötözzön. Komolyan, ha a vakarcsának valami baja van, teljesen elmegy az esze. - Ezzel megfordult és lefelé indult.

- Hová mész, testvér? – sietett utána ijedten Cinóber.

- A fővárosba. Fegyvert szerzek, aztán levadászom a hiénaembered társát.

- Várj! Boulos testvérünkkel segítünk neked! - kiáltotta buzgón a bűvész. Erling szája elnyílt a csodálkozástól, hitetlenkedve meredt rá.

- Köszönöm, de nem társulok mágusokkal. Ezt nekem kell elintéznem.

Ravo hátat fordított a vörös hajúnak és a felháborodástól elszürkült arcú mágusnak, majd hosszú léptekkel lefelé indult.

Alig tett azonban pár lépést, mikor:

- Vak Hold Fia, megállj! - hasított a levegőbe a parancs. A vadász önkéntelenül is engedelmeskedett az erőteljes hangnak. Visszafordult. A rongyokba bugyolált bolond állt mögötte, és mégsem ő. A férfi zöldeskék szemében metsző értelem csillogott, arca határozott volt, tartása cseppet sem esetlen. Ravo kérdőn vonta fel a szemöldökét.

- Ha most elmész, meghalsz! Kérd a mágus segítségét! Ha összefogtok, akkor sincs sok

esélyetek, hát még ha külön-külön próbálkoztok! A célotok közös. Ne légy konok!

Ravo kacagott.

- Mit tudsz te rólam? Honnan veszed, hogy nincs kitől segítséget kérnem? Miért beszélsz úgy, mintha…

- Látom a jövőt! - vágott szavába komolyan a férfi.

- Hazudsz! A jövőt senki sem látja!

Delroy a pokrócai alól egy kártyapaklit vett elő, és széttárva a férfi orra alá tartotta:

- Húzz egyet! - Ravo habozott egy pillanatig, majd kihúzott egy bal középtájon lévő, a legártalmatlanabbnak és legjelentéktelenebbnek tűnő lapot. Arca elé emelte, de egy ismeretlen mintázat nézett vissza rá. Sosem látott még ilyen kártyát.

- Tudtam, hogy ezt fogod kihúzni! Na ugye, hogy látom a jövőt!

- Te most szórakozol velem? Ezzel nem bizonyítottál semmit! Azt mondd meg, hogy mit húztam ki!

- Azt nem tudom! Csak annyit tudtam, hogy azt a lapot húzod ki, ami szélről az ötödik, aztán nem árulod el, hogy mit húztál.

- Hogy mondanám meg, amikor nem ismerem! De ide nézz! - Megfordította a lapot, hogy a bűvész is jól lássa. - Ezt nem tudtad előre?

- Nahát, te kihúztad a Halált! Meg fogsz halni…

Ravo dühösen hozzávágta a lapot, de a papír ide-oda hintázott a levegőben.

- Te jó ég, majdnem hittem egy bolondnak! Elegem van!

- A bolondnak abban igaza van - szólalt meg éles hangján Erling -, hogy csak együtt van esélyünk. Meg kell találnom azt a holdfarkast, és ebben a te segítségét kérném.

Cserébe nem csekély harci tudásommal támogatom. Én sem szívesen társulok erkölcstelen, goromba alakokkal, de félre tudom tenni az ellenszenvem a célért.

Nem is rossz üzlet, merengett el a vadász. Úgy érezte, túlzottan könnyen mennek a dolgok. Hol lehet a csapda? A mágus maga ajánlkozott fel segítségül.

- Ez nagyszerű, mágus. De nem társulok.

Az ösvényre lépett, de nem indult. Nem akart a bestiával találkozni, a csendben lelépés sokkal testhezállóbb lett volna. Azonban furdalta a kíváncsiság, mit tudtak meg a hölgyek azzal, hogy idejöttek. Neki a lehulló morzsák, elhagyott szavakat jutnak csak, de ilyen helyzetben azok is sorsdöntők lehetnek.

- Jól van, megvárom a bestiát és a lányt, hátha valami hasznos dolgot is megtudhatok tőlük.

Visszament a vörös hajú mellé, akinek testét száraz köhögés rázta. Erling visszatért törzshelyéhez és többet nem szólt. Ravo letelepedett egy sziklára és újragondolta terveit. Több szó nem hangzott el köztük.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Féltérdre érkeztem, igen keményen, valami káprázatosan fényes helyen. Felálltam és körülnéztem.

Csupán egy aranyos bundájú holdfarkas hasalt előttem. Különben semmi, csak ő és a fényét körülölelő dimenzió végtelen sötétsége. Megbizonyosodtam, ő az, aki üzent gazdámmal.

Vénséges, bölcs és tiszta. Nem volt fogható semmi lényhez, amivel korábban találkoztam.

- Üdvözöllek, Vernine Eligos az Arcane családból! - hallottam a hangját a fejemben. - Örülök, hogy eljöttél.

