Második fanart :)

A deviantarton nyertem egy karácsonyi lottón. Ím a jutalmam :)

Alkotó: FantomFumee
A galériáját itt találod meg.

Első fanartunk :)

A deviantarton részt vettem egy Secret Santa ajándékozásban, és egy fanartot kaptam Karácsonyra az Ötödik halálhoz.

Íme:

Az alkotót itt találod meg: http://unidentifiedghost.deviantart.com/

Huszadik fejezet

Írta: Ringnar

Keyla indulatosan tépte fel a lakosztály hatalmas ajtajának szárnyait. Kecses alakjával sietve dübörgött be. Könnyű ruhája úszott mögötte a levegőben, lépései hangosan kopogtak a csempén. Hatásos belépő volt egy gyönyörű nőtől, bár meglehetősen hiteltelen egy démontól, aki nesztelenül suhanhatna. Ám Keylának rettentően jól állt ez is, ezért senki nem kötekedett. A nő imádott látványosan viselkedni, s már évszázadok óta kitanulta a lehengerlés apró titkait.  Arca fennkölt és elszánt volt, ahogy elképzelése szerint azt a helyzet megkövetelte, ugyanakkor feldúlt, de csak épp annyira, hogy kissé csontos, elbűvölő arcának előnyére váljon.  Szemernyi alázatot, félelmet nem tükrözött mélyfekete szeme, a tiszteletről már nem is beszélve.  De a Démonisten nem is várt tőle ilyesmit. Mosolyogva figyelte szerelmét közeledni. Keyla megállt előtte, megvetette lábát, és hetykén kidüllesztette melleit. Szeme villámokat szórt, amit a Démonisten nem tudott nem észrevenni, de azért nagyon igyekezett.

- Keyla, kedves! Milyen jó, hogy visszatértél! Nélküled… - A nő nem volt kíváncsi a bókokra. Rázúdította félig-meddig őszinte haragját.

- Te tohonya, vén mihaszna! Semmit sem haladtál, mióta kitettem innen a lábam, igaz?

- Tudod, drága, nélküled kivész belőlem minden akarás. Mennyire hiányoztál… - A nő felé nyúlt, hogy magához vonja, de neki még nem volt kedve megadnia magát, kitért a karok útjából.

- Ne tereld el a szót! Még a bohócodat is elengedted! A Cendiacaene tudomást szerzett valahogyan az Uerát ért támadásról. Ehhez mit szólsz? Hamarosan utánad fognak nézni, csak azért nem fordultak még szembe veled, mert tudják, túl bamba vagy egy ilyen hatalmas…

- Csendet! – csattant fel a férfi, mire Keyla durcásan elhallgatott. Zabolátlan nő volt, de okos. Tudta, meddig mehet el, és mikor kell hallgatni.

- Igen, tudok róla. Nem így terveztem, de nem baj. Még nincs veszve semmi. Figyelj, Kila!

- Keyla! - javította ki a nő bosszúsan. Bezzeg az Unicyalame Amarghiannal nem lenne baja! Valamiért a bestiák nehezen birkóztak meg a túl egyszerű dolgokkal. Mindent agyonbonyolítottak! Nem is értette, miért született démonnak, mikor annyira különbözött tőlük.

- Míg nem mozdulunk, nem tehetnek ellenünk semmit! Ezért ne mozduljunk, amíg nem muszáj! Kóbor Vihar és Jelölt Holló találkozott az Átkozott Közvetítővel, és már jó ideje a Vak Hold Fia is velük van, sőt…

- Te most miről beszélsz? – tombolt a nő értetlenkedve. - Tényleg természeti jelenségekről akarsz előadást tartani?

A Démonisten halkan felnevetett. Hihetetlen volt ez a nő! Hogy lehet egy bestia ennyire telve indulattal? Kezdetek óta figyelte fajtáját, annak ellenére, hogy hamar rá kellett döbbennie, népe nem burjánzik az érzelmekben. Sőt, mondhatni halálosan unalmasak. Eltávolodtak egymástól, végül lemondott róluk. Hogy a világ végezetéig foglalkoztassa őt a nyomorultak silány élete, beteg társadalmuk, hosszú, monoton életük, senki nem várhatta el tőle. Minden rendben ment nélküle, a démonok éltek, ahogy az elő volt írva, ahogy az érdek, a kötelesség vagy épp a hatalom szava súgta nekik. Évezredenként egyszer fordult csak elő valódi dráma, izgalmas veszekedés, hősiesség, érdekektől mentes, érzelmek irányította cselekedet. Ritkán született az érzéketlenség poklában igaz szerelem vagy mély gyűlölet. Ez a ridegség nem fertőzte meg Keyla szívét. Ezért volt a nő olyan különleges. Tele akarattal, vággyal, szeszéllyel, mely sokszor a Démonistent az őrület közelébe kergette. Haragja hirtelen támadt, pusztított, de pillanatokkal később kacagott, szenvedéllyel csókolt.  Csodás volt ez az asszony! A Démonisten újra magyarázni kezdte tervét, hogy lenyűgözze, de legalább is megnyugtassa a nőt.

- Elmondom, hogy fog történni. Az ötödjére született holdfarkast megöli Garr, tiszta sor. Erling és Arcane kell, hogy végezzenek a katonával. Ez csak úgy lehetséges, ha a két ember, Erling és Ravo legyőzi Uterét, de csak azután, hogy Erling halott. A Vak Hold Fia szembefordul Arcane-nal, aki addigra már az életcélját is elvesztette.  A bohóc persze eltünteti az embert, hogy ne legyen szemtanú, és ezzel megoldódott minden. Senki nem fog gyanakodni, de a kapu bezárását ezzel ellehetetlenítettük. Uera elbukik, és mi elfoglaljuk a világot.

- És mi lenne, ha inkább használnád a csapatomat, és lerohannánk a farkasokat? Annyira felesleges ez az egész komédia! Talán félsz?

- A közhiedelemmel ellentétben nem vagyok önző, és nem gondolok magamról többet, mint ami vagyok: isten. Az Árnyékvilágtól elfordultam és magukra hagytam őket, ez igaz. Azonban nem áll szándékomban elpusztítani a saját teremtményeimet. Ezért nem kockáztatok nyílt háborút. Légy kicsit türelemmel, kedves Kila. Hamarosan eljön a te időd, amikor végre a hadsereg élén elfoglalhatod az új birodalmad. Az lesz a mi új világunk, és te uralkodsz mellettem, hogy ezúttal minden tökéletes legyen.

- Nem bánom, várok még néhány napot. Mutasd meg, mire vagy képes, istenem - búgta érzékien Keyla, és szorosan átölelte a legendás démont, majd mikor az viszonozni akarta az érintést, kicsusszant a kezei közül és elé pördült.

- Uram - hajolt meg színpadiasan mélyen a nő -, a nevem Keyla! Gyakorolja, amíg visszatérek!

Sarkon fordult, és kilépkedett a teremből, magára hagyva a somolygó Démonistent.

A súlyos ajtó döngve csapódott be mögötte, s ő várt, míg a visszhangja el nem halt, s még tovább.

„Nem haladnak elég jól a dolgok. Itt az ideje, hogy lépjek,” gondolta magában és nesztelenül száhuldani kezdett.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

A társaság a kikötő felé vette az irányt. Siettek elhagyni a várost, az országot. Egyedül Erling sajnálta, hogy nem találkozhat a hiéna sörényű holdfarkassal, akinél az ifjú lány lelkét tartalmazó medál van. De már szinte nem is bánta, most, hogy új cél lebegett előtte.

Az út során vita alakult ki a démon és Varian Ravo között, ki foglalja a hajót:

- Senki se indul útnak összezárva magát egy szakadt halálmadárral, mint te, démon. Senki nem fog így elvinni minket - károgta a vadász. - Hagyd csak rám a hajószerzést, profi vagyok!

- Márpedig nincs az az isten, hogy felengedjem a gazdámat egy olyan hajóra, amit egy idióta szerzett - kötötte az ebet a karóhoz a démon.

Végül megegyeztek abban, hogy Ghlót és a varázslót hátrahagyva, együtt kérdezősködnek körbe. 

Először a vadásznak tűnt fel a furcsaság. Ahogy haladtak, az emberek megálltak a munkával, méregették őket, összesúgtak a hátuk mögött, a levegő meggyűlt feszültséggel. Pillanatok múlva katonák törtek elő a tömegből és üvöltözve körbevették a gyanús külsejű párost.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Rohant, ahogy csak tudott, pedig gyenge teste elég hamar elérte korlátait. Lába már zsibbadt, meg-megbotlott, de tántorgott tovább. Minden pillanat életeket menthetett, és neki szűksége volt mindre! Nem hagyhatott egyet sem elveszni. Kétségbeesve zakatolt a szíve, érezte, hiába az erőfeszítés, nem tud odaérni időben. A legkevesebb, hogy a démont elveszíti. De küzdött tovább, a csodában bízva.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

- A császár nevében, adják meg magukat! - ordította az egyik katona. Ilyen gyorsan eljutott a híre, hogy betörtünk a könyvtárba, döbbentem meg magamban. Egy pillanatig fontolgattam a lehetőségeimet, majd harcra készen pördültem feléjük. Épp fegyveremért nyúltam, mikor egy tőr szegeződött torkomnak.

Idegesen pillantottam a fegyver tulajdonosára.

- Varian Ravo, mi az ördögöt csinálsz?

- Mentem a menthetőt - motyogta féloldalas mosollyal a férfi. – Még azt hiszik, bűnrészes vagyok.

Szerettem volna megfojtani abban a pillanatban, de nem mozdultam. Ugyanis képtelen voltam rá. Tehát mágusokat is küldtek értem, akik varázskötelékeikkel megbéníthatnak. Ugyanazt a trükköt használhatták, amit korábban Erling is. Megkötöztek vele és magukhoz láncoltak. A katonák körbevettek dárdáikkal, de én csak a valódi veszélyforrást kerestem, a mágusokat. Túl erős volt a varázslat ahhoz, hogy egy ember műve legyen. Nem volt nehéz megtalálnom őket, csak követnem kellett a kötelékeket. Hárman kántáltak messzebb, de még emberi látómezőn belül. Egyforma, hosszú, fehér, császári címerrel díszített köpenyt viseltek.

Ezután gazdám után kutattam, s bár a körénk csoportosuló bámészkodó tömegen keresztül nem láttam őt, éreztem a jelenlétét. Kissé riadtan állt továbbra is Erling mellett, ahol elváltunk, biztonságban.

Ekkor hatalmas robbanás rázta meg a földet, kövek záporoztak, majd pillanatokkal később fehér, sűrű köd lepett el mindent. A bénító varázslat lehullott rólam, a penge eltávolodott nyakamtól. Ez volt az én pillanatom. A mágusoknak látniuk kell célpontjukat, hogy a varázslat sikeres legyen. S míg az embereket elhomályosította a füst, engem többé semmi sem gátolt. Keresztültörtem a tömegen, a mágusok felé rohantam.

Végeztem mindhárommal, mielőtt felocsúdhattak volna a zűrzavarból.  Ezután kivont szablyámmal Ghlo felé vettem az irányt. A kapálózó tömegen át lehetetlen volt száguldanom, s hamar újra közbevettek a katonák. Ravo már kereket oldott, a gyáva. Ekkor újabb sereg rohant a térre. Válogatás nélkül csaptam félre az embereket, akinek esze volt, nem állt az utamba. Tudtam, menekülnöm kell, fogni gazdámat, és rohanni, amilyen messze csak lehet, mert itt vannak… de a lánynak már nyoma sem volt. Se Erlingnek.

Míg végigfutott az agyamban, hová tűnhettek, lassan megfordultam, szembe a tömeggel. Néhány pillanatot vártam, hogy elüljön a por és minden szerencsétlen járókelő eltakarodjon végre, majd a katonákra vetettem magam.

Nem számoltam, hogy hány embert mészároltam le. Tomboltam, mint utoljára első életemben.  Akinek fegyver volt a kezében, mind el kellett, hogy essen. Ha ezrek jöttek ellenem, ezrekkel végeztem! Az voltam, aminek a démonvadász mindig is tartott: halálmadár. Szörnyeteg.

