Negyedik fejezet

Írta: Ringnar


Az utcára lépve megcsikordultak talpam alatt az apró kavicsok. Köpenyemet összébb húzva körülnéztem, majd sietősen lefelé indultam az úton. Kékesszürke, kövér, havat ígérő felhők gomolyogtak alacsonyan - bármelyik órában megérkezhetett a tél.

A hajnali órákhoz képest éber volt a város, mindenfelé emberek igyekeztek dolgukra gyűrötten, a hidegtől és fáradtságtól sápadtan. Néhány részeg ténfergett hazafelé. Valószínűleg átutazók lehettek, akik nem mertek továbbindulni a levegőben lógó hóvihar miatt, s most egyéb dolguk sem volt, mint elütni az időt. Minden normális élőlény tudja ezen a világon, aki ujjat húz a természettel, elpusztul.
De gazdám úgy döntött, éjszaka továbbindulunk. Örültem, hogy addig legalább egy nyugodt napot eltölthetek itt, élelmet, bundát és valami tisztességes öltözéket szerezhetek a lánynak.

A városhoz legközelebb álló erdő felé vettem az irányt. Átszeltem a tisztást majd a fenyves sűrűjébe húzódtam, sétáltam egészen addig, amíg már senki sem láthatott.
Lehunytam a szemem, koncentráltam.
Kezdetben gyakorta akadtak kellemetlenségeim abból kifolyólag, hogy csak saját, velem született erőmet használom, nem folyamodom a démonok közös forrásához. Az évek során tökéletesen megtanultam boldogulni jelenlegi képességeimmel. Leleményességgel és ügyességgel pótoltam a veszteségeim.
Minden démon rendelkezett saját mágiával. Ezt magunkban hordoztuk, hozzánk tartozott, akár az emberekhez az illatuk. Ez a mágia véges, de ha kimerítettük, újra termelődött. Mennyisége, minősége személyenként változott, a démon egyik meghatározó tulajdonsága.
A másik lehetőség az erőgyűjtésre a Közös Forrásból való merítés volt. Ez az első és legfontosabb dolog, amit már gyerekként megtanítottak nekünk. Ebből mindenki annyit merített, amennyit csak bírt. A Forrás vég nélküli, örök és kimeríthetetlen: ez volt az Árnyvilágnak, a létünknek kulcsa.

Amint erre a világra kerülünk, megbomlik a kapcsoltat. Felkereshettük ugyan a Forrást, de ez egy meglehetősen bonyolult folyamat. Számomra ez egyébként sem volt járható út, soha nem is próbálkoztam vele. Senki sem meríthet a Forrásból az Árnyvilág tudta nélkül, mint ahogy a tóban nem mártózhatsz meg a víz felzavarása nélkül. Ezzel jó számolni akkor, ha a tó rémei a halálodat akarják. Így, hogy erőm véges, sok képességemről le kellett mondanom. Ügyeltem az apróbb dolgoknál is, aminél nem volt muszáj, nem használtam mágiát. De nekem így is megfelelt.

Végre találtam egy vadat! Balra tértem és sebesen futásnak indultam. A fák, sziklák elmosódtak mellettem, köpenyem, mint csapdába esett fakó madár szárnyai, vadul csapkodtak hátam mögött. Izmaim megfeszültek, érzékeim kiélesedtek, felkészültem. Egy halálos pontossággal kimért, gyors mozdulat, két fagyos villanás volt az egész... A következő pillanatban már lélegzetvisszafojtva álltam, hajam az arcomba hullott. Mögöttem pár hangos puffanás jelezte, sikerrel jártam. Letöröltem szablyáimról a vért és visszacsúsztattam őket helyükre. Megfordultam és elégedetten biccentettem: tökéletes kivitelezés. Képességeim nem csorbultak...

Nem sokkal később zsákmányaimmal a vállamon indultam vissza a városba.
Mire megérkeztem, az üzletek már mind kinyitottak, próbáltam elvegyülni a tömegben - már amennyire a körülmények engedték. Itt tartózkodásunk óta először figyeltek fel rám, szúrós szemek kísértek, a gyerekek félve elfutottak előlem. Csak mosolyogtam rajtuk, olyan nevetségesek voltak az embergyerekek, ijedősek, félősek és kicsikék. Mondjuk, nem lehettem utolsó látvány. Szinte sajnáltam, hogy a holdfarkas nem csaholt mellettem.
De hogy senki sem állított meg, mutatta, igazi hegyi néppel van dolgom. Kopár sziklákhoz, zord éghajlathoz szoktak, megedződtek, s maguk is hasonlóvá váltak. Szemükben bizalmatlanság ült, de más dolgával nem törődtek. Csak akkor szóltak, ha muszáj, akkor is durván, tőmondatokban. Gazdámnak való hely volt. Ő sem törődött mással, nem szerette, ha az ő dolgaival foglalkoznak. Nem értettem hát, miért siet annyira innen. A kezdeti közösen töltött időkben azt gondoltam, keres valamit vagy valahová mindenképp el akar érni, és ez hajtja folyton előre. Aztán megértettem, hiába rohanunk örökké, társam sosem fog megérkezni céljához. Egyszerűen azért, mert nincsen célja.