- Köszönöm a meghívást! - hajoltam meg mélyen.

- Remélem nem esett nagy baja a társadnak, nem volt más lehetőségem, csak így találkozhattam vele.

- Nincs túl jól, de hamar rendbe jön. Szerencséje volt – feleltem megnyugtatásként, de a kelleténél több szemrehányás volt hangomban.

- Dicsértre méltó, hogy milyen hűséggel kitartottál mellette. Elvégre csak négy életen át kíséri egy démon a társát.

- Köszönöm, de erre semmi szükség. Nem érdemlek, és nem igénylek dicséretet mikor teszem, amit tennem kell.

- Látom, számodra a kötelesség az első. Mondd, mit teszel akkor, ha a kötelességed, mint kísérő ütközik a démoni kötelességeiddel. Neked Uera nem jelent semmit. Mit teszel, ha társad az Árnyékvilág rovására cselekszik?

- Félek, nem értem a kérdést.

- Ualetht folyamatos támadás éri. Ebben a percben is gyengül, s már nem tart ki sokáig. Megeshet, hogy az Árnyékvilág démonjai állnak a háttérben.

- Nem tudok ilyesmiről, ugyanakkor valóban nem kizárt, hogy így legyen.

- A gazdád hazája és egyben saját élete is komoly veszélyben forog. Szüksége van feltétlen támogatásodra. Jobb, ha mihamarabb eldöntöd, ki mellett harcolsz: a gazdádért, vagy a népedért? Segítesz neki, hogy sikerre jusson, vagy hagyod, hogy Uera felett győzedelmeskedjenek a démonok? Ha döntened kell társad élete vagy egy számodra fontos személy élete között, mindig fontosnak tartod a kötelességed? Hamarosan nehéz választásokkal kell szembe nézned. Természetesen nem kell most nekem válaszolnod. A részleteket bizonyára elmondja neked a társad. Ennyit szerettem volna mondani. Minden jót!

*          *          *

A főváros felé indultunk. A varázslóval egyetértettünk abban, hogy az északi vidég leghatalmasabb könyvtárában kell szétnéznünk válaszok után.

Jó pár óra gyaloglás után tűnt fel, hogy a démonvadász puszta önszántából velünk tart. Mivel Cinóbert nem lehetett lerázni, ő is próbálta tartani velünk a lépést. Lassan haladtunk, így legalább volt köztünk, aki ismerte az erdőt és ki tudtuk kerülni a csapdákat. Erling ugyanis hazament, hogy összepakoljon. Miután visszatértünk, beszéltünk neki a kapukról, ő pedig elmondta, hogy egy medált keres, ami a felnőtt holdfarkasnál van.

Megegyeztünk, hogy segítünk egymásnak, és öt nap múlva Umaredben, a Vigh’Barrad nevű fogadóban találkozunk ismét. Örültem a fejleményeknek. Megnyugodhattam afelől is, hogy a bohóc mégis csak tudott a mágusnak segíteni, így nem csaltam ki tőle a páncélt fizetség nélkül. Azonban nem akartam, hogy olyan olcsó ürüggyel, hogy hazamegy, lerázzon minket.

Immáron ő a térkapuk bezárásához egy lehetséges kulcsfigura, aki megmentheti Ghlót attól, hogy ebben a világban ragadjon. Mi van, ha csak át akar minket verni, és lelép? De miután a férfi biztosított, képtelenség, hogy ne jelenjen meg a megbeszélt időpontban, és mivel nem volt más választásom, hagytam elmenni.

Az út szokatlanul hosszúnak tűnt. Ravo komollyá és hallgataggá vált. Úgy látszik, ilyen, amikor valóban dolgozik. Ghlo kénytelen volt emberi alakjában gyalogolni, hála a napnak. Néha-néha megosztottuk egymással a gondolatainkat, különben csendben haladtunk előre.

Alkonyatra megálltunk, hogy gazdám néhány órát aludjon, hogy kibírja a közeli településig. Megbeszéltük, ott összeszedi magát, aztán a két embertől elválunk, és suhanunk végre tovább. Öt nap egy embernek kevés idő ekkora távolságra. Gyalogosan, ha siet, és éjszaka is halad, majdnem egy hétre van szűksége, de ilyen terepen, hóban, inkább másfélre. Egy olyan alaknak, mint Cinóber - akit többet visznek, mint amennyit a saját lábán halad -, pedig lehetetlen küldetés. Nekem a holdfarkassal négy nap elegendő bőven. Érdekelt volna, Erling hogy oldja meg az utazást, de biztos tudta, mit csinál.