 

Megakadt a szemem egy alakon, aki az egyik háztetőn álldogálva figyelt. Nő volt, fekete, testhez tapadó ruhában, melyet ismerős motívum díszített. Aranyszőke haját lengette a szél, ahogy széles mosollyal, bosszantó élvezettel és arroganciával nézett le rám.  Valahonnan tudta, hogy észrevettem, s egy kézmozdulattal üdvözölt, majd széttárt karokkal hátradőlt és lebukott a tetőről. Drámai, kissé mesterkélt, de gyönyörű jelenség volt.

Ekkor fehér köpeny lebbent mellettem a semmiből. Oldalra kaptam a fejem, felkészülve arra, hogy figyelmetlenségem miatt egy mágussal kell megütköznöm.

Közvetlen közelről fajtársam, Utere hórihorgas alakjával találtam szembe magam.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

 

Erling zihálva dőlt neki a falnak, Ravo pedig tenyerét térdére támasztva próbálta kifújni magát. A Vigh’Barrad fogadóban kivett szobájukban voltak. A széken Ghlo ült kipirult arccal, némán. A mágusnak átfutott az agyán, mennyivel jobb lenne, ha a holdfarkas dühöngene, kiabálna vagy akár jajveszékelne, mint ahogy minden fiatal hölgynek illene hasonló helyzetben, mert ez a csend ijesztőbb volt mindennél.

Aztán figyelmét a kis szoba közepén, a padlón heverő, nyilvánvalóan légzési nehézségekkel küszködő rongykupacnak szentelte. 

- Átkozott legyek… - mormogta Ravo az orra alatt és felegyenesedett a mozgó halom felé. - Cinóber, hogy a búbánatba kerülsz te ide?

- Hála az égnek, mind megvagytok! - hörögte az. – Azt hittem, elkések és elkapnak benneteket.

- Ami azt illetni, nem vagyunk meg mind, a démon nincs itt, ha nem vetted volna észre - szólalt meg Erling szokatlanul undok hangon.

- Mi volt ez az egész? - bökdöste meg csizmájával türelmetlenül Ravo a bűvészt. - Magyarázatot akarunk!

- Próbáltam figyelmeztetni a farkast meg Erling barátomat, de nem hallgattak rám. Az egész város titeket keres. Észrevették, hogy valaki a könyvtár titkos termében járt. Nem volt nehéz rájönniük, hogy egy ember és egy démon az elkövető. Ezért aztán az egész városban összeszedték a menekülni kívánó vagy a gyanús külsejű idegeneket. A hiénaembert és a társát már elfogták!

- Te honnan tudod mindezt? – kérdezte gyanakodva Ghlo.

- Kihallgattam, mit beszéltek az őrök.

- De miért vagy itt? - akadékoskodott Ravo.

- Utánad jöttem - mosolygott rá a bűvész. - Aztán mikor láttam, hogy már késő, és körülvettek a katonák, gyorsan cselekednem kellett. Egy kis varázslat, és bumm…

- Mi történt Yabával? Meg kell mentenünk! - pattant fel a székről a holdfarkas.

- Valószínűleg még él. A várba vitték, hacsak nem csinált valami nagy hülyeséget - szólalt meg Erling csendesen. - A város továbbra is keres minket, tehát óvatosnak kell lennünk.

- Álljunk csak meg! Keresnek… titeket! - magyarázta Ravo - Nem engem! A démont keresték, meg téged, szentjánosbogár, esetleg még a holdfarkast, már ha tényleg itt vannak Uteréék. De én köszönöm, jól vagyok!

A szobában csend lett. Erling a démonvadászt figyelte és gondolkozott, majd lehúzott még egy fiola fájdalomcsillapítót.

 

Mit értett ez alatt a démonvadász? Hogy most szeretne kimaradni a bajból? Nem ismerte a férfit és nem egészen értette a kapcsolatot, amely a démonhoz és a holdfarkashoz kötötte. Legutóbb még csak a foglyuk volt, aki valamiért visszatért hozzájuk.

Amikor Cinóber kalamajkát okozott a kikötőben, Ravo nem próbált segíteni a démonnak –természetesen -, de nem is iszkolt el, ahogy azt Erling várta volna tőle. Visszasietett hozzájuk, fogta Ghlót és futottak.

Szerencsére új szerzeményüket, a könyvet és a karperecet ő, Erling őrizte. Nem kis gondot okozott volna, ha most a démonnal együtt a varázskönyv is csapdába esett volna. Ezért most neki kellett rá vigyáznia. Vajon számíthattak a démonvadászra?

- Akkor neked kell megmenteni a démont. Én itt maradok a lánnyal - mondta végül a mágus.

- És mégis hogyan mentsem meg? Mi a terved, okoska?

- Bejutsz a várba. Megkeresed a démont, kiszabadítod, és kihozod.

- Én is megyek - pattant közéjük Ghlo határozottan.

- Ez nem terv! – kiáltotta mit sem törődve a lánnyal Ravo.

- Azt mondtam, én is megyek! Süket vagy, ember? - ragadta meg a férfi vállait harciasan a holdfarkas.

- Nem mész sehová! Itt maradsz a nyeszlett varázslóval! - mondta nyersen Ravo és lerázta magáról a lány kezeit. - Úgyis nemsokára elájul, vagy elalszik a sok gyógyszertől.

Ghlo rá se hederített a varázslóra és a sebeire, tovább kiáltozott a démonvadász arcába, már amennyire magassága engedte.

- Ha lemegy a nap, többet érek, mint ti ketten együttvéve!

- Mondja ezt az, aki fél a lovaktól…

- Micsoda?! Ők félnek tőlem! - A holdfarkas és a férfi ezután egymás szavába vágva kiáltoztak, a megbeszélés káoszba fordult. Erling a tenyerébe temette arcát. Talán a démonvadásznak igaza volt. Úgy érezte képtelen gondolkozni.

- Kauna Ghlo! Varian Ravo Cavel! Elhallgatnátok végre?! – csattant fel egy erős hang. - Nincs időnk a civakodásotokra!

Döbbenten nézett mindenki a hang irányába, hiszen tudtukkal nem volt más rajtuk kívül a szobában. Csak akkor jutott eszükbe, hogy Cinóberről megfeledkeztek, amikor meglátták, szigorúan meredni rájuk.

- Erling testvérem és a holdfarkas kisasszony itt maradnak, Vak Hold Fia és jómagam elhozzuk nektek a bestiát. Addig pihenjetek, és készüljetek fel az utazásra, hogy ha megjövünk, azonnal tovább tudjunk indulni! - osztotta a parancsokat Delroy. Erlingnek eszébe jutott, egyszer már látta ilyennek, amikor a démonvadász el akart szökni.

- Varázsló testvérem - fordult felé Cinóber -, ne felejtkezz el a varázskönyvről, vigyázz rá, hiszen, ha mi nem térünk vissza, egyedül te maradsz, aki segíthet Ghlónak becsukni a kapukat. Világos, ugye? Ne hagyjátok el a szobát! Minden jót!

A megnémult démonvadászt kitessékelte az ajtón, aki engedelmesen kikullogott. Megtanulta rövid, szolgálattal teli élete alatt, melyik parancsnak lehet ellenszegülni, és melyiknek nem.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Egy sötét, pislákoló gyertyafénnyel épp csak megvilágított, mocskos kamrában tartottak fogva, megkötözve. Köntösömet, fegyvereimet elkobozták, mágikus láncokkal egy szerkezethez erősítettek.  Megalázónak találtam ezt a helyzetet, és a póz, melyben állnom kellett - a szétfeszített lábak, kitárt karok - otromba és közönséges volt. 

Nem találtam rést az őrizeten, túl jó volt a mágikus csapda. Reméltem, hogy talán a holdfarkas értem jön. De csak egy démon jelenlétét érzékeltem. Haradar Utere Savitot, minden bizonnyal. Felkészültem, hogy hamarosan találkozunk. Kellemetlen lesz, gondoltam, talán meg is próbál ölni. Sőt, egészen valószínűnek tűnt, hogy ez a szándéka és sikerülni is fog neki. Csupán az bántott, hogy magára hagyom a holdfarkast, pont ebben a nehéz helyzetben. De abban hittem, Erling biztosan gondját viseli majd, és együtt akár még a kapukat is be tudják zárni.

Lassan teltek a percek. A patkányok kaparásztak és az esővíz csöpögött a falakról.

Kis idő múlva lépéseket hallottam. Nyílt az ajtó és egy nő lépett be hozzám, az, akit a tetőn láttam a kikötőben. Nem tudtam róla sokat megállapítani mágiámmal. Emberi mágusnő lehetett, hisz auráját elfedte a halandó mágia szövevénye.

Várakozón néztem rá, s vendégem viszonozta a pillantásomat. Nem rebbent félre a tekintete, nem zavarta meg démoni tekintetem. Mintha olvasni akart volna bennük. Aztán szemrevételezett tetőtől talpig. Nagyon vágytam a köpenyem után. Járkált előttem először kényelmesen, majd egyre türelmetlenebbül, s közben egyre bámult. Végül megállt és szélesen rám mosolygott.

- Nem kérdezed, miért jöttem? - kérdezte éles hangján, s a falak visszhangozva vitték tovább a lármát, amit csapott.

- Előbb-utóbb úgy is megtudom - válaszoltam, mire felkacagott. Nevetése hideg volt és erőltetett.

- A nevem Beryll.  Régóta szerettem volna veled találkozni. Nagyon megnyerő páncélod van. Hol szerezted?

- Nem a te dolgod.

- Barátságtalan vagy. Se apád, se anyád nem volt ilyen goromba. - Beryll ezzel drámaian elfordult, és várta, hogy a színdarab pörögjön tovább, de nem voltam hajlandó felmondani a rám szabott szöveget. Még ha érdekelt is, honnan tudja a nő, hogy milyenek voltak a szüleim.

 

Beryll végül indulatosan megfordult:

- Azért jöttem, hogy segítsek!

- Hogyan tudnál?

- Kiengedlek innen és megvédelek. Együtt szörnyű erősek vagyunk.  Mágiám nem ismer határokat, jelenleg én vagyok a legerősebb élő ember a földön.

- Sajnálom, de nekem küldetésem van. Vissza kell térnem a holdfarkasomhoz.

- Ugyan már, démon! A küldetésed lejárt. A holdfarkasok pedig eltűnnek hamarosan. Felejtsd el őket, elég volt a megaláztatásokból. Légy végre dicsőséges, amilyennek egy démonnak lennie kell! Légy pusztító, köteléket nem viselő bestia!

- Te így ismered a népem? Nekem legkevésbé sem tűntek ilyennek.

- Éppen ez az! Valaha még ilyenek voltak! A szüleid még közéjük tartoztak!

- Hagyd már a szüleimet, ezzel nem tudsz hatni rám. Engem nem érdekelnek a démonok, se a szüleim.

Beryll arca eltorzult a dühtől, penge vékonyra préselte száját és visszafojtotta a szavakat, amik kitörni akartak belőle.

- Pont olyan vagy - nyögte ki végül -, pont olyan, mint ő… Ha nem akarsz mellém állni, meg kell halnod!

Megpördült és kiviharzott a cellából.

Sokat töprengtem, hogy kire célzott ezzel. Máig nem vagyok benne biztos.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

 

Az ember élete rövid.  Épp ezért választások sora. Nem próbálhatunk ki mindent, mi magunk alakítjuk, mivé válunk. Minden, amire időt fordítunk, részünkké válunk. Minden történet, amit meghallgatsz, a hely, ahová elmész, embertársad, akire életedből az idődet szenteled.

Ravo arra szánta minden idejét, hogy vadász legyen: jó harcos, aki természetfeletti lények ellen küzd, hogy megvédje fajtáját. Így lett az, aki most volt.

