Hatodik fejezet

Írta: Ringnar

A hó már combomig ért, de egyre törtem az utat előre. A havas szél csípte az arcom, mint millió apró üvegszilánk. Napfelkelte ideje volt. Egyre az járt a fejemben, talán mégis a pihenő felé vehetnénk az irányt, mivel a lány nem bírja sokáig. Emberi alakjában szörnyű lehetett ez a menetelés. Nem mellesleg én is el tudtam volna képzelni magamnak jobb elfoglaltságot, mint egész nap kutyagolni az átkozott hótengerben. Csöpp vigaszt se nyújtott, hogy én megmondtam előre...

Veszélyérzet nyilallt belém. Megtorpantam, figyelmetlen társam pedig hátamnak ütközött, majd vad tusakodásba kezdett a szélcibált köpenyemmel. A zavaró tényezők ellenére próbáltam kideríteni, mi fenyeget minket, de csupán egy sötét aurát láttam alattomosan megbújva. Már ő is tudott jelenlétünkről, tébolyult izgatottsággal készült, várt ránk...

- Mi bajod?- kérdezte ingerülten gazdám.
- Valami van előttünk!
- Nem látok semmit!
Halkan belesóhajtottam a szélbe. Holdfarkas társam ilyenkor pont olyan, mint egy óriási, mérgező pöfeteggomba.
Újra összpontosítottam, elmémmel körültapogattam leselkedő lényt. Vérszomj, gyűlölet áradt belőle. Valamiféle idegen mágiát használt. Ez lehet a szellemmágia?
Egy vízilidérc!  Úgy tudtam, a lidércek ritkán jönnek erre a világra, nem beszélve egy ilyen isten háta mögötti hágóról. Még sosem találkoztunk egyel sem, és most is szívesen kihagytuk volna a lehetőséget, de nem tudtuk kikerülni. Haladnunk kellett tovább, mielőtt társamon felülkerekedett volna a fáradtság.

Jólismert, kedves bizsergés futott át rajtam, mire azonnal társam után kaptam.
- Ne táncolj! - Hangom halk volt, de keményen szorítottam a hatalmas bunda alatt megbúvó vézna vállait. - Hamarosan felkel a nap, csak legyengít!
Tudtam, ha ütközetre kerülne sor, a lány segítségére nem számíthatok.
Újra beleszántottam a hóba, lassan küzdöttük magunkat tovább.
Felidéztem magamban, mit tanultam a lidércekről gyermekkoromban. Nekik is van egy saját világuk, de sokkal alantasabb, civilizálatlanabb társaság, meg sem közelítik a mi társadalmunkat. Sötét, kegyetlen rendszerben élnek. Mozgásuk gyors, karmaik, fogaik élesek, mint a penge. Fegyverként használják. Kiszámíthatatlanok. Szellemmágiát használnak, amivel képesek a kisebb térugrásra. Velejéig romlottak.

Mikor már csak kőhajításnyira voltunk tőle, megszaporáztam a lépéseimet, hogy magamhoz ragadjam a kezdeményezés jogát, s Ghlot biztos távolságban tudjam. Ellenfelem vad indulatától, vér utáni sóvárgásától felfordult a gyomrom.
Fejemben meghallottam magas hangját:
- Kik vagytok, utazók? A várost keresem, de a hóviharban nem találom az utat! - Keskeny szemeivel hunyorgott rám. - Milyen szép sudár vagy, kedves! Bizonyára erős is!
Szám megfeszült, széles mozdulattal előhúztam szablyáimat. A lidérc meg se rebbent.
- Démon létedre kardot forgatsz? - fröcsögte száját nyalogatva - Izgalmas, izgalmas! Milyen jól elszórakoznánk! Kár, hogy nem te kellesz nekem. - S már ugrott is. Karom lendült… a végzetes hasmetszésem elől nincs menekvése!
Az acél azonban a levegőt hasította, a lidérc kitért, elmerült a magas hóban. Riadtan pördültem meg. Senkinek sem sikerült eddig élve megúsznia ezt a támadást. Ebben a világban semmi nincs rendjén!
Elrugaszkodtam, és ellenfelem után iramodtam a hó felszínén. Nem számítottam ilyen fürgeségre, főleg nem arra a taktikájára, hogy engem kikerülve a farkast támadja. Ezt nem merik megkockáztatni, de most sajnos bejött. A farkas teljesen kimerült volt és gyenge, képtelen a védekezésre.

Szempillantás alatt a lidérc mögött termettem, lesújtottam, mielőtt elérhette volna a lányt.
Nem csak véletlen szerencse volt az előbbi, hisz újra elszökött a szablyáim elől. Ez már nem ért készületlenül, azonnal indítottam a következő támadást, majd az azutánit. Csapásaim viszont csak a levegőt és a hópelyheket szelték. Szünet nélkül jártak az ívkardok, kénytelen volt hátrálni előlük. Visszatért az önbizalmam. Lehet gyors, és erős, a maga területén kiemelkedő harcos, de ez önmagában még kevés ellenem, mosolyodtam el magamban.

Csapásom elől messze vetődött, lekucorodott a hóba.
- Milyen ügyes démon! - Magas hangja másik irányból hallatszott, mint ahol éreztem a jelenlétét, de nem tévesztett meg. Olcsó trükk. Tisztán láttam magam előtt, hiába volt sötét, hiába zuhogott arcomba a hó. - De alábecsüli az ellenfelét! Nem tudja még, kivel áll szemben! Kicsi démon, a szablyáiddal nem tudsz utolérni! Nekem viszont van egy meglepetésem számodra.

Előre bukfencezett, lábamat tépte volna hosszú karmaival. Szép támadás, gondoltam lesajnálón, de még gyakorolnia kell. Rámvigyorgott recés fogaival:
- Ezek az én pengéim - mutatta felém hosszú karmait. - Nem olyan hatásvadász, mint a tiéd, de sokkal hatékonyabb! Olyan méreg van rajta, hogy még egy magadfajtát is visszaküld a pokolba!

Támadóállásban vártam, és nem tudtam megérteni, miért magyaráz folyton ez a féreg. Idegesítő volt. Még hogy pengék! Gusztustalan, elméretezett körmök. Megölhettem volna, ebben biztos voltam, de élve hasznosabbnak tűnt, mivel rengeteg kérdésünkre tudhatta a választ.

Ghlo a hátam mögött, messzebb állt, mozdulatlanul figyelt. Kezdett világosodni az égbolt is, a vihar csendesedett. Néhány tincsem előre bukott, a szél pedig rángatta csuklyám, de az nem csúszott hátra. Kevés mágiát használ el ez a kis trükk, de nagyon hatásos.

- Áruld el, bestia, miért hadakozol azokkal a fegyverekkel? - folytatta a fecsegést a lidérc. - Hogyan sikerült eddig élve maradnotok? Ilyen értékes holdfarkast pengékkel védelmezni szánalmas próbálkozás a mai világban. Áruld el, áruld el!

Túl fáradt voltam ahhoz, hogy tovább húzzam az időt. Két ívkardom beleszúrtam a hóba magam elé. Hosszú pillanatokig csak a szél zúgása hallatszott. Ellenségem kérdőn nézett rám, majd ismét felvillantotta utálatos vigyorát.
- Végre rájöttél, hogy azokkal nincs esélyed ellenem? Reméltem, hogy tovább bírod a játékot, édesebb a vér, ha türelemmel kivárjuk az idejét! Meg sem próbálod használni a mágiád? Nem tán…
Hirtelen a nyakához kapott, de már késő volt. A piciny tű már megtette hatását. Kétrét görnyedt azonnal, dühödten meredt rám.

- A tű is mérgezett - mosolyogtam rá halványan, majd kis üvegcsét mutattam fel neki -, és ez az ellenszer. Egyébként mi, démonok nem a pokolból jöttünk.
Elegem volt ebből az egészből. Ghlohoz fordultam, és kihúztam pengéimet a hóból. Amint belenéztem a lány riadt szemeibe, tudtam, hogy valami baj van. Szinte abban a pillanatban, hogy elrugaszkodtam, a figyelmeztető kiáltását is hallottam.
A levegőben bukfencet vetettem, hogy lássam, mi történik. Gyanúm beigazolódott, elkéstem. Bal karomba égő fájdalom hasított, mire az üvegcse kihullt ujjaim közül. Szembe érkeztem ellenfelemmel, s már tovább is lendültem, hogy elkerüljem a következő marást. Lélegzetvételnyi szünetet sem hagyott a lidérc, hogy összeszedjem magam. A sérült karom óriási hátrányt jelentett. Támadásai olyan erővel és gyorsasággal érkeztek, hogy inkább menekültem előlük, mint védekeztem. Éreztem, fogytán az erőm. Valamit tennem kellett volna, de képtelen voltam bármi kezdeményezésre!
Karmai a pengémnek csapódtak, s a kezem megremegett. Hosszú pillanatig feszítettem a karom, izmaim szinte szakadtak a megerőltetéstől. A lidérc smaragd szemei kidülledtek, nyála csorgott, ahogy rámmeredt. Végül ellöktem a kezét, és hátra ugrottam, hogy kis időt szerezzek, de lábam megbicsaklott, és végül elveszítettem testem felett az uralmat. Szerencsétlenül hátráltam pár lépést, míg visszanyertem egyensúlyomat.
Pillanatnyi szünet állt be, míg ellenfelem meghúzta a fiolát. Igyekeztem csillapítani a légzésem és elemezni a helyzetet.
Bal karom sajgott, valószínűleg a méreg belekerült a vérembe. Azt hittem, gyorsabban hat, mivel azt ígérte, pokolba küld. Bár a lidércnek mostanra legalább bénultnak kellene lennie, tehát már a mérgekben sem lehet bízni. Ebben a világban semmi sincs rendjén! Csak ússzam meg valahogy, többet nem bízok a mérgekben.