Kiértem a piacra, egyszerű tér volt az is, mint minden más itt. A legközelebbi húsárus üzletbe tértem, a pult előtt letettem a zsákmányom. A tulaj - középkorú, alacsony termetű nő-, zavartan méregetett.
- Mennyit ad érte? - Halk szavamra legyőzte első döbbenetét, higgadtan és hozzáértően megvizsgálta a szarvasbikákat.
- Sovány állatok, de még fiatalok. Ilyenkor aranyat ér! Honnan szerezte? - Összehúzott szemekkel nézett fel rám - A közeli erdők már kimerültek, a vadászok rendszerint üres kézzel térnek haza. Ez a hús egészen friss... Maga nem idevalósi...
Hangsúlyából úgy gondoltam, ezeket a mondatokat kijelentette, mint kérdezte, de a hosszú, várakozással telt csendben elbizonytalanodtam. A nő yanakodva kutatta arcomat csuklyám mögött. Szó nélkül tűrtem és reméltem, nem fog feltenni több kérdést, amire nem akarok válaszolni.
- Mennyit kér érte, uram? - kérdezte végül sóhajtva, s visszaguggolt a tetemekhez.
- Három napra elegendő ételt és egy medvebundát kérek a három bikáért, a negyediknek pedig az árát.
Hosszasan fontolgatta a választ, nem sietett.
Tetszett a nő, egyenes volt, egyszerű, őszinte és erős. Kicsit talán bosszantott is, amiért nem próbált velem alkudni vagy becsapni. Előző életünk óta megváltoztak volna az emberek? Azt kizártnak tartottam. Az emberek nem változnak.
- Harminc serzet tudok érte adni - egyenesedett fel az asszony. Fogalmam sem volt, mi az az ár, amit ajánl, a serz is ismeretlen pénznem volt számomra. Mikor meghaltunk, még mással fizettek. De a nő kéregbarna szemeiben kétségbeesés és könyörgés ült. Így már mindent értettem.
- Megegyeztünk- mondtam.

Mielőtt visszatértem volna a fogadóba, nadrágot, inget és csizmát vettem. Mindenből a legolcsóbbat. Ezzel jórészt el is fogyott a pénzem, de úgy számoltam, egy ideig úgy sem lesz rá szűkség: a hágón nem vesszük hasznát, későbbre pedig kár tervezni.
Ebédidőre visszatértem a fogadóba, hogy lepakoljam a csomagom. Társam egyenletes szuszogással, összegömbölyödve aludt, pokrócát a füléig húzta. Mindent a legnagyobb rendben találtam. Ráterítettem a bundát, kikészítettem a ruháját, majd kiosontam a szobából.

Az ivóban a pultnál szereztem magamnak szabad helyet. Sokáig hallgattam, miről beszélnek az emberek, de lényegében semmi hasznos információval nem szolgáltak. Elmerültek a mindennapi témákban, személyes élményeikről vagy épp problémáikról beszéltek, ami engem legkevésbé sem érdekelt. Az emberek nem változnak. Akár egy év, akár ezer telik el, a természetük mindig ugyanaz marad. A hegyi nép csak hegyi nép, a városi pedig városi. Buták, okosak, ravaszok vagy nemesek, de a lényegük ugyanaz. Kiszámíthatóak. Mindet ugyanaz hajtja: ösztöneik, vágyaik. Legfontosabb számukra saját énjük, vagyis az általuk elképzelt, önmaguk által megteremtett kis világuk központja. Érdekes, hogy ezek a egyéni világképek mennyire különböznek egymástól, hányféle verzióban torzítják el a valóságot. Ennek ellenére kedveltem az embereket. Olyan szenvedély és tűz van bennük, ami a halhatatlan démonoknál vagy a hosszú életű holdfarkasoknál nem jellemző.

Vacsorát rendeltem éjszakára és megérdeklődtem, milyen jól járható utak vezetnek ki a városból.  A pultos magyarázatából egy szó sem volt érthető, pedig bőszen hadonászott is hozzá a jóindulatú szerencsétlen. Nagy sokára térkép került elő, amitől majd végre mindent érhetőbb lesz... Ahogy a térképre néztem, csuklyám jótékony árnyéka mögött szemem úgy elkerekedett, mintha még soha életében nem láttam volna térképet. Nem csoda, hogy nem értettük egymást az emberrel, hiszen az egész táj alaposan átformálódott előző életünk óta. Nincsenek meg a régi támpontok. Rengeteg idő telhetett el, birodalmak, városok, utak semmisültek meg, újak emelkedtek. A rajz minden négyzetcentiméterét beitta a szemem, megjegyeztem, hogy mindig előttem legyen. Megköszöntem a segítséget és kikászálódtam a hátsó udvarra.

Zúgott a fejem, egyre csak kavarogtak bennem a kérdések, amikre nem tudtam választ adni. Mégis, mennyi idő telt el? Mi történt azóta? Miért ide kerültünk? Szándékos, vagy véletlen? És meddig fog tartani? Hetven, kilencven, százötven évig? Miért nem gyermekként született újjá a holdfarkas? Vannak még ezen a földön démonok, vagy már csak mi maradtunk itt céltalanul? Mit kell tennem, mire számítsak ezen a világon? Felelős vagyok azért a lányért! Hát senkit nem érdekel a sorsunk? Miért nem jön már értem valaki? Ez a tehetetlenség és bizonytalanság mindennél rosszabb volt.
Ahogy összeszorítottam a szemem, megérezem a mély szántást az arcomon. Ez azonnal kijózanított.
Nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget, nem ijedhettem meg! Bestia voltam, méghozzá nem is akármilyen! Nem hozok szégyent a nevemre! Mindamellett Kauna Ghlo holdfarkas védelmezője voltam, megingathatatlan, kemény harcos! Megmutatom, kivel állnak szemben!
Ekkor vettem csak észre, milyen hamar besötétedett, nem sok időm maradt. A királykék estében a fogadó ablakai melegen aranylottak, a benti hangzavar és lantzene tompán kiszűrődött. Árnyékom magányosan nyúlt végig a szűk udvaron. Keresve sem találtam volna ennél jobb alkalmat a gyakorlásra.
Ahogy előhúztam szablyáimat, meghitt nyugalom áradt szét bennem. Egy pillanatra talán honvágyat is éreztem, félszegen, bizonytalanul. Két valódi, hű társam kedvesen simult tenyeremhez. Gyöngéden lemosolyogtam rájuk. Lassan mozdultam, kimérten, majd ritmikusan, egyre gyorsabban és gyorsabban. Két kecses ívű kardom táncolt a levegőben, engedelmesen követték parancsaim.
Egyik lépés hozta másikat, a mozdulatok követték egymást, bevégzésből újraindítás keletkezett, végeérhetetlenül, megállíthatatlanul áramlott tovább a mozdulatsor. Szablyáim örvényében belefeledkeztem a mozgás csodálatos harmóniájába.
Ilyenkor testem mindig határtalan erő, szabadság és öröm járta át, feloldódtam a mindenségben, és mégis egy voltam, megismételhetetlen és örökkévaló.

