Holdfarkas

by Niphrendil

Holdfarkas, megközelítőleg, színezés nélkül ^^ Ha valaki azt mondja, olyan mint egy normális farkas, teljesen igaza van, de majd teszek fel színezett képet is :)

Tizedik fejezet

 Írta: Ringnar

Gazdám magára öltötte emberi formáját. Izgatottan szimatolt a levegőbe, hatalmas szemei az éjszaka minden fényét elnyelni látszottak.

Nem volt nehéz megtalálni az ember tartózkodási helyét. Kisugárzását ismertük már majdnem annyira, mint a sajátunkat. Minden életünknek része volt valamelyest. Ghlo kedvelte, és ez ritkaságnak számított. Nem kellett titkolózni sem, hiszen a férfi származása végett különleges volt, tudta és elfogadta, mik vagyunk.

Kauna Ghlo a dombtetőn lévő jegenyékkel és bükkössel övezett szerény erdei kúria felé indult. Elkaptam a vállát.

- Éjfél elmúlt. Ilyenkor már alszanak. Megvárhatnánk a reggelt.

- Arra semmi szűkség, Yaba! Galen örülni fog, hogy újra lát.

Hagytam, hogy előresiessen, fel a domboldalon, végig az ösvényen. Komótosan ballagtam utána. Mire a bejárathoz értem, már harmadszorra dörömbölt.

Bizonytalan kaparászás jött belülről, majd kinyílt az ajtó. Zavart szempár hunyorgott ránk a sötét előszobából.

- Segíthetek? - Galen állt előttünk kócosan, gyűrött arcát a kezében tartott pislákoló lámpás fénye világította meg. Fiatal volt még és majd kicsattant az egészségtől és életerőtől.

Sosem kedveltem a fiút különösebben, de most jól esett látni őt, érezni a vidám, kiegyensúlyozott lényét. Régi, kedves ismerős volt ebben a kicsavart világban.

Gazdám közelebb lépett, a gyertyaláng arannyal körvonalazta sötét alakját. Az imbolygó fényben piciny termetére magam is rácsodálkoztam. Sosem láttam még ennyire aprónak, törékenynek.

- Megismersz, Galen? - A férfi értetlenül pislogott, hosszan, szótlanul. Kutatott emlékezetében.

- Sajnálom, de nem emlékszem, hogy találkoztunk volna... - Mindig barátságos arca ekkor sem volt gyanakvó. Ezt én mindig végtelenül csodáltam benne, ugyanakkor ez tette ellenszenvessé is. Idegesített a naiv közvetlensége, a buzgó jóindulata.

Hím létére annyira érzelmes és nem is tudom... Valahogy zavart a nyájas simulékonysága. És a zöld szemei. Zöld szeműekben nem szabad bízni!

Ellenben kedveltem benne, hogy erős érzelmei mellett is mindig meg tudta őrizni higgadtságát. Logikusan gondolkozott, mindenre ésszerű magyarázatot keresett. Érdekelte, mi rejtőzik a dolgok mögött, gyakran kutatott, ezért kerültünk valamennyire közel egymáshoz. Gyakran fordultunk egymáshoz információszerzés céljából, néha még beszélgettünk is. Leginkább a gyógynövényeiről, nagyon ritkán egyéb dolgokról.

Ez is rá vallott, hálóruhában, az éjszaka közepén ajtót nyitni, aztán kellemetlenül érezni magad, amiért nem tudsz a kedvére tenni egy idegennek.

Hűvös van kint, ha gondolják, jöjjenek be! Itt nyugodtabban beszélgethetünk! Biztos egy kis segítséggel beugrik, honnan az ismeretség!

Gyertyáját magasba emelte, hogy engem is szemrevételezzen. Arca egyszerre felderült.

- Te vagy az, Yaba? Nahát, micsoda meglepetés! Nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk. Isten hozott! - Kitárta az ajtót, hozzám sietett, hogy kezet nyújtson, és őszinte örömében megrázza az enyémet. Idétlen szokás nála.

- Jó újra látni! Semmit nem változtál! Hogyhogy itt vagy? Azt hittem, hazatértél! Új társat kaptál? Ő is holdfarkas, ugye? - Kedvesen gazdám felé fordult. - Bocsáss meg, általában megérzem az ilyesmit.

Mielőtt a lány felocsúdhatott volna meglepetéséből, Galen neki is megragadta a kezét és megrázta.

- Ezek szerint te vagy Yaba új társa. Nagyon örülök a találkozásnak! Galen Gaveren vagyok.

A bemutatkozás a másik fél részéről elmaradt, aminek eredményeként kínos csend támadt. Gazdám arckifejezését sosem fogom elfelejteni.

Arra jutottam, elég is volt ennyi. Inkább elnéztem a jelenet mellett. Inkább nem vártam meg, hogy színre lépjen a bejárati ajtó felé igyekvő személy, hisz mikor megvizsgáltam az illetőt, váratlan kellemetlenséget véltem felfedezni. Napnál is világosabb volt, nem szeretnék tovább részt venni a beszélgetésben.

- Akkor rám itt már nincs is szükség, magatokra hagylak titeket! A forrásnál leszek...

Azzal sarkon fordultam és elsétáltam a domboldalon a fák közé. A csípős szél még illatokat és hangokat hozott felém, így szinte láttam magam előtt, amikor a pokrócba burkolózott alak megjelent az ajtóban.

*          *          *

A holdfény remegett a hullámokon. Ujjaimmal lassan megérintettem a víztükröt, figyeltem a fény játékát a fekete víz felületén, végül visszacsobbant kezem a víz alá. Fejem hátra hajtottam egy mohás kőre, s hallgattam az éjszaka csendjét, élveztem a hullámok ringatását. A meleg forrás vízében ülve áztattam testem, kardom kartávolságban feküdt a földön.

Az elmúlt órák eseményei jártak az eszemben.

Milyen érdekes, hogy a férfi mindig emlékezett Kaunára. Félvér volt, részben örökölte a lidércek halhatatlanságát, részben az emberi sors, a természetes halál is helyt kapott az életében. Míg nekünk, örökéletűeknek betegség, öregség nem árthat, csupán az erőszak, addig egy félvér elmúlik idővel, ám újra megszületik, holdfarkasoktól eltérően, ők akárhányszor, mindig egy teljes emberöltőnyire.

Nem szükségszerűen hozzák magukkal az emlékeiket. Ő, Galen viszont ragaszkodott a holdfarkashoz. Öröm volt őket együtt látni. A kedves természete Ghlot is visszafogta valamennyire, és olyankor én is sokkal szabadabb és gondtalanabb lehettem. Úgy látszik, itt megtört a varázs. A lelkem mélyén csodálkoztam volna, ha nem így történik.

Madár szállt egy közeli bükkfa ágára, harsányan felrikoltott, hangját elragadta a szél és messzire vitte.

Valószínűleg Ghlo már elkószált valamerre. Nem sajnáltam, hogy nem voltam vele, biztosan dühöngött. De majd megnyugszik, és végre a hazajutásra koncentrálunk. Jó lett volna hamar kitalálni valamit, mielőtt vízilidércünk újra felbukkan társaival, vagy a démonvadász beváltja ígéretét, és felkeres minket. Nem kételkedtem a fenyegetésének igazában. Ha még nem is tudta, hová indultunk, hamarosan kideríti. Ha pedig ez megtörténik, nos… reméltem nekem is elmondja, hová tartunk, mert én még nem sejtettem.

A holdfarkas nem vette túlzottan komolyan az alakot, de nekem nem szokásom kétszer ugyanabba a hibába esni. Szerencsére nem volt komolyabb dolgunk a vadászokkal, mivel mindig kerültem a feltűnést és mágiát sem használtam. A második életünkben való összeütközést leszámítva békén hagytak.