Támadóm, fölénye tudatában ráérősen csámcsogott látványomon.
- Az a baj veletek démonokkal - bölcselkedett fáradt hangon, mintha már nagyon untatnám -, hogy túl beképzeltek vagytok. Alábecsülitek az ellenfeleitek és végül ez lesz a vesztetek! Hiába vagytok szolgák ezen a földön, töretlen gőggel jártok-keltek. Nem ismeritek az alázatot! Ezért fogsz most szánalmasan elpusztulni. A méreg lassan hat, de nem az árnyékvilágba küld. Bár számodra az is elég lenne. - Gyanakodva kaptam fel a fejem. Hirtelen érdeklődésemre flegma képet vágott. - Hát igen. Arcane Vernine Eligos, én nem csak erőfölényben vagyok veled szemben. Mégis mit gondoltál? Véletlenül pottyantam ide, tudatlanul, mint ahogy ti? Ugyan, kérlek!
Éreztem, hogy Ghlo közelebb osont. Hiába, a nap már felkelt, nem tudott segíteni. De ha legalább magát meg tudná védeni!
Hirtelen mozdulattal felé hajítottam jobbkezes ívkardom, sikerült még időben előrántanom a másikat. A lidérc rögtön támadott. Eltűnt, majd hátam mögött jelent meg. Vetődtem, ahogy tudtam. Elismételtük jópárszor a mozdulatsort. Nyilvánvalóan csak játszott velem, az idő úgy is neki dolgozott.
Egyszer a hóból bukkant fel közvetlen mellettem, és én már nem tudtam kitérni előle. Újabb hibám ára egy mély vágás volt jobb combomba.

Hátratántorodtam, csuklyámat hátracsapta a szél. Elfogyott az erőm. Látásom elhomályosult. A szél gunyoros vihogást hozott. Térdre estem, bele a magas hóba.
Ellenfelem előttem termett rögtön, és államnál fogva maga felé fordította arcom. Mennyire gyűlöltem az érintését magamon!
- Szóval így néz ki egy Jelölt! - Gonoszkodva nevetett ismét, karmát végighúzta az arcomat átszelő hegek egyikén. - Másként képzeltelek… csalódtam benned. Szánalmas vagy! - Vadul ellökött, hogy ázott hajam belecsapódott a véres hóba.
- Mielőtt még megdöglenél, elárulom, hogy nem voltál számomra ellenfél! - hallottam még az ocsmány hangját - De ne emészd magad, erőm messze meghaladja a tiéd és a farkasét együttvéve. Nem te vagy az első démon, akit megölök. Örvendtem, Verinine Eligos!
Sarkon fordult és elindult gazdám felé.
Többé nem hallottam a szélzúgást, nem éreztem a hideget. Ijesztő, kísérteties csend volt, s talán a hóba dőltem. Kardom markolatát szorongattam, az egyetlen dolgot, ami még összekötött a külvilággal. Nem lehet ez a vég! Nem, nekem nem szabad így végeznem, itt és most. És mégis… Milyen kellemetlen.

*          *          *

Sötétben úsztam, anyagtalan szellemként. Tudtam, merre kell térnem. Elmém suhant célja felé. Erővonalak bonyolult hálózatába értem, de ösztönöm súgta, merre tovább. Aztán a végtelen kavargásban ismerős területre érkeztem. Már jártam erre, egyszer, nagyon régen, életekkel ezelőtt. Boldogan száguldottam tovább, míg végül megérkeztem célomhoz. Melegség ölelt át.
Gyerekkorom édes-szomorú emlékképei játszódtak le előttem. Semmim nem fájt, újra teljes voltam. De nem maradhatok itt, nyilallt belém a felismerés, hisz Ghlo bajban van! Nekem kell megvédenem!

           

*          *          *

Mint akit villám sújtott, fejem majd széthasadt, és a fény fájón elvakított. Hangom idegenül csengett, ahogy felkiáltottam.
Mikor kinyitottam a szemem, Ghlo állt velem szemben pár lépésre. Félelemtől és gyűlölettől eltorzult arccal nézett rám, közben elszántan szegezte rám saját kardomat. Mi a fene, néztem körül. Mögötte megláttam egy homokszín kupacot lapulni a hóban. Mosolyognom kellett, ahogy felismertem az formátlan jelenségben saját testem. Penge suhant, amit öntudatlanul félreütöttem, hosszú karmaimat látva egyértelműen kirajzolódott előttem a helyzet. Idétlen magas hangon tudattam a lánnyal, én vagyok a társa, tegye el a fegyvert, de ő természetesen nem hitt nekem, egyre hadonászott felém páratlan ívkardommal.

A lidérc nem blöffölt, éreztem, rengeteg mindenre képes vagyok ezzel a testtel. Ilyen erővel valóban nem okoztunk neki nehézséget.
De most mégis életben voltam! Álmélkodásomban majdnem elmulasztottam kitérni egy silány csapás elől, de végül gyorsan kikaptam dühödt társam kezéből a kardot, ás rákiáltottam.
- Hagyd már abba, Ghlo! Nincs sok időnk, inkább segíts!
Letérdeltem a testemhez, megnéztem a sebeit - a sebeimet. Először láttam magam kívülről, milyen bizarr volt! Megilletődött társam felé fordultam, aki még mindig kételkedve nézett rám. Szegény olyan elveszettnek tűnt.
- A Forrás mágiáját használva beleköltöztem a lidérc testébe. A testőröd vagyok, akit Yabának nevezel. Higgy nekem!
A nap sugarai megcsillantak a szálló hópihéken. A millió apró gyémántszem tengerében gazdám némán méregetett.

Ötödik fejezet

Írta: Niphrendil

ajánlott zene: Mike Oldfield - Music of the Spheres

Farkaskölykök rohantak felém a puha füvön játékos csaholással. Kicsik voltak, puha szőrűek. Könnyű, gyermeki bunyóra számítva nyúltam el a zöldben, de még mielőtt gyenge foguk ezüstös bundámba kaphatott volna, megtorpantak.

Narra, az örökké ragyogó hold megremegett, mintha le akarna zuhanni. A három kölyök nyüszítve lapult mögém, így maradnom kellet, bár szívem szerint elfutottam volna. A gyönyörű sötétkék égbolt lilává változott, és Narra vörös köntösbe bújva függött a fejünk felett, mint óriási véres szemgolyó. Innen-onnan riadt vonyítások hallatszottak. Tehát nem csak mi láttuk ezt a szörnyűséget.  

A hold újra megremegett, ezúttal erősebben, mire hátrálni kezdtem, magam mögött tolva a kicsiket. A falkám nem lehet messze, el kell érnem őket! A katonák hatalmas üvöltését hallottam, és abban a pillanatban Narra zuhanni kezdett, mintha eddig csak egy vékony madzag tartotta volna. Iszonyodva hunytam be a szememet, de nem bírtam sokáig. Éles süvítő hangot hallottam a fejem fölül.

Mikor felnyitottam a szememet először nem is tudtam mi történt. Narra és a kölykök eltűntek.

Félhomályos szobában feküdtem egy vastag medvebundával betakarva, fejem felett fa deszkázat, a kandallóban gyengén izzó parázs. Odakint minden szürke volt és csendes. Az ablakon át látszott a lemenő nap, az árnyékok megnyúltak, és tudtam, hogy a hold már fent dereng az égen a kövér hófelhők takarásában. Éreztem, ahogy bizsergeti a bőrömet, mint minden ébredésemkor.

Hosszú időbe telt, mire felismertem, hol vagyok. Szívem eszeveszettül kalimpált a mellkasomban. Testem emberi volt, de a szoba hűvöse ellenére még mindig éreztem Uera selymes füvét magam alatt és a langyos szellőt a bőrömön.

Mi volt ez?! Mégis mi történt? Hogy kerülök megint ebbe a fogadóba, mikor egy perccel ezelőtt még a falkámmal voltam?

Remegve másztam ki az ágyból, és ujjaimat végighúztam a hideg kőfalon. Rést, átjárót kutattam.

Vissza kell mennem Uerába! Valami szörnyűség történt és én ahelyett, hogy segítenék, itt vagyok, ebben a hegyi koszfészekben!

Addig kaparásztam a falat, kandallót, míg fel nem szakadt egy-két körmöm. Meg kellett nyugodjak. Yaba persze ilyenkor nincs sehol!

Hirtelen megdermedtem. Ha én otthon voltam, akkor lehet, hogy ő is hazatért, és talán nem is jön vissza… hisz én is csak valamilyen baleset folytán vagyok újra itt.

A ágy melletti széken tiszta ruha hevert összehajtva. Levetettem gyűrött felsőmet és térdnadrágomat is lecseréltem az újra. A medvebundával kiegészítve már egyáltalán nem fáztam.