A gyakorlással töltött idők voltak a legszebbek számomra. Ilyen nyugodt, békés nap, ritkán adatott gazdám mellett, de a napi edzésemre mindig igyekeztem időt szakítani.
Valami hűvös érintette orrom, majd arcom. Megálltam és figyeltem. Apró hópelyhek szállingóztak az égből. Ghlonak nem volt szerencséje, bizony havazni kezdett. Kíváncsi voltam, a konok fejével erre mit lép! Elindul-e az éjszakába?

Eltettem fegyvereimet. Varjút formázó markolatuk ragyogó kristályszemeit elrejtettem bő köpenyem redői mögé.
Alig tettem pár lépést, megmagyarázhatatlan bajsejtelem futott át rajtam. Ledermedtem, rögtön fegyvereimhez nyúltam és ugrásra készen, feszülten várakoztam. Nem történt semmi, csak az egyre fokozódó széllökések téptek bele köpenyembe. Percek teltek el és az érzés csillapodott, de nem múlt el nyomtalan. Veszély közelgett! Ösztöneim sosem tévedtek.
Futólépésben indultam vissza, ilyenkor gazdám mellett volt a helyem...

Harmadik fejezet

Írta: Niphrendil

Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar lakott települést találunk. Főleg nem itt fent a világ végén. Az egyik évszakos hágónál egy egész kisvárosra leltünk. Palatetők, vastag gránitfalak, alacsony, zömök lovak. Az ilyen helyeken az emberek mindig bozontosak, tagbaszakadtak és a testüket állatbőrökbe, szőrmékbe bújtatják. Gyermekeik nem ugrálják körül a messziről érkezett utazót a kapuknál, mint más helyeken.

Jobban kedvelem a hegyi népeket, mint a gazdagabb vidékek lakóit. A város láthatólag a hegységen átvezető kereskedelmi utakból élt.

Nem állított meg senki, mikor nem sokkal éjfél után kísérőmmel átléptük a kaput. Az éjjeli őr ugyan felénk pillantott, de semmi érdeklődést nem fedeztem fel rajta. Változik a világ. Nyilván manapság egyre több furcsa szerzet teng-leng a világban.

A vámháztól nem messze találtunk egy kellemes fogadót. A kantin zsúfolásig megtelt utazókkal, itt ragadt kereskedőkkel és helyiekkel.  

Démonom tört utat nekem a pultig, ahol újra szembesülnöm kellett saját változásommal. Nem tudtam kényelmesen rákönyökölni a vasalt falapra. Alacsonyabb lettem. Kénytelen voltam felülni az egyik székké avanzsált hordóra a pult előtt.

Sört rendeltem, kenyeret és füstölt kolbászt. Már meg sem lepődtem, mikor kísérőm, Yaba végtelen mély zsebei egyikéből érméket emelt ki és a pultra helyezte fizetség gyanánt. Így ment ez. Nélküle valószínűleg négy perc alatt elpusztultam volna, és két nap alatt felkopott volna az állam.

Nem ült le, csak szorosan állt mellettem, szinte eltakart a többi vendég elől. Ő persze semmit nem változott. Ugyanolyan magas, ugyanolyan különleges…

Lassan eszegettem a vacsorámat, miközben az embereket figyeltem. Hány év telt el mióta meghaltam? Milyenek lettek az emberek? Erőszakosak? Jámborak?  A régi birodalmak megvannak-e még? Az általam ismert uralkodók élnek, vagy elbuktak mind?

Így első ránézésre nem sok minden változott meg.  Mindenki ugyanúgy sietett a dolgára, nevetett a barátaival, szórta a pénzt, vagy éppen fukarkodott.

 - Valami nem tetszik? – hajolt a képembe egy alkoholtól bűzlő férfi, mire ránéztem.

 - Parancsol? – kérdeztem halkan. Nem értettem mit akar tőlem. Addig észre sem vettem, hogy itt áll mellettem.

 - Azt kérdeztem, mit bámulsz? – magasodott fölém az idegen. Nem lehetett nehéz dolga, mivel majdnem három fejjel magasabb volt, mint én, ráadásul ültem… Éreztem, hogy Yaba megfeszül mögöttem.

 - Rád se néztem – fordultam vissza a vacsorámhoz unottan.

 - Engem bámultál! Ha akarsz valamit, most mondd kölyök! – fröcsögött, és valószínűleg többet is mondott volna, ha Yaba nem lép közénk.

Nem tudtm mit mondott vagy tett, de a fickónak egy percen belül nyoma sem volt.

Azok az átkozott szemek! Nem tudom elrejteni többé a pillantásomat. Valószínűleg gondolataimba merülve bámultam rá. Ezeket az idegesítő szemeket pedig bárki kiszúrná.

Magamban bosszankodva vettem ki egy szobát másnap estig – természetesen kísérőm pénzén -, majd a tömegből szabadulva léptem ki az utcára. Yaba árnyékként követett.

A holdat és a csillagokat mostanra eltakarták a felhők. Ha akartam sem tudtam volna igazi alakomban bóklászni a környéken, a felhőtakaró megakadályozott ebben.