Akkor egyértelműen fölényben voltam, abban a világban otthonosan mozogtam, a vadászok pedig átlagosak voltak. Ez a férfi viszont másnak tűnt. Egy farkas ezt nem érzi, ők sok mindent látnak, hallanak és szimatolnak, de nem érzékelik azt, amit egy démon. Éreztem, mennyire erős, mekkora veszélyt jelenthet. Sőt, megtudtam, hogy a démonvadászok szövetsége is megerősödött. Az egyre több kósza lélektől meg akarták tisztítani a világot. A Vak Hold szövetségesre talált, hogy kinek személyében, még titok volt. Már csak azt kellett megtudnom, kinek érdeke eltüntetni minket a világról. Az illető hatalmas természetfeletti erővel rendelkezhetett. Én viszont arra a következtetésre jutottam, hogy az árnyvilágból való. De mi hajtja? Bosszúvágy, élvezet, unalom? A bestiákból mindent kinéztem volna. Lehetségesnek találtam, hogy csak bizonyos démonok ellen irányult ez a megkülönböztetett figyelem. Vajon milyen logika szerint haladtak? Legerősebbtől a gyengébbekig? Minden esetre az biztos, ha nem kószált volna egy nálamnál sokkal vonzóbb préda a közelben, igen szorult helyzetbe kerültünk volna...

Vajon ki lehet az a démon, aki ennyi erővel rendelkezik? Ott lehetett a közelben, de mégsem éreztem. Ő is kísérő? Nem létezik olyan kísérő, aki ennyivel erősebb nálam! Kivéve, ha katona. Végül is egy kifejlett farkas a társa, ésszerű magyarázat. Talán engem keres, morfondíroztam. Végül csak értem jönnek? Nem feledkeznek meg rólam? Így legalább mindenre fény derülne. A kétségekkel teli várakozásnál nem volt rosszabb.

Nagy levegőt vettem és lemerültem a víz alá, s akár egy gyereknek, az a megnyugtató érzésem támad, ezzel elmenekültem a problémák elől. A fürdőzésnél nincs jobb a világon! Lassan engedtem ki a levegőt, majd hirtelen felültem. Kezem a kardom markolatán. Nem mozdultam, hátha nem vesznek észre. Mindannyiunknak jobb lett volna elkerülni az összeütközést. Nem akartam kikelni a vízből.

Hosszú percek teltek el, körülöttem sűrűsödött a mozgolódás. Öten próbáltak bekeríteni. A létszámfölényükhöz képest borzasztóan körülményesek voltak, pedig csak egy éjszakai fürdőzőnek láthattak. Egyszerű útonállók voltak. Ha tízszer ennyien lettek volna is, esélytelenek ellenem. Persze ezt ők nem tudhatták. Szinte szántam őket.

- Felesleges erőlködnötök, nem éri meg. Hagyjatok békén! – Tudtam, hogy halk szavaim eljutottak hozzájuk. A motozás abbamaradt, végül nyíltan előjöttek a tisztásra.

Fegyveres, rossz külsejű banditák voltak. Minden korban, helyen találkozni hasonlókkal. Néha az volt az érzésem, a söpredékek is folyton újjászületnek, hogy a világban kísértsenek. Nem emlékezve előző életükre, így folyton ismétlik önmagukat, ugyanaz a sorsuk. Untam már ezt a játékot, annyiszor belekényszerítettek.

- Ne moccanj! Lökd ide a fegyvered! - vakkantott vélhetően a vezetőjük, és felém indult.

Tényleg nem szívesen keltem ki a vízből. Nem akartam felesleges vérontást…

*          *          *

Négykézláb hátrált előlem az utoljára sorra kerülő támadóm.

Vizes, hanyagul magamra vetett köpenyem suhogott, hajtincseim rettenetes polipkarokként hullámzottak amint fenyegetőn elé léptem. Rémült szemeiben láttam tükröződni föléje tornyosuló sötét alakom. A szörnyeteg, ahogy az emberek látnak. A valódi természetem.

Egy lendületes mozdulattal megtisztítottam a kardom és visszacsúsztattam hüvelyébe.

A szerencsétlen, még mindig bénultan, döbbent rettegéssel bámult.

Ebben a hosszú pillanatban lépett a tisztásra gazdám. Meglehetősen pocsék hangulatban volt, dühödten, megvetéssel mérte fel a helyzetet.

- Nyomorultak! Mit művelsz Yaba? Mire vársz?

Kihúztam magam, kezem továbbra is kardomon pihentetve a lány felé fordultam, és dacos nyugalommal néztem óriási zöld szemeibe.

A bandita végre magához tért, felpattant és ügyetlenkedve elrohant. Hallottam, ahogy szörnyetegnek nevez, messzebb már kiabálni is mert. Ghlo fogai rám villantak, akárha farkas alakban lett volna.

- Te megőrültél? Nincs elég bajunk, még engeded ezt elfutni? Ránk csődíti az egész falut! Hát már neked is elment az eszed?!

Láttam, még sok mindent mondana, de csak állt összeszorított fogakkal, majd elviharzott. Álldogáltam tétován, majd feltekintettem a holdra.

- Adj erőt hozzá, hisz a te gyermeked!

Rendet tettem, összeszedtem magam és elindultam a holdfarkas nyomában. Hálát adtam az égnek, hogy már virradt.

Kilencedik fejezet

Írta: Niphrendil

A lemenő nap sugarai vörösre festették a takarómat. Ez a meleg, barátságos ragyogás ébresztett fel. Még nem volt egészen este, de valami felkeltett. Egy érzés… nem egy illat.
Nem is egy, hanem valójában két egymástól erősen elkülönülő, karakteres illatfoszlány fészkelte be magát az orromba.
Az egyik - bárhol és bármikor felismerném - olyan boldogsággal tölt el, hogy magam is meglepődöm. Lágy illat, fűszerek és gyógyfüvek enyhe aromájával. Galen…
Nem lehet a véletlen műve, hogy ilyen hamar összeakadunk. Itt lenne a faluban? Vagy valahol távolabb, elvonulva az emberektől? Mindig szeretett elvonulni, egy kis faházba, vagy lakhatóvá tett barlangba. Vajon most hogy néz ki? Emlékszem, mikor először találkoztunk nagyon meglepett. Ő az egyetlen ember, aki elsőre tudta, hogy mik vagyunk. Még ő maga is képtelen volt megmondani, hogy honnan ez a tudás. Egyszerűen csak érezte, látta. Minden életben megtalált, és együtt volt velem, annak ellenére is, hogy én soha nem tudtam azt a fajta melegséget viszonozni, amit ő adott nekem. Körbeölelt a szeretetével, rajongásával. Ha Yaba volt a biztonság, és az acél, akkor Galen a szeretet és a gyengédség. Először magas volt, és sötét hajú. Erős, de jámbor. Vajon most milyen? Ebben az új testben is meg fog ismerni?

E gondolattól hajtva ugrottam ki az ágyból, és álltam a mosdótál fölötti kis, repedezett tükör elé. Valami hasonlóságot kerestem, a régi arcom, és a mostani közt. Egy anyajegyet, ráncot, szempillát, vagy bármit… de hiába. Menthetetlenül más lettem. Az arcom élesebb vonású, állkapcsom szélesebb, és kevésbé lágy. Homlokom alacsonyabb, szám egészen keskeny, vértelen. És azok a hatalmas szemek uralkodtak ezen a szinte már kisfiús arcon. Ellentmondás. Gyönyörű, nőies szemek, hosszú pillákkal, lebilincselő színekkel, és ez a szikár, gyerekes arc. Ez nem én vagyok! Semmi nem illik hozzám ebből.
Dühösen haraptam alsó ajkamba, hogy legalább valami színe legyen, és elkeseredve idéztem fel magamban régi énemet.
Melankolikus színek, hosszú melegbarna haj, álmatag szürke szemek. Ovális arc, sima bőr, és magas homlok. Galen soha nem fog így megismerni!
De én megtalálhattam őt. Az illata elvezethetett hozzá.

Viszont ott volt az a másik illat is. Erőszakos, kesernyés, férfias illat. Szavak jutottak róla eszembe. Csapda, veszély, menekülés… Egyetlen egyszer éreztem hasonlót. Egy ember jelenlétében, de nem emlékeztem rá. Még a második életünkben lehetett.
Töprengve cseréltem le ingemet arra a vékony ruhadarabra, ami az ébredésemkor volt rajtam. Három napig hordtam ugyanazt, és ez egy idő után megviselt. Majd Yabának gondja lesz a tisztaságra, gondoltam.
Kiléptem a szobából, és elindultam az ivó felé, abban a reményben, hogy ott meglelem testőrömet. Már lemenőben volt a nap, így a közelben kellett lennie valahol.