Mikor gazdám aludt, egy magas hegytető fenyőfájának ágára álltam, onnan figyeltem az erdőt. Ilednek, az északi településnek már látszódnia kellett volna, de a völgyekben megülő tejsűrű köd miatt még én is csak sejtettem, merre lehetett. Elvileg másnapra megérkezünk, elválnak útjaink az emberektől. A hófelhők újra gyűltek keleten, hamarosan megint havazni fog. Gyönyörű volt a békés, havas táj, de már vártam a tavaszt. Ha már örökké vándorolnunk kell, legalább a szép időben tennénk.

Ahogy táborunk felé néztem, láttam, az égre vékony füstoszlop szállt fel. Leugrottam a fáról és visszasiettem gazdámhoz. Néhány száz méterre a tábortűztől Cinóbert érzékeltem. Örültem, hogy külön találtam a többiektől, gondoltam, végre itt a remek alkalom, hogy beszéljek vele négyszemközt. Hamarosan meg is láttam a fák között. Félmeztelenül didergett, a hidegtől kivörösödött testét tisztogatta hóval. Gyorsan visszaléptem egy fa mögé. Nem szerettem volna, ha félreérti a helyzetet. Próbáltam feldolgozni, amit láttam. Törtem a fejem: vajon normális dolog, amit a férfi művelt? Az embereknek így kell tisztálkodni ilyen hidegben? Vagy ez csak az őrültség egy újabb megnyilvánulása? Szólnom kellene neki, hogy meg fog betegedni, hagyja abba? De tisztálkodás közben még sem zavarhatok senkit, még ha bolond, akkor se! Arra jutottam, inkább megyek, keresek gazdámnak valami ennivalót.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

- Köszönöm, hogy bevártatok - zökkent le Cinóber Ravo mellé, aki tűzgyújtáson ügyködött. Gyenge lángocskák nyalogatták az átnedvesedett fát, és a férfi keményen küzdött, hogy életben tartsa őket. A démon előrement felderíteni a terepet, Ghlopedig a tűz mellett eszegette a maradék elemózsiát.

Cinóber köszönetnyilvánítására senki nem válaszolt. Ravo, miután sikerült a tábortüzet életre keltenie, leült az egyik ülőalkalmatosságnak kikészített farönkre és egy térképet szedett elő. Egy volt azon kevés holmik közül, amije még megmaradt. Kiterítette, s tanulmányozni kezdte. Megszokott mozdulattal megdörzsölte meg állát, aminek szúrós tapintása kizökkentette gondolatmenetéből. A Vak Hold medálja után borotváját hiányolta leginkább. A démon elszedte tőle, mivel fegyvert látott benne - ami persze nem volt alaptalan. A varázsló házában gyanút ébresztett volna, ha frissen borotvált arccal jelenik meg, nemrég pedig az elkobzott tört visszaadta gazdájának. A férfi szomorúan simogatta már-már szakállas arcát, és visszamélyedt saját készítésű, jegyzetekkel ellátott térképébe.

- A holnap éjszakát már Iledben töltjük. Ott lovat szerezhetünk, és ha az idő nem fordul rosszra, jó út vezet a fővárosig. Bolond bűvész, van valamennyi pénzed?

- Ugyan, kedves barátom, úgy nézek én ki? - kérdezett vissza somolyogva az. - De ne búsulj, nem veszítünk semmit, hisz amúgy sem tudok lovagolni.

- Mindjárt megnyugodtam. - Ravo megnézte erszényét, mely szívszaggatóan lapos volt, ezért minden lehetséges helyet végigkutatott magán, hátha némi pénzt felejtett ott régről, de nagyon rendszeretőnek bizonyult. Ennyi pénzből borotvát is nehezen tud venni, nemhogy lovat. Ha volna ideje, könnyen tudna szerezni, vagy ha a medálja meglenne, segítséget kérhetne. De így mit tehet? Töprengve nézett körül, de semmi értékeset nem látott, amit eladhatna. A holdfarkas a tűz túloldalán mereven bámulta.

A bolond bűvészhez fordult, hogy visszaszerezze tőle a térképét, mikor hirtelen alantas ötlete támadt. Ezért a széparcú férfiért nagyon sok pénzt kaphatna. Bár a fővárosban biztosan tízszeresét adnák érte. Persze így is odakerülne, csak előtte sok kézen még keresztülmegy, s mindenki magasabb árért adja tovább. Végül élvhajhász urakhoz, úrnőkhöz, bordélyházak szolgálatába jutna. Utálta a fővárosokat. Oda gyűlt össze az ország mocska. És neki mindig csak a mocsok jutott.

- Mi van ideírva testvér? – zökkentették ki sötét gondolataiból. - Mi baj testvér? Min töprengsz ilyen szomorú az arccal?

- Egy név van odaírva, őt fogom felkeresni, ha megérkeztünk a fővárosba. Add vissza, ez egy nagyon fontos térkép!

- Már jártál Umaredben? - szólalt meg rekedten a holdfarkas.

- Igen, szinte az összes fővárosban jártam. Hozzátartozik a munkámhoz.

- Városokban is vannak démonok?