Sietve indultam lefelé a lépcsőn. Ha Yaba is visszajött velem – amiben erősen kételkedtem -, akkor a közelben kellett lennie. Ha pedig nem… nos akkor egyedül kell megtalálnom a módját a hazajutásnak.

Alig értem le a földszinti átjáróba, máris démonomba botlottam. Ő nem lepődött meg, én viszont annál inkább.

- Hogy kerülsz ide? – rohantam le azonnal kérdésemmel.

- Kint voltam – felelte megfontoltan, mire idegesen fújtam egyet.

- Rendben, de hogy jöttél vissza? – Mindenképpen tudni akartam, hogy hányadán állunk. Ha ő is otthon járt az Árnyékvilágban, akkor lehet, hogy már nem is engem szolgál?

Türelmetlenül vártam a válaszát, de ő hosszú pillanatokig csak feszült vonásaimat fürkészte. Végül mégiscsak megszólalt:

 - Miről beszélsz?

Na várjunk csak egy percet! Lehet, hogy Yaba nem tudja hogy Uerában voltam? Lehetséges lenne, hogy… hát persze! Ezek szerint csak én voltam odahaza, és ő nem tud semmit! Bár így még nehezebb ésszerű magyarázatot találni a jelenségre.

 - Történt valami? – szakított ki töprengésemből a démon hangja. Yaba túlteljesítette magát. Két kérdést feltenni egymás után, anélkül, hogy az egyikre válaszoltam volna… Vissza kell vonnom minden korábbi elképzelésemet, kísérőm is rengeteget változott a régi énjéhez képest.

 - Otthon voltam. Uerában nagy veszély fenyegeti a falkákat. Mielőtt megérthettem volna… - hangomból szinte sütött a kétségbeesés és a tehetetlen düh, de Yaba félbeszakított.

 - Nem voltál otthon. Álmodtál…

 - Hogy micsida? – Ebbe meg mi ütött? Honnan tudhatná, ha egyszer nem is volt itt?

 - Álmodtál. Az emberek szoktak. Éjszaka, mikor alszanak, az agyuk képeket vetít eléjük. Többnyire értelmetlen, összefüggéstelen dolgokat. A farkasok nem álmodnak, de veled mégis ez történt. Nem értem. – Hangjában semmi érzelem. Mint egy betanult monológot, úgy szavalta el. Már megszoktam, hogy Yaba egy két lábon járó könyvtár, és mindig mindenre tud magyarázatot adni, de a befejezés ezúttal elég furcsára sikerült.  Ha ő azt mondja, nem érti, akkor én mit szóljak?

 - A farkasok nem álmodnak, tehát én sem tudok – jelentettem ki. – Otthon voltam és tényleg valami szörnyűség történt odaát! –

Állt egyhelyben, és nézett rám azokkal a füstös fekete szemeivel. Nem lehetett látni, hogy pontosan mit figyel, de Yabanak volt egy jellegzetessége. Ha valakire rátekintett, akkor az illető úgy kezdte érezni magát, mintha apró tűkkel böködnék a bőrét.

Én sem bírtam sokáig. Meg akarván szabadulni a kellemetlen légkörtől egyel feljebb léptem a lépcsőn, és – amennyire csak tudtam – fölényesen pillantottam rá.

 - Nem hiszek neked – Nem csak üres fecsegés volt, tényleg nem éreztem elegendőnek a magyarázatát. Még ha igaz is, hogy nem voltam otthon, és csak álmodtam, ahogyan Yaba mondta, akkor is tudtam, éreztem, hogy valami baj történt. Utána kellett járnom, méghozzá minél hamarabb.

 - Egy fél óra múlva indulunk tovább! Átkelünk a hágón! – Kikerültem, és az ivó felé vettem az irányt. Még hallottam, ahogy utánam szól.

 - Esik a hó…

Eltüntettem a reggeli-vacsorámat, és már indultunk is. Kint valóban egyre jobban esett a hó. Hatalmas pelyheivel pillanatok alatt fehérré varázsolta a sziklákat és a házak tetejét. Veszélyes szürke felhők takarták a holdat, olyan érzést keltve a farkasban, mintha közelebb került volna az ég a földhöz, fullasztóan közel. A látóhatáron a szürke sziklák egybeolvadtak a felhőkkel, és ahogy mélyült az éjszaka egyre sötétebb és komorabb árnyalatokat váltottak egymással.

 - Arra megyünk… egyenesen bele a sötétségbe. – Éreztem, ahogy szívverésem felgyorsul. Élveztem a jeges szelet az arcomon, ahogy megcibálja a medvebundát, havat hord a csizmám köré.

Ilyenkor voltam boldog… igazán boldog. Csak menni és menni előre a végtelenbe. Ez az egyetlen dolog, amiért érdemes ezen a koszos emberi világon tartózkodni.

Tettem előre egy-két lépést, aztán már száguldottam is előre. Emberi testben ugyan nem haladtam olyan gyorsan, de így is süvített a fülem mellett a szél. Előredőlve futottam felfelé az emelkedőn, csak a lábujjaim érték a talajt. A hold ereje költözött belém.

Úgy éreztem, bármit meg tudok tenni. Baj van Uerában? Majd megtalálom a módját, hogy hazajussak és segítsek a falkámnak. Semmi sem állhat az utamba…

Egy valamit kivéve... a havat!

Alig egy órával az indulásunk után, úgy rákezdett, hogy az orrunkig sem láttunk. Mintha egy hatalmas fehér lepedőt terítettek volna elénk. Egyszerű halandó három lépést nem tudott volna anélkül megtenni, hogy sziklának ne ütközzön. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy nem voltunk egyszerű halandók.

Még mindig bennem volt a lelkesedés, de korántsem akkora hévvel lángolt szívemben, mint az első pár lépésnél. Apró, használhatatlan alakom minden lépésért meg kellett hogy küzdjön. Térdig süllyedtem a friss porhóban, hajtincseim apró jégcsapokban végződtek, és a szél olyan erővel feszült a testemnek, hogy néhányszor azt hittem legyőz, és hanyatt lök. El se tudtam képzelni, mi lenne, ha nem támogatna a Szent Hold ereje.

Yaba csendes beletörődéssel lépkedett mögöttem, szintén térdig gázolva a hóban. Tudott volna a tetején is sétálni könnyedén, de valamiért úgy döntött, hogy szenved, akárcsak én.

A hóvihar nem állt el, és a hold sem bújt elő. Hamarosan derékig gázoltunk a fehér tengerben. Yaba átvette a vezető szerepét, és én széles köpenyének takarásában szenvedtem magam előre. Valahol mélyen még pislákolt bennem valami, de nem volt elég hozzá, hogy jókedvre derítsen. Hajnal felé már csak a tudat hajtott előre, hogy Uerát veszély fenyegeti.

 - Hol vagyunk? – kérdeztem egy ízben démonom a kavargó sötétségben. Úgy éreztem, össze vissza megyünk. Hol lefelé, hol fölfelé, lépcsőzünk, kúszunk-mászunk.

 - Még nem értünk el a menedékházig, de nincs értelme arra menni. Mire odaérünk, betemeti a hó!

 - Igaz… akkor menjünk tovább! Az se baj, ha nappal is megyünk! Nem jár erre egy lélek sem!

Alig tettünk azonban pár lépést, mikor Yaba hátának ütköztem. Igyekeztem kiszabadítani magam kavargó köpenyéből, hogy lássam mi baj, de hiába siettem.

 - Mi bajod? – meresztettem szememet a sötétbe, de a milliónyi hópelyhen és a mellettünk magasodó hatalmas sziklaormokon kívül semmit sem láttam.

Egy farkas szeme igen éles. Képes lelassítani és részeire bontani az emberi szem által követhetetlen mozdulatokat. Távolabb lát, mint egy egyszerű halandó, én mégsem vettem észre semmit.

 - Valami van előttünk. – Alig értettem mit mond a süvítő szélben, és ahogy kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mégis mit lát, tele lett hóval, így kelletlenül becsuktam. Kiléptem Yaba mögül, és én is előre pillantottam.

 - Nem látok semmit!

 - Érezd!

Két lépést tettem oldalra… lábamat akadályozta a hó, de lehunytam a szemem, és kiürítettem a tudatom. Nem látszott a hold, de éreztem, ahogy ereje finoman simogatja a bőrömet, hajamba túr, felemel.

Ilyen hóban nem tudtam táncolni, és ha nem látom Narrát nincs is értelme, de akkor néhány apró mozdulat is elég volt, és tudatom előre száguldott.

Igen… én is éreztem valamit. Apró és sötét, megbújt, várakozott. Nem mozdult, talán nem is lélegzett. Körbetapogattam, de szinte megfoghatatlan volt. Mintha ott sem lett volna, nem láttam tisztán. Egyre kisebbre zsugorodott, de pillanatról pillanatra erősebben áradt belőle a sötétség. Veszélyes…

Éles körmök rántottak vissza a valóságba, a hóviharba. Démonom erősen szorította a vállamat, szinte a levegőben tartott. Talán elzuhantam volna, ha nem fog meg.

 - Ne táncolj! Hamarosan felkel a nap, csak legyengít! – Eleresztett, én pedig zihálva igazítottam meg a ruhámat. Csak egy pillanatra próbáltam használni az erőmet, de így is eléggé kimerített. Rég csináltam ilyet.