Mikor leértem a földszinti folyosóra, szinte mellbevágott a felismerés, hogy korai ébredésem egyik oka, alig pár lépéssel odébb, egy keskeny faajtó mögött rejtőzik. Óvatosan pásztáztam végig a félhomályos folyosót, ami az istálló, a pince és az olcsó szobák felé vezetett.
Tudtam, hogy Yabát kéne megkeresnem, de nem bírtam ellenállni a kíváncsiságomnak. Nem emlékeztem ennek az illatnak a forrására. Ha látnám azt az embert, nyilván könnyebb lenne, morfondíroztam. Mielőtt komolyabban elgondolkozhattam volna döntésem helyességéről, már el is indultam az ajtó felé. Azoknak az illatoknak, amik élesen elkülönültek a többi élőlényétől mindig valami jelentésük volt. Közük volt hozzánk, ezért volt rájuk annyira érzékeny az orrom. Már esteledett, így egyre élesedett a szaglásom, nem volt csoda hát, hogy felébresztett.

Az ajtótól egy lépésnyire álltam meg, és lélegzetvisszafojtva füleltem. A túloldalon motozás hallatszott, egy-két nehéz lépés, aztán csend. Be nem nyithattam csak úgy, így nem volt más választásom, mint előhívni a holdfarkas képességeit.
Körülkémleltem a folyosón, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy egyelőre senki nem kíván erre tévedni, megálltam a folyosó közepén. Izmaimat ellazítottam, kezeim tétlenül lógtak testem mellett. Arra az apró, elenyésző bizsergésre próbáltam koncentrálni, amit az előtűnő hold hozott magával. A nap haldokló sugarai még így is túl erősek voltak. Szabad szemmel még nem is lehetett látni a holdat, de már ott volt. Egy farkas érzékei felfedezhették, és ez a kevés erő is elegendő volt akkor.

Lábam automatikusan mozdult. Egy könnyed lépés oldalra és kezeim a fejem fölé lendültek. Ujjaimmal lágyan, apró jeleket rajzoltam a levegőbe. Mozgásom a tenger szeszélyes, de mégis harmonikus hullámzására hasonlított. Hangtalanul táncoltam az öreg padlódeszkákon. Édes bizsergés kúszott végig megfeszülő, és elernyedő izmaimon. Szemeim csukva, tincseim végigsöpörtek álmodó arcomon. Lelki szemeim lassan feltárultak, és a világ felé fordultak.

A hold mindent látó szemei elől, senki nem bújhatott el, még a férfi sem az ajtó túloldalán. Legalábbis így kellett volna lennie, de a helyiségben senkit nem láttam, csak néhány különös holmit az ablak párkányán. Az egyik, mintha valami füstölőféle lett volna, mellette acélszimbólum hevert, rajta ismeretlen rúnák. Minél közelebbről vizsgáltam azonban, annál ismerősebbnek tűnt. Bántón ismerősnek. Mintha minden áldott nap láttam volna őket, valamin… vagy valakin. Rossz érzés volt. A szobában egy másik ajtó… tárva nyitva állt.

És ekkor mindent megértettem. Nemcsak a jeleket ismertem, de magát a szimbólumot is. Már az illatot is be tudtam azonosítani.
Mozdulataimnak vége szakadt, lelki szemem lecsukódtak, a valódiak pedig újra kinyíltak.
Egy vadász. Én és Yaba egyszer találkoztunk csupán vadásszal, és testőröm kis híján csapdába esett. Rájuk vadásznak. Vannak olyan emberek, akik nem képesek elviselni a démonok jelenlétét a világukban. Ördöginek, gonosznak hiszik őket, és vadásznak rájuk.
Én pedig nem láthattam őt, mert a szimbólum, a „vak hold” jele eltakarta előlem. Ez a mágikus jel, elvakította a holdfarkasok lelki szemeit, befogta a füleit. Egyedül a szaglásunkat nem tudta eltompítani.

Meg kellett keresnem Yabát! Az egész falu egy csapda volt. El kellett hagynunk minél előbb!
Sietve indultam volna az ivó felé, de ahogy megpördültem egy tagbaszakadt alak állta el az utamat.
Mélyen ülő, kávébarna szemek méregettek gyanakodva. Két fejjel magasabb volt nálam, olyan magas lehetett, mint a démonom. Ott lehetett egy ideje és én még csak észre sem vettem.
Enyhén meglepettnek látszott, de az állán megfeszülő izmok, és a rezzenéstelen tekintet nem hagyott kétséget afelől, hogy mit gondol. Láthatott táncolni. És körüllengte az emlékezetes, idegeket borzoló illat. Hát persze… a nyitott ajtó. Ostoba vagyok, korholtam magam gondolatban.

Arca hirtelen ellágyult, ahogy elmosolyodott.
- Eltévedtél? – Hangja egészen mélyen csengett, és nyoma sem volt benne az arcán tükröződő könnyedségnek. Démonvadász… Átkozott a fajtájuk!
Most az egyszer nem kívántam, hogy Yaba ott legyen. A nap egyre csak gyengült, az én erőm pedig növekedett. Meg kéne támadnom? Nem volt ott senki. De ha csak a véletlen műve volt, hogy ebben a fogadóba került, és nem is tudott rólunk, akkor a többi démonvadász rögtön tudni fogja, hogy valami baj történt. Ezek az átkozottak állandó összeköttetésben álltak egymással. Mikor a második életünkben nagy nehezen elintéztük azt a vadászt, utána két évig kellett bujkálnunk a felbőszült társai elől, míg fel nem adták.

Hirtelen léptem hátra, ahogy kissé előre hajolt. Ebből a távolságból tisztán láthattam a legapróbb ráncokat is az arcán. Minden egyes milliméter kirajzolódott. A borostás, előreugró áll, a sűrű szemöldök minden szála. Haja nedvesen csillogott. Így vizesen sötétnek tetszett, de szárazon, akár világos is lehetett. Ingujjban volt, nyakában vizes kendő, bőrén vízcseppek csillogtak.
- Először azt hittem az istállóban dolgozol, mint lovászfiú. – Újra elmosolyodott – Már amennyire egy ilyen gyereklány lehet lovászfiú. De most már úgy gondolom, inkább tolvaj vagy, aki épp ez én szobámba akart beosonni.
Éreztem, hogy izmaim erővel telnek meg. Legalább negyvenszer erősebb voltam, mint amilyennek a külsőm alapján gondolnának.
- Nem fázol egy ilyen kis lenge ruhában? Talán éhezel, és pénz kéne?
Játszott velem. A szemén látszott, hogy pontosan tudja, mi vagyok. Nem akart elengedni. Provokált. Csak Yaba ne jelenjen meg, fohászkodtam magamban. Akkor végünk.

Végül úgy döntöttem, kerüljön bármibe, nem támadom meg. Menekülési útvonalat kerestem, de széles vállaival szinte teljesen kitöltötte a szűk teret. Csak az istálló felé mehettem volna. Na de hátat fordítani az ellenségnek… a legrosszabb ötlet, ami csak megfordulhatott a fejemben.
- A fogadós lánya vagyok… uram - Azt hiszem én is mosolyogtam, de nem tudtam hogy fest ez kívülről. Mély lélegzetet vettem, és lassan hátat fordítottam neki, és nyugodt léptekkel a folyosó vége felé indultam. Yaba egyszer rég azt mondta, híres lehetnék a veszélyes döntéseimről.