A várhoz eljutni szinte nehezebb tűnt, mint oda bejutni. A felfordulásban még a várvédő varázslatokat is könnyen kijátszotta a bohóc. Odabent már Ravo vezetett. Érezte, merre van a démon, az irányt tartva, osontak. Rejtőzködtek, ha tudtak, de ha nem - mivel a palotából hiányoztak a zegzugos járatok, tiszta felépítésű, jól belátható épület volt -, az sem volt gond. Cinóber könnyűszerrel elkábított mindenkit, akivel a vadász nem bírt el.

Végre megtalálták a termet, ahol a démont tartották. Összenéztek Cinóberrel, Ravo parancsot, a másik tanácsot várva. A vadász végül nekifeszült az ajtónak és belökte hatalmas szárnyait.

*          *          *

 

A támadás túl gyors volt. Az ember a mellkasát ért csapástól messzire repült, majd a falhoz csapódott. Cinóber épp csak fel tudta mérni, mi történik. A védőpajzsot gondolkodás nélkül vonta maga köré.  Iszonyú erejű varázslat rengette meg védelmét, kimerítette teljesen, de szerencsére időben véget ért, így nem pusztította el. Cinóber igyekezett összeszedni magát, és felkészülni, de közben az ijedtséget nem tudta elnyomni magában. Ő maga egyszer találkozott csak ilyen erejű ellenféllel, s akkor elbukott végérvényesen.

Egy nő állt előtte a terem végén. Fekete ruhába bújt, hosszú korall fonat koronázta fejét.  Magas volt, vékony és fehér bőrű. Cinóber még sosem látta, de könnyen kitalálta, hogy kicsoda.

- Keyla! - sziszegte orra alatt.

- Ó nem, most Beryll a nevem - vigyorgott rá a nő és felé indult. - Rég láttalak Delroy! Nyomorultul nézel ki, mint mindig.

- Mit keresel itt?

- Beugrottam kicsit szórakozni.

- Nem tudja, hogy itt vagy…

- A vén mihaszna semmit sem tud! - kacagott fel a nő immár közvetlenül a férfi előtt és összefonta karjait mellei előtt. – Nem tetszik, ahogy intézitek a dolgokat. Kicsit felgyorsítom az eseményeket.

- Ha megölöd őket, akkor háború tör ki, amiben nincs esélyetek győzni.

- Úgy gondolod? Azt mondod, ha a démonok megtudják, mi történt, fellázadnak, és istenük ellen fordulnak. És mi van, ha a démonokat nem zavarja, hogy megszegjük a békét? Ha sikerül a démonokat magunk mellé állítva megszerezni a farkasok világát, Uerát?

- És hogy akarod ezt elérni?

- Egyszerű! Nekik ígértem az Új Világot! A Holdfarkasok világa hatalmas. Ott újraépíthetünk egy csodálatos birodalmat.

- Ez esetben az isteneddel kerülsz szembe…

- És akkor? Te magad mondtad, hogy egy ilyen háborúba a Démonistennek nincs esélye! Egy egész démonsereggel a hátam mögött már leülhetünk tárgyalni, miszerint nincs rá többé szükségünk! Szűnjön meg!

Cinóberrel megfordult a világ. Hogy eddig erre miért nem gondolt? A nő végig kettős játékot játszott. Felkapaszkodott, még saját istenét is kihasználta, hogy végül ellene forduljon.  Így az ő létezése is értelmetlenné vált, együtt bukik majd urával.

- Nem nyerhetsz – erősködött kétségbeesetten, de a nő magabiztosan mosolygott.

- Ja, és majd elfelejtettem. Egy világnyi lidérc is az én parancsaimat követi. Nem is rossz, ugye? – paskolta meg a férfi arcát Keyla-Beryll.

- Hogyan? - hebegte Delroy, annyira elképedve, hogy fel sem tűnt neki a nő érintése, amivel régen az őrületbe lehetett kergetni.

- Az emberek világát ígértem nekik, amire nekem jelen pillanatban nincs szükségem. Aztán majd meglátjuk. A lidérceket könnyűszerrel elsöpröm, ha arra kerül sor, tőlük nem kell tartanom. Az Új Világ Isteneként minden a lábaim előtt fog heverni.

Ekkor a nő felsikoltott, és hátra bukfencezett. Varian kardja suhant felé, s Delroynak – ma már másodjára - épp csak átfutott az agyán, hogy segítenie kellene, mire már véget is ért a harc. A nő puszta kézzel félrecsapta a kardot, s hiába a férfi emberfeletti gyorsasága és ereje, elkapta a nyakánál fogva, és a terem falához csapta. Mielőtt a vadász teste földet érhetett volna, hozzá száguldott, újra elkapta a nyakát és falhoz szorította. Közben csak úgy mellesleg kivédte Cinóber támadását, egyben meg is bénítva őt.

- Átkozott bestia! - préselte ki magából a szavakat Ravo. A nő felkacagott.

- Elárultam magam! Pedig Beryll embernő akart lenni. Még a mágia, amit használok, az is emberi! Ezért nem használ ellenem a Cythraul Maen, a Démonok Köve. Mit gondolsz, adnék egy fegyvert az emberek kezébe, amivel engem is el tudnak pusztítani? Ó, dehogy! - mondta a levegőért küzdő férfinak, majd újra Delroy felé fordult.

- Érted már, bohóc? Nincs esélyetek ellenem, nincs gyenge pontom. Nincs szűkségem rád sem, és a játékaidra sem. Én már isten vagyok! Most már csak meg kell szereznem, ami jár nekem! Kár, hogy meg kell halnod, reméltem, hogy még elszórakozhatunk. Jóképű lélek vagy, finom, és erős, de sajnos már túl erős is…

Legyintett egyet felé, mire mágia robbant. A villanás elvakította a félájult Ravót, s mintha a robajban Cinóber fájdalmas kiáltását halotta volna, majd minden elült. Csak a füst és törmelék maradt a teremben. Ravo a földre zuhant.  Levegőért kapkodott volna, de már csak fuldoklott erőtlenül.

- Téged viszont lehet, hogy életben hagylak. Te is jóképű vagy, ha nem is annyira, mint a mágus. Nem hagyhatok veszni minden kincset a háborúban. Minden csinos embert meg kell becsülni. El sem tudod képzelni, mennyire undorodom a démonoktól! Mind hideg és döglött! Valódi élőhalottak! – sápítozott a nő, de már csak magának, hiszen Varian Ravo már nem hallotta.

Tizenkilencedik fejezet

Az életünk ismét változik, a dolgoknak kezd súlya lenni. Nem is vettem észre, amíg késő nem lett.

Négy nap alatt értünk az északi vidék leghatalmasabb városába. Az idő nekünk kedvezett. Keveset aludtunk, nappal is haladtunk, éjszakánként pedig, a tiszta égboltnak hála, száguldottunk.

A Vigh’Barrad fogadó emeleti szobájának széles ablakpárkányán ültem. Alattam a hóval borított kristályváros ébredezett. A tetőket fehér palával fedték, a falak tiszták és meredeken szöknek az ég felé. Tornyok emelkednek a semmiből, királykék lobogók, háztömbök felett átívelő kristályhidak szakítják meg az egyenes sorokban épült házak rendjét. Umared lenyűgöző a maga hűvös tökéletességével. A falakon belül csak a pénz, a mágia és a hatalom kap helyet. A szegénységet, éhezést, fájdalmat a gyémántkeménységű falakon kívülre rekesztik.

Nem volt nehéz bejutni a városba. Egy-két csillogó pénzérme és néhány semmitmondó szó elég volt hozzá. Rögtön a fogadót kerestük. Nappal volt, pihennem kellett. A Vigh’Barrad a város egyik lankás dombján épült, és ugyanazt a visszafogott eleganciát tükrözte, mint a kristályváros többi épülete. Szobánkban két, fehérre festett keretes ágy, öltözőasztal, halványkék függöny és hegyi farkas prémből készült szőnyeg fogadott. Az ajtóval szemközti falat teljes egészében elfoglalta a kisebb üvegtáblákból összeillesztett ablak, az egész helyiséget fényárba burkolva. Előtte ágynak is beillő párkány prémekkel és párnákkal. Fegyverállvány az ajtó bal oldalán, mosdóasztal és paraván a jobbon. Már nem is emlékeztem rá, mikor szálltunk meg utoljára ilyen fényűző fogadóban. Nem csodáltam, hogy a finnyás varázsló egy ilyen helyet nevezett meg a találka színhelyéül.

Hátamat a puha vánkosok közé fészkelve, fejemet az ablakkeretnek döntve figyeltem a várost. Gazdag kereskedőket láttam elvonulni az alant húzódó utcán. Selymeikbe, drága bundáikba burkolózva siettek meleg házaik felé. Lovas kocsik és gyaloghintók tarka serege haladt a főtér felé. Szinte megdöbbenettt a gondolat, hogy szépnek találom.

Az utóbbi napokban volt alkalmam rendezni a gondolataimat. Azt hiszem sikerült legalább részben elfogadnom azt, ami most vagyok. És ezzel együtt kénytelen voltam elfogadni még valamit… a hiányérzetet is. Elhatároztam, hogy nem fogom elpazarolni az utolsó életemet. Kiélvezem minden percét. Megkeresem a szépet, és harcolok a rossz ellen. Ha másnak megy, nekem miért ne sikerülne? Ám azzal, hogy ilyen hirtelen beengedtem a külvilágot – ezt a színes, még érthetetlen világot – a szívembe, sebezhetővé is tettem magam. És ez az üresség érzés – hiányérzet, ahogy Yaba fogalmazott egyik este -, egyre elviselhetetlenebb. Természetesen az a nyomorult vadász az oka mindennek! Már egészen megszoktam, hogy nem csak ketten vagyunk Yabával. Csak kilenc napot töltöttünk együtt, a felét gyűlölködésben és megvetésben, és most mégis hiányzik. Utálnom kéne, hogy megnevettetett, mikor nem akartam nevetni. Nem kéne, hogy hiányozzon a durva modora vagy a különös illata, a fanyar humora.

Esni kezdett a hó. Először csak apró pihék, majd egyre sűrűbben. Szememmel egy-egy kiválasztott jégkristályt követtem. Tudtam, a varázslónak aznap délután, vagy valamikor az éjszaka folyamán kell megérkeznie. Nekem nincs dolgom vele. Yaba mindent elintéz. Együtt mennek majd a könyvtárba. Eleinte úgy éreztem velük kéne mennem, de aztán lassanként lebeszéltem magam róla. Ketten könnyebben boldogulnak. Az én elmém túl könnyen elkalandozik.

Démonom valahol lent volt az épület fogadótermében - egy ilyen gazdag helyen még csak nem is ivónak hívják. Emberek… gúnyosan fintorogva nyújtóztam el az ablakpárkányon, s immáron fekve figyeltem a lenti forgatagot.

Szemem néha megakadt egy-egy különösebben feltűnő halandón, de aztán hamar tovasiklott. Vajon ezek az emberek boldogok? Annak tűntek. Némelyikük szeme csillogott, mások alattomosan sandítottak egymásra. Éreznem kéne, amit ők éreznek, de hogyan? Eddig pontosan tizennyolc nappalt és éjszakát pazaroltam el arra, hogy megpróbáltam úgy tenni, mintha még mindig a régi életemet élném.

Gyakran eszembe jutottak az ősfarkas szavai, és a hosszú csendes utazás során a Szent Hold rejtélyes üzenetét is sikerült megfejtenem. Furcsa volt belegondolnom, hogy míg én ott fekszem békésen a párnák közt a melegben, addig a világ, ahova valójában tartozom, haldoklik. Mi még nem érezzük –én talán sosem fogom -, de kétségtelenül romba fog dőlni minden, ami fontos volt számomra. Hacsak nem teszünk valamit. De tenni fogunk! Tennünk kell! Megkeressük a kapukat, és bezárjuk őket, ha kell, akkor akár Erling segítsége nélkül is! Nem lehet olyan bonyolult. Megtaláljuk a módját, hogy elvégezhessük a feladatot.

Ugyanakkor felállt a szőr a hátamon, ha eszembe jutott, miért mi vagyunk az egyetlenek, akik erre alkalmasak.