- Ó, igen. A legtöbb kósza lélek az emberek között bújik, őket szállja meg, vagy kínozza. Elvileg mi rájuk vadászunk, s az olyanokkal, mit a társad, semmi dolgunk. Ritkán sértették az embereket, mivel ügyeltek rájuk a katonák, akikkel szintén nem volt gond. Viszont változik a világ…

- Azt látom. Most már a katonák is és a démonvadászok is ránk vadásznak.

- A katonák rátok? Miért tennék? – Cinkos mosoly villant borostás arcán.- Mi rosszban sántikálsz holdfarkas?

- Ne mondd, hogy még nem jöttél rá!

A lány elmesélte, amit a férfi már eddig is sejtett - hogy újra megszületett, ötödjére -, majd azt is, amit most a vén holdfarkastól megtudott. Ravo meg volt döbbenve. Nem is igazán a hallottakon, hanem a lány nyíltságán. Még sosem hallotta őt ennyit beszélni, főleg nem hozzá.

Értette mit jelent mindez: a lány meg van rémülve, kénytelen átmenetileg félretenni undorát és megvetését iránta, de nem önzetlenül. Cserébe a férfi segítségét várta. Ő pedig nem akart adósa maradni. Elmondta, amit tudott. Míg beszélt, a démon is visszaért, a bűvészt pedig kimerültségében elnyomta az álom, piciny pintye az ölébe fészkelte magát.

A démonvadászok közösségével kezdte a történetet. Tudta, hogy tilos a rend belső dolgairól pont egy démon füle hallatára beszélni, de nem érdekelte. Jó volt őszintén beszélni valakivel, hisz minden ismerőse a rendbe tartozott. Tulajdonképpen beleszületett a rendbe. Természetes volt, hogy ezt az utat járja. Szerette a munkáját, és tehetségesnek is bizonyult, de kérdései támadtak, melyekkel senkihez sem fordulhatott. Úgy látta, a Vak Hold Rend valahol alapjaiban félrecsúszott. Már nem az a szervezet volt, ami évszázadokkal ezelőtt. Elfertőződött, belülről rohadt csendben. Varian Ravo akárcsak jelvényük holdja, vak volt. Követte a parancsokat, igyekezett minden erejével. Most a legjobbak között tartották számon. Számtalan kósza lelket elkapott, a legtöbb városban kiépített kapcsolatai voltak, befolyása napról-napra nőtt a renden belül. Ezért ajándékot kapott: erőt, amivel még magasabbra törhet. Amivel képes a démonok erejét elvenni. Heten kapták meg ezt varázserőt, abból már csak hárman éltek. A kitüntetéssel együtt azonban új megbízást is kapott - többé ne elszabadult lelkek után kellett kukatnia. Katonákat és holdfarkast kísérő démonokat egyaránt be kellett gyűjtenie. Ez a szint sokkal nehezebbnek, ugyanakkor izgalmasabbnak is tűnt. Ravo megállta a helyét. Hamarosan társai is csodálni kezdték, sokan pedig meggyűlölték. Ő maga továbbra sem akart ellenszegülni annak, aminek mindent köszönhetett, de az érzést nem nyomhatta el - a rend, melynek hű szolgája, félelmetesen erőssé és idegenné vált. A rend nyilvánvalóan hatalomra tört, de valódi szándéka mindenki előtt kezdett bizonytalanná válni. Ravo nem akarta, hogy a szervezet, mely mindig az emberek érdekét szolgálta, így eltorzuljon. Kiötlötte, hogy vethet ennek véget.

Ha a démonok eltakarodnak a földről, nem lesz szükség démonvadászokra sem. Ugyan az embereknek mindig lesz mitől rettegniük, uralkodók sanyargatják őket, háborúznak, mágusok játszanak velük, lidércek merészkednek elő rejtekhelyükről. Ez azonban már nem az ő dolga volt.

Neki az volt a szerepe, hogy felkeresse Haradar Uterét, a földön élő démonkatonák legveszélyesebb és legerősebbikét. Aztán a következő katonát és a következőt. Aztán jöhetnek a testőrök, és a maradék. Míg végül ő lesz a Vak Hold vezetője és az összes démon eltűnik a föld színéről. És akkor mindent rendbe hozhat.

Viszont most, hogy megtudta, a katonák azért vannak itt, hogy hazavigyék a kísérő démonokat és a holdfarkas kölyköket, hogy maguktól is haza szándékoznak térni, így minden más jelentést kapott. Nem látta, mit kell tennie. Nem látta értelmét a dolgoknak. A legkellemetlenebb, hogy még saját életének sem.

- Azt áruld el - váltott hangnemet hirtelen -, ha a világod kapujait kell becsuknod, mint az utolsó ötödjére megszületettnek, mert csak így menekülhet meg a pusztulástól… akkor miért akarnak téged a katonák megölni? Nekik miért nem szóltak erről a dologról? Miért nehezítik ők is a dolgodat?