A hangja sajnos megtorpanásra késztetett. Nem gondoltam volna, hogy nyilvános helyen kezd el ilyesmiről beszélni.
- Nem vagy te már annyira kölyök, mint elsőre gondoltam. Hol van az árnyékod? – Közelített felém, így újra megfordultam. Kezeimet ökölbe szorítottam, és éreztem, hogy a hold által izmaimba pumpált erő a tenyerembe összpontosul.
- Ha lenne benned belátás, már nem lennél itt – Szinte suttogva szóltam hozzá, újabb mosolyra késztetve, de ezúttal mindenféle vidámság nélkül. Elégedett, majdhogynem győzedelmes kifejezés ült az arcán. – Esteledik. Nincs esélyed…
- Okosabb vagy te ennél kölyök. Tudod, hogy soha nem szabadulnál tőlünk. De nem kell félned, egyelőre. Nem azért vagyok itt, amiért gondolod.
A szemöldököm önkéntelenül is az ég felé szökött. Szórakozik velem?
- Keresek valakit. Nem fogsz meglepődni, ha azt mondom, az illető egy démon. Jó nagy bajba kerülhettetek a hágón kisfarkas, ha a szele még engem is elért. De te nőstény farkas vagy, tehát a bestiád is nőnemű. Én egy hímet üldözök, ráadásul egy kifejlett farkas a társa.

A sötét szemek nem eresztettek, csak bámult rám, miközben nyugodtan, egyenletesen beszélt. Mintha láncot kötött volna a nyakam köré, nem bírtam elfordítani a fejem. Szemem sarkából láttam, hogy a nyakában ugyanaz a szimbólum lóg, ami az ablakpárkányán is hevert. Omlana porrá az összes ilyen alak!
- Tetszik? – érintette meg az ujjaival a függőt. Láttam, hogy magában nevet. – Azt hittem, hogy a varázslat, amit éreztem a hágón az én áldozatom műve, de így sem rossz. Két legyet egy csapásra. Most nem esünk egymásnak, de nem juttok messzire, ezt garantálom.

Csak egy fél mozdulat. Csak egy ütést kéne mérnem a mellkasára, vagy a nyakára. Olyan közel van, vágyódtam gondolatban. De ott volt a többi. Mind a nyakunkban lihegett volna. Nem lett volna egy perc nyugtunk se, és még a lidérc is a közelben lehetett. Kezem már remegett, olyan erősen szorítottam ökölbe. Egy ember ujjai el is roppantak volna.
- Menj és üldözd a korábbi áldozatodat, ha nem akarsz elpusztulni! – tanácsoltam neki zordan, elérve, hogy ő is elkomoruljon. Egészen a arcomig hajolt, és úgy súgta a szavakat.
- Most elmegyek, de nem lesz még egyszer alkalmad körülöttem szaglászni kölyök. Nem csak a démonok elpusztításának módját ismerjük, de nekem elhiheted, hogy egy ereje teljében lévő farkas gyengepontjait is ismerjük.

Egy pillanat alatt hagyott ott. Tincseim meglebbentek a bevágódó ajtó okozta léghuzattól. Szívem hevesen kalimpált. Tudtam, hogy meg tudják ölni a farkasokat. Talán egy démont elpusztítani nehezebb is volt, mint egy holdfarkast, de… általában a farkast nem szokták bántani.
Fogcsikorgatva rontottam be az ivóba, és szinte azonnal kiszúrtam Yabát. Meghűlt bennem a vér. Egy hajszálon múlt, hogy elkerülték egymást.
Démonom felállt, de ügyet sem vetettem rá, hanem egyenesen a kijárat felé indultam. Arcát a csuklyája mögé rejtve követett a szabadba. Kimentünk hát, egészen az istálló mögé.

A szalmakötegek, és takarmányos hordók közt végre kiengedhettem dühömet. Szétzúztam egy-két fa alkalmatosságot, mire lehiggadtam. Mikor végre teljesen kiállt a görcs a karomból, csak akkor fordultam a nyugodtan várakozó démon felé.
- Találkoztál a Démonvadásszal? – szegeztem neki a kérdést. Nem lepett meg, hogy nyugodt marad. Érezhette a veszélyt. Talán ki is szúrta már a fickót. De mivel a jellegzetes szagokra csak én voltam ilyen érzékeny, ezért ő csak az ösztöneire hagyatkozhatott, na meg a sosem használt mágikus képességeire.
- Ha valóban van itt egy, akkor tudom ki az.

- A hágón történteket érezte meg. Követni fog minket. Megfenyegetni egy farkast, megőrült teljesen…

Yaba egy pillanat alatt termett mellettem.
- Beszéltél vele?
Hangja hideg volt és kimért. Mindig ilyen lett, ha addig történt valami, míg távol volt.
- Igen… és azért nem szólítottalak, mert nem rám vadászik. De még csak nem is rád… - Itt elhalt a hangom. A nagy feszültség miatt mehetett ki a fejemből.
- Yaba… - Döbbenten huppantam le egy zabos zsákra. Felnéztem a tekergőző tincsektől körbeölelt arcra. – Van itt egy másik holdfarkas. A vadász azt mondta, a közelben van egy felnőtt farkas, démon kísérővel.

Sosem találkoztam magamfajtával, mióta az emberek világában kerültem. Voltak emlékeim Ueráról, és a saját falkámról, de csak egészen kicsi kölyök koromból. Emlékeztem apámra, a hatalmas fekete farkasra, és anyámra, a falka legkecsesebb tagjára. A többire csak elmosódottan. A testvéreim valószínűleg már mind hazatértek. Lejárt a négy életük, és most a falkával vannak. A bátyám talán majd átveszi a falka irányítását, ha apám meghal…
Egy farkas itt a közelben… Vajon találkoznom kéne vele? Talán ha Galent összeszedtük, megkereshetnénk őket. Yaba biztosan képes lenne megtalálni azt a másik bestiát. De mit kezdenénk velük? Kíváncsi voltam, de talán jobb lenne békén hagynánk őket.

- Ha igaz is, nincs értelme megkeresnünk őket – szólalt meg démonom. Próbáltam kifürkészni, mit gondolhat, de innen lentről csak a sima, rezzenéstelen arcot láttam a rúnákkal, és a két sebhellyel. Talán nem akart a másik bestiával összefutni?
- Miattad… vagy miattam? – Nem válaszolt kapásból. Elfordult, és az istálló egyik oszlopának támaszkodott. Ujjai a fekete varjúval játszottak, ívkardja markolatán.
- Nem vonz? Még sosem láttunk itt bestiát. És ő férfi, ahogy a farkas is. Egyáltalán nem vagy rá kíváncsi? – Hallgatása mindennél többet mondott. Nem érdekelte. Talán ez náluk nem így működik. A holdfarkasoknál nem sokszor találkozik a magamfajta, felnőtt férfival. Apámon kívül nem is emlékeztem egyre sem.
- Még kölyök vagy csak. Nem zavarhatsz egy harcost, egy kifejlett holdfarkast. – Felhős szemei felém fordultak, és mint máskor, most sem bírtam sokáig a tekintetét.
- Akkor másfelé megyünk! Galen itt van a közelben. Érzem. Bármikor megtalálnám. Hozzá megyünk. – Magamban elmosolyodtam a gondolatra, hogy legalább ez az egy dolog biztos az életemben.
- Majd együtt kitaláljuk, hogy mehetek haza Uerába. Talán a vadászt is sikerül leráznunk. A holmim a szobában maradt. A falu északi végében foglak várni.
Megvártam míg Yaba csendes közönnyel visszatért a fogadóba, én pedig sietve elindultam. Mellettem elhallgattak a kutyák, és minden egyéb állat behúzódott valahová. Csak a macskafélék fújtak rám a háztetőkről, kerítésekről. Csizmám a már fagyott havat törte.

Egyszerű kis faluban voltunk. Egy vagy két utcája volt legfeljebb. Egyforma kerítések, egyforma kőből épült házak. Az ablakokban viaszmécs világított. A fészerekben, udvarokban egerek és más apróságok motoztak. A házak mögül az őrség kiáltásait hozta a szél. Parasztok voltak mind. Nincs sok mindenük, de ahhoz épp elég, hogy boldogan éljék le egyszerű életüket. Foggal körömmel védték kis birodalmukat minden valós és képzelt ellenségtől. Ha ilyesmit láttam, mindig mosolyognom kellett. Annyira egyszerűek voltak. Lassan muszáj lesz kiderítenem, hogy mennyi idő telt el a halálom óta. Reménykedtem, hogy Galen majd mindent elmond.
Kellemes érzés borzongatott meg. Azt mondanám izgalom. Talán a vadásszal történt incidens utóhatása, de azt sem tagadhattam, hogy majd megölt a kíváncsiság Galen miatt.