Kísérőmre pillantottam, akinek homokszín köpenye hófehérnek tűnt a hótól.

 - Vár valamire, erős, és egyedül van – súgtam, de tudtam, hogy hallja. Bólintott és ismét előre fordult.

Álltunk pár percig egy helyben, míg teljesen összeszedtem magam, majd ismét elindultunk. Kezei most már nem lógtak kényelmesen a teste mellett, hanem szablyái varjúmarkolatán pihentek. Nekem nem kellett fegyver, nem volt rá szükségem. Mikor Narra fent volt az égen, egyetlen ütéssel át tudtam szakítani egy ember mellkasát. Yabanak sem volt szüksége fegyverekre, hiszen ő még nálam is nagyobb erővel bírt, amit nem veszt el nappal, mint én. Valamiért mégis ragaszkodott a két pengéhez…

Alig kezdett derengeni az égbolt keleten, az áthatolhatatlan hófüggöny mögött, mikor egy alak elállta az utunkat.

Megpillantva, már tudtam, hogy nem egy egyszerű emberrel van dolgunk. Egy átlagos halandóban nem lakozik ennyi sötétség, és gyilkos indulat.

Yaba otthagyott a hajnali viharban, és előre sétált. Ő talán még nálam is jobban érezte a veszélyt. Láttam, ahogy előhúzza a kardjait, de az alak nem mozdult.

Démonom nem várta meg, hogy bármit is tegyen. Egy széles mozdulattal vágott felé, alulról felfelé. Gyomormetszés, egyszer régen mutatta nekem ezt a mozdulatot.

Gondolatban eltemettem a fiatalembert… de csak gondolatban.

Zsigerből ugrottam hátra, mikor megjelent előttem, mintha a derékig érő hóból emelkedett volna ki. Szemem sarkából láttam, hogy Yaba már fordul is vissza, hogy elrugaszkodjon felénk.

Emeltem az öklöm, hogy védekezzek, de az idegen nem támadott rögtön. Smaragdszín szemei csapdába ejtették az enyéimet.

Szavai sokáig visszhangoztak az agyamban…

 - Üdvözöllek Ghlo, Kauna falka legifjabb farkasa. Eljöttem, hogy megöljelek…

Negyedik fejezet

Írta: Ringnar


Az utcára lépve megcsikordultak talpam alatt az apró kavicsok. Köpenyemet összébb húzva körülnéztem, majd sietősen lefelé indultam az úton. Kékesszürke, kövér, havat ígérő felhők gomolyogtak alacsonyan - bármelyik órában megérkezhetett a tél.

A hajnali órákhoz képest éber volt a város, mindenfelé emberek igyekeztek dolgukra gyűrötten, a hidegtől és fáradtságtól sápadtan. Néhány részeg ténfergett hazafelé. Valószínűleg átutazók lehettek, akik nem mertek továbbindulni a levegőben lógó hóvihar miatt, s most egyéb dolguk sem volt, mint elütni az időt. Minden normális élőlény tudja ezen a világon, aki ujjat húz a természettel, elpusztul.
De gazdám úgy döntött, éjszaka továbbindulunk. Örültem, hogy addig legalább egy nyugodt napot eltölthetek itt, élelmet, bundát és valami tisztességes öltözéket szerezhetek a lánynak.

A városhoz legközelebb álló erdő felé vettem az irányt. Átszeltem a tisztást majd a fenyves sűrűjébe húzódtam, sétáltam egészen addig, amíg már senki sem láthatott.
Lehunytam a szemem, koncentráltam.
Kezdetben gyakorta akadtak kellemetlenségeim abból kifolyólag, hogy csak saját, velem született erőmet használom, nem folyamodom a démonok közös forrásához. Az évek során tökéletesen megtanultam boldogulni jelenlegi képességeimmel. Leleményességgel és ügyességgel pótoltam a veszteségeim.
Minden démon rendelkezett saját mágiával. Ezt magunkban hordoztuk, hozzánk tartozott, akár az emberekhez az illatuk. Ez a mágia véges, de ha kimerítettük, újra termelődött. Mennyisége, minősége személyenként változott, a démon egyik meghatározó tulajdonsága.
A másik lehetőség az erőgyűjtésre a Közös Forrásból való merítés volt. Ez az első és legfontosabb dolog, amit már gyerekként megtanítottak nekünk. Ebből mindenki annyit merített, amennyit csak bírt. A Forrás vég nélküli, örök és kimeríthetetlen: ez volt az Árnyvilágnak, a létünknek kulcsa.

Amint erre a világra kerülünk, megbomlik a kapcsoltat. Felkereshettük ugyan a Forrást, de ez egy meglehetősen bonyolult folyamat. Számomra ez egyébként sem volt járható út, soha nem is próbálkoztam vele. Senki sem meríthet a Forrásból az Árnyvilág tudta nélkül, mint ahogy a tóban nem mártózhatsz meg a víz felzavarása nélkül. Ezzel jó számolni akkor, ha a tó rémei a halálodat akarják. Így, hogy erőm véges, sok képességemről le kellett mondanom. Ügyeltem az apróbb dolgoknál is, aminél nem volt muszáj, nem használtam mágiát. De nekem így is megfelelt.

Végre találtam egy vadat! Balra tértem és sebesen futásnak indultam. A fák, sziklák elmosódtak mellettem, köpenyem, mint csapdába esett fakó madár szárnyai, vadul csapkodtak hátam mögött. Izmaim megfeszültek, érzékeim kiélesedtek, felkészültem. Egy halálos pontossággal kimért, gyors mozdulat, két fagyos villanás volt az egész... A következő pillanatban már lélegzetvisszafojtva álltam, hajam az arcomba hullott. Mögöttem pár hangos puffanás jelezte, sikerrel jártam. Letöröltem szablyáimról a vért és visszacsúsztattam őket helyükre. Megfordultam és elégedetten biccentettem: tökéletes kivitelezés. Képességeim nem csorbultak...

Nem sokkal később zsákmányaimmal a vállamon indultam vissza a városba.
Mire megérkeztem, az üzletek már mind kinyitottak, próbáltam elvegyülni a tömegben - már amennyire a körülmények engedték. Itt tartózkodásunk óta először figyeltek fel rám, szúrós szemek kísértek, a gyerekek félve elfutottak előlem. Csak mosolyogtam rajtuk, olyan nevetségesek voltak az embergyerekek, ijedősek, félősek és kicsikék. Mondjuk, nem lehettem utolsó látvány. Szinte sajnáltam, hogy a holdfarkas nem csaholt mellettem.
De hogy senki sem állított meg, mutatta, igazi hegyi néppel van dolgom. Kopár sziklákhoz, zord éghajlathoz szoktak, megedződtek, s maguk is hasonlóvá váltak. Szemükben bizalmatlanság ült, de más dolgával nem törődtek. Csak akkor szóltak, ha muszáj, akkor is durván, tőmondatokban. Gazdámnak való hely volt. Ő sem törődött mással, nem szerette, ha az ő dolgaival foglalkoznak. Nem értettem hát, miért siet annyira innen. A kezdeti közösen töltött időkben azt gondoltam, keres valamit vagy valahová mindenképp el akar érni, és ez hajtja folyton előre. Aztán megértettem, hiába rohanunk örökké, társam sosem fog megérkezni céljához. Egyszerűen azért, mert nincsen célja.

Kiértem a piacra, egyszerű tér volt az is, mint minden más itt. A legközelebbi húsárus üzletbe tértem, a pult előtt letettem a zsákmányom. A tulaj - középkorú, alacsony termetű nő-, zavartan méregetett.
- Mennyit ad érte? - Halk szavamra legyőzte első döbbenetét, higgadtan és hozzáértően megvizsgálta a szarvasbikákat.
- Sovány állatok, de még fiatalok. Ilyenkor aranyat ér! Honnan szerezte? - Összehúzott szemekkel nézett fel rám - A közeli erdők már kimerültek, a vadászok rendszerint üres kézzel térnek haza. Ez a hús egészen friss... Maga nem idevalósi...
Hangsúlyából úgy gondoltam, ezeket a mondatokat kijelentette, mint kérdezte, de a hosszú, várakozással telt csendben elbizonytalanodtam. A nő yanakodva kutatta arcomat csuklyám mögött. Szó nélkül tűrtem és reméltem, nem fog feltenni több kérdést, amire nem akarok válaszolni.
- Mennyit kér érte, uram? - kérdezte végül sóhajtva, s visszaguggolt a tetemekhez.
- Három napra elegendő ételt és egy medvebundát kérek a három bikáért, a negyediknek pedig az árát.
Hosszasan fontolgatta a választ, nem sietett.
Tetszett a nő, egyenes volt, egyszerű, őszinte és erős. Kicsit talán bosszantott is, amiért nem próbált velem alkudni vagy becsapni. Előző életünk óta megváltoztak volna az emberek? Azt kizártnak tartottam. Az emberek nem változnak.
- Harminc serzet tudok érte adni - egyenesedett fel az asszony. Fogalmam sem volt, mi az az ár, amit ajánl, a serz is ismeretlen pénznem volt számomra. Mikor meghaltunk, még mással fizettek. De a nő kéregbarna szemeiben kétségbeesés és könyörgés ült. Így már mindent értettem.
- Megegyeztünk- mondtam.