- Mert csak az ötödjére ebben a világban megszületett farkasokkal tud kapcsolatot teremteni az ősfarkas.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Még magasan járt a hold, mikor útnak indultunk. Hajnalra megenyhült az idő, békésen szállingózott a hó. A vörös hajú azonban csúnyán köhögve bukdácsolt mögöttünk.

Reggel végre megérkeztünk Iledbe. A falu határán meglepő fogadtatásban volt részünk. Az emberek kezdetben csak bámultak minket, és összesúgtak a hátunk mögött, már szinte fel sem tűnt. De szokatlan módon nem én voltam az elsődleges célpontjuk, hanem a démonvadász. Aztán egy csoport jött elénk, és üdvözölt minket. Varian Ravot éljenezték, mint hőst, megkérték, legyen a vendégük. Körbevették, kérdezgették, rajongtak érte. Minket is elfogadtak, mint a megmentőjük barátait. Bár engem és Cinóbert inkább tisztelettel elkerültek, Ghlóra pedig kíváncsi pillantásokat vetettek, s beszélték maguk között - biztos a férfi kedvese. Társam, akinek nap közben is elég éles volt a hallása, csendben fintorgott.

Meghívtak minket a falu egyetlen vendéglátójába. Az ingyen meleg étel, ital, a barátságos környezet és a vidám zene mindnyájunkat felvidított. Még gazdám is jókedvűen nézelődött közbe, jó étvággyal evett. Ravo elmesélte, amikor a faluba démon fészkelte be magát, és hogy miképpen sikerült legyőznie. Erről más érdekes történet jutott eszébe, s mivel az italtól beszédesebb lett, egyre csak mesélt. Néha azt gondoltam, csak fényezi magát a történetben, és túloz, néha vicces ballépéseivel megnevettetett minket. Töltött nekem is az erős északi sörből, de a holdfarkas és a vörös bűvész elutasította a nekik felkínált adagot. Nekik hamar szerzett mézsört, hogy együtt koccinthassunk. Nem tudtam ez a szokás mire jó, de neki felettébb fontosnak tűnt, és nem tágított. Kisebb harcok után mind a négy korsó összekoccant az asztal felett.

Gazdám mosolyát látva rájöttem, hogy ebben a testben még nem is láttam vidámnak. Pedig nagyon kedves volt a nevetése.

Lassan ez is véget ért. A férfiak asztalt bontottak, Ravo a pulthoz ment, a bohóc elkószált én pedig társammal megvitattam a további útitervet.

- Elég éjszaka útra kelni, akkor gyorsan haladunk. Semmi értelme addig bandukolni. Inkább pihend ki magad.

- Semmi szükség pihennem, induljunk most! - jött a várva várt parancs, de nem hagyhattam magam.

- Nézd! Hiába érkezünk meg hamarabb a városba, a mágust meg kell várnunk. Viszont én most kideríthetem, az árnyékvilág áll-e a támadás mögött, vagy sem.

- Igen? Hogyan gondolod? - kérdezte a lány gyanakodva. Valószínűleg már sejtette a választ.

- Álmomban megkérdezem - feleltem könnyed hangnemben.

- Ez őrültség, Yaba, felejtsd el! Van más megoldás is.

- Igen, hogy hazamegyek. De valószínűleg akkor nem térek vissza… Nem lesz baj, már mindent kigondoltam.

- Jól van, tégy belátásod szerint. Ha felkel a hold, indulunk, addig gyere vissza!

Vettem ki szobát estig gazdámnak. Nem fogadtak el érte fizetséget, így csak megköszöntem. Már csak meg kellett környékeznem a vadászt. Ő is kapott egy kis szobát, Cinóberrel együtt. Meglehetősen szűk kis lyukak voltak, de lehetett volna rosszabb is.

Miután semmiféle hangot nem hallottam a szobájukból kiszűrődni, benyitottam az ajtójukon. Két felháborodott szempár meredt rám.

- Kopoghatnál, bestia! A fene a civilizálatlan fajtádat! – méltatlankodott a vadász az egyik ágyon ülve.

- Gyere ki, beszédem van veled!

- Inkább gyere te be, Cinóber már megy is fürdeni, igaz?

- Én nem… - próbálkozott Cinóber, de a démonvadász baljós pillantást vetett rá.

- Tünés!

Megvártam, míg a bűvész szomorúan kicaplatott, majd bezártam magam mögött az ajtót.

- Említetted, kíváncsi vagy az Árnyékvilágra. Most betekintést nyerhetsz, ha segítesz nekem. Felkeresem egy ismerősöm az álmomon keresztül. Nem szívesen folyamodom ehhez az eljáráshoz, mert kockázatos. A démonok álmukban a múltban járnak, biztos hallottad már.

- Nem, senki sem mondta még - fonta keresztbe karjait a férfi, és érdeklődve várta a folytatást.