A fogadó fényei hamar elhalványodtak mögöttem. A házak is megritkultak. Itt már csak raktárak, és egy-egy karám volt. A faluból kivezető hófedte földút se volt több egy keréknyomnál. Errefelé nem sokat járhattak az emberek. A hegy lábánál hatalmas erdőségek húzódtak. Itt már nem az ember volt az úr. Egy lélek sem lakott erre, kivéve persze Galent.
Fátyolszerű felhő takarta el a holdat, hogy aztán újra láthatóvá váljék. A falu végét jelző rozzant fapalánkhoz léptem, és lesöpörve róla a havat, felültem rá.
Démonom nem siette el az indulást. Lehet, hogy még ő is megnézte magának a vadászt egyszer, legalább távolról?
Kezem elgondolkodva simította az érdes fadeszkát, fejemet hátrahajtottam, és belebámultam a már majdnem teljes holdba. Az érzés, ahhoz hasonló volt, mint mikor az ember jéghideg forrásvizet locsol az arcára. Felfrissített, végigcsorgott rajtam, beleitta magát a bőrömbe. Ha lehunytam a szemem, akkor is tisztán láttam magam felett.

Felsóhajtottam, és a falu felé fordítottam figyelmemet.
Már azon kezdtem töprengeni, hogy visszainduljak-e érte, mikor megláttam az oly ismerős, magas, karcsú alakot. Karján a bunda, vállán a csomagunk.
A bundát a vállamra terítette, és egy intéssel eltüntette a nyomainkat a hóban.
Minden megvolt az induláshoz, valami mégis visszatartott.

Tökéletes összhangban fordultunk a raktárházak tövéből felénk nyújtózó ösvény felé. A hóban egy alacsony, rongyos alak botorkált. Teste szinte gőzölgött a hidegben, mint valami vadállatnak. Nem tűnt veszélyesnek, és mire hozzánk ér, már mindent tudunk róla. Ember volt, úgy a hatvanas évei végén járhatott, jobb lábára sántított és fogainak fele hiányzott. Úgy vigyorgott ránk, mint kisgyermek a cukrozott almára. A belőle áradó tömény alkoholszag teljesen eltompította a szaglásomat. Ez a paraszt meglehetősen ittas volt…

Kérdőn pillantottam Yabára, de a konokul összepréselt ajkain kívül nem láttam belőle semmit.
Émelyített az alkohol szaga, mégis újra a férfi felé fordultam, aki láthatólag minket keresett.
Megállt előttünk pár lépéssel, és boldog vigyorral az arcán, gurgulázó hangon beszélni kezdett.
- E…elkaplak tite…titeket! – Yaba megmoccant ugyan, de nem tett semmit. Erre most mit kéne reagálnom? A kocsma elég messze volt innen. Véletlenül biztosan nem került ide.
- Tudom ám hová m…me…mentek fattyú! Nyomotokban vagyok! – Egy csuklásroham elhallgattatta az öreget, és végül már csak annyit lehelt felénk: - Kutyák!
Volt egy olyan érzésem, hogy testőröm hangtalanul, magában nevet, már ha képes ilyesmire. Én is nehezen álltam meg, hogy ne mosolyogjak. A bácsi köhögött egy sort, hajladozott a hidegben, mint egy kiszáradt bokor. Meglepetésünkre, mielőtt elcsoszogott volnana, Yaba keze után kapott, és egy fecnit gyömöszölt ujjai közé.
- Az istenek áldják meg az urat… - Nem tudta befejezni testőröm dicsőítését, mert már a hóban feküdt. Démonom alaposan visszafogta magát, és csak aprót taszított rajta. Az idegen, saját rongyaitól botladozva hátrált előlünk.
- Na nem k…kell azé mingyá… megyek én. – Végül alulmaradtam a vonásaimmal való küzdelemben, és torz félmosoly csúfította el arcomat. Az emberek annyira szánalmasak.
Még hallottam, ahogy távoztában bizonygatta, hogy elkap minket, megöl, és kibelez.

Yaba egy pillantást vetett a cetlire, majd undorodva elhajítja a hóba.
- Vak hold – súgta, és a fák felé indult. Még mindig grimaszolva követtem, de az agyam már máson járt. Vadászunk jelleme ellentmondásokba ütközött. Ezzel nem tud ránk ijeszteni. Lefizetni egy részeg öregapót, hogy adjon át nekünk egy ilyen üzenetet…
Minél többet gondolkodtam rajta, annál szánandóbbnak és gyerekesebbnek tűnt, és egyre jobban felbosszantott.
Yaba pedig csak egykedvűen sétált előttem a havon.

Tudja hova megyünk… mi az hogy tudja hova megyünk? Nem tudhat Galenről! Ueráról pedig mégúgy sem. Lehet hogy a részeg nem is azt mondta, amit kellett volna. De a vak hold…ááá. Üvölteni tudtam volna.
Sietve felzárkóztam Yaba mellé, és köpenyének szélárnyékában folytattam utam a rengeteg felé.
Talán itt nyomunkat veszti. Ha pedig nem… a szaga mindig el fogja árulni…

Nyolcadik fejezet

írta: Ringnar

Berúgtam a korhadt faajtót, terhemmel sietve behátráltam a szobába. Az apró kunyhóban alig volt melegebb, mint a szabadban, de végre szélvédett helyen voltunk, s a süketítő süvítés csak halk, távoli zúgássá tompult.

Néhány lépéssel átszeltem a szobát és az ágyra fektettem gazdámat. Lefejtettem róla az ázott göncöket, és a rögtönzött kötést sebéről. Szerencsére nem ért fontosabb szervet a penge, időben meg tudtam állítani a szablyám. Vagyis legalább nem sokat késtem... De ilyen hatalmas méretű baklövésnél, mindegy is, minek nevezzük. A szerény körülményekhez képest elláttam, bekötöztem a sebeket - csupán a köpenyem zsebében lapuló orvosságokkal, kötszerekkel ügyeskedhettem-, annyira kimerültem, hogy még a sötétben való látásra sem voltam képes, s hajam is lucskosan, élettelenül lógott.

Szörnyű vereség volt! Csak egy hajszálon múlt, hogy ott maradjunk mindketten. Ráadásul majdhogynem én öltem meg a saját gazdám! A haszontalan, megbízhatatlan Yaba katasztrofálisan szerepelt! Most mit fog rólam gondolni a farkas?

Lélekáthelyezést alkalmaztam, annak ellenére, hogy megfogadtam, nem élek komolyabb varázslattal. Sosem gondoltam, hogy egyszer erre kényszerülök. De nem tehettem mást, hirtelen nem jutott eszembe semmi jobb. Higgadtnak kellett volna maradnom, de megijedtem és elbizonytalanodtam.

Gyakorlott, csontos kezeim a sötétben, mint két vénséges, aszott pók, fürgén motoztak, hamar végeztem a kötözéssel. Ennyit tehettem érte. Figyelmesebben végigmértem a szobát. Egy ágy, egy rozoga szék, egy porlepte üres szekrény és egy annál is üresebb kandalló. Élelem, használati eszközök, ruhaneműk, pokrócok egy szál sem volt. Bárki is készítette ezt a menhelyet, nem kényeztettek el minket. Végül is, idáig eljutni télidőben ember nem képes, tehát akinek mégis sikerül, az minden bizonnyal van olyan leleményes, hogy ezzel is elboldoguljon. A hegyi emberek logikája kíméletlen, ha takarékosságról van szó.

A kandallóhoz rogytam, levetettem ázott köpenyem. Most éreztem csak igazán, mennyire kimerültem. A sebem szúrt, szemem égett, csontjaim lüktettek. Minden porcikámban éreztem a fájdalmat. Sebtében elláttam sérüléseimet, hogy ne zavarjanak addig, amíg képes leszek meggyógyítani magam mágiámmal.

A harc során tapasztalt furcsaságokra gondoltam. A lidérc mérgének problémája nyugtalanított leginkább, és persze az, hogy az enyém miért szerepelt olyan csúfosan. Értek a mérgekhez, biztos, hogy nem tévedtem! Ennek sürgősen a végére kell majd járnom! Addig is, saját gyógyszereimmel próbáltam biztosítani, hogy ne legyen igaza a kis mocsoknak, és megmaradjak.