Elnézve a szürke gomolyokat biztosra vettem, hogy hamarosan havazni fog. Havazni fog, és el sem áll jó ideig. Ha pedig így lesz, akkor három napon belül én leszek az egyetlen, aki át tud kelni ezen a hágón.

Tél volt… mikor meghaltam gyönyörű tavasz volt. Ő pedig biztosan tett egy vagy két szál virágot a síromra.

Galen… az egyetlen ember, akiért érdemes visszatérni ide. Vajon most milyen, méláztam. Ő mindig változott, de engem megtalált bárhol, bármikor. Ragaszkodott hozzám. Mindig azt mondta, hogy minket egymásnak rendelt valami különös felfoghatatlan erő. Én ebben nem hittem, de ha őt boldoggá tette, hát hallgattam.

Ha már újra itt kellett lennem, akkor akár meg is kereshetném. Ezzel a külsővel úgysem ismert volna fel, hacsak a kísérőmről nem. Enyhíthetné az unalmamat. Újra velem kalandozhatna.

Tudtam, hogy Yaba önzőségnek tartja ezt. Egyszer megmondta, nyíltan a szemembe, de nem érdekelt. Akkor sem érdekelt. Nem voltam ember, így senki nem várhatott el tőlem emberi érzelmeket.

A kereskedőút kezdetét jelző oszlopok mellett álltam meg végül.

 - Mit gondolsz? – fordultam hirtelen démonomhoz. Meglepődött, ami meg engem lepett meg. Yaba nem szokott fennakadni semmin, bár az is igaz, hogy mióta elkezdtük ezt az újabb életet, akkor szóltam hozzá először.

Lehet, hogy mégis megváltozott… csak neki nem a külseje.

Hajszálai idegesen tekeregtek nyaka körül, miközben felmérte a terepet. Az erős hegyi szél meglobogtatta a köpenyét, csuklyáját. Egy pillanatra megláthattam a homlokáról lefutó fura jeleket, le egészen az orra hegyéig.

 - Ha havazni kezd, még te sem leszel képes átkelni a hágón. Farkasként is kockázatos. Ha elbújik a hold, könnyen ott ragadhatsz a hóban.

Ez igaz volt… de mit csinálhattam volna ott? Az egyetlen igazi érzés, ami tombolt bennem, minden egyes életemben, a mehetnék.

- Holnap éjjel nekivágunk – jelentettem ki, és tökéletesen tudtam, mit gondol.

Letértem az útról, és könnyedén kezdtem felkapaszkodni a sziklákon. Ujjaim teljesen átfagytak a hideg kő érintésétől. Sőt, nem csak hogy átfagytak, de majdhogynem áttetszővé váltak. Mikor fölértem, csak döbbenten bámultam a fura kis pálcikákat. Hol itt az erő? Ezek nem ujjak, hanem póklábak.

A vádlim is olyan vékony volt, hogy jószerével fel se mertem állni. Úgy festettem, mint aki évek óta éhezik, és mindezekhez ezek a megszokhatatlan, betegesen nagy szemek társultak. Szürnyű…

 - Mit szólsz ehhez? – kérdeztem Yabát. A hátam mögött állt, felfogta a hideg szelet. Fekete köpenye falként lengett körül. Csak egy irányban láttam el a horizontig. Arrafelé nem volt semmi, csak hegyek, hosszú sorban. Egymást a végtelenségig követő hósipkák.

 - Tetszik… - Szerettem a hangját. Kellemesen lassan beszélt, és mindig halkan. Mivel én is halk szavú voltam, így egy kívülálló számára úgy tűnhetett, folyton sutyorgunk. Vártam, hogy folytassa, hogy mondjon egy indokot, egy érvet, de csendben volt. Ijesztő. Kevesebbet beszélt, mint régebben, pedig sosem gondoltam, hogy lehet még csökkenteni a mennyiséget.

Fejemet felemeltem, arcomat belefordítottam a szélbe. Szimatoltam. A jeges szél, a tél előhírnöke összeborzolta vállig érő halottfehér tincseimet.

 - Szerezz nekem egy bundát, amíg alszom! – Felfogta, érti, nem válaszol…

Későig kint maradtunk a szikla tetején. Én teljesen szétfagytam, mire pirkadni kezdett. Nehézkesen kihajtogattam elgémberedett és átfagyott lábaimat magam alól, és meglepő ügyetlenséggel lemásztam a szikláról. Ha nem lennék más, mint az emberek, egy ilyen akció után meghaltam volna tüdőgyulladásban. Vagy csak egyszerűen megfagytam volna a hegyen.

Térdnadrág, és egy ujjatlan lenge felsőrész? Még jó, hogy éjszaka az emberek túl részegek, vagy jobb dolguk is van, mint hogy ostobának nézzenek.

Fogaim össze-össze koccantak, miközben bemásztam a pokrócok alá az ágyban. Yaba az ajtóban várta, hogy lefeküdjek.

Magamra hagyott. És itt jött az egyetlen igazi, komoly rejtély, amit soha egyik életemben sem sikerült megfejtenem. Mit csinál a démonom nap közben?

Második fejezet

Írta: Ringnar

Hegyekről lezúduló fagyos fuvallat ébresztett, melyben nem éreztem a veszély illatát. A csend úgy feszült a levegőben, mint a vékony jéghártya, melyet csupán a patak csörgedezése és a szél süvítése sértett fel.
Emlékszem, ahogy  véget ért az időnk, leperegnek előttem a múlt eseményei...
A négy élet elfolyt, az örök rohanás véget ért, gazdám elment, s az én kötelességem lejárt. Azt hittem, hazatértem, de csak álmodtam. A démonvilág nem fogadott be. S újra visszaküldtek. Úgy tűnt, folytatnom kell küldetésem: tovább kell óvnom, akit mellém rendeltek.