Hazudnék, ha azt mondanám, nem féltem…

Soha nem hittem volna, hogy eljöhet az idő, mikor a holdfarkasok a saját fajtájuk ellen harcolnak. Eszembe jut róla az emberek egy ostoba mondása; „A bukás elkerülhetetlen”. A társaimat, azt a néhány szerencsétlen farkast, aki rossz helyre született, megölték. De hogyan? Nem voltak velük bestiák? Persze nem lenne meglepő, ha elhagyták volna őket. Az utóbbi napokban azon is sokat töprenghettem, vajon Yaba miért van még velem? Már semmiféle mágikus egyezség nem kötött össze bennünket. Mégis ott volt, és úgy viselkedett, mintha semmi sem változott volna. Mintha még mindig a gazdája lennék. Teljesítette minden parancsomat, s bár tudtam jól, hogy nincs többé jogom fölényeskedni vagy bármire is utasítni őt, nem volt erőm másképp viselkedni. Talán egyszer majd ez is változik.

Odakint már olyan sűrűn esett a hó, hogy alig láttam az utcán sürgölődő embereket. Csak néhány fényesebb kristálytorony villant ki a hófüggöny mögül… vagy a szempilláim mögül…

Nem tudom mikor aludtam el, de akkor délután nem kínoztak különös álmok.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Erling nem a városkapun keresztül érkezett. A Mágia Akadémia tércsarnoka teljesen üres volt, mikor lelépett a térrúnáról. Az épületet több mint négyszáz éve nem használták. Még az első mágusháború idején zárta be kapuit, szélnek eresztve a tanítványokat. Azóta senki sem járt itt… Erlingen kívül. Emlékezett rá, mikor először tört be ide. A szíve a torkában dobogott miközben feltörte az akadémia könyvtárának védőrúnáit. Régen volt. Most mindent por borított, a függönyök, a valaha pompás, méregdrága falikárpitok molyrágta rongydarabok voltak csupán. A tércsarnok aranyozott padlólapjait a tetőről beszivárgó nedvesség penészvirágokkal borította be. A sarkokból éhes patkányszemek meredtek rá, ahogy batyuját a hátára vetve halk léptekkel a kijárat felé indult. Ez maradt hát a dicső korból, amikor még a mágia csak a jó ügyet szolgálta.

Ahogy a csendes, halott termeken keresztülvágott, igyekezett nem gondolni élete legszebb napjaira. Legboldogabb emlékeinek jó része egy ehhez hasonló iskolában született, a kontinens legdélebbi országának fővárosában, Oleranzban. Meleg nyarak, gyönyörű lombhullató erdők, tavaszi virágözön. Bátyjával közösen a Császári Mágia Akadémia hallgatói voltak… a legtehetségesebb diákok.

Nem a főkapun távozott, tudta jól, azt még mindig őrzik. Távol akarták tartani a lehetséges tolvajokat, de azzal nem számoltak, hogy akad valaki, aki fel tudja törni a térrúnákat az épület belsejében. Elégedett mosollyal az arcán lépett ki a konyha félreeső ajtaján. Senki nem figyelt fel rá. Az egyik sarkon megállt, hogy elővegye a térképet. Melegen öltözött fel, méreg lila, prémmel szegett kabátja, nemez lábszárvédője, és vastag kesztyűi a legvadabb télben is tökéletesen megóvták. Különös kardja szorosan simult a hátának.

Miután eltette a térképet sietve indult a fogadó felé. Nem tudta, a furcsa páros odaért-e már, de remélte, hogy igen. Egyre sürgetőbbnek érezte, hogy ellátogasson Umared császári könyvtárába. Öt napot töltött el az erődjében reménytelenül kutatva. Mérhetetlenül bosszantotta, hogy egy vadidegen lánytól, aki még csak nem is ember, kell megtudnia az igazságot saját magáról. Több mint ötszáz éve kereste a választ a kérdésre „mi vagyok?”.

Ahogy sietősen haladt a lefagyott utcákon gondolatai ismét visszakalandoztak a családjához. Anyjára nem nagyon emlékezett. Csak bátyja történeteiből tudta, hogy hasonló volt hozzájuk. Édesanyja haja is derengett a holdfényben. Ezt úgy tűnik, mindketten örökölték tőle. A falusiak azt mondták boszorkányság, és a halálba üldözték apjukat. Évekkel később, bátyjával közösen kuporogtak az akadémia könyvei közt keresve a választ a miértekre, de semmit nem találtak. Nem volt magyarázat a hatalmas mágikus erőre, a fénylő tincsekre, a különös látomásokra és álmokra…

Látó. Nem tűnt félelmetesnek, bár nem ismerte a cím jelentését. Eddigi élete során vadabbnál vadabb magyarázatokon törte a fejét. Már olyan közel volt a végső megértéshez.

Először észre sem vette, hogy megérkezett. Kis híján elsétált a fogadó előtt, mire észbe kapott.

Ahogy benyitott a fogadó előterébe megcsapta a kellemes meleg. A sültalma és fűszeres bor illatára megkordult a gyomra. Először szobát akart bérelni, és enni valamit, de terveiről hamar le kellett mondania. Alig tett két lépést a söntéspult felé, megpillantotta a bestiát. A lépcső melletti asztalnál ült köpenyébe burkolózva. Előtte félig kiürült boros kupa és egy elrongyolódott térkép. Erling tisztában volt vele, hogy a nő is észrevette, így egy beletörődő sóhajjal felé indult.

Nehéz batyuját a fal melletti székre dobta, majd lecsatolva hosszú kardját, ő maga is leült.

- Hamar ideértek – jegyezte meg, miközben intett az egyik felszolgálónak. A démon csak biccentett, de nem nézett fel a térképből.

- A gazdája? – próbálkozott ismét, és végre sikerült felkeltenie a nő figyelmét.

- Pihen – a csuklyája most nem volt annyira a szemébe húzva, szinte az egész arcát látni lehetett. Ahogy a sötét sebeket is, melyek homloktól állig futottak keresztezve a fekete ködszemeket. A sápadt arc sokkal emberibbnek tűnt a fogadó óriási kandallójának tüze mellett. A varázsló még egy-egy apró vonást is észrevett a keskeny száj sarkában, bizonyítandó, hogy a nő szokott mosolyogni.

Megbabonázva figyelte a törékeny arcot, és először észre sem vette, hogy a nő szól hozzá.

- Tessék? – kérdezett vissza zavartan. A démonnak arcizma se rándult.

- Csak annyit mondtam, nem hittem, hogy valóban eljön. – fürgén összetekerte a térképet és zsebei egyikébe süllyesztette.

- Ez hízelgő. Jobb, ha most tisztázzuk, hogy nem vagyok hazudozó. Megígértem, hogy itt leszek. Ez a kapu ügy ugyanúgy érint engem is, mint magukat…

A bestia egy intéssel hallgattatta el. Mindketten az asztal mellé lépő felszolgálólányra néztek.

- Mit hozhatok?

Miután a lány kihozta a vacsorájukat – neki pácolt halat, a finom illatú fűszeres borral, a démonnak sültalmát mézöntetben -, Erling úgy döntött, nincs értelme halogatni a komolyabb téma felvetését.

- Tehát… - köszörülte meg a torkát – tudjuk, hogy valahol, valamilyen könyvben, fóliánsban, vagy iratban le van jegyezve a rituálé vagy a varázsigék, amikkel le lehet zárni egy ilyen kaput. A kérdés csak az, hogy hol? - Mivel a démon nem szólt egy szót sem, folytatta:

- Én annak idején a Császári Könyvtár minden termét, a rejtetteket is beleértve, átkutattam. Elvittem, vagy hamisítványra cseréltem mindent, ami fontos, érdekes, vagy ősi volt. Viszont egyikben sem találtam utalást se világokat összekötő kapukra, se látókra vagy hasonlóakra. Még a bestiákról, és a holdfarkasokról is csak egy kötetben tesznek említést. Ha nem lennének szájhagyomány útján terjedő történetek, senki nem tudna a létezésetekről.

- Akkor az sem biztos, hogy egyáltalán találunk valamit – mondta a nő elgondolkodva.

- Ó dehogynem! Ne felejtsük el, hogy összesen négy hely van, ahol ehhez hasonló ősi iratokat találhatunk. Urnahesben a Mágia Akadémián, a néma szerzetesek főkolostorában Edel hegyei közt, a Reyari birodalom királyi irattárában, vagy itt a Kristály könyvtárban. Mivel ennek az egésznek köze van földöntúli lényekhez, mint bestiák, és holdfarkasok, könnyű rájönni, kinek áll érdekében elrejteni az ehhez hasonló könyveket.

- Ha démoni mágiát használtak az iratok elrejtésére, könnyedén megtalálhatom – értett egyet a nő. Csuklyáját mélyen a szemébe húzva állt fel. – Beszélek Ghloval, utána mehetünk is.

A mágusnak nem kellett sokáig várnia, épphogy csak kiért a fogadó elé, a démon már ott állt mellette.

- A gazdája nem jön? – kérdezte Erling, fejével a bejárat felé intve.

- Nem. Még csak dél van, inkább alszik – felelte a nő, és nem úgy tűnt, mintha nagyon bánná. Végülis igaza van, morfondírozott Erling, ha valami bajba keverednek, akkor a nappal gyenge farkas igen nehézkesen védené meg magát. Csak gondot okozna.

Sietve felzárkózott a démon mellé. A havazás elállt, és a nap előbújt a kövér, szürke felhők mögül. A város szinte szikrázott a napfényben. A városszolgák gyorsan eltakarították az utakat borító havat, lesöpörték a kapualjakat, ablakpárkányokat. Erling mindig undorral gondolt a város álszentségére. Bármit megtettek azért, hogy Umaredet a Kontinens északi felének legszebb városává tegyék. Közben mindenkit száműztek, vagy ellehetetlenítettek, akinek nem volt elég pénze, vagy befolyása, hogy a város részévé váljon. Az év minden hónapjában lehetett találkozni elszegényedett kereskedőkkel, lecsúszott vagy kegyvesztett nemesekkel a fővárosból kivezető úton. Ha valaki kiesett a felsőbb körökből, örülhetett, hogy egyáltalán élve elhagyhatta a várost. A környező falvakban olyan mértékű szegénység honolt, hogy az emberek inkább elkerülték őket. Erling is csak néhanapján tette be a lábát az ilyen nyomorfalvakba, akkor, amikor éppen jótékony kedvében volt.

Éppen Umared szívébe tartottak. A Kristály Könyvtárat Umared ékkövének nevezték. A város minden pontjáról látni lehetett a karcsú, ég felé szökő tornyot. Rombuszformára csiszolt lapokból emelt falai, gyöngyházszín kupolája és a földszinti épületekben sorakozó hullámos oszlopsorok a legjobb építőmesterek kezét dicsérték. Feljebb, jóval a város átlagépületei felett, borostyándíszes erkélysorok futottak körbe. A korlátokról, jégcsapokra emlékeztető üvegszobrok függtek alá.

Erling ugyan egy kissé hivalkodónak tartotta a helyet, de el kellett ismernie, hogy az egyszerű halandóra nagy hatást gyakorolhat.

Bejutni gyerekjátéknak bizonyult. A könyvtár tömve volt emberekkel. A főcsarnokban tömörültek a fehér márványlépcsősor alatt.

- A könyvtár hatalmas. Hol kezdjük a keresést? – kérdezte hangját lehalkítva a nőt. A démon egy pár pillanatig mozdulatlanul állt, még csuklyája alól kikandikáló tincsei is halandó módon simultak köpenyére. Aztán a meditációszerű mozdulatlanság megszűnt.

- Elég, ha végigjárjuk az összes termet. Megérzem, ha valahol démoni kéz munkálkodott.

- Akkor induljunk! – sóhajtott a férfi. Valahol legbelül abban reménykedett, hogy nem kell az egész gigantikus könyvtárat végigjárniuk, és megmászniuk minden lépcsőt, de hát az élet tele van kellemetlen fordulatokkal.