Mielőtt visszatértem volna a fogadóba, nadrágot, inget és csizmát vettem. Mindenből a legolcsóbbat. Ezzel jórészt el is fogyott a pénzem, de úgy számoltam, egy ideig úgy sem lesz rá szűkség: a hágón nem vesszük hasznát, későbbre pedig kár tervezni.
Ebédidőre visszatértem a fogadóba, hogy lepakoljam a csomagom. Társam egyenletes szuszogással, összegömbölyödve aludt, pokrócát a füléig húzta. Mindent a legnagyobb rendben találtam. Ráterítettem a bundát, kikészítettem a ruháját, majd kiosontam a szobából.

Az ivóban a pultnál szereztem magamnak szabad helyet. Sokáig hallgattam, miről beszélnek az emberek, de lényegében semmi hasznos információval nem szolgáltak. Elmerültek a mindennapi témákban, személyes élményeikről vagy épp problémáikról beszéltek, ami engem legkevésbé sem érdekelt. Az emberek nem változnak. Akár egy év, akár ezer telik el, a természetük mindig ugyanaz marad. A hegyi nép csak hegyi nép, a városi pedig városi. Buták, okosak, ravaszok vagy nemesek, de a lényegük ugyanaz. Kiszámíthatóak. Mindet ugyanaz hajtja: ösztöneik, vágyaik. Legfontosabb számukra saját énjük, vagyis az általuk elképzelt, önmaguk által megteremtett kis világuk központja. Érdekes, hogy ezek a egyéni világképek mennyire különböznek egymástól, hányféle verzióban torzítják el a valóságot. Ennek ellenére kedveltem az embereket. Olyan szenvedély és tűz van bennük, ami a halhatatlan démonoknál vagy a hosszú életű holdfarkasoknál nem jellemző.

Vacsorát rendeltem éjszakára és megérdeklődtem, milyen jól járható utak vezetnek ki a városból.  A pultos magyarázatából egy szó sem volt érthető, pedig bőszen hadonászott is hozzá a jóindulatú szerencsétlen. Nagy sokára térkép került elő, amitől majd végre mindent érhetőbb lesz... Ahogy a térképre néztem, csuklyám jótékony árnyéka mögött szemem úgy elkerekedett, mintha még soha életében nem láttam volna térképet. Nem csoda, hogy nem értettük egymást az emberrel, hiszen az egész táj alaposan átformálódott előző életünk óta. Nincsenek meg a régi támpontok. Rengeteg idő telhetett el, birodalmak, városok, utak semmisültek meg, újak emelkedtek. A rajz minden négyzetcentiméterét beitta a szemem, megjegyeztem, hogy mindig előttem legyen. Megköszöntem a segítséget és kikászálódtam a hátsó udvarra.

Zúgott a fejem, egyre csak kavarogtak bennem a kérdések, amikre nem tudtam választ adni. Mégis, mennyi idő telt el? Mi történt azóta? Miért ide kerültünk? Szándékos, vagy véletlen? És meddig fog tartani? Hetven, kilencven, százötven évig? Miért nem gyermekként született újjá a holdfarkas? Vannak még ezen a földön démonok, vagy már csak mi maradtunk itt céltalanul? Mit kell tennem, mire számítsak ezen a világon? Felelős vagyok azért a lányért! Hát senkit nem érdekel a sorsunk? Miért nem jön már értem valaki? Ez a tehetetlenség és bizonytalanság mindennél rosszabb volt.
Ahogy összeszorítottam a szemem, megérezem a mély szántást az arcomon. Ez azonnal kijózanított.
Nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget, nem ijedhettem meg! Bestia voltam, méghozzá nem is akármilyen! Nem hozok szégyent a nevemre! Mindamellett Kauna Ghlo holdfarkas védelmezője voltam, megingathatatlan, kemény harcos! Megmutatom, kivel állnak szemben!
Ekkor vettem csak észre, milyen hamar besötétedett, nem sok időm maradt. A királykék estében a fogadó ablakai melegen aranylottak, a benti hangzavar és lantzene tompán kiszűrődött. Árnyékom magányosan nyúlt végig a szűk udvaron. Keresve sem találtam volna ennél jobb alkalmat a gyakorlásra.
Ahogy előhúztam szablyáimat, meghitt nyugalom áradt szét bennem. Egy pillanatra talán honvágyat is éreztem, félszegen, bizonytalanul. Két valódi, hű társam kedvesen simult tenyeremhez. Gyöngéden lemosolyogtam rájuk. Lassan mozdultam, kimérten, majd ritmikusan, egyre gyorsabban és gyorsabban. Két kecses ívű kardom táncolt a levegőben, engedelmesen követték parancsaim.
Egyik lépés hozta másikat, a mozdulatok követték egymást, bevégzésből újraindítás keletkezett, végeérhetetlenül, megállíthatatlanul áramlott tovább a mozdulatsor. Szablyáim örvényében belefeledkeztem a mozgás csodálatos harmóniájába.
Ilyenkor testem mindig határtalan erő, szabadság és öröm járta át, feloldódtam a mindenségben, és mégis egy voltam, megismételhetetlen és örökkévaló.

A gyakorlással töltött idők voltak a legszebbek számomra. Ilyen nyugodt, békés nap, ritkán adatott gazdám mellett, de a napi edzésemre mindig igyekeztem időt szakítani.
Valami hűvös érintette orrom, majd arcom. Megálltam és figyeltem. Apró hópelyhek szállingóztak az égből. Ghlonak nem volt szerencséje, bizony havazni kezdett. Kíváncsi voltam, a konok fejével erre mit lép! Elindul-e az éjszakába?

Eltettem fegyvereimet. Varjút formázó markolatuk ragyogó kristályszemeit elrejtettem bő köpenyem redői mögé.
Alig tettem pár lépést, megmagyarázhatatlan bajsejtelem futott át rajtam. Ledermedtem, rögtön fegyvereimhez nyúltam és ugrásra készen, feszülten várakoztam. Nem történt semmi, csak az egyre fokozódó széllökések téptek bele köpenyembe. Percek teltek el és az érzés csillapodott, de nem múlt el nyomtalan. Veszély közelgett! Ösztöneim sosem tévedtek.
Futólépésben indultam vissza, ilyenkor gazdám mellett volt a helyem...

Harmadik fejezet

Írta: Niphrendil

Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar lakott települést találunk. Főleg nem itt fent a világ végén. Az egyik évszakos hágónál egy egész kisvárosra leltünk. Palatetők, vastag gránitfalak, alacsony, zömök lovak. Az ilyen helyeken az emberek mindig bozontosak, tagbaszakadtak és a testüket állatbőrökbe, szőrmékbe bújtatják. Gyermekeik nem ugrálják körül a messziről érkezett utazót a kapuknál, mint más helyeken.

Jobban kedvelem a hegyi népeket, mint a gazdagabb vidékek lakóit. A város láthatólag a hegységen átvezető kereskedelmi utakból élt.

Nem állított meg senki, mikor nem sokkal éjfél után kísérőmmel átléptük a kaput. Az éjjeli őr ugyan felénk pillantott, de semmi érdeklődést nem fedeztem fel rajta. Változik a világ. Nyilván manapság egyre több furcsa szerzet teng-leng a világban.

A vámháztól nem messze találtunk egy kellemes fogadót. A kantin zsúfolásig megtelt utazókkal, itt ragadt kereskedőkkel és helyiekkel.  

Démonom tört utat nekem a pultig, ahol újra szembesülnöm kellett saját változásommal. Nem tudtam kényelmesen rákönyökölni a vasalt falapra. Alacsonyabb lettem. Kénytelen voltam felülni az egyik székké avanzsált hordóra a pult előtt.

Sört rendeltem, kenyeret és füstölt kolbászt. Már meg sem lepődtem, mikor kísérőm, Yaba végtelen mély zsebei egyikéből érméket emelt ki és a pultra helyezte fizetség gyanánt. Így ment ez. Nélküle valószínűleg négy perc alatt elpusztultam volna, és két nap alatt felkopott volna az állam.

Nem ült le, csak szorosan állt mellettem, szinte eltakart a többi vendég elől. Ő persze semmit nem változott. Ugyanolyan magas, ugyanolyan különleges…

Lassan eszegettem a vacsorámat, miközben az embereket figyeltem. Hány év telt el mióta meghaltam? Milyenek lettek az emberek? Erőszakosak? Jámborak?  A régi birodalmak megvannak-e még? Az általam ismert uralkodók élnek, vagy elbuktak mind?

Így első ránézésre nem sok minden változott meg.  Mindenki ugyanúgy sietett a dolgára, nevetett a barátaival, szórta a pénzt, vagy éppen fukarkodott.

 - Valami nem tetszik? – hajolt a képembe egy alkoholtól bűzlő férfi, mire ránéztem.

 - Parancsol? – kérdeztem halkan. Nem értettem mit akar tőlem. Addig észre sem vettem, hogy itt áll mellettem.

 - Azt kérdeztem, mit bámulsz? – magasodott fölém az idegen. Nem lehetett nehéz dolga, mivel majdnem három fejjel magasabb volt, mint én, ráadásul ültem… Éreztem, hogy Yaba megfeszül mögöttem.

 - Rád se néztem – fordultam vissza a vacsorámhoz unottan.