Nyirkos, gyér füvön feküdtem, bő köpenyem átnedvesedett, testem még enyhén zsibbadt. Nagyon kimerült lehettem, hisz több mint három órát aludhattam egyhuzamban. Hajtincseim lustán, elcsigázottan hullámzottak csuklyám mögött.
Gazdám jelenlétét is érzékeltem. A közelben volt, már felébredt. Nem nyitottam ki a szemem, nem mozdultam sokáig. Nyújtottam a nyugalom és szabadság utolsó perceit.
Oldalamon feküdtem, fejem kinyújtott karomra hajtva. Hallgattam az éjszaka neszeit, s egy rutinos, alig észrevehető mozdulattal ellenőriztem fegyvereimet.

Nem tudtam elhinni, hogy ötödjére is itt voltunk. Egy holdfarkast csak négy életen át kell kísérnünk. Egészen biztosan tudtam, hogy ez így nincs rendjén! De mi romolhatott el, tűnődtem.
Én lennék az oka? Nem, az lehetetlen! Hiszen végig gondját viseltem a társamnak, senkinek nem lehet rám panasza. Bár sosem láttam, más démon hogyan végzi a munkáját, de nálam biztos nem lehettek jobbak! Gazdám biztonságban, jólétben élhetett, és mindig megkapta, amire vágyott. Sosem feleseltem, engedelmes voltam, mindenben a kedvére tettem. Pedig igazán nem volt könnyű dolgom ezzel a lánnyal!
Talán annyira észrevétlenek voltunk, hogy kiestünk mindenki látómezejéből. Lehet, hogy már a létezésünkről is megfeledkeztek? Vagy épp ellenkezőleg, külön figyelmet szenteltek rám árnyvilágban? Végig ezt volt a tervük, hogy ennek a lénynek szolgálatára kárhoztassanak az idők végezetéig? Ilyet nem tehetnek!  A Démonvilágnak ehhez bizonyára semmi köze.
Inkább csak a kiszámíthatatlan, tökéletlen természet csodájának köszönhetjük az egészet. Csupán nyertem még egy kis időt ezen a földön! Végre elrendezhetem a dolgaimat, mielőtt visszatérek hazámba.
Persze az se volt kizárva, hogy társam miatt van. Talán ő tudja a választ, csak nem mondta el. Az újjászületés óta nem szólt hozzám... A gondolat kiverte a bágyadtságot végtagjaimból. Összehúzott szemöldökkel nyitottam ki a szemem és megkerestem a lányt.

A tónál időzött gondolataiba merülve. Nyugtalannak látszott, keskeny háta esetlenül görnyedt a víztükör fölött. Fogalma sem volt, mit keres itt, efelől nem volt kétség. Zavarodott lehetett és magányos, tele kérdéssel. Sosem találkoztunk senkivel, aki ismerné a válaszokat, egyetlen hűséges társa, a szeszélyes hold pedig most hallgatott titkairól.
Mondhattam volna neki valami vigasztalót, de nem hittem, hogy sokra menne vele, vagy hogy szűksége lenne az én szavaimra. Különben sem tudok vigasztalni. Mégis csak démon vagyok, nem jótündér!
Idővel majd magára talál, gondoltam. Túl vagyunk már négy életen, ezzel is megbirkózik valahogy!
Hang nélkül összeszedtem magam és a fa tövében vártam. Vártam, hogy jelt adjon az indulásra, de még nem vett észre.
A vízfelszínről visszaverődő fények kirajzolták szikár alakját, határozott arcvonásait, megannyi ezüst csillám játszott fényes bőrén, zilált, szélborzolt, szálló haján.
Mennyire megváltozott! Az volt az érzésem, hogy furcsa lesz megszoknom, ugyanakkor talán jobb is volt így. Kezdtek nagyon bosszantani azok az érdektelen, döglött szürke szemei. Ez a külső viszont igazán tetszetős volt, bár betegesen sovány. Ügyelnem kell, hogy rendesen egyen a jövőben!
Vajon rajtam is van valami változás? Ujjammal végigsimítottam az arcom, de csalódnom kellett. Minden a megszokott volt. A magas homlok, mélyen ülő mandulaszemek, az egyenes, hegyes orr, fura vonalú, íves száj, tükörsima bőr és a két mély vágás, mely kérlelhetetlenül feszül végig hosszú, csontos arcomon. Végül is, jó volt ez így. Ha változni szerettem volna, megtehettem volna.
Mi árnyak nem rendelkezünk olyan testtel, mint az evilági lények. Akár testetlenné válhatnék, itthagyhatnám ezt az alakom, és beleköltözhetnék más testébe. Eltulajdoníthatnám egy idegenét, ha akarnám. De ha egy démon elhagyja a testet, ami ehhez a világhoz köti, elkerülhetetlenül kapcsolatba lép az árnyékvilággal. Ez az oka, hogy sosem éltem ezzel a képességemmel.
Meg aztán, ez voltam én. Talán kicsit bizarr volt a külsőm mások szemében, de nagyon jó szolgálatot tett addig. Sok komolyabb konfliktust elkerültem csupán azzal, hogy ellenfelem meglátta, kivel is áll szemben.

Végre gazdám észrevett, engem figyelt. Talán ezekkel a nagy szemekkel már többet fog látni, mint eddig. Meglát olyasmit is, ami mellet eddig közömbösen elsétált. Talán ezúttal minden más lesz, hisz a figyelő szemekhez érzékeny belső fog párosulni.
Melléje zárkóztam, néztem, ahogy magára ölti valódi alakját. Ebben semmi változás nem volt. Ez az igazi gazdám. A különleges holdfarkas, akinek ezüstös fénye mellett minden más teremtmény elhomályosul. Szeme rózsásvörös színben játszottak, bundája selymes, termete nagy, tekintélyt parancsoló. Ilyenkor büszke vagyok rá, hogy mellette lehetek!