A nyilvános termekkel, olvasószobákkal, és társalgókkal kezdték. Később Erling kisebb nagyobb bűbájainak hála a zárolt részlegekre, és engedélyhez kötött olvasószobákba is bejutottak. Átvágtak a földszint nagy raktárhelyiségein. Egy helyen, mintha a nő megérzett volna valamit, de közelebbről megvizsgálva a helyet a nyom hamisnak bizonyult. Már jócskán benne jártak a délutánban, mire a titkos termekhez értek. Erling már mindegyiknek kívülről fújta a záró rúnáit. Volt valami vérlázító abban, ahogy fényes nappal ki-be jártak az ország legjobban őrzött termeibe. Erling szinte bűnös elégedettséget érzett, miközben az őrök, és az állítólag „magasrendű” mágusok szeme előtt láthatatlanul törte fel a védőrúnákat.

Végül azonban csalódnia kellett. A titkos termekben sem találtak semmilyen nyomot. Visszatértek a földszinti előcsarnokba. Erling már-már feladta, mikor a démon hirtelen megszólalt.

- Menjünk vissza a raktárba.

- Minek? Azt mondta… - Ellenkezett volna a férfi, de a bestia a szavába vágott.

- Tudom, miért mondtam. Induljunk!

Visszatértek hát a földszint egyik dohos raktárába.  Rajtuk kívül senki nem tartózkodott a helyiségben. Körös-körül plafonig nyúló könyvespolcok. A tetőt ólomszürke oszlopok tartották, az oszlopfőkön híres történészek képmásai.

- Történelmi raktár. Nemigen tudom elképzelni, hogy egy Démon ide rejtette volna el az iratokat. – jegyezte meg Erling kétkedve, de társa nem is figyelt rá.

- A Mágia ötvözése, harmadik kötet – mormolta maga elé a nő. Ott állt, ahol korábban a hamis nyomot felfedezték. Balra tőle egy simára csiszolt fal, előtte és mögötte poros könyvállványok.

- Parancsol? – kérdezte Erling közelebb lépve.

- Egy könyv. A kupola alatti titkos teremben láttam. Hát persze… - A nő, tenyerét a hideg falra fektetve állt mozdulatlanul. Feje jobbra majd balra mozdult, ahogy szemügyre vette a környező polcokat. – Nem figyeltem eléggé – folytatta, megelőzve a férfi következő kérdését. – Ha el is rejtett itt egy démon valamit, akkor sokkal ravaszabbul tette, mint ahogy először gondoltuk. Ötvözte a démoni mágiát a halandók varázslataival. Egy bestia sem gyanakodna, hiszen már maga a gondolat, hogy halandó mágiával közösködjünk, a legtöbbünket undorítaná.

Odébb lépett, és most a szemközti polcsor és a fal találkozását vizsgálta.

- De ha ez olyan lehetetlen, maga mégis honnan…

- A páncél – Vernine megkocogtatta a fényes fekete vértet a köpenye alatt. – Ugyanezzel a módszerrel készült. Mikor korábban bejöttünk ide, éreztem valamit… valami ismerőset, de nem tudtam hová tenni. Most már tudom, ugyanaz az érzés, amit a páncél megpillantásakor éreztem.

Erling most már kíváncsian lépett közelebb.

- Tehát úgy gondolja, itt el van rejtve valami? – végignézett a falon, és a könyvsorokon. – Érdekes, és egyedi helyválasztás lenne. Semmi fennkölt.

A nő kézmozdulata csendre intette, így csak állt, és figyelte, ahogy a bestia kutakodik. Kétszer végigsétált a szemközti polcsor előtt. Találomra megérintette a könyveket, majd visszatért a falhoz. Tincsei fúriamódra tekeregtek, ahogy egészen közel hajolt a szürke kőtömbökhöz. Arca alig egy hüvelykre volt a simára csiszolt gránit tömböktől.

- Itt lesz valami – Lépett hirtelen hátra. Mozdulata olyan gyors volt, hogy Erling kénytelen volt félreugrani az útjából. Elvesztve egyensúlyát, épp hogy megkapaszkodott az egyik polcban.

- Ez biztos? – kérdezte.

- A falon a repedések túlságosan szabályszerűek, a polcon pedig ismétlődnek a könyvek. – Intett hanyagul a jobboldali állvány felé. Erling magában fortyogott. Ha csak ennyi, ezt ő is igazán észrevehette volna. Nem kívánt versengeni a nővel, de azért teljesen ostobának sem akart látszani.

Furcsa érzés volt. Az agyában érezte a mágikus szálak átrendeződését, de a démoni nőn semmi jele nem látszott, hogy varázsolna. Csak állt ott, karjai lazán az oldala mellett, köpenye hátravetve, feje lehorgasztva. Nem beszélt, mozgott vagy kántált, csak állt ott mozdulatlanul. Erling kissé irigykedve figyelte. Neki varázsigékre, kézjelekre, rituális mozgásokra vagy éppen dallamfoszlányokra volt szüksége ahhoz, hogy akár a legkisebb kavicsot is megmozdítsa varázslattal. Egy emberi varázsló nem tud feltűnés nélkül bűvölni. De azt sosem veszik észre, ha egy démon varázsolni kezd. Nagy előny.

Figyelmét újra a fal felé fordította, és elképedve figyelte, ahogy a gránittömbökön végigfutó repedések egymás felé kezdenek kúszni. Végül egy kétkörös emberi tiltórúnává álltak össze. A fal most úgy tetszett, mintha egyetlen hatalmas sziklából faragták volna ki.

- Itt is van. A démoni mágiát csak arra használták, hogy elrejtsék vele az emberit – A nő beburkolózott a köpenyébe, és félreállt. Erling óvatosan lépett közelebb. Tüzetesen megvizsgálta a feltárt varázsjelet. A bonyolultabb fajtából való, de nem feltörhetetlen… főleg nem neki. Be kellett vallania magának, hogy egy kicsit bosszantotta, milyen egyszerűen megtalálták. Persze a démon előnyben volt, hála származásának.

Ujjait a rúnán megjelölt pontokra helyezte, másik kezének hüvelykujját a saját homlokára helyezve kezdte el mormolni a megfelelő varázsszavakat.

Először nem történt semmi, de hamarosan apró fénycsíkok kúsztak ki a tenyere alól. Elégedetten húzta el a kezét a hideg kőtől, és hátralépve figyelte, ahogy a hajszálvékony fényszalagok lekúsznak a padlóig. Hamarosan egy gránitba faragott, kétszárnyú, de igen keskeny ajtó bontakozott ki a szemük előtt. A bestiára sandított, de a nő nem törődött vele. Gyorsan megvizsgálta az újonnan feltárt bejáratot, majd miután biztonságosnak ítélte, vállával óvatosan belökte az egyik szárnyat.

Erling valami sötét, poros, ezer éve elhagyatottan álló kamrára számított, de e helyett egy tágas, világos, kör alakú terembe jutottak. Fejük felett a könyvtári üvegcsillárok pontos mása függött, fényárba borítva a szobát. A teremnek nem voltak ablakai, helyettük körös-körül, végig a falak mentén szoboralakok álltak mereven, a sárgás falakat pedig ízlésesen elrendezett brokát függönyök takarták. A kőalakok által alkotott kör a legkülönösebb szoborcsoport volt, amit Erling valaha látott. Az Ulhaanon élt valamennyi faj képviseltette magát közöttük, ám minden szobor merev volt és durva. Határozottan egy régebbi, művészileg kevésbé kifinomult korból maradtak hátra.

A terem közepén két lakkozott faállvány állt. Az egyiken vaskos könyv, a másikon hosszúkás fadoboz.  

A bestia már a könyv elejére nyomott címert tanulmányozta. Könnyű volt felismerni, Erling valahányszor a négy világról olvasott, mindig ezzel a jellel találkozott.

- Ez a Csillagudvar címere – erősítette meg elképzelését Vernine. Ezen kívül nem fedeztek fel más jelet a bársonykötésen. Míg a nő a könyvvel foglalkozott, Erling a faragott doboz felé fordult. Gondosan megvizsgálta, de mágiának semmi jelét nem látta az apró tárgyon. Félretolta hát a fedelét, és belepillantott. A dobozban, kopott bársonyfoglalatban egy karperec feküdt. Az oldala dísztelen rézlap volt, csak a közepén ült egy ovális szikrakő. Mélykék árnyalata miatt alig tudta kivenni a belevésett címert. Ugyanaz volt, mint a könyv borítóján.

- Lenyűgöző – Hallotta meg a nő halk hangját. Érdeklődve fordult hát vissza az immáron nyitott könyv felé. Legnagyobb elkeseredettségére nem tudta elolvasni sem a címeket, sem a szövegeket.

- Mit tart lenyűgözőnek? – Lépett egyel közelebb.

- A címek, és a könyvben felsorolt varázslatok nevei a mi nyelvünkön vannak – mutatott a nő a felső sorokra.

- Egy egyszerű varázskönyv? – Erling elfintorodott. Gondosan elrejtették ezt a termet, de előfordulhat, hogy semmi köze sincsen a küldetésükhöz.

- Varázskönyvnek varázskönyv, de korántsem egyszerű. Felismeri a másik nyelvet?

- Természetesen. Ez az eredetmágia nyelve. Több mint harmincezer éve keletkezett, és nem létezik olyan élő ember, aki el tudná olvasni. Valójában nem önálló nyelv, inkább olyan, mint egy titkosírás. Az akkori birodalmi nyelv betűrendszerén alapszik, de ha nincs meg a kulcs, ami szerint sorba rakták őket, megfejthetetlen.

- Én ismertem ezt a nyelvet – jegyezte meg a nő, de még mielőtt Erling megdöbbenésének adhatott volna hangot, folytatta – Ám amint kinyitottam a könyvet, és elolvastam ez első sort, elfeledtem a kulcsot. Ez itt… - bökött az első oldal idézetre hasonlító sorára – egy elmeigézet. Ha nem olvasom el, nem tudom kinyitni a könyvet, de ha elolvasom, elfeledem a kulcsot. Zseniális. A könyvet csak olyasvalaki olvashatja el, aki nem démon, és érti ez eredetmágia nyelvét.

- Nos – tolta félre óvatosan a nőt Erling – Ugyan a kulcs elveszett, de azért ma már vannak rá módszerek, hogy kikövetkeztessünk néhány dolgot.

- Ezt örömmel hallom – Erling meg mert volna esküdni rá, hogy a nő hangja gúnyosan csengett, de ahelyett, hogy visszavágott volna, inkább a könyvvel törődött. Biztos volt benne, hogy ha elmozdítják, vagy megpróbálják elvinni a teremből, valami történni fog. Nem létezik, hogy egy ilyen jól őrzött helyen ne lenne olyan csapda, ami meggátolná az illetéktelen használatot.

- A városban kell maradnunk, amíg megfejtem – homlokát ráncolva pergette végig a lapokat az ujjai közt.

- Tartok tőle, hogy ez nem lehetséges. Rakja el a könyvet és a dobozt! Indulunk.

- Ha elmozdítom, biztosan működésbe hozunk valamilyen csapdát… - kezdte dühösen, de a nő parancsoló hangja félbeszakította.

- Azon már túl vagyunk! Mozgás!

Mikor Erling végre felpillantott a könyvből, azt kívánta bár ne tette volna. A korábban szobroknak hitt alakok, lassú, szaggatott léptekkel közeledtek. Kezeikkel különféle fegyvereket markoltak, szemük ködben úszott, mint a bestiáknak. Egyelőre nem jöttek túl közel, de a szeme sarkából látta, hogy Vernine kivont szablyákkal áll a háta mögött. Gondolkozás nélkül csukta be a könyvet, és dobta be a táskájába a karpereccel együtt.

- A szemük démoni, de biztos vagyok benne, hogy ők maguk nem azok – mondta hátát a nőének vetve. Hosszú pengéjét védekezésre emelte.