 - Engem bámultál! Ha akarsz valamit, most mondd kölyök! – fröcsögött, és valószínűleg többet is mondott volna, ha Yaba nem lép közénk.

Nem tudtm mit mondott vagy tett, de a fickónak egy percen belül nyoma sem volt.

Azok az átkozott szemek! Nem tudom elrejteni többé a pillantásomat. Valószínűleg gondolataimba merülve bámultam rá. Ezeket az idegesítő szemeket pedig bárki kiszúrná.

Magamban bosszankodva vettem ki egy szobát másnap estig – természetesen kísérőm pénzén -, majd a tömegből szabadulva léptem ki az utcára. Yaba árnyékként követett.

A holdat és a csillagokat mostanra eltakarták a felhők. Ha akartam sem tudtam volna igazi alakomban bóklászni a környéken, a felhőtakaró megakadályozott ebben.

Elnézve a szürke gomolyokat biztosra vettem, hogy hamarosan havazni fog. Havazni fog, és el sem áll jó ideig. Ha pedig így lesz, akkor három napon belül én leszek az egyetlen, aki át tud kelni ezen a hágón.

Tél volt… mikor meghaltam gyönyörű tavasz volt. Ő pedig biztosan tett egy vagy két szál virágot a síromra.

Galen… az egyetlen ember, akiért érdemes visszatérni ide. Vajon most milyen, méláztam. Ő mindig változott, de engem megtalált bárhol, bármikor. Ragaszkodott hozzám. Mindig azt mondta, hogy minket egymásnak rendelt valami különös felfoghatatlan erő. Én ebben nem hittem, de ha őt boldoggá tette, hát hallgattam.

Ha már újra itt kellett lennem, akkor akár meg is kereshetném. Ezzel a külsővel úgysem ismert volna fel, hacsak a kísérőmről nem. Enyhíthetné az unalmamat. Újra velem kalandozhatna.

Tudtam, hogy Yaba önzőségnek tartja ezt. Egyszer megmondta, nyíltan a szemembe, de nem érdekelt. Akkor sem érdekelt. Nem voltam ember, így senki nem várhatott el tőlem emberi érzelmeket.

A kereskedőút kezdetét jelző oszlopok mellett álltam meg végül.

 - Mit gondolsz? – fordultam hirtelen démonomhoz. Meglepődött, ami meg engem lepett meg. Yaba nem szokott fennakadni semmin, bár az is igaz, hogy mióta elkezdtük ezt az újabb életet, akkor szóltam hozzá először.

Lehet, hogy mégis megváltozott… csak neki nem a külseje.

Hajszálai idegesen tekeregtek nyaka körül, miközben felmérte a terepet. Az erős hegyi szél meglobogtatta a köpenyét, csuklyáját. Egy pillanatra megláthattam a homlokáról lefutó fura jeleket, le egészen az orra hegyéig.

 - Ha havazni kezd, még te sem leszel képes átkelni a hágón. Farkasként is kockázatos. Ha elbújik a hold, könnyen ott ragadhatsz a hóban.

Ez igaz volt… de mit csinálhattam volna ott? Az egyetlen igazi érzés, ami tombolt bennem, minden egyes életemben, a mehetnék.

- Holnap éjjel nekivágunk – jelentettem ki, és tökéletesen tudtam, mit gondol.

Letértem az útról, és könnyedén kezdtem felkapaszkodni a sziklákon. Ujjaim teljesen átfagytak a hideg kő érintésétől. Sőt, nem csak hogy átfagytak, de majdhogynem áttetszővé váltak. Mikor fölértem, csak döbbenten bámultam a fura kis pálcikákat. Hol itt az erő? Ezek nem ujjak, hanem póklábak.

A vádlim is olyan vékony volt, hogy jószerével fel se mertem állni. Úgy festettem, mint aki évek óta éhezik, és mindezekhez ezek a megszokhatatlan, betegesen nagy szemek társultak. Szürnyű…

 - Mit szólsz ehhez? – kérdeztem Yabát. A hátam mögött állt, felfogta a hideg szelet. Fekete köpenye falként lengett körül. Csak egy irányban láttam el a horizontig. Arrafelé nem volt semmi, csak hegyek, hosszú sorban. Egymást a végtelenségig követő hósipkák.

 - Tetszik… - Szerettem a hangját. Kellemesen lassan beszélt, és mindig halkan. Mivel én is halk szavú voltam, így egy kívülálló számára úgy tűnhetett, folyton sutyorgunk. Vártam, hogy folytassa, hogy mondjon egy indokot, egy érvet, de csendben volt. Ijesztő. Kevesebbet beszélt, mint régebben, pedig sosem gondoltam, hogy lehet még csökkenteni a mennyiséget.

Fejemet felemeltem, arcomat belefordítottam a szélbe. Szimatoltam. A jeges szél, a tél előhírnöke összeborzolta vállig érő halottfehér tincseimet.

 - Szerezz nekem egy bundát, amíg alszom! – Felfogta, érti, nem válaszol…

Későig kint maradtunk a szikla tetején. Én teljesen szétfagytam, mire pirkadni kezdett. Nehézkesen kihajtogattam elgémberedett és átfagyott lábaimat magam alól, és meglepő ügyetlenséggel lemásztam a szikláról. Ha nem lennék más, mint az emberek, egy ilyen akció után meghaltam volna tüdőgyulladásban. Vagy csak egyszerűen megfagytam volna a hegyen.

Térdnadrág, és egy ujjatlan lenge felsőrész? Még jó, hogy éjszaka az emberek túl részegek, vagy jobb dolguk is van, mint hogy ostobának nézzenek.

Fogaim össze-össze koccantak, miközben bemásztam a pokrócok alá az ágyban. Yaba az ajtóban várta, hogy lefeküdjek.

Magamra hagyott. És itt jött az egyetlen igazi, komoly rejtély, amit soha egyik életemben sem sikerült megfejtenem. Mit csinál a démonom nap közben?

Második fejezet

Írta: Ringnar

Hegyekről lezúduló fagyos fuvallat ébresztett, melyben nem éreztem a veszély illatát. A csend úgy feszült a levegőben, mint a vékony jéghártya, melyet csupán a patak csörgedezése és a szél süvítése sértett fel.
Emlékszem, ahogy  véget ért az időnk, leperegnek előttem a múlt eseményei...
A négy élet elfolyt, az örök rohanás véget ért, gazdám elment, s az én kötelességem lejárt. Azt hittem, hazatértem, de csak álmodtam. A démonvilág nem fogadott be. S újra visszaküldtek. Úgy tűnt, folytatnom kell küldetésem: tovább kell óvnom, akit mellém rendeltek.

Nyirkos, gyér füvön feküdtem, bő köpenyem átnedvesedett, testem még enyhén zsibbadt. Nagyon kimerült lehettem, hisz több mint három órát aludhattam egyhuzamban. Hajtincseim lustán, elcsigázottan hullámzottak csuklyám mögött.
Gazdám jelenlétét is érzékeltem. A közelben volt, már felébredt. Nem nyitottam ki a szemem, nem mozdultam sokáig. Nyújtottam a nyugalom és szabadság utolsó perceit.
Oldalamon feküdtem, fejem kinyújtott karomra hajtva. Hallgattam az éjszaka neszeit, s egy rutinos, alig észrevehető mozdulattal ellenőriztem fegyvereimet.

Nem tudtam elhinni, hogy ötödjére is itt voltunk. Egy holdfarkast csak négy életen át kell kísérnünk. Egészen biztosan tudtam, hogy ez így nincs rendjén! De mi romolhatott el, tűnődtem.
Én lennék az oka? Nem, az lehetetlen! Hiszen végig gondját viseltem a társamnak, senkinek nem lehet rám panasza. Bár sosem láttam, más démon hogyan végzi a munkáját, de nálam biztos nem lehettek jobbak! Gazdám biztonságban, jólétben élhetett, és mindig megkapta, amire vágyott. Sosem feleseltem, engedelmes voltam, mindenben a kedvére tettem. Pedig igazán nem volt könnyű dolgom ezzel a lánnyal!
Talán annyira észrevétlenek voltunk, hogy kiestünk mindenki látómezejéből. Lehet, hogy már a létezésünkről is megfeledkeztek? Vagy épp ellenkezőleg, külön figyelmet szenteltek rám árnyvilágban? Végig ezt volt a tervük, hogy ennek a lénynek szolgálatára kárhoztassanak az idők végezetéig? Ilyet nem tehetnek!  A Démonvilágnak ehhez bizonyára semmi köze.
Inkább csak a kiszámíthatatlan, tökéletlen természet csodájának köszönhetjük az egészet. Csupán nyertem még egy kis időt ezen a földön! Végre elrendezhetem a dolgaimat, mielőtt visszatérek hazámba.
Persze az se volt kizárva, hogy társam miatt van. Talán ő tudja a választ, csak nem mondta el. Az újjászületés óta nem szólt hozzám... A gondolat kiverte a bágyadtságot végtagjaimból. Összehúzott szemöldökkel nyitottam ki a szemem és megkerestem a lányt.