- Konkrét helyeken, időben, a múltban. Ilyenkor lelkünk félig valóban ott van. Ha azonban megpróbálok átlépni teljesen, megváltoztathatom az emléket. Félő viszont, hogy a lelkem csapdába esik, és nem tud visszajönni. Az emlékben ragad. Az emberek lelke van leginkább testükhöz kötve. Ezért te velem jössz és segítesz visszatalálnom.

- Mi történik, ha nem sikerül a kísérlet?

- Legrosszabb esetben nem ébredünk fel. Elszakadok ettől a világtól, testtől és az emlékekben maradok, veled együtt.

- Tehát meghalunk… - ragadta meg a lényeget Ravo szokása szerint.

- Végül is, olyasmi. Nem biológiai halál, de a testeddel többet nem lesz dolgod. Gondold meg, van-e hozzá merszed. Én bízom abban, hogy a segítségeddel nem lesz semmi baj.

- Benne vagyok – mondta alig egy pillanatnyi fontolgatás után.

Leültem én is az ágyra, a lehető legtávolabb a férfitól és varázsolni kezdtem. Kicsit izgultam, de próbáltam nem mutatni, mert csak megrémítettem volna az embert. Még sosem csináltam ilyet, ez is olyasmi volt, amiről csak az iskolában tanultam. A vártnál könnyebben ment. Elsőre sikerült megteremtenem a kapcsolatot a két lélek között.

Mikor láttam, hogy a férfi elaludt, én is lehunytam a szemem.

*          *          *

Kicsi lány voltam. Az Akadémia egyenruháját viseltem. Jó pár társam ült mellettem a földön, előttünk a Thanais magyarázott a démonok egyik legfontosabb és legnehezebb varázslatáról, a másik lény testét való megszállásról. Az előadás végeztével a gyerekek felpattantak, megmozgatták zsibbadt lábaikat és kifutottak a teremből. Én a tanítóhoz mentem.

- Kérdésed van, Arcane? - fordult hozzám a tanító.

- Igen, uram. Elég sok…

- Kérdezz bátran! - mosolygott bíztatóan.

- A démonoknak vannak terjeszkedési szándékai? - tértem egyből a tárgyra.

- Ez hogy kapcsolódik a mai anyaghoz?

- Sehogy. De szeretném megtudni.

- A Cendiacaene nem tervez háborút senkivel. Az emberek világa ugyan csábító préda, könnyen megszerezhetnénk, de nem érné meg fenntartani. Mivel a Forrás ehhez a dimenzióhoz köt minket, megelégszünk azzal, hogy átjárhatunk a csillagkapukon keresztül. A fizikai világban a testünk csak gyengít minket, és felesleges gondokat okoz. Aki esetleg az emberi világba vágyna, katonának áll, vagy egyéb tisztséget szerez, de mivel csak a lelke örök, nem tud sokáig megmaradni egy testben. Maguk az emberek létezése a legkevésbé sem akadályoz minket semmiben.

- És mi a helyzet Uerával?

- Az már más dolog. Az a dimenzió értékes lenne számunkra. De a Cendiacaene azon túl, hogy kötött a holdfarkasokkal egy egyezményt, nem tervez velük további kapcsolatokat szerezni, főleg nem szeretné kihívni a haragjukat. Az Árnyékvilág elegendő a mostani létszámnak, a Forrás is szolgáltat megfelelő mennyiségű mágiát. A Carcareembe került lelkek vagy a holtak elvesztik mágiájuk, ami visszakerül a Forrásba. A kialakult egyensúlyt a démonok sosem borítanák fel a bizonytalanért. Csalódottnak tűnsz… - mosolygott rám ismét a férfi. Nem értettem, mit láthattam gyerekként ezekben a mosolyokban, hogy hihettem őt kedvesnek?

- Igen, az vagyok. Hiszen sem a lidércek, sem az emberek nem tudnának kárt okozni Uerának, csak a démoni mágia fog rajta. Bár az embermágusok által használt mágiáról nem tudok sokat…

- Valóban, az egy összetett dolog, de a lényeg, hogy az emberek nem lennének képesek meghódítani azt a világot.

- És mi a helyzet a Démonistennel? - vetettem fel az ötletet, mire hevesen rázta a fejét.

- Ő már nagyon régen elkülönült tőlünk. A Candiacaene sem tud róla sokat, mit művel, vagy mik a szándékai. Leginkább azért van ez, mert már évezredek óta az égvilágon semmit nem tesz. Ha nem lenne a Forrás, azt gondolhatnánk, hogy már rég nem is létezik. Szóval elméletileg a Démonisten tervezheti, hogy leigázza a holdfarkasok világát, de a Candiacaene nem támogatná. Ez pedig óriási belső feszültséghez vezetne, felszínre törnének az évszázadok alatt felhalmozódott sérelmek, szörnyű következményekkel járna, ami egyik fél számára se lenne gyümölcsöző. Ettől azonban nem kell tartani, pont amiatt, hogy a Démonisten csupán létezik, de semmit nem cselekszik.