- Szigorú értelemben véve nem démonok, de démonok szállták meg őket. Egyszerű varázslat. Az őrök nem tartózkodnak itt, csak akkor jelennek meg, ha valaki behatol. A szerencsénk, hogy erős akaratú emberek lehettek, mivel a lelkük még mindig küzd a megszállás ellen.

Az alakok, mintha valamiféle vezényszót hallottak volna, egyszerre indultak meg feléjük. Verninehez előbb jutottak el, mint hozzá, hála a fa állványnak. Táskáját a földre dobva hárította lassú, de igen erőteljes támadásaikat.

- És ez mégis miért jó nekünk?! – ütött félre egy harci kalapácsot.

- Így lassabbak. Talán kijuthatunk!

Erling magában morogva követte a nőt. Lassan araszoltak a kijárat felé, és hamar be kellett látniuk, hogy nem ők fogják alkotni a világ legtökéletesebb párosát. Erling nem tudott varázsolni a folytonos támadás miatt, de kardja sem ilyen szűk helyeken vívott csetepatékra volt tervezve. Minduntalan beleakadt a nő lobogó köpenyébe. Ugyanakkor Vernine-nek folyton ügyelnie kellett rá, hogy ne távolodjon el a férfitól túlságosan. Nem akarták, hogy külön-külön kerítsék be őket. A nő gyorsabban mozgott, mint arra Erling emlékezett.

- A páncél miatt! – kapott választ ziháló kérdésére, miközben a démon szablyájának markolata bezúzta az egyik támadó fejét.

Ez volt az a pillanat, mikor egy szögekkel kivert pajzs elkaszálta Erling lábát. Vállal zuhant a földre. Ellenfeleik gyorsan ellepték – nyilván gyengült az ellenállásuk leigázóik felé.

A férfi kétségbeesetten nyúlt övén lógó tarsolyába, és a már évek óta gyűjtögetett vulkáni hamuból egy marokkal támadói szemébe szórt. Kétlépésnyit kellett kúsznia, hogy elérje a táskáját, majd egy keleti pallos elől elhajolva talpra kecmergett. Még meg sem vethette a lábát, egy széles penge máris védtelen nyaka felé cikázott.

- Vernine! – kiáltotta hátraugorva. A nő már több mint négy lépésre távolodott tőle. Nem tudta megállapítani, hogy talpon van-e még. A bestia csak néhány villanás, és egy kavargó köpönyeg volt, körbevéve öt megszállottal. A férfi nem nézelődhetett sokáig, egyszerre hárman rohanták meg. Egyiküket sikerült gyomorszájon rúgnia, egy másiknak vállal ment neki, és a harmadik lándzsájának is sikerült kivédenie a támadását, de az erőteljes balhorgot már nem.

Először nem tudta, hogy csak a feje zúg, vagy tényleg fülsiketítő robajlást hall. Ám mikor a lába alatt megmozdult a talaj, már nem volt kérdés. Először két támadója zuhant alá az átszakadt padlón.

Batyuját szorosan markolva rúgott harmadik ellenfele felé. Nem sikerült telibe találnia, de ahhoz elég volt, hogy kibillentse, és ő is alázuhanjon.

- Mit műveltél?! – üvöltötte társa felé, aki az egyre szélesedő lyuk peremén birkózott egy megtermett hegyi emberrel. A nő kétségkívül tehetséges volt. Tizenkét ellenfelükből nyolccal ő végzett.

Szinte egyszerre ugrottak a fal irányába, de el soha nem érték. Vernine varázslata túl tökéletes lett, gyakorlatilag az egész rejtett kamra alázuhant. Erling az utolsó pillanatig igyekezett kapaszkodót találni, de mindhiába. Sejtette, hogy a kristályváros kevésbé fényűző csatornarendszere húzódhat alattuk, de nem vágyott rá, hogy közelebbről is megtekintse. Sajnos nem volt más választása…

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Először nem tudtam megmondani, hogy mi ébresztett fel.  Később már minden porcikámban éreztem, valami baj közeleg. Yaba még nem érkezett meg, mikor felkeltem. A havazás elállt, de a nap még magasan járt, koradélután lehetett. Gyorsan összeszedtem magam. Már egészen megszoktam a varázslótól kapott ruhákat, sőt a rövid mellény kifejezetten a szívemhez nőtt. Bélelt, meleg, kényelmes és nem feltűnő. Kivételesen még meg is fésülködtem a mosdótál mellett talált kerámiafésűvel.

Azt terveztem, hogy lemegyek a fogadóterembe és eszek valamit, amíg Yaba visszatér a varázslóval. Már éppen indultam volna, mikor valami megragadta a figyelmemet. Óvatosan léptem közelebb az ablakhoz, félig elrejtőzve. Pillantásom hamar visszatalált a két alakhoz az utcán. Lassan, komótosan haladtak, meg-megállva, beszélgetve. A kilétük egy pillanatig sem volt kérdés számomra. A hófehér köpenybe burkolózó, halottsápadt démonra még emlékeztem a hegyekből. Ugyanolyan lobogó, bő köpönyeget viselt, mint Yaba, csak a színe volt fehér. Csuklyáját mélyen a szemébe húzta, így nem láthattam az arcát, ám nem is ő volt az, aki érdekelt, hanem a társa. A felnőtt holdfarkas. Még sosem láttam ilyen alakot. Még emberi formájában is üvöltött róla, hogy erős, vad… hogy egy holdfarkas. Persze az is lehet, hogy ezt csak én, egy fajtárs gondoltam így.

Magas volt, magasabb, mint Yaba, magasabb, mint azok a hegyi barbárok, akikkel a második életünkben összeakadtunk. Haja szénfekete, rendezetlen hiénasörényként futott végig a hátán. Szemének kellemes karamellszíne sem tudott enyhíteni, vad, dühös pillantásán, s durva vonásai, erőszakos álla sem bíztattak semmi jóval. Oldalán kard, vállán súlyos posztóköpeny. Neki biztosan nem kell a nappali gyengeség miatt aggódnia.

Még jobban a fal árnyékába húzódtam, ahogy tovább figyeltem őket. Kétség nem fért hozzá, mit keresnek a városban. Hívnom kellett volna Yabát, de nem voltam benne biztos, hogy a másik démon nem érezné-e meg a mentális üzenetet. Talán ha a fogadóban maradok, és meghúzom magam, nem vesznek észre. Az éj leple alatt érkeztünk, kevesen tudhatnak hollétünkről.

Megálltak az utca szélén, és láttam, ahogy a bestiája egy járókelővel beszélget. Egy pillanattal később azon kaptam magam, hogy egy dühös tekintet szegeződik rám. Gyorsabban ment, mint gondoltam.

Nem volt kérdés, mit kell tennem. Yaba majd megtalál, úgyis érzi, ha bajban vagyok, de nekem mindenképpen el kellett tűnnöm onnan.

Egyszerre mozdultunk meg. Úgy rohantam le a lépcsőn, mint egy őrült. Szerencsére előnyben voltam, hiszen nekik még meg kellett mászniuk a dombot, és kénytelenek voltak megkerülni a fogadót, ha be akartak jutni. Nappal azért ő is csak ember, nem ugorhatja át az épületet. Legalábbis őszintén reméltem.

Kiszaladtam az utcára, és teljes erőből az ellenkező irányba kezdtem rohanni, amennyire Yaba térképéről emlékszem, a belvízi kikötő felé.

Már kevesebben voltak az utcákon, mint korábban, így könnyebben haladtam előre, de sajnos az erőm hamar elfogyott. Meg kellett állnom egy-egy kapualjban, hogy kicsit kifújjam magam. Nem láttam jelét, hogy követnének, de tudtam, hogy a nyomomban vannak. Ahhoz azonban már eléggé eltávolodtam tőlük, hogy Yabát hívhassam. Őszinte megdöbbenésemre sehol nem érzékeltem a jelenlétét, ami vagy azt jelenti, hogy meghalt, vagy hogy éppen harcol valahol. Az első lehetőség számomra kizártnak tűnt, így kénytelen voltam arra a következtetésre jutni, hogy bajba kerültek.

Amint újra kaptam levegőt, tovább menekültem, bár a futást hanyagoltam, amennyire lehetett. Már egész lent jártam a dokkoknál. A kristály és üvegfalakat felváltotta a fehérre meszelt kő, és fa, ritkább esetben márvány. Utolsó erőmmel még leereszkedtem a város legkevésbé fényűző negyedébe, és a halpiac ponyvái közt rejtőztem el ideiglenesen.

Szerencsére annyira jelentéktelen és kicsi vagyok, hogy senki nem figyelt fel rám. Ám mikor alig negyed órával elrejtőzésem után ők is a piacra érkeztek, kihagyott a szívem pár ütemet. Közelebb voltak, mint gondoltam, és nem látszott rajtuk, hogy futottak volna. Egyszerű járókelőknek tettették magukat. Továbbra is kérdezősködtek, és úgy viselkedtek, mintha csak a városi látványosságok érdekelnék őket. A fehér bestia még sültrákot is vett a gazdájának. Bár ostoba vagyok: a katona már nem a gazdája, hanem a társa. Ilyen korban, már nincsen alá-fölé rendeltség.

Olyan kicsire húztam össze magam, amennyire csak tudtam. A nap még mindig túlságosan magasan járt ahhoz, hogy hasznát vegyem velem született képességeimnek, így csak kuporogtam és vártam. Erling vastag köpenye, és csizmája dacára is egyre jobban fáztam.

Kétszer haladtak el előttem. Úgy tűnt, tudták, hogy a közelben vagyok, de képtelenek voltak meghatározni, hogy pontosan hol. Talán valamiféle démoni varázslat? Vagy egy trükkös műszer, mint amilyeneket a démonvadász használt?

Mikor a halpiac végére értek rászántam magam az indulásra. Négykézláb másztam át két bódé alatt, majd jobb kéz felé kiszöktem az egyik sikátorban. Itt nem takarították el a havat, így csak bukdácsolva haladtam előre, kerülgetve a széttörött ládákat, és a hálóhalmokat. A keskeny átjáró végén a rakpartra jutottam. Ki kellett találnom mit tegyek, de semmi nem jutott az eszembe. Yaba még mindig nem válaszolt a hívásomra, bár már éreztem a jelenlétét valahol a város szívében, de nagyon halványan.

Lihegve guggoltam le egy hordó mögé. Előttem a kontinens északi részének egyik leghatalmasabb tava terült el. Felszíne teljesen befagyott. A kereskedő és diplomata hajók mellett több matróz is a jeget törte. A Meera folyó felé pedig viszonylag keskeny vízi utat vágtak. Nehéz feladat. Minden nap ellenőrizni kell, feltörni az éjszaka folyamán keletkezett jeget. Ahogy elnéztem, a város mesterséges csatornarendszeréből is ide érkezett a víz, így a rakpart hidak, öblítők és pallók kusza egyvelegére hasonlított.

Talán ha leereszkednék az egyik nyílt csatornába, akkor észrevétlenül felosonhatnék a városba – már amennyiben járható egy ilyen csatorna pereme. Olyannal nem próbálkoznék, amelyiknek zárt a teteje, mert azok valószínűleg mélyen a város alá vezetnek, nekem pedig tudnom kell, merre járok.

Óvatosan kilestem a hordó pereme fölött, de üldözőimnek nyomát se láttam. Ahogy a falakhoz lapulva elindultam, egyedül egy hálófoltozó matróz nézett rám furán. Talán azt hitte, valami ostoba gyerek vagyok, aki kémnek képzeli magát. Nem törődtem vele.

Felléptem a legközelebbi csatorna deszkahídjára, és lenéztem. Sajnos a csatorna túl mély volt, hogy csak úgy leugorjak, viszont volt alul, két oldalt egy-egy lábnyi járható felület, valami párkányféle. Ha oda sikerülne valahogy lejutnom…

Töprengve mentem vissza a híd elejére, és éppen lehajoltam volna, hogy megvizsgáljam a híd állványzatát – hátha le tudok rajta mászni -, mikor megpillantottam őket.