A tónál időzött gondolataiba merülve. Nyugtalannak látszott, keskeny háta esetlenül görnyedt a víztükör fölött. Fogalma sem volt, mit keres itt, efelől nem volt kétség. Zavarodott lehetett és magányos, tele kérdéssel. Sosem találkoztunk senkivel, aki ismerné a válaszokat, egyetlen hűséges társa, a szeszélyes hold pedig most hallgatott titkairól.
Mondhattam volna neki valami vigasztalót, de nem hittem, hogy sokra menne vele, vagy hogy szűksége lenne az én szavaimra. Különben sem tudok vigasztalni. Mégis csak démon vagyok, nem jótündér!
Idővel majd magára talál, gondoltam. Túl vagyunk már négy életen, ezzel is megbirkózik valahogy!
Hang nélkül összeszedtem magam és a fa tövében vártam. Vártam, hogy jelt adjon az indulásra, de még nem vett észre.
A vízfelszínről visszaverődő fények kirajzolták szikár alakját, határozott arcvonásait, megannyi ezüst csillám játszott fényes bőrén, zilált, szélborzolt, szálló haján.
Mennyire megváltozott! Az volt az érzésem, hogy furcsa lesz megszoknom, ugyanakkor talán jobb is volt így. Kezdtek nagyon bosszantani azok az érdektelen, döglött szürke szemei. Ez a külső viszont igazán tetszetős volt, bár betegesen sovány. Ügyelnem kell, hogy rendesen egyen a jövőben!
Vajon rajtam is van valami változás? Ujjammal végigsimítottam az arcom, de csalódnom kellett. Minden a megszokott volt. A magas homlok, mélyen ülő mandulaszemek, az egyenes, hegyes orr, fura vonalú, íves száj, tükörsima bőr és a két mély vágás, mely kérlelhetetlenül feszül végig hosszú, csontos arcomon. Végül is, jó volt ez így. Ha változni szerettem volna, megtehettem volna.
Mi árnyak nem rendelkezünk olyan testtel, mint az evilági lények. Akár testetlenné válhatnék, itthagyhatnám ezt az alakom, és beleköltözhetnék más testébe. Eltulajdoníthatnám egy idegenét, ha akarnám. De ha egy démon elhagyja a testet, ami ehhez a világhoz köti, elkerülhetetlenül kapcsolatba lép az árnyékvilággal. Ez az oka, hogy sosem éltem ezzel a képességemmel.
Meg aztán, ez voltam én. Talán kicsit bizarr volt a külsőm mások szemében, de nagyon jó szolgálatot tett addig. Sok komolyabb konfliktust elkerültem csupán azzal, hogy ellenfelem meglátta, kivel is áll szemben.

Végre gazdám észrevett, engem figyelt. Talán ezekkel a nagy szemekkel már többet fog látni, mint eddig. Meglát olyasmit is, ami mellet eddig közömbösen elsétált. Talán ezúttal minden más lesz, hisz a figyelő szemekhez érzékeny belső fog párosulni.
Melléje zárkóztam, néztem, ahogy magára ölti valódi alakját. Ebben semmi változás nem volt. Ez az igazi gazdám. A különleges holdfarkas, akinek ezüstös fénye mellett minden más teremtmény elhomályosul. Szeme rózsásvörös színben játszottak, bundája selymes, termete nagy, tekintélyt parancsoló. Ilyenkor büszke vagyok rá, hogy mellette lehetek!

Előttünk sűrű, sötét fenyves, kietlen magas sziklák tornyosultak, felettünk az acélos hold ragyogott... Mögöttünk négy élet.
Tudtam, valami új kezdődik, valami egészen új! Jóleső izgatottság áradt szét bennem. Hajtincseim szilaj táncot jártak, széles mosolyomban kivillantak hegyes fogaim.
Gazdám nyomában elrugaszkodtam, s suhantunk a mélykék éjszakába, az ismerős ismeretlenbe. Elkezdődött az utolsó utazás, feltehetően az utolsó közös táncunk ezen a földön.
Ahogy a magas fenyőfák között cikáztunk, a farkas lábai nem érték a talajt, izmai megfeszültek, kecses, energikus mozdulataiból áradt az erő...
Utunkon nem találkoztunk senkivel, de figyelmem egy pillanatra sem lankadt. Ez a világ teljesen ismeretlen volt még számomra. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. A sok tudomány, tapasztalat, mindaz, amit eddig tanultam, bizonytalanná vált egy szempillantás alatt. De zsebeimben őrzött, apró emlékei az elmúlt életeknek suttogták, ne féljek, ők nem hagynak cserben! A tudás örök érték, semmi sem volt hiába.
Az órák eseménytelenül teltek.
Hamarabb érkeztünk meg a hágókhoz, mint számítottam, nem sokkal múlhatott éjfél. A sziklákat fedő hósipkákról visszaverődő fény kísérteties derengésbe vonta az előttünk terülő várost. Az égen szakadt, fényes fátyolfelhők szaladtak, alattuk formátlan, csipkés hegyek hatalmasodtak fenségesen, egészen a homályba burkolózó horizontig. Ezüst patak kanyargott a völgyben a havas fenyvesek között.

Egy pillanatra megálltam, mélyen beleszippantottam a friss levegőbe és elgyönyörködtem a látványban. Varázslatos ez a világ!
Társamhoz fordultam, aki már felöltötte emberi alakját, határozottan lépkedett a település kapuja felé. Már-már nyitottam a szám, de aztán meggondoltam magam.
Gazdám semmit sem változott. És úgy tűnt, én sem. Hang nélkül indultam tovább a nyomában.

Első fejezet és prológus

A hatalmas, fényforrás nélküli teremben egy szempár izzott fel beteges fénnyel, ahogy a  lustán gomolygó, sűrűsödő ködfelhőre meredt. Tulajdonosa, a két világ között megrekedt lélek, még kisebbre húzta össze magát a hideg márványkövön. A szempár fáradtan lecsukódott, felkészült a fájdalomra. Jól tudta már, hogy fogva tartója és minden szenvedésének forrása, a Végtelen Sötétség Ura közeleg.

Amint csontos, nyomorult testét fájdalom járta át, láncai megcsörrentek. Azok a nevetséges láncok! Mintha a teste lenne rab és nem a lelke. Egyáltalán, mintha a teste valódi vona, vagy a lánc, a kő, vagy bármi azon az átkozott létsíkon!  Furcsamód a szorítását mégis érezte a nyakán, karjain, bokáján. Érezte az elviselhetetlen fájdalmat, az örök éhséget, a hideget. Talán mert már ő sem tartozott az élők világához…

Sokáig reménykedett, ha meghal, véget ér a rémálom. De hiába várt. Aztán eszébe jutott, talán már rég halott, ez pedig a pokol! De végül nem is számít, mi az igazság. Semmije sem maradt. A végtelen terem üressége lassan belopózott bensejébe, megölt mindent. Így sokkal könnyebb volt. Nem várt többé, nem reménykedett, nem kellett többé miért félnie, mert nem volt mit veszítenie…

A szorítás alábbhagyott. A rab felvetette fejét, hogy szembenézzen a jövevénnyel. Verejtékcseppek gördültek le sápadt arcán, sovány teste meg-megrázkódott, de száján lágy mosoly ül, inkább megszokásból, mint dacból. Ez volt az egyetlen, amit tehetett. Fogvatartója kezdetben gyakran elgyönyörködött a szenvedésében. Kiáltásai, vergődése, dühe, mind csak szórakoztatták az Urát. Elhatározta, nem adja meg neki ezt az örömet! Csendben tűrt, és örökké mosolygott - ezzel módfelett fel tudta bosszantani a bestiát. Mindez a hosszú, monoton idő során szokásává vált, úgy, ahogy a bestiának az ő kínzása - hiszen jó ideje már a démon sem lelte örömét az emberi roncs szenvedéseiben-, mégis… A megszokás nagy úr.

A testet öltött monumentális alak rá se nézett. Dörgő hangjára megremegtek a végtelenbe nyúló oszlopok.

- Hogy haladsz a tervvel? Az idő egyre fogy! A Szent Hold magához gyűjti gyermekeit! A lápi férgekre nem számíthatok, a Vak Hold szolgái túl lassan, céltalanul dolgoznak. Nem várhatok tovább, lépnünk kell!

- Türelem, Felség! Remekül megy minden. Előkészítettem a terepet, a játékosok mind mozgásba lendültek.  Végre az összes szál megvan, már csak össze kell őket kapcsolni, aztán pedig várni, hogy elvégezzék helyettünk a piszkos munkát. Ha most megmutatkozik, minden hiába volt! Nem vagyunk elég erősek egy nyílt támadáshoz…

- Engem te ne nyugtatgass, nyomorult emberi maradvány! Arra sem vagy képes, hogy a saját erőd felmérd, nemhogy az én nagyságom! Nem tanultál semmit az évek során! És ne vigyorogj!

Haragosan körbejárt a teremben, a kuporgó férfi mosolyogva, szenvtelenül követte tekintetével. „Ilyenkor pont olyan, mint bármelyik ember, akivel életem során találkoztam. A legnagyobb, legfélelmetesebb uralkodó is szánalmassá válik, ha elragadják az indulatai.”

- És mi a következő lépés? – fordult végül felé a bestia.

- Nos, mint mondtam, már csak a végső simítások maradtak hátra… Azokat pedig személyesen tudom csak elintézni…

- Sejtettem, hogy erre megy ki a játék. Ne is próbálkozz, nem mész sehová!