Utálom a fájdalmat, nem lehet megszokni. Néha már elfelejtem, milyen érezés. A jóhoz könnyen hozzá lehet szokni. A meleg, a szél simogatása, az illatok, napfény, nyugalom... Nagyot sóhajtottam. De jó lenne egy kis tűz! Lekuporodtam a kandalló mellé és próbáltam tűzet gyújtani. Remegő kezemmel suhintottam is a nagyobb hatás kedvéért, de még szikra sem pattan. Csak az volt egyetlen vigaszom, hogy senki sem látta, mit szerencsétlenkedem!

Kutattam levetett köpenyem zsebeiben, biztos voltam benne, van nálam valami, ami segít. Mindig akad valami! Két fiola mellett döntöttem végül. Egyikben lila kristálypor volt, kanyargós betűkkel címkéjén ez állt: "Kalii permanganas". A másik "Glycerolum" nevűből elég egy cseppet adni hozzá, hogy a szék általam feleslegesek ítélt negyedik lábát tűzre lobbantsam. Pár percig csak figyeltem, a narancsos lángocska miként kúszott, növekedett, lobogott fel a száraz, kicsi farakáson - amit egy haszontalan, hiányos lábú szék darabjaiból készítettem gyorsan. Ahogy melege megérintette fagyos arcom, mintha bensőm is lassan kiengedett volna. Miután meggyőződtem, hogy gazdám nyugodtan alszik, én is lepihentem.

*          *          *

 


Otthon jártam, a bestiák különös országában, a régmúltból. Ez nem a valóság, tudtam, csak emlékeim elmosódott képeinek kivetülése. A régi főváros központjában, az iskola ezertornyú légies épületére ismertem. Fölém magasodott, akár egy végtelen sötét árnyék, elnyúltan, lomhán és mégis fenségesen, mint valami csipkézett iszapkastély. Ezen a létsíkon minden képlékeny, megfoghatatlan, mégis valóságos. Ez a mi világunk, démonoké. Ebben az anyagtalan szellemvárosban minden másként működik, mégis szinte ugyanaz, mint a felszínen, hisz az itt élő lények is anyagtalanok.

Az épület homályos folyosóin elmosódó árnyak suhantak. Egyik közülük élesebben kirajzolódott: egy keskeny vállú, szikár bestiagyermek haladt a folyosón. Fekete egyenruhája követte idomtalan, még démoni mércével mérve is sovány alakját. Állig érő, egyenes ében hajtincsei lágyan lebegtek, amint egyenletesen lépkedett a kövön. Nyúlánk gyermek volt, sötét aurával, komor arccal. Mozgása, magassága ellenére meglepően könnyed és fürge volt. Végtelennek tűnő lépcsőházakon szedte lábait, hol fel, hol le. Aki nem ismerte az utat, könnyen eltévedhetett, ő azonban határozottan, magabiztosan haladt végig a folyosókon. Végül egy félkör alakú terembe ért. A hatalmas ablakokon beszűrődött a kékes-lilás árnyalatú fény, s a csempén elnyúltan visszavetülnek. A gyermek az ablakhoz ment, ott álldogált néhány percig. Hirtelen összerezzent, az ajtó felé kapta a fejét, teste idegesen megfeszült. Mélyfekete fényes szemei gyanakodva összeszűkültek, ahogy a belépőt méregette.

*          *          *

 


A hideg ébresztett vagy gazdám mozgolódása, nem tudnám megmondani. Hamarosan ő is megébredt, a lidércről kérdezett, de lényegében csak annyi hírrel szolgálhattam, hogy sikerült elmenekülnie. Bár nem kérdeztem, erősen gyanítottam, hogy nem gondolta meg magát úti célját illetően. Folytatni akarta alaptalan rémálmának hajkurászását. Úgyhogy kénytelen voltam előkészíteni az utat az induláshoz.

Aztán napokig csak mentünk megállás nélkül. Nappal, míg Ghlo aludt, vittem, hisz úgy sem volt jobb dolgom. Szerettem volna messze magunk mögött hagyni a hegyeket a nyomorult hangulattal együtt. Egyre csak a lidércen járt az eszem és a mágia oly mértékű használatának következményeit, amelyet a hágón elkövettem. Ezek már nem baljós, depresszív gondolatok voltak, csak a szokott szenvtelen spekulációim. Nem szeretem a váratlan eseményeket és a bizonytalanságot, ezért úgy hiszem, jobb felkészülni mindenre.




A térkép szerint kelet felé egy órányira település feküdt. Szívesen betértem volna információkat gyűjteni és összeszedni magam. Sőt, Ghlónak is jót tett volna egy kis társaság, meleg étel, és pihenés. Attól tartottam, megerőlteti magát. Megérdeklődtem, mit szólna egy kisebb kitérőhöz, mivel közelgett a hajnal. Nem lepett meg, hogy nem volt elragadtatva az ötletemtől. Minél távolabb, annál jobb, míg bírom az iramot, nem állok meg, hallottam hangját a fejemben.

Már fényesedett az ég alja, mikor a város vonalába érhettünk. A levegő megváltozott. Próbáltam megfejteni az érzést, mely rám nehezedett. Elhagyatottság és magány illata sejlett a szélben. A rengeteg ki nem mondott szó megmagyarázhatatlan keserűséget támasztott bennem, végtelenül üresnek és kimerültnek éreztem magam. Annyi elpazarolt pillanat vezetett minket ide. Elúszott négy élete a lánynak. Semmi értelme nem volt. Egyáltalán miért jött ide, erre a világra? Megálltam. A farkas ingerülten mordult felém, ő is megállt.

- Ghlo! Én mégis szeretném, ha betérnénk a városba. Szűkségem van egy kis időre, hogy felkészülhessek. Szeretnélek addig biztonságban tudni. - Gazdám türelmetlenül toporgott, aztán jobbra tért és újra rohanni kezdett, a város irányába. Hangtalan, nyomtalan jártunk, mintha soha nem is léteztünk volna. Ahogy felkelő nap elszínezte az ég alját, épületek sziluettjei rajzolódtak ki előttünk. Az élet jelei sűrűsödtek a havon, mutatta, itt nemrég élőlények jártak, leginkább emberek, szekerek, lovak.

Innen már gyalogolva folytattuk utunk, hóba merülve, emberi alakban. Megfelelő szállást szereztem, szobát egy vendégházban nappalra. Ghlo nem volt éhes, felvonult a szobába. Magányra vágyik, adta tudtomra, vagyis hagyjam békén. Leültem a bejárati ajtó melletti első asztalhoz, háttal a falnak. A földszinti étkező helyiség nappal leginkább kocsmaként funkcionált. Kicsi, sötét és rossz szellőztetésű, de meleg teremvolt, néhány asztallal és paddal. Középen a legnagyobb helyet a pult foglalta, felette végig használati tárgyakat lógattak fel, inkább helytakarékosságból, mint díszítő szándékkal. A kis ablakokon jól szigetelő zárt zsaluk a fénytől is alaposan megóvták a szobát. Mindössze három magányos alak reggelizett az asztaloknál. Valószínűleg nem érezték az étel borzasztó szagát, hogy meg merték enni. Hálát adtam magamban, hogy a démonoknak nem kell táplálkozniuk a létfenntartásért.

Sört rendeltem, hogy még se üljek tétlen egy ebédlőben. Alig emlékeztem már a kesernyés ízre, amivel első evilági életem derekán találkoztam először. Egy kedves barátom vett rá nagy küzdelmek árán. Amint belekóstoltam, megállapítottam, ez a legundorítóbb lötty a világon. Persze ahogy teltek az évek, rájöttem, bőven lehet még fokozni a borzalmakat, a sör pedig nem is annyira szörnyű dolog. Kihozták az italt, én pedig óvatosan belekortyoltam.