Éppen akkor fordultak be a szemközti sarkon. Egy pillanatig sem gondolkodtam, mielőtt levetettem magam a hídról. Az utolsó pillanatban sikerült megkapaszkodnom az egyik gerendában, de csúnyán felhorzsoltam a tenyeremet, és az oldalam is megütöttem, ahogy a hideg kőnek csapódtam.

A lehető leghalkabban ereszkedtem le a vékony párkányra, és behúzódtam a híd alá. Tenyeremet a számra szorítottam, nehogy zihálásom eláruljon. A falnak lapulva vártam, hogy elhaladjanak. Látni ugyan nem láttam őket, de szinte éreztem, ahogy megállnak a hídon. Bármit is használtak a felkutatásomra, nem volt valami pontos, különben rögtön tudták volna, hogy tőlük alig háromlábnyira rejtőzöm. A fogaim már vacogtak a hidegtől, és zsibbadt a lábam, de nem mertem mozdulni.

Igencsak meglepődtem, mikor közvetlen a fejem felett meghallottam a farkas hangját. Biztos voltam benne, hogy őt hallom. Nem tudtam elképzelni a démonról, hogy ilyen érces, mély hangja legyen.

- Megint itt van – morogta a férfi. – Tűnjünk el!

A fejem felett sietős léptek koppantak, a deszka csak úgy recsegett alattuk, majd csend lett. Nem tudtam mi történt. Megijedtek valamitől, de mitől? Ha valami elég erős, hogy elriasszon egy felnőtt holdfarkast, és egy démont, akkor talán nekem is el kéne tűnnöm. De nem mertem megmozdulni, vagy lehet, hogy nem tudtam. Már a karomat is alig éreztem, a sálam pedig megfagyott a leheletemtől.

- Nem a legjobb búvóhely vakarcs.

Akkorát ugrottam a hang hallatán, hogy kis híján belezuhantam az öblítő vizébe. Talán kiáltottam is, de erre nem mernék megesküdni.

Az első ijedelem után megkönnyebbülve vettem észre, hogy a csatorna szélén megálló bőrcsizmák, és a kérges tenyér, amely lefelé nyúl, hogy felhúzzon, ismerősek.

Kétszer kellett elrugaszkodnom, hogy elérjem a segítő kezet, de égül nagy nehezen felkapaszkodtam az útra. Leheletem fehér párafelhőjében először nem is láttam az arcát, de biztos voltam benne, hogy a démonvadász képén széles vigyor virít.

- Mit… keresel itt? – nyögtem ki végül. Úgy éreztem, lassan lefagy a nyelvem.

- Jobb kérdés, hogy te mit keresel itt? – kérdezett vissza Ravo, az arcomat fürkészve. Nyakig be volt öltözve, és úgy tűnt ő cseppet sem fázik. – A gazdi végül összekapott a házi kedvenccel? Hol a fenében van a démon? – érdeklődve pillantott körbe, nem hagyva ki a sikátorok bejáratát, és szerelődokkok sötét raktárait.

- Más dolga van – Egyik lábamról a másikra nehezedve próbáltam felmelegíteni a talpamat.

- Nos, megvárhatjuk itt is, amíg lemegy a nap, és te farkasemberré alakulsz, vagy esetleg beléphetünk egy kocsmába is, hogy megmelegedj. A döntés a tiéd.

- Meleg – feleltem, nem törődve a gúnyos mosollyal. Később majd számolunk. Fürgén követtem, közben pedig a környéket figyeltem. Üldözőimnek semmi nyoma. Nehezen tudtam elképzelni, hogy Ravotól ijedtek volna meg ennyire, bár a démonnak nyilván van félnivalója. Na de pont tőle? Kell itt lennie valami másnak is.

Engedtem magam beterelni egy lépcsősor aljában nyíló ajtón. Nem gondoltam, hogy a híres kristályvárosban lehet találni ilyen lepusztult helyet, de vadászunk persze kerített egyet. Viszont kellemes meleg volt, és én a szűk helyiségen átvágva rögtön a kandalló párkányára telepedtem. Ravo csak percekkel később követett két nagy bögre forralt borral a kezében.

Végtagjaimba hamar visszatért az élet, és a bortól belülről is kellemesen megmelegedtem. A bögre pereme felett figyeltem a mozdulatait.

Nagyon is meglepett, hogy Umaredben van – főleg mivel pont azért hagytuk ott, mert nem tudott lépést tartani velünk -, de ami még furcsább, hogy ez az első döbbenet nem volt kellemetlen érzés.

- Megtudhatom végre, mit keresel itt?

- Hosszú történet – próbált kitérni a gyáva, de elhatároztam, hogy nem hagyom magam.

- Időnk, mint a tenger…

- Hol van a véreskezű testőr, ha szabad kérdeznem? – vágott közbe, majd nagyot kortyolt a forralt borból.

- Ne tereld el a témát! Több mint kétszáz mérföldnyire innen hagytunk ott. Hogy kerülsz ide?- A kiürült bögrét a kandallópárkányra tettem, majd térdeimet átölelve közelebb kuporodtam a tűzhöz.

- Ezek szakmai titkok drágám. Legyen elég annyi, hogy a rendünknek vannak trükkjei.

- Képzelem – fintorogtam. Tudtam, hogy valószínűleg csak a véletlenen múlt, hogy egymásba botlottunk… újra. Mégis volt egy halvány, furcsa érzésem, hogy talán így helyes.

- Az igazság az, hogy titeket kerestelek – jelentette ki hirtelen, én pedig nem bírtam megállni, hogy ne vonjam fel a szemöldökömet. Ezek szerint mégsem egy szerencsés, vagy éppen szerencsétlen véletlen volt.

- Miért? – faggattam.

- Nos, mondjuk úgy, hogy akadt egy kis nézeteltérésem a társaimmal – torkát köszörülve fordult a tűz felé. Bögréjét az enyém mellé helyezte.

- A démonvadászok rendjével? – vigyorogtam. Bármi volt is a gond, nyilván nem repesett az örömtől.

- Más rendről nemigen beszélhetnék – jegyezte meg cinikusan.

- És mit akarsz tőlünk? – Kellemes elégedettséggel töltött el a tudat, hogy tőlünk függ. Ha velünk akar jönni, vagy ha segítséget akar kérni valamiért, akkor engem kell megkérnie. Megalázó lehet.

- Semmi különöset. Csupán úgy döntöttem, hogy veletek tartok még egy ideig.

- Hát persze – horkantam fel. – Gondolom, arra számítasz, hogy még meg is köszönjük, hogy hajlandó vagy megtisztelni minket a társaságoddal.

- Akár még örülhetnél is vakarcs. Legalább addig sem jelentek veszélyt a drága bestiádra.

- Egyébként sem jelentesz rá veszélyt. Eddig nem sok mindent mutattál fel, amitől félnünk kéne. – Ez elevenjébe talált. Egy pillanatra láttam, hogy elönti az agyát a vörös köd, de legnagyobb bánatomra hamar lecsillapodott. Még egy viszonylag kedves félmosolyt is sikerült kicsikarnia.

- Nem ismeritek ezt a világot. Ha jól emlékszem majdnem négyszáz év lemaradást kell behoznotok. Én jól ismerem a terepet, hasznomat veszitek. – Sötét szemei egyenesen az enyémekbe néztek, amitől csak még apróbbnak éreztem magam. Kényelmetlen volt, így inkább elfordultam.

- Velünk lesz a varázsló, nincs szükségünk rád. – vetettem oda félvállról.

- Az a fickó évekig egy romvárban bujkált! Mit tud ő a mostani állapotokról? – Vadászunk kezdett ismét ideges lenni.

- Áruld el, mégis miből gondolod, hogy velünk jöhetsz? A hasznosságodról úgysem tudsz meggyőzni. – kérdeztem kíváncsian.

Nem felelt rögtön a kérdésemre, csak hátradőlt, karjait kényelmesen összefonta a mellkasán, és laza, idegesítően mindentudó vigyorral bámult rám. A legszörnyűbb az volt az egészben, hogy ekkor már én is tisztában voltam a válasszal. Velünk fog jönni, mert nem akartam többé unatkozni, mert már egész megszoktam, hogy velünk van, és mert kíváncsivá tett.

- Veletek fogok menni – mondta egészen halkan, és én nem tehettem mást csak bólintottam.

Figyelmemet gyorsan a kocsma többi vendége felé irányítottam, hogy ne kelljen látnom a diadalittas csillogást azokban a sötét, kávébarna szemekben.

- Szóval, hol van a démon, meg a nyeszlett varázslótok?

- Nem tudom – mormoltam. Nekem is éppen ők jutottak eszembe. Akkor tisztán éreztem testőröm jelenlétét. Hívni is tudtam, de ő valamiért nem válaszolt. Ráadásul nem is a városban éreztem Yabát, hanem valahol mélyen alatta. Lehetséges ez? – Akadhatott némi problémájuk a könyvtárban…

- Akkor nem ártana, ha megkeresnénk őket – Állt fel a démonvadász. – Meg tudod találni őket? – nézett le rám kérdőn.

- Persze – Keltem fel én is. A csizmám már szinte teljesen megszáradt, és már a nap is lenyugvóban volt. A hold erejével az izmaimban készen álltam egy újabb jeges kiruccanásra.

- Én vagyok a főnök – jelentettem ki, ahogy elsétáltam mellette a kijárat felé. A szeme sarkából láttam, hogy gúnyosan elvigyorodik.

- Ó hogyne…

Már szinte teljesen sötét volt – a város mércéjével mérve. Sosem láttam még ilyen éjszakai fényeket. Mintha a kristály, amiből a legtöbb épület épült, önmagától fénylene. Egy kicsit még zavaró is volt. Az utcákon majdnem nappali fény honolt, csak éppen zöld, narancs és kék árnyalatokban.

Sietve haladtunk a város szíve felé. Egyelőre elképzelésem se volt, hogyan jutunk le oda, ahol Yabát éreztem, de ezen majd ráérünk akkor aggódni, ha megtaláltuk a pontos helyet. Minden erőmmel igyekeztem a jelenlétére koncentrálni.

Mikor Ravo azt mondta, hogy meg kell állnunk valahol, először nem gondoltam semmi komolyra. Annál nagyobb volt a döbbenetem, mikor rájöttem várakozásunk okára.

A vadász mellett négy hatalmas patás szörnyeteg állt. Valójában csak lovak voltak, de egy holdfarkas szemében egyre megy.

- Nem! – jelentettem ki, és már indultam volna tovább, de elállta az utamat.

- Ne légy nevetséges. Két emberrel utaztok, mi nem tudunk úgy száguldani, mint ti, ráadásul nappal neked is szükséged lesz hátasra.

- Talán még meggondolom, hogy egyáltalán velünk jöhetsz-e. Én nem ülök fel egy ilyenre!

- Ha nem tudsz lovagolni, majd megtanítalak!

 Ez a fickó most szórakozik velem? Talán kapnia kéne még egy pofont, hogy feltűnjön neki, mennyire nem tetszik a humora.

Válasz helyett csak egyszerűen közelebb léptem az állatokhoz. A hatás önmagáért beszélt. Mind a négy ló megbokrosodott. Ágaskodtak, rángatták a kötőféket. Ravo épphogy csak elbírt velük.

- Mi a fene?! – Magában szitkozódva nyugtatgatta a lovakat. Hátrébb léptem, hogy könnyebben boldoguljon velük. Lihegve kötött ki kettőt egy alacsony erkély korlátjához.

- Ne légy olyan meglepett – feleltem kérdő tekintetére. - Szerinted melyik ló lelkesedik egy farkasért? Akkor se tudnék felülni egy ilyenre, ha akarnék.

- Nappal se? – kérdezte csalódottan a férfi, de erre a kérdésre nem ismertem a választ.

- Nem tudom. Akkor is érezniük kell, hogy mi vagyok, de talán nem reagálnának ilyen hevesen.

- Akkor meg van oldva a probléma. Majd Yaba mögé ülsz. Az a két kilo, amit nyomsz, fel se fog tűnni a lónak. Abban pedig biztos vagyok, hogy a bestiád meg tudja regulázni a hátasát.