Előttünk sűrű, sötét fenyves, kietlen magas sziklák tornyosultak, felettünk az acélos hold ragyogott... Mögöttünk négy élet.
Tudtam, valami új kezdődik, valami egészen új! Jóleső izgatottság áradt szét bennem. Hajtincseim szilaj táncot jártak, széles mosolyomban kivillantak hegyes fogaim.
Gazdám nyomában elrugaszkodtam, s suhantunk a mélykék éjszakába, az ismerős ismeretlenbe. Elkezdődött az utolsó utazás, feltehetően az utolsó közös táncunk ezen a földön.
Ahogy a magas fenyőfák között cikáztunk, a farkas lábai nem érték a talajt, izmai megfeszültek, kecses, energikus mozdulataiból áradt az erő...
Utunkon nem találkoztunk senkivel, de figyelmem egy pillanatra sem lankadt. Ez a világ teljesen ismeretlen volt még számomra. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. A sok tudomány, tapasztalat, mindaz, amit eddig tanultam, bizonytalanná vált egy szempillantás alatt. De zsebeimben őrzött, apró emlékei az elmúlt életeknek suttogták, ne féljek, ők nem hagynak cserben! A tudás örök érték, semmi sem volt hiába.
Az órák eseménytelenül teltek.
Hamarabb érkeztünk meg a hágókhoz, mint számítottam, nem sokkal múlhatott éjfél. A sziklákat fedő hósipkákról visszaverődő fény kísérteties derengésbe vonta az előttünk terülő várost. Az égen szakadt, fényes fátyolfelhők szaladtak, alattuk formátlan, csipkés hegyek hatalmasodtak fenségesen, egészen a homályba burkolózó horizontig. Ezüst patak kanyargott a völgyben a havas fenyvesek között.

Egy pillanatra megálltam, mélyen beleszippantottam a friss levegőbe és elgyönyörködtem a látványban. Varázslatos ez a világ!
Társamhoz fordultam, aki már felöltötte emberi alakját, határozottan lépkedett a település kapuja felé. Már-már nyitottam a szám, de aztán meggondoltam magam.
Gazdám semmit sem változott. És úgy tűnt, én sem. Hang nélkül indultam tovább a nyomában.

Első fejezet és prológus

A hatalmas, fényforrás nélküli teremben egy szempár izzott fel beteges fénnyel, ahogy a  lustán gomolygó, sűrűsödő ködfelhőre meredt. Tulajdonosa, a két világ között megrekedt lélek, még kisebbre húzta össze magát a hideg márványkövön. A szempár fáradtan lecsukódott, felkészült a fájdalomra. Jól tudta már, hogy fogva tartója és minden szenvedésének forrása, a Végtelen Sötétség Ura közeleg.

Amint csontos, nyomorult testét fájdalom járta át, láncai megcsörrentek. Azok a nevetséges láncok! Mintha a teste lenne rab és nem a lelke. Egyáltalán, mintha a teste valódi vona, vagy a lánc, a kő, vagy bármi azon az átkozott létsíkon!  Furcsamód a szorítását mégis érezte a nyakán, karjain, bokáján. Érezte az elviselhetetlen fájdalmat, az örök éhséget, a hideget. Talán mert már ő sem tartozott az élők világához…

Sokáig reménykedett, ha meghal, véget ér a rémálom. De hiába várt. Aztán eszébe jutott, talán már rég halott, ez pedig a pokol! De végül nem is számít, mi az igazság. Semmije sem maradt. A végtelen terem üressége lassan belopózott bensejébe, megölt mindent. Így sokkal könnyebb volt. Nem várt többé, nem reménykedett, nem kellett többé miért félnie, mert nem volt mit veszítenie…

A szorítás alábbhagyott. A rab felvetette fejét, hogy szembenézzen a jövevénnyel. Verejtékcseppek gördültek le sápadt arcán, sovány teste meg-megrázkódott, de száján lágy mosoly ül, inkább megszokásból, mint dacból. Ez volt az egyetlen, amit tehetett. Fogvatartója kezdetben gyakran elgyönyörködött a szenvedésében. Kiáltásai, vergődése, dühe, mind csak szórakoztatták az Urát. Elhatározta, nem adja meg neki ezt az örömet! Csendben tűrt, és örökké mosolygott - ezzel módfelett fel tudta bosszantani a bestiát. Mindez a hosszú, monoton idő során szokásává vált, úgy, ahogy a bestiának az ő kínzása - hiszen jó ideje már a démon sem lelte örömét az emberi roncs szenvedéseiben-, mégis… A megszokás nagy úr.

A testet öltött monumentális alak rá se nézett. Dörgő hangjára megremegtek a végtelenbe nyúló oszlopok.

- Hogy haladsz a tervvel? Az idő egyre fogy! A Szent Hold magához gyűjti gyermekeit! A lápi férgekre nem számíthatok, a Vak Hold szolgái túl lassan, céltalanul dolgoznak. Nem várhatok tovább, lépnünk kell!

- Türelem, Felség! Remekül megy minden. Előkészítettem a terepet, a játékosok mind mozgásba lendültek.  Végre az összes szál megvan, már csak össze kell őket kapcsolni, aztán pedig várni, hogy elvégezzék helyettünk a piszkos munkát. Ha most megmutatkozik, minden hiába volt! Nem vagyunk elég erősek egy nyílt támadáshoz…

- Engem te ne nyugtatgass, nyomorult emberi maradvány! Arra sem vagy képes, hogy a saját erőd felmérd, nemhogy az én nagyságom! Nem tanultál semmit az évek során! És ne vigyorogj!