- Akkor… ha azt mondom, az Ualetht valami külső támadás éri, mégis mire gondol?

- Igazán? Az Ualeth-t valami meg fogja támadni? - vigyorodott el ezúttal leplezetlen kajánsággal, hátborzongatóan hidegen. - Ez nagyon értékes hír a számomra, köszönöm! Talán nem figyeltél az órámon, de veszélyes játékot játszol, Arcane! A múltat nem változtathatod kedvedre. Ennyi eltérés elég is, hogy új dimenziót nyiss, amiben eltévelyeghetsz a világ végéig. Nem fogsz soha visszatalálni.

- Épp ezért árulja el, mi lehet a megoldás!?

- Csakis a Démosistenre tudok gondolni. Csak ő lehet képes ilyen óriási mértékű erő falhalmozására. Ha pedig titokban tudta tartani a Candiacaene előtt, akkor rengeted démon veszhetett el, akiknek erejét felhasználta, így nem nyúlt a Forráshoz. Azt viszont, hogy mi vehette rá erre, ötletem sincs. Illetve lehet, hogy nem az a kérdés, hogy mi vette rá, hanem, hogy ki? Éltek radikális elveket valló démonok is. Őket viszont a Candiacaene mind eltávolította a rend megőrzése céljából.

- Lehetséges, hogy ilyen befolyás alá került a Démonisten? Mit tehetünk ez esetben, hogy megállítsuk a…

Miről is beszéltem? Mi történt? Remegtem egész testemben, szédültem.

Négykézláb a földön támaszkodtam, körülöttem lelkek mindenütt. Haragos, elszabadult, alaktalan lelkek, nem mertem rájuk nézni, magamba roskadva, keservesen zokogtam. Teljesen eluralkodott rajtam a rettegés. Könnyeim marták az arcomra hasított sebeket.

- Senki fia! Ellenszegültél az Árnyékvilág törvényének! Szégyent hoztál fajtádra! Nem érdemled meg a becsületes halált! A szakadékban a helyed!

Minden erőm összeszedtem, hogy kiáltsak, de nem jött ki hang a torkomon.

Ez nem történhet meg! Nem taszíthatnak a Carcareembe! Valaki segítsen! Valaki...valaki megrázott. Ez csak egy álom, döbbentem rá! Fel kellett ébrednem!

Kinyitottam a szemem, és fény vakított el, finom friss illat töltötte meg az orrom.

- Rosszat álmodtál - nevetett rám kedvesen egy nő. Ismerősek voltak a vonásai, de hirtelen nem jutott eszembe, ki is ő. – Jól van, minden rendben. Ne nézz rám ilyen furcsán, megijesztesz! Látod, a kicsire is a frászt hoztad!

Egy fiatal diófának támaszkodva ültem egy kicsiny kunyhó udvarán. Az ölemben pici baba ült, barna hajacskáját borzolta a tavaszi szél, szürke gombszemeivel figyelt, köpenyemet markolászta.

- Jobb is, ha bejössz most már, kezd lehűlni a levegő. Ghlo baba megfázik.

Felálltam a gyerekkel, befelé indultam, de nem tudtam szabadulni az álmom okozta rossz érzéstől.

- Mit álmodtál, Vernine? – kérdezte a nő és befelé indultunk. Kedves barátom volt ő. A falu szélén lakott, Dreának hívták.

- Eszembe jutott, mi történt, mielőtt megkaptam a holdfarkast.

- És mi történt? - fordult vissza a nő pajkosan, hullámos gesztenyebarna haját oldalra csapva.

Rávigyorogtam, láttatni engedtem éles fogaim. Még tőle is gyenge próbálkozás volt.

- Hálátlan vagy! Nem emlékszel, ki segített, amikor egy nap megjelentél egy ordító csecsemővel, és azt se tudtad, hol vagy?

- Nem felejtettem el. Ígérem, meghálálom valahogy…

- Nekem elég volna, ha csak a barátom lennél - mondta Drea érzéki mély hangján.

- Az vagyok – recsegtem én egyszerűen, és abban a percben nagyon bántam, hogy nekem nincs érzéki hangom.

- A barátoknak nincsenek egymás előtt titkai. Elmondanád, miről álmodtál?

- Ha nincsenek titkok, akkor miért szöksz el éjszakánként? Tudod, hogy úgy is hallom, még csak nem is alszom. És miért nem mutatod be a férfiakat, akiket hazahozol?

- Az egészen más. Nem miattad van… Megtörik a varázslat, ha veled találkoznak.