- Majd meglátjuk – sóhajtottam. Nem lelkesített az ötlet, hogy lovagoljak, se nappal, se éjszaka. Bár azt el kellett ismernem, hogy nem volt elvetélt ötlet. Gyorsabban haladnánk, ráadásul este a két halandó is könnyebben lépést tartana velünk.

Néma beleegyezésemnek hála, tovább haladhattunk Yabáék felé.

- Egyébként honnan vannak? Yabával arról beszéltünk, hogy talán hajóval mennénk tovább. A kikötés után is vehettünk volna lovakat.

- Nos… ezek ingyen voltak – Felelte Ravo. Elgondolkozva simított végig borostás állán. Oldalra sandítottam. A lovak nyergeibe a már jól ismert Vak Hold jele volt égetve.

- Úgy tűnik, elég komoly nézeteltérésed volt a tieiddel – jegyeztem meg, mintegy mellékesen.

- Mondhatjuk így is.

Mielőtt tovább faggatózhattam volna, egy széles térre érkeztünk. A „Lázadó szív tér”, hirdette a felirat a terület közepén álló faragott kúton.  A hó újra esni kezdett, és feltámadt a szél is. Én pedig tisztán éreztem Yaba jelenlétét, csak éppen alattunk.

- Itt vannak – sétáltam előre a kútig. Félresöpörtem a havat a káváról, és lenéztem a sötét üregbe. Ravo megválaszolta ki nem mondott kérdésemet.

- Akkor a csatornában vannak…

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Erling lassan tért magához. Erős zúgást hallott, a bal vállában és a halántékában érzett fájdalom és a vér fémes íze a nyelvén komoly sérülésekről tanúskodott. Ahogy kinyitotta a szemét, az első dolog, amit észrevett Vernine volt. Démon létére nem festett túl fényesen. Bal kezével görcsösen kapaszkodott valami fémdarabba, a jobbal homloksebe vérzését próbálta elállítani. Csuklyája megtépázva simult a hátára.

- Mi történt? – kérdezte a férfi rekedten. Egy fájdalmas nyögés kíséretében sikerült ülő helyzetbe tornáznia magát. Fejük fölött sötét kőhalmaz tornyosult, csak néhány gyenge fénysugarat engedve át, alattuk pedig egy mély járat húzódott. Ekkor kellett rádöbbennie, hogy a hangos zúgás nem csupán a fejfájásának az eredménye. Alattuk – valószínűleg a városi csatornarendszerben – vad robajjal hömpölygött a vidék földalatti folyója. Csak a legközelebbi kanyarig látott el, de a látvány nem keltett benne túl jó benyomást.

Figyelmét újra társnőjére összpontosította. Egy keskeny párkányon hevertek. Hatalmas szerencséjük volt, hogy nem rögtön a folyóba zuhantak. Erling letörölte az arcáról a vért, és közelebb kúszott a nőhöz. Útközben rálelt a táskájára is. Félig egy szikla alá szorult, de nem volt nehéz kiszabadítani.

- Jól van? – Érintette meg óvatosan a bestia vállát, de ahogy közelebb hajolt, látta, hogy a nő teljesen magánál van. Szeme résnyire szűkült, mintha koncentrált volna valamire. Homlokán csak egy keskeny horzsolás volt. Haja dühödten tekergett arca mellett.

- Ghlo bajban van – mondta halkan a nő, nem törődve Erling aggódó tekintetével.

- Most talán inkább magunkkal kéne foglalkoznunk. Legalább hatvanlábnyira vagyunk a föld alatt, a csatornában, ha jól sejtem. Bár őszintén mondom, sosem képzeltem, hogy ekkora…

- Ez nem csatorna – szakította félbe Vernine. Bal kezével elengedte a vasdarabot, amibe kapaszkodott, és felállva beljebb húzódott a peremről. – Umared helyén egykor két folyó találkozott. A városnak kellhetett a hely, ezért ide vezették le őket.

- Ez… logikus – Erling is felállt, bár a hirtelen mozdulattól alaposan megszédült.

- Meg kell keresnem Ghlot – jelentette ki a nő. Köpenye szárnyait átdobta a vállán, és óvatosan, a csatorna fala felé indult az ingadozó talajon.

- Előbb ki kéne jutnunk! – kiáltott utána Erling. Sietve felkapta a batyuját, ellenőrizte a fegyvereit és sajgó vállával mit sem törődve, követte a bestiát.

- Egyre megy – mondta a nő, egyik kőről a másikra szökkenve. Neki könnyű, gondolta a férfi. – A folyó a város déli végén fekvő tóba ömlik, de kell lennie valahol feljáratnak.

Egészen lemerészkedtek a földalatti folyó partjára. A háborgó víz mellett találtak egy járható padkát, azon indultak el, lassan maguk mögött hagyva a könyvtárból még néhol leszűrődő utolsó fényeket is.

A démonnak nem okozott nehézséget a sötétség, Erlingnek annál inkább. Mikor a nőnek harmadszorra is meg kellett állnia, hogy bevárja, Erling más taktikához folyamodott. Elcsigázva kezdett neki az apró fénygömb megidézésének. Az eredmény nem lett valami látványos, de legalább használható volt.

- Tudja egyáltalán, hogy merre megy? – kérdezte, mikor utolérte a nőt. Az apró lebegő fénygömb sugarai színesre festették a nő hosszú tincseit. Erling biztos volt benne, hogy a bestia is megsérült, de nagyon jól tartotta magát. – Elárulja végre, mi történt? – Zárkózott fel teljesen.

- Felrobbantottam a titkos terem padlózatát. Sejtettem, hogy alattunk húzódik a város főcsatornája.

- Sejtette… - Erling bele se mert gondolni, mi történt volna velük, ha a nő téved. – Már majdnem elértük az ajtót. Nem kellett volna ilyen drasztikus megoldáshoz folyamodnia.

- Nyilvánvaló, hogy nem vette észre ellenfeleink legfőbb erősségét. – Vernine hangja nem volt gúnyos, de kioktató annál inkább.

- Világosítson fel! – morogta bosszúsan a férfi.

- Nem haltak meg. Az a kettő, akiket először vágtam le, nem sokkal a robbanás előtt tért magához. Ezek az alakok már több ezer éve halottak. A könyv korát tekintve lehetnek akár húszezer évesek is.

- Nagyszerű – A férfi nem nagyon tudott visszaemlékezni a zuhanás előtti pillanatokra. Vernine-t azonban kénytelen volt egyre jobban csodálni lélekjelenlétéért és gyors döntéseiért. Nem tudta ugyan, hogy ezek a tulajdonságok általánosak-e a démonoknál, vagy csak ebben a nőben voltak jelen, de nem is érdekelte különösebben.

- Ami pedig az útirányunkat illeti – folytatta a démon a maga nyugodt, halk hangján – a megérzéseimre hagyatkozom.

- A könyv sértetlen? – kérdezte nem sokkal utána, miközben átmásztak egy omladékhalmon.

- Amennyire meg tudtam állapítani igen. És a karperec is. Mit gondol, hasznát vesszük majd? – kérdezett vissza a férfi.

Elágazáshoz értek. Jobbról egy kisebb csatorna csatlakozott a főbarlanghoz. Vernine gondolkozás nélkül jobbra fordult, és a mellékágban folytatta útját, Erling pedig, bízva a démon ösztöneiben, követte.

- A címekből ítélve, szinte mindent megtudhatunk belőle. De legalább a kapuk bezárásához szükséges szertartást megemlítik benne.

- Akkor legalább nem szenvedtünk hiába. Remélem a kulcsra is sikerül rájönnöm. – A nő egy másodpercre hátrapillantott, és Erlingnek olyan érzése volt, mintha azt mondaná „ajánlom is”.

Egy ideig csendben haladtak. Itt már a víz zúgását sem lehetett hallani, ebben az ágban épphogy csak csordogált valami. A szagából ítélve még csak nem is víz volt.

Erling kis híján beleütközött a nőbe, mikor az hirtelen megtorpant.

- Vége – súgta a nő, szinte csak magának.

- Minek? – Erling oldalra hajolva szemét a sötétbe meresztette. Talán nem tudnak továbbmenni?

- Megszűnt a veszély. Ghlo biztonságban van… minket keres. – Vernine valahová a csatorna plafonja felé nézett, aztán se szó, se beszéd, sietve továbbindult. Erling alig tudta tartani vele a lépést. Ráadásul a bal válla is egyre jobban sajgott. Gyanította, hogy megsérülhetett valamelyik ín, vagy izom. Nyavalygásra azonban nem volt idő.

A járat egyre kanyargósabbá vált, és ahogy haladtak előre, úgy lett szűkebb és szűkebb.

- Feltehetek egy… személyes kérdést?- kérdezte óvatosan a nőt, de nem kapott választ. – Már tudja, hogy nem kötelessége a kishölggyel maradni. Miért szolgálja még mindig?

Tízpercnyi néma gyaloglás után végleg feladta a reményt, hogy valaha választ kap a kérdésére. Talán a nő maga sem tudta még a választ.

A felszínen már teljes sötétség lehetett, és Erling fénygömbje is egyre gyengült. Kénytelen volt jobb kezével kitapogatni a falat.

Ez már a harmadik fényvarázsa volt, mióta elindultak, s mikor kialudt, Erling bosszúsan kezdett volna neki egy új idézésének. Ám a varázsszavak végül nem hangzottak el. Egyszerre érezték meg a friss levegő illatát, és a férfi biztos volt benne, hogy az arcára hulló hideg kis cseppek havazást jelentenek.

A sötétben nem tudta megállapítani merre vannak, de még emlékezett, hogy egy vízzel teli teknő peremén egyensúlyoztak, mikor a fénygömb kialudt.

- Egy kút van felettünk – hallotta a démon hangját, és ahogy meresztette felfelé a szemét, hamarosan ő is meg tudta különböztetni a halványabb foltot a mély sötétségben.

Halk süvítő hangot hallott, mintha valaki egy fűzfavesszővel suhintana a levegőbe, majd valami csattant előttük a padlón.

- És már várnak ránk – jegyezte meg Vernine, és Erling esküdni mert volna rá, hogy mosolyog. Óvatosan előrenyúlt, és egy kötélhágcsót tapintott ki a sötétben. Vége volt hát a földalatti túrának. Egyáltalán nem bánta. A kellemetlen szag, a zaj és a fájdalom nem tartoztak a kedvenc esti szórakozásai közé.

A kötélen való felkapaszkodás nehezebben ment, mint gondolta. Bal karját alig tudta használni, és a kút is mélyebb volt, mint először gondolta.

Boldog volt, hogy senki nem látta őket. Igazi szégyenfolt volt a pályafutásán, hogy mindkétszer, mikor megcsúszott a démon támasztotta meg a lábát. Szánalmas.

A kút peremén egy erős kéz segítette át, és a varázsló rögtön felismerte a démonvadászt.

- Rémesen festesz cimbora, de legalább a fejed most nem világít – csapott a vállára barátilag a másik férfi. Erling a fogait összeszorítva tántorgott arrébb. Egy pillanattal később Yaba is átszökkent a káván. Első dolga volt, hogy gazdáját ellenőrizze.

Egyszer körbejárta, feltett neki néhány aggódó kérdést, majd mikor a lányt sértetlennek és egészségesnek ítélte, figyelmét a démonvadásznak és a lovainak szentelte.

- A következő utunknak már a kikötőbe kéne vezetnie – mondta határozottan, és mindannyian teljes szívből egyetértettek vele.

A rakpart felé tartva a holdfarkas röviden beszámolt a két katonáról és a vadász felbukkanásáról. Ravo Varian ugyan egyéb kérdésekre nem válaszolt, de Erling biztos volt benne, hogy a bestia már levonta a maga következtetéseit.

Menet közben ő maga lehajtott kétfiolányi fájdalomcsillapítót, hogy kibírja a hajóig.

Úgy tűnt, egy kicsivel közelebb kerültek a most már mindnyájukat érintő probléma megoldásához. A kérdés már csak az volt, mi legyen a következő lépés?