Haragosan körbejárt a teremben, a kuporgó férfi mosolyogva, szenvtelenül követte tekintetével. „Ilyenkor pont olyan, mint bármelyik ember, akivel életem során találkoztam. A legnagyobb, legfélelmetesebb uralkodó is szánalmassá válik, ha elragadják az indulatai.”

- És mi a következő lépés? – fordult végül felé a bestia.

- Nos, mint mondtam, már csak a végső simítások maradtak hátra… Azokat pedig személyesen tudom csak elintézni…

- Sejtettem, hogy erre megy ki a játék. Ne is próbálkozz, nem mész sehová!

- Akkor én már nem tehetek itt mást! A véletlen talán összehozza, hogy a Kóbor Vihar elvezesse a Jelölt Hollót a Vak Hold Fiához. Ők persze ellenséges oldalon állnak, de talán valamiért mégis összetartanak, és együtt felkeresik a Kegyvesztett Harcost és Fehér Árnyékát. Ennek a valószínűsége elég kicsi, hiszen a Jelölt Holló tart a Fehér Árnyéktól, míg ő a Vak Hold gyermekeit igyekszik elkerülni, de hátha! Mindeközben ne feledkezzünk meg arról a nagyon fontos részletről, hogy az Átkozott Közvetítőt is el kell vezessék a Kegyvesztett Harcosig, anélkül az egész értelmét veszti. És akkor már csak a lápi férgektől és egyéb veszélyeztető tényezőtől kell tartani, nehogy időközben valamelyik kulcsfigurát meggátolja a kibontakozásban! Ellenben ha mindez bekövetkezik, bízzunk abban, hogy a célszemélyek végül összecsapnak és a harc kimenetele úgy alakul, ahogy mi kívánjuk. Szóval bizton rábízhatjuk a vakszerencsére, engem is folyton csak üldöz…

- Elég már, jól van!- kiáltott rá teljesen összezavarodva a démon- Tűnj a szemem elől! Ha elbuksz, a lelked apró morzsákra tépem, újra, és újra! Ne akard megtapasztalni a valódi haragom!- türelmetlenül intett a kezével, mire a csarnokot túlvilági fény árasztotta el.  A férfi hunyorogva rogyott össze. Érezte, a teste felemelkedik a kemény földről, béklyói lehullnak, szíve vadul dobog. Végre! Sikerült! A titokzatos, hangzatos nevek megtették a hatásukat! Kóbor Vihar, Jelölt Holló?! A lényeg, hogy szabad! Még ha ideig-óráig is, még ha keservesen megfizet is érte! Hangosan felkacagott, élvezte, ahogy csimbókos haját meglengette a friss légáramlat!

Megszabadult a pokolból! Halott lelkét elfeledett érzések járták át, teste apránként visszanyerte tényleges valóját. Amint visszatért belé az élet, elöntötték emlékei. Egy fiatal lány képe... Valótlanul nagy, aranyló almazöld szemek... Ő minden reménye! Meg kell találnia! Egyszer az életben szerencséje kell, hogy legyen!

 Mostantól ő is csak egy játékos. Nincs más dolga, csak segíteni a többi játékost, hogy játsszák a rájuk kiosztott szerepet. Ezúttal nem hibázhat!

.

1. fejezet írta:Niphrendil

Végeérhetetlen, folytonos mozdulatok. Lépések, sóhajok. Csillagok, hold, kövek közt csörgedező patak.

Az ötödik életemet élem. Hol egyedül, hol társakkal. Minden halál után változik valami. Emberek, barátok, szerelmek jönnek-mennek, és csak egy dolog marad…

A hold… és a tánc.

A hold, amely erőt ad, és a tánc, amely megnyugtat.

Soha nem kértem senkit, hogy maradjon velem, és soha nem kerestem senkit, aki hozzám hasonló.

Nem tudom, mikor születtem, és nem tudom, hogy mikor halok meg végleg.

A gyermekkorom elmúlt. Az első halál hozta meg az ifjúság korát, aztán az is tobaszállt, mint az ősszel lehulló falevelek.

Voltam felnőtt, és voltam öreg is.

És most mi vagyok?

Újabb testben születtem újjá. Egy testben, ami sehogy sem illett a korábbi életeimhez. Egy testben, amelynek már nem lett volna szabad felébrednie.

Egy holdfarkasnak négy élete van. A gyermek, az ifjú, a felnőtt, és az idős. Nem értettem.

Nekem miért kellett ötödszörre is megjelennem?

Ültem egy fa tetején, a jéghideg hegyi szél a hajamba tépett. Rövid, alig vállig érő tejfehér tincsek, amiket sehogy sem tudtam megszokni.

Most már tényleg nem maradt nekem más, mint a fejem felett ragyogó hold.

Vajon miért? Miért küldtek vissza? Megkérdeztem volna, ha lett volna kitől, de magamra maradtam. Talán volt vele valami szándékuk. Talán valamit rosszul csináltam. Nem éltem úgy az életemet, ahogyan egy holdfarkasnak kéne? Ez talán igaz is lehet. Soha egyetlen egyszer sem találkoztam hozzám hasonlóval, és nem is vágytam rá. Talán ez volt a baj.

Ültem egy ezer éves, megkínzott, göcsörtös fa egyik ágán, és néztem a zord, hideg éji tájat. Hegyek és hegyek, ameddig csak a szem ellátott.

Megint el kellett indulnom, hogy újra leéljem a nekem kirótt éveket. Olyan éveket, amelyeknek az én életemben már nem kellett volna eljönniük.

Lassan ereszkedtem alá, vigyázva, nehogy zajt csapjak. Egyelőre nem akartam még felébreszteni egyetlen társamat, a testőrömet.

Átléptem a kőhordalékon kinyújtott karja felett, és a kis tóhoz sétáltam. A víztükör sima volt. Elrejtették a sziklák a szél elől.