Visszatérő erőmmel sikerült legyőznöm a sérüléseimet. Ahogy tervezgettem további teendőimet, éles fény árasztotta el a kocsmát, valaki érkezett. Hátulról láttam csak a belépőt, meleg öltözéke, hatalmas bundája miatt alig lehetett belőle kivenni valamit. Egy  férfi volt, kimérten és összeszedetten mozgott. Mozdulataiból és kisugárzásából ítélve harcos lehetett, vagy vadász. A pulthoz ment, inni kért. Figyeltem csuklyám árnyékából, tudtam, amióta megjelent itt, ő is ezt tette valamennyiünkkel. Annak ellenére, hogy csupán emberférfi, nem szívesen húznék vele ujjat, gondoltam. Emberi fül talán nem is hallhatta, ahogy a pultossal beszélt. Bizalmasan közel hajolt hozzá, mély hangján dörmögött.




-Tudom, furcsa kérdés, de nem találkozott a napokban valami szokatlannal? Megmagyarázhatatlan eseményekkel vagy furcsa alakokkal? Tudja, hogy értem... Bármi gyanússal?
- Szokatlannal? Nézzük... Az idén hamarabb érkezett a fagy. A forgalom viszont szokatlanul nagy, Uram! De ennek én csak örülök. Nos, a kakasunk elpusztult az éjszaka. Talán a hideg miatt, de lehet, hogy más áll a dolgok mögött. Maga talán tud valamit? Valami rémség van a faluban? Mostanában mindenfélét hallani! Ugye nem valami szörny ólálkodik erre? Nem csodálkoznék rajta. Itt az Isten háta mögött, tudja, semmin sem csodálkozunk. Bár ennyi hó azért tényleg szokatlan...
- Értem. Én is a hidegre gyanakszom. Már ami a kakast illeti. Köszönöm! Minden jót! - Végre megfordult, sikerült meglesnem az arcát. A látvány kicsit meglepett. Mély, enyhén érdes hangjából ítélve idősebbnek gondoltam. Persze ezeknél az embereknél mindig nehéz ráérezni a korukra. Egyesek olyan gyorsan változnak, másoknál pedig - akárha hosszú életűek lennének -, úgy tűnik, az idő felett állnak. A férfi bőre, bár cserzett volt, de fiatalosan friss, a hidegtől sápadt, csak néhol pirította ki a csípős szél. Erőteljes álla konokul előreugrott, ahogy egyenes vonalú száját összeszorította. Enyhe borostájából nehéz volt haja színére következtetni, amit befedett, valószínűleg a hó és a hideg elöl. Arca szögletes volt, szeme mélyen ülő, komoly, sötét pillantását hosszú szempillái lágyították. Ha ember lennék, azt mondanám, megnyerő külsejű, mégis, biztos, hogy nem barátkoznék vele. Volt  benne némi gyermeki báj és baráti cinkosság, amivel könnyen jóindulatra talál. De valójában az a hajthatatlan, könyörtelen típus lehet, aki a saját anyját is eladná, ha úgy hozná érdeke. Érdekes volt még ilyen figurákat látni. Mintha egy régi korból, valamelyik első életünkből tévedt volna ide. Azt gondolná az ember, teljesen kivesztek ezek a férfiak, magára hagyva a rajongó hajlamú emberlányokat, akik képtelenek használni a belátóképességüket, és a hímek eme lehetetlen fajtája után epednek. De nem akarom bántani őket. Végül is, ettől olyan érdekesek, hogy ennyire különbözőek. Nem úgy a bestiák! Ők elég hasonlóak, külsőre és jellemre is. Példának okáért, ők szinte kivétel nélkül eladnák az anyjukat, érdekeltség nélkül is. Mire felocsúdtam gondolataimból, az ember már el is tűnt az ajtó mögött.

Fizettem, ellenőriztem a szobát, valamint gazdám nyugalmát, aztán elindultam élelmet, pénzt, útravalót és információt gyűjteni…

 


 
 
 

Hetedik fejezet

Írta: Niphrendil

Higgy nekem? Valóban el kellett volna hinnem, hogy Yaba… az a Yaba aki soha nem használta a lélek költöztetésének képességét, akkor mégis megtette?

Figyeltem, ahogy a lidérc megpróbálja elkötni testőröm sebeit, és nem értettem semmit. Néha megrándult az arcán vagy a nyakán egy-egy izom, mintha folyamatos belső küzdelmet vívott volna. Ha Yaba valóban átköltözött a lidérc testébe, akkor nagyon nehéz dolga lehetett. Láthatóan, alig tudta az irányítása alatt tartani ezt a… lényt.

Még sosem láttam lidércet, de tudtam, hogy veszélyesek. Még a démonoknál is erősebbek. Testőröm láthatólag alábecsülte, de úgy tűnt, hogy ez fordítva is igaz volt.

Nyeltem egyet, ahogy lassan előreindultam feléjük. Lábaim olyanok voltak, mint két vaskos jégcsap, alig éreztem a talajt. Hajszálaim végén apró jégtűk meredeztek, bundámat pedig fehérre festette a rátelepedett hó.

- Mit… mit segítsek? – motyogtam kocogó fogakkal, mikor melléjük értem. A lidérc megragadta a csuklómat, és a kezemet erősen az egyik sebre szorítottaa. Tartottam, míg el nem kezdte bekötni. Halványkék tincseit összeborzolta a szél, smaragd szemeiben Yaba mély nyugalmát pillantottam meg. Kétségtelen volt, hosszú életeim során először láthattam, hogy megszállja valakinek a testét.

Mit kellett volna tennem? Talán Yaba kardjával meg kellett volna ölnöm, míg a lelke fogságban volt, de nem tudtam, hogy ezzel a démonban teszek-e kárt.

Szememmel megkerestem a hóban heverő pengét. Csak a markolata látszott. Nem volt túl messze, így magára hagytam kísérőmet a testével, és a fegyver felé kezdtem araszolni. Tudtam, ha nem akkor szúrom le, később is jól jön, ha kéznél van.

Egy vérfagyasztó hang megállásra kényszerített. Éles, magas hangú sikoly volt. Egy hang, amitől úgy éreztem éles tűk szúrnak le egészen a csontomig. A fülemre kellett szorítanom a tenyerem, mert a dobhártyám fájdalmasan lüktetni kezdtek. Rémülten fordultam vissza kettejük felé.

A lidérc hátravetett fejjel állt Yaba teste mellett, és nevetett… hangtalanul, zihálva. Láttam, ahogy remegnek a vállai a görcsös kacagástól. Egyik kezével Yaba másik kardjára támaszkodott, míg a másikkal megtörölte a szemét.

Abban a pillanatban fordutak meg, és minden erőmet összeszedve kezdtem rohanni, mikor ő elrugaszkodott felém. Nem tartott sokáig legyőznie Yaba lelkét.

Átfagyott ujjaimat a fekete madarat ábrázoló markolatra csúsztattam, és kirántottam a kardot a hóból. Már nem tudtam megfordulni, hogy le is sújtsak vele, mert már ott is volt.

Alig egy arasznyiról mosolygott az arcomba. Keze vasbilincsként fonódott a csuklómra, és a fájdalomtól elejtettem a fegyvert.

Nem tehettem semmit. A háta mögött az áthatolhatatlan hóviharon keresztül a felkelő nap halovány sugarai próbálták átküzdeni magukat.

A keskeny arc kitöltötte a látómezőmet. Vonásai enyhe unalmat tükröztek, de szeme eszelősen csillogott.

Hát ezt a képet kell magammal vinnem a sírba, kérdeztem magamtól. Még soha egyik életem sem ért véget gyilkossággal. Nem tudtam, milyen erőszakosan meghalni. Talán ezt kellett volna megtapasztalnom? Ezért küldtek vissza? Meg fognak gyilkolni?

Megadóan ernyedtek el az izmaim, egy győzedelmes mosolyt csalva ezzel a halvány ajkakra.

- Hamarabb feladtad, mint ahogy vártam. Kölykökre vadászni sokkal egyszerűbb. – Kést vett elő a combjára erősített bőrtáskából.

Összeszorítottam a számat, és megpróbáltam a válla fölött testőrömre pillantani, de reménytelen próbálkozásnak bizonyult. Ellenfelem túl magas volt, és túl közel vállt.