- Na persze! - léptem be a szobába. Mindig a buta babonáival jött. Miért van szükség ezekre, komolyan? Drea gyönyörű embernő volt, telt idomokkal, vékony derékkal. Vörös ajka, élénk kék szemei ellenállhatatlanná tették. Ezen sokat erősített kissé kihívó viselkedése, szilaj természete. Nem egyszer megállapítottam magamban, ez a nő a tökéletes ellentétem. Nem volt rászorulva a boszorkányos fortélyokra, amit ő varázslatnak nevezett. A hiedelmeket megcáfolhatatlan tényként kezelte, gyerekes pótcselekvésekkel akarta befolyásolni a felette álló erőket.

Ghlo valamit gügyögött a karomban. Biztos neki is ilyen lesz az emberi alakja, gondoltam. Nevetős lesz, kedves és nyílt. Hosszúra növeszti barna haját és szerelmes lesz. De az nem ebben az életében lesz. Arra még sokat kell várni. Megsimogattam a gyermek puha haját, ő rám mosolygott, és összenyálazta a köpenyem.

Drea asztalt terített, közben folyamatosan fecsegett. Nem figyeltem oda egészen, valami kellemetlen érzés bujkált bennem. A nyugtalanság egyre fokozódott. Valaki hívott…

- Figyelsz te rám, Vernine? – kérdezte hirtelen Drea szemrehányón.

- Fogd meg egy pillanatra! - nyújtottam át a babát. - Körülnézek kint. Rossz érzésem támadt.

- Fujj, te kis nyálgép! – hallottam még a küszöbről Drea hisztijét. Kiléptem a ház elé.

Vörös ég borult felém, köpenyemet meglengette az őszi szél. Végre elmúlt a nyomás a mellkasomból. Elindultam az ösvényen, kezem nyugtatóan kardom markolatára helyeztem.

Arany és piros fák közül hatalmas ezüstszürke farkas toppant elém.

„Megtaláltad?” hallottam a kérdését a fejemben.

- Igen. Indulhatunk. - A lidércek szagát nem érzi a holdfarkas, ezért nehéz volt a nyomára bukkannia Galennek. Ghlo felvette emberi alakját. Galen mellett mindig ebben a formában mutatkozott. Magas, formás lánnyá érett, hosszú barna hajjal, álmos tekintetű szürke szempárral. Határozottan elindult, én pedig halkan követtem. Mulatságos, hogy pont eszembe jutott, mit gondoltam, mikor még baba volt. Elmondtam volna neki a történetet, de nem érdekelte volna. Most csak az a félig ember, félig lidérc foglalkoztatta. Milyen szép, dús lett a haja… de miért barna? Az én gazdámnak már nem barna a haja. Már megint az a nyugtalanító érzés.

Nem találtam a veszélyforrást. Mégis, valami… rossz történt épp velem. Valaki beszélt hozzám, de nem értettem, mit mond. Kinek a hangját hallotta? Egy férfi hangja volt. Próbáltam kizárni a fejemből és gazdámra figyelni. Nem foglakozhatok mással, hiszen nagy bajban volt. Nemrég a vén holdfarkas… Megőrültem? Az egy tejfehér hajú, vézna lány volt… aki… az én gazdám?

*          *          *

- Ébredj már fel, ocsmány dög! – hallottam meg tisztán a férfi repedt fazék hangját. - Hahó, bestia! Mi tart ilyen sokáig, szerencsétlen? Ébresztő!

Magamhoz tértem. Egy ágyon feküdtem, erős kezek markolták vállam, meg-megráztak. Hűvös volt és kissé dohos szagot éreztem. Ijedt, zavart ember jelenlétét érzékeltem magam mellett. Kelletlenül nyitottam ki a szemem.

- Jól van, ébren vagyok.

- Na végre! Szerencséd, mert nem sokáig próbálkoztam volna. Hívtalak, amikor úgy láttam, odapörkölnek nekünk a bőszült bestiák, de te mindenfelé jöttél, csak visszafelé nem. Végül elszakadtunk, én felébredtem, és gondoltam, ha megrázlak, hatásosabb lesz…

Kábán felültem, a férfi előttem toporgott. Esetlenül pillogott, mint egy újszülött borjú.

- Már feljött a hold, Ghlo már biztos türelmetlen – mondtam, mire biccentett. Felálltam és kimentem a szobából.

- Bárhogy is lesz, a vörös hajúval vigyázz! Sose bízz benne. És a zöld szeműekben sem - szóltam még vissza búcsúzóul.

- Add át a lánynak üdvözletem! - hallottam a hangját már a folyosóról.

Élelmet szereztem, elköszöntünk a bolond mágustól, aki ijesztő magabiztossággal bizonygatta, hogy hamarosan találkozunk, majd kisebb késéssel indultunk is tovább a főváros felé. Gazdám végre magára öltötte farkas alakját, s elhagyjuk a falut, vele együtt az embereket, a vöröshajút, a rémálmokat, s egyetlen foglyunkat és útitársunkat, Varian Ravót.