- Akkor én már nem tehetek itt mást! A véletlen talán összehozza, hogy a Kóbor Vihar elvezesse a Jelölt Hollót a Vak Hold Fiához. Ők persze ellenséges oldalon állnak, de talán valamiért mégis összetartanak, és együtt felkeresik a Kegyvesztett Harcost és Fehér Árnyékát. Ennek a valószínűsége elég kicsi, hiszen a Jelölt Holló tart a Fehér Árnyéktól, míg ő a Vak Hold gyermekeit igyekszik elkerülni, de hátha! Mindeközben ne feledkezzünk meg arról a nagyon fontos részletről, hogy az Átkozott Közvetítőt is el kell vezessék a Kegyvesztett Harcosig, anélkül az egész értelmét veszti. És akkor már csak a lápi férgektől és egyéb veszélyeztető tényezőtől kell tartani, nehogy időközben valamelyik kulcsfigurát meggátolja a kibontakozásban! Ellenben ha mindez bekövetkezik, bízzunk abban, hogy a célszemélyek végül összecsapnak és a harc kimenetele úgy alakul, ahogy mi kívánjuk. Szóval bizton rábízhatjuk a vakszerencsére, engem is folyton csak üldöz…

- Elég már, jól van!- kiáltott rá teljesen összezavarodva a démon- Tűnj a szemem elől! Ha elbuksz, a lelked apró morzsákra tépem, újra, és újra! Ne akard megtapasztalni a valódi haragom!- türelmetlenül intett a kezével, mire a csarnokot túlvilági fény árasztotta el.  A férfi hunyorogva rogyott össze. Érezte, a teste felemelkedik a kemény földről, béklyói lehullnak, szíve vadul dobog. Végre! Sikerült! A titokzatos, hangzatos nevek megtették a hatásukat! Kóbor Vihar, Jelölt Holló?! A lényeg, hogy szabad! Még ha ideig-óráig is, még ha keservesen megfizet is érte! Hangosan felkacagott, élvezte, ahogy csimbókos haját meglengette a friss légáramlat!

Megszabadult a pokolból! Halott lelkét elfeledett érzések járták át, teste apránként visszanyerte tényleges valóját. Amint visszatért belé az élet, elöntötték emlékei. Egy fiatal lány képe... Valótlanul nagy, aranyló almazöld szemek... Ő minden reménye! Meg kell találnia! Egyszer az életben szerencséje kell, hogy legyen!

 Mostantól ő is csak egy játékos. Nincs más dolga, csak segíteni a többi játékost, hogy játsszák a rájuk kiosztott szerepet. Ezúttal nem hibázhat!

.

1. fejezet írta:Niphrendil

Végeérhetetlen, folytonos mozdulatok. Lépések, sóhajok. Csillagok, hold, kövek közt csörgedező patak.

Az ötödik életemet élem. Hol egyedül, hol társakkal. Minden halál után változik valami. Emberek, barátok, szerelmek jönnek-mennek, és csak egy dolog marad…

A hold… és a tánc.

A hold, amely erőt ad, és a tánc, amely megnyugtat.

Soha nem kértem senkit, hogy maradjon velem, és soha nem kerestem senkit, aki hozzám hasonló.

Nem tudom, mikor születtem, és nem tudom, hogy mikor halok meg végleg.

A gyermekkorom elmúlt. Az első halál hozta meg az ifjúság korát, aztán az is tobaszállt, mint az ősszel lehulló falevelek.

Voltam felnőtt, és voltam öreg is.

És most mi vagyok?

Újabb testben születtem újjá. Egy testben, ami sehogy sem illett a korábbi életeimhez. Egy testben, amelynek már nem lett volna szabad felébrednie.

Egy holdfarkasnak négy élete van. A gyermek, az ifjú, a felnőtt, és az idős. Nem értettem.

Nekem miért kellett ötödszörre is megjelennem?

Ültem egy fa tetején, a jéghideg hegyi szél a hajamba tépett. Rövid, alig vállig érő tejfehér tincsek, amiket sehogy sem tudtam megszokni.

Most már tényleg nem maradt nekem más, mint a fejem felett ragyogó hold.

Vajon miért? Miért küldtek vissza? Megkérdeztem volna, ha lett volna kitől, de magamra maradtam. Talán volt vele valami szándékuk. Talán valamit rosszul csináltam. Nem éltem úgy az életemet, ahogyan egy holdfarkasnak kéne? Ez talán igaz is lehet. Soha egyetlen egyszer sem találkoztam hozzám hasonlóval, és nem is vágytam rá. Talán ez volt a baj.

Ültem egy ezer éves, megkínzott, göcsörtös fa egyik ágán, és néztem a zord, hideg éji tájat. Hegyek és hegyek, ameddig csak a szem ellátott.

Megint el kellett indulnom, hogy újra leéljem a nekem kirótt éveket. Olyan éveket, amelyeknek az én életemben már nem kellett volna eljönniük.

Lassan ereszkedtem alá, vigyázva, nehogy zajt csapjak. Egyelőre nem akartam még felébreszteni egyetlen társamat, a testőrömet.

Átléptem a kőhordalékon kinyújtott karja felett, és a kis tóhoz sétáltam. A víztükör sima volt. Elrejtették a sziklák a szél elől.

Figyeltem a saját tükörképem, ahogy leguggoltam a vízhez.

Azok a szemek…Nem az vagyok, aki mindig is voltam, eszméltem rá. Ezekkel a szemekkel nem tudok úgy nézni a világra, ahogyan eddigi életeimben mindig. Semmi nem érdekelt, és a végtelen unalmat, és érdektelenséget tökéletesen tükrözte apró szürke szemem. De most… hatalmas, és zöld volt. Világos almazöld, szegélyeinél már szinte aranyos. Megijesztett ez az arc, ez a szem.

Sóhajtva pillantottam kísérőm felé. Már ébren volt. Ott állt a fa alatt, homokszín köpenye halkan hullámzott körülötte. Talán meg kéne kérdeznem, mit gondol az új külsőmről, merengtem. Igen, hozzá kellett volna szólnom, de mégsem tettem. Egy szót sem beszéltünk még. Az volt az első napunk. Vajon ő is megváltozott?

Bestia. Így hívják a többiek. Mindenkit kísér egy démon. A részünk. Nélküle nem születünk újra. Ők vigyáznak ránk. Óvják álmunk, míg a nap magasan jár, begyógyítják sebeinket, ételt szereznek, ha éhesek vagyunk, italt, ha szomjazunk, és mi mégis bestiának nevezzük őket. Én nem. Első életemben gyermeki rajongással adtam neki nevet, és ő azóta is zokszó nélkül hallgat rá.

Nem tudtam mit érezhetnek az emberek, akiknek vannak szüleik, testvériek, rokonaik, de azt hiszem mi ugyanazt érezhetjük démonaink iránt, csak éppen az ő feladatuk sokkal nehezebb. Egyedül kénytelenek helytállni szülőként, testvérként, testőrként és barátként.

Tudtam, hogy engem figyel, bár nem láttam a szemét a csuklya peremétől. Csak a hihetetlenül sápadt arcon végigfutó két mély vágás látszott. A homlokától szaladt lefelé egészen az álláig, keresztezve mindkét szemét. Fekete, mély árkok. Első életemben órákat töltöttem azzal, hogy kiszedjem belőle mik ezek, de nem jutottam semmire. Azt hiszem azóta nem is érdekel. Leszoktam arról, hogy tőle, róla kérdezzek. Neki jó volt így, tehát nekem is megfelelt.

Elfordultam tőle, és a hegységen végigtekintve megfelelő utat kerestem. Nem, nem fogom megszólítani, határoztam el. Volt már, hogy hónapok teltek el anélkül, hogy akár egy szót is váltottunk volna. Majd csak, ha muszáj.

Felnéztem a holdra, mely gondos anyaként mosolygott le rám, és éreztemm, hogy bőröm kellemesen bizseregni kezd. Testemen ezüstös szőr serkent, körmeim megkeményedtek, szaglásom kiélesedett. Egy pillanat volt az egész, és máris sokkal jobban éreztem magam a bőrömben. Ez volt a valódi alakom, amiben a legotthonosabban mozogtam. Az emberek farkasnak nevezték, így mi is így hívtuk magunkat. Négy láb, ezüstszürke selymes bunda, veszedelmes ezüstfogak, rózsásvörös éles vágású szemek. Ez voltam én igazi valómban. A hold fénye úgy verődött vissza rólam, mintha kemény páncél borítana. Várakozóan néztem volna testőrömre, de már régen ott állt mellettem. Koromszín hajtincsei előkúsztak a csuklya alól. Akkor is tekeregtek, ha nem volt szél, mint ezernyi apró kígyó.

A jövőm felé tekintettem, ahogy elindultunk. Suhantunk a fenyők, sziklák, csermelyek között, egyre csak előre. Ember, vagy más élőlény nem lett volna képes ilyen gyorsan haladni. A szél simogatta bundámat, ahogy a hegyoldalról újra és újra elrugaszkodva a levegőbe hasítottam. Hátam mögött egy csendes árnyék… biztonságban voltam.

Reméltem, ez lesz az utolsó halálom. Túl sokat éltem. Ez az élet már nem hozhatott számomra újat. Voltam már minden, és a hibáimat sem kívántam kijavítani. Lehetett tévedés, lehetett szándékos az ittlétem. Akárhogy is… reméltem, hogy hamar véget ér.