Figyeltem a saját tükörképem, ahogy leguggoltam a vízhez.

Azok a szemek…Nem az vagyok, aki mindig is voltam, eszméltem rá. Ezekkel a szemekkel nem tudok úgy nézni a világra, ahogyan eddigi életeimben mindig. Semmi nem érdekelt, és a végtelen unalmat, és érdektelenséget tökéletesen tükrözte apró szürke szemem. De most… hatalmas, és zöld volt. Világos almazöld, szegélyeinél már szinte aranyos. Megijesztett ez az arc, ez a szem.

Sóhajtva pillantottam kísérőm felé. Már ébren volt. Ott állt a fa alatt, homokszín köpenye halkan hullámzott körülötte. Talán meg kéne kérdeznem, mit gondol az új külsőmről, merengtem. Igen, hozzá kellett volna szólnom, de mégsem tettem. Egy szót sem beszéltünk még. Az volt az első napunk. Vajon ő is megváltozott?

Bestia. Így hívják a többiek. Mindenkit kísér egy démon. A részünk. Nélküle nem születünk újra. Ők vigyáznak ránk. Óvják álmunk, míg a nap magasan jár, begyógyítják sebeinket, ételt szereznek, ha éhesek vagyunk, italt, ha szomjazunk, és mi mégis bestiának nevezzük őket. Én nem. Első életemben gyermeki rajongással adtam neki nevet, és ő azóta is zokszó nélkül hallgat rá.

Nem tudtam mit érezhetnek az emberek, akiknek vannak szüleik, testvériek, rokonaik, de azt hiszem mi ugyanazt érezhetjük démonaink iránt, csak éppen az ő feladatuk sokkal nehezebb. Egyedül kénytelenek helytállni szülőként, testvérként, testőrként és barátként.

Tudtam, hogy engem figyel, bár nem láttam a szemét a csuklya peremétől. Csak a hihetetlenül sápadt arcon végigfutó két mély vágás látszott. A homlokától szaladt lefelé egészen az álláig, keresztezve mindkét szemét. Fekete, mély árkok. Első életemben órákat töltöttem azzal, hogy kiszedjem belőle mik ezek, de nem jutottam semmire. Azt hiszem azóta nem is érdekel. Leszoktam arról, hogy tőle, róla kérdezzek. Neki jó volt így, tehát nekem is megfelelt.

Elfordultam tőle, és a hegységen végigtekintve megfelelő utat kerestem. Nem, nem fogom megszólítani, határoztam el. Volt már, hogy hónapok teltek el anélkül, hogy akár egy szót is váltottunk volna. Majd csak, ha muszáj.

Felnéztem a holdra, mely gondos anyaként mosolygott le rám, és éreztemm, hogy bőröm kellemesen bizseregni kezd. Testemen ezüstös szőr serkent, körmeim megkeményedtek, szaglásom kiélesedett. Egy pillanat volt az egész, és máris sokkal jobban éreztem magam a bőrömben. Ez volt a valódi alakom, amiben a legotthonosabban mozogtam. Az emberek farkasnak nevezték, így mi is így hívtuk magunkat. Négy láb, ezüstszürke selymes bunda, veszedelmes ezüstfogak, rózsásvörös éles vágású szemek. Ez voltam én igazi valómban. A hold fénye úgy verődött vissza rólam, mintha kemény páncél borítana. Várakozóan néztem volna testőrömre, de már régen ott állt mellettem. Koromszín hajtincsei előkúsztak a csuklya alól. Akkor is tekeregtek, ha nem volt szél, mint ezernyi apró kígyó.

A jövőm felé tekintettem, ahogy elindultunk. Suhantunk a fenyők, sziklák, csermelyek között, egyre csak előre. Ember, vagy más élőlény nem lett volna képes ilyen gyorsan haladni. A szél simogatta bundámat, ahogy a hegyoldalról újra és újra elrugaszkodva a levegőbe hasítottam. Hátam mögött egy csendes árnyék… biztonságban voltam.

Reméltem, ez lesz az utolsó halálom. Túl sokat éltem. Ez az élet már nem hozhatott számomra újat. Voltam már minden, és a hibáimat sem kívántam kijavítani. Lehetett tévedés, lehetett szándékos az ittlétem. Akárhogy is… reméltem, hogy hamar véget ér.

Itt vagyunk!

Hello hello!
Niphrendil és Ringnar vagyunk, és ahol jársz az egy egészen más hely, mint amit eddig megszoktál.

Itt lakik közösen írt kisregényünk:

ÖTÖDIK HALÁL

Reméljük tetszeni fog a történet, a képek, a megjegyzések és maga a világ is. Tökéletes szórakozás nekünk, és reméljük, hogy nektek is.

"Az írás alapja az én részemről egy szöveg, amit egyszer régebben hallottam. Infinity a címe, és majd később felteszem a linket is hozzá. Sokáig csak ötlet volt és egy magányosan árválkodó első fejezet. Aztán megmutattam legjobb barátnőmnek, és meglepetésemre nagyon tetszett neki. Igaz Ringnar? /- Íígy van,pedig elfogulatlan, néha igen kemény kritikus vagyok! De ennek imádtam a hangulatát, valahogy nagyon megfogott.Hhamarosan illusztrációt is készítettem hozzá, ahogy az lenni szokott, amikor valami megérint. Mindenképp tudni akartam a folytatást!/ (Ringnar)
:D Aztán jött az ötlet, hogy írjuk együtt, és ezzel párhuzamosan a "én ezt nem tudom megcsinálni, meg nem akarom lehúznia színvonalat" (virtuális fenékbe billentés Ringnarnak) szöveg. De remélem hamar abbamarad :) Nekem tetszenek nagyon az ő fejezetei.
Na dióhéjban a sztoriról tőlem" by El Niphrendil