A tagjaim annyira el voltak fagyva, hogy szinte nem is éreztem, mikor az alkaromba vágott a késsel. Úgy éreztem magam, mintha egy rongybaba lennék, aki nem képes magától mozogni, vagy gondolkodni. Talán a horizonton egyre feljebb kúszó nap tette, vagy a tény, hogy csak pár napja születtem meg ismét.

Elszörnyedve meredtem rá, mikor megízlelte a véremet a kés pengéjéről.

- Finom véred van. Hasznos leszel nekünk.

- Miért? – Csak ennyit voltam képes kinyögni. Szemei vadállat módjára villantak felém.

- Hogy miért? Mert pár csepp véredből azonnal ölő mérget készíthetünk. Ti farkasok nem is tudjátok, hogy micsoda halált rejt a testetek. – Álmodozva simított végig a karomon ejtett seben. – Az eleven halál kering az ereitekben. Az az ember, aki farkasvért kóstol, szinte azonnal szörnyethal.

Ember? A véremmel embereket akarnak gyilkolni? Ezt nem hagyhatom! Régóta tudtam, hogy a lidérceknek az emberek világára fáj a foguk, de azt nem gondoltam, hogy ez a világ a lakói nélkül kell nekik. Undorító…

Sajnos nem volt időm rá, hogy bármit is tegyek, vagy akár csak eltervezzek. Villant a kés, és a jobb csípőcsontom közelében éles fájdalmat éreztem. Összeszorítottam a szemeim. Egy pillanatig az egész agyamat kitöltötte a fájdalom érzése, de aztán nem történt semmi. A lábaim remegni kezdtek, és a csípőm elképzelhetetlenül sajgott, ugyanakkor mégis nyugalmat éreztem. Támadóm keze remegni kezdett, és szorítása enyhült. Lassan nyitottam ki a szemeimet. Könnyeim az arcomra fagytak – bár nem is emlékszem rá, hogy mikor kerültek oda.

Az előttem megjelenő kép elsőre szinte értelmezhetetlen volt. Két fej lebegett egymás mellett. A lidérc arca mellett egy sötét, de ugyanakkor megnyugtató árny rajzolódott ki. Yaba…

A derekam jobb oldalába egy karcsú kard hegye fúródott. A másik fele a lidérc hasából állt ki. A korábbi kés a földön hevert mellettünk. Egyik csuklómat ellenségem tartotta fogva, a másikat testőröm ragadta meg, hogy talpon tartson.

Éreztem, hogy a ruhám átnedvesedik a véremtől. Vajon csak a hideg miatt éreztem ennyire forrónak? Már nem láttam jól. Vakított a nap, és szédültem is. Aludni akartam egy keveset… csak egy egészen keveset.

Yaba kirántotta a kardját a lidércből… és belőlem. Hagyta, hogy ellenfelünk összeessen, de engem megtartott.

Azt hiszem a karjai közt aludtam el.

*          *          *

Sötétben ébredtem, egy kemény, takarók nélküli ágyban. Valahol távol, valahol a magasban, mintha hallottam volna még a hóvihar hangját. Hosszú, vékony karok öleltek át, de ugyanolyan hidegek voltak, mint az én tagjaim. Ennek ellenére biztonságban éreztem magam.

- Yaba? - Felemeltem a fejemet, hogy a szemébe nézzek, de nem láttam semmit. Éreztem, hogy megmoccan. A bundám kettőnk köré volt tekerve, hogy némi meleget adjon, de nem sokat használt.

- Legközelebb nem fordul elő – ígérte nekem halkan, pedig nem is mondtam semmit. Yaba és az elképesztő munkamániája.

- Mi történt?

- Elláttam a sebedet. Leszúrtalak téged is… nem tudtam irányítani a kardomat. A menedékházban vagyunk. Leástam ide, hogy nappal védve legyünk a hóvihartól. Majd később számon kérhetsz. – Hangja még a bőrénél is jegesebb volt. Ha akkor a lélekáthelyezésről kérdeztem volna, valószínűleg nem válaszolt volna. Még soha nem fordult elő, hogy önmagával kapcsolatban megeredt volna a nyelve. Most se fog ilyesmiről beszélni. A sebeimet bekötözte – máskor talán be is gyógyította volna -, de előbb magát kellett gyógyítania. Így is többet tett, mint azt valaha is képzeltem volna.

- Nem áll szándékomban ilyesmit tenni. Azt hittem meghaltál, sőt azt hittem én is meghalok. Sosem féltem a haláltól…

- Még soha nem akartak megölni.

- A véremet akarta, hogy…

- Tudom. Elmenekült.

- Micsoda?! – ültem föl hirtelen, de azonnal meg is bántam az ugrándozást. A csípőm, ahol eddig csak valami kellemetlen zsibbadást éreztem, égni kezdett. Kezemmel kitapintottam a durva kötést. Legalább az elvérzést kivehetjük a halálnemek közül. – Hogy hagyhattad elmenekülni? – dőltem vissza az eredeti helyemre. – Pedig még le is szúrtad.

- Veled voltam elfoglalva. Hiába szúrtam le… ő erős. Ez nem ártott neki sokat.

- És a te sebeid? – Tudtam, hogy utál ilyesmiről beszélni, de azok után, amilyen állapotban volt, muszáj volt megérdeklődnöm, hogy hogy van.

- Jól leszek.

Ebben maradtunk. Nappal volt… alvóidő, így nem tétováztam sokat. Kizártam a hideget a tudatomból, amennyire csak tudtam, és pihenni próbáltam. Egészen estig semmilyen gondunk nem lesz, gondoltam.

Naplementével keltünk, bár nem láttuk a rengeteg hó alól, a viskóból, de a csontjaimban éreztem, hogy lebukik és átadja helyét a Holdnak. Türelmetlenül vártam, hogy Yaba kiásson minket. Már nem hallottam a vihart, ami azt jelentette, hogy van egy kis esélyem a gyors gyógyulásra. Ha nincsenek felhők, felvehetem az igazi alakomat, és ha a testőröm is olyan állapotban van, akkor még ma elhagyhatjuk a hágót.

Reményeim meghalni látszottak, mikor még egy óra múlva is Yaba küszködését hallgattam. Hogy kerülhettünk ilyen mélyre? Bár az igaz, hogy a szélnek jó pár órája volt, hogy a fejünkre hordja a hegység összes havát.

Nem hittem a fülemnek, mikor Yaba bejelentette, hogy kint van. Nagy nehezen felküzdöttem magam a sebtében kialakított aknán. Megérte a fáradtságot…

A hó körülöttünk ezüstös kéken világított, és csak a sziklák fekete tömege vetett rá árnyékot. A hold, a gyönyörű, barátságos, éltető hold pont előttünk ragyogott csillag kíséretével körbevéve. Nem volt teljes, de úgy éreztem a szívem szárnyalni tudna. Egy másodpercig sem tétováztam. Mosolyogva fogadtam az ismerős bizsergést, átalakulásom első jelét. Már nem éreztem a hideget, ellenben a tiszta hó illata kitöltötte a tudatomat. Hosszú füleimet simogatta a szél.

Ugrásra készen kuporodtam le, és testőrömre morogtam, mire közelebb lépett. Lesimította homokszín köpenyét, arcát a csuklyája mögé rejtette, majd biccentett. Mehettünk.

Mancsom csak ritkán érte a havat, vagy a sziklákat. Hangtalanul szeltük a levegőt, de csak egy leheletnyivel lassabban, mint ahogy egyébként száguldtunk volna. Itt akartam hagyni ezt a hegyet, a sérüléseket, a megalázó élményeket. Ha már újra meg kellett születnem, akkor nem ilyen dolgokra akartm elfecsérelni az időm. A lidércünk ugyan megszökött, de sebesült, és valószínűleg a nyomunkat veszti, ha ma is és holnap is így haladunk.

Élveztem a szél simogatását. Szúrt sebem, már rég eltűnt, szinte az átalakulásom pillanatában összezárult. Emberként elszenvedett sérülések nem fognak az igazi lényemen, olyan élőlény pedig még nem született, aki ebben a formában meg tudott volna sebezni.

Szinte zuhantunk a hágón túl elterülő téli erdőségek felé. Nyomot nem hagytunk, úgy tűntünk el, mint két halovány árny, egy-egy felhőfoszlány.