ajánlott zene: Mike Oldfield - Music of the Spheres
Farkaskölykök rohantak felém a puha füvön játékos csaholással. Kicsik voltak, puha szőrűek. Könnyű, gyermeki bunyóra számítva nyúltam el a zöldben, de még mielőtt gyenge foguk ezüstös bundámba kaphatott volna, megtorpantak.
Narra, az örökké ragyogó hold megremegett, mintha le akarna zuhanni. A három kölyök nyüszítve lapult mögém, így maradnom kellet, bár szívem szerint elfutottam volna. A gyönyörű sötétkék égbolt lilává változott, és Narra vörös köntösbe bújva függött a fejünk felett, mint óriási véres szemgolyó. Innen-onnan riadt vonyítások hallatszottak. Tehát nem csak mi láttuk ezt a szörnyűséget.
A hold újra megremegett, ezúttal erősebben, mire hátrálni kezdtem, magam mögött tolva a kicsiket. A falkám nem lehet messze, el kell érnem őket! A katonák hatalmas üvöltését hallottam, és abban a pillanatban Narra zuhanni kezdett, mintha eddig csak egy vékony madzag tartotta volna. Iszonyodva hunytam be a szememet, de nem bírtam sokáig. Éles süvítő hangot hallottam a fejem fölül.
Mikor felnyitottam a szememet először nem is tudtam mi történt. Narra és a kölykök eltűntek.
Félhomályos szobában feküdtem egy vastag medvebundával betakarva, fejem felett fa deszkázat, a kandallóban gyengén izzó parázs. Odakint minden szürke volt és csendes. Az ablakon át látszott a lemenő nap, az árnyékok megnyúltak, és tudtam, hogy a hold már fent dereng az égen a kövér hófelhők takarásában. Éreztem, ahogy bizsergeti a bőrömet, mint minden ébredésemkor.
Hosszú időbe telt, mire felismertem, hol vagyok. Szívem eszeveszettül kalimpált a mellkasomban. Testem emberi volt, de a szoba hűvöse ellenére még mindig éreztem Uera selymes füvét magam alatt és a langyos szellőt a bőrömön.
Mi volt ez?! Mégis mi történt? Hogy kerülök megint ebbe a fogadóba, mikor egy perccel ezelőtt még a falkámmal voltam?
Remegve másztam ki az ágyból, és ujjaimat végighúztam a hideg kőfalon. Rést, átjárót kutattam.
Vissza kell mennem Uerába! Valami szörnyűség történt és én ahelyett, hogy segítenék, itt vagyok, ebben a hegyi koszfészekben!
Addig kaparásztam a falat, kandallót, míg fel nem szakadt egy-két körmöm. Meg kellett nyugodjak. Yaba persze ilyenkor nincs sehol!
Hirtelen megdermedtem. Ha én otthon voltam, akkor lehet, hogy ő is hazatért, és talán nem is jön vissza… hisz én is csak valamilyen baleset folytán vagyok újra itt.
A ágy melletti széken tiszta ruha hevert összehajtva. Levetettem gyűrött felsőmet és térdnadrágomat is lecseréltem az újra. A medvebundával kiegészítve már egyáltalán nem fáztam.
Sietve indultam lefelé a lépcsőn. Ha Yaba is visszajött velem – amiben erősen kételkedtem -, akkor a közelben kellett lennie. Ha pedig nem… nos akkor egyedül kell megtalálnom a módját a hazajutásnak.
Alig értem le a földszinti átjáróba, máris démonomba botlottam. Ő nem lepődött meg, én viszont annál inkább.
- Hogy kerülsz ide? – rohantam le azonnal kérdésemmel.
- Kint voltam – felelte megfontoltan, mire idegesen fújtam egyet.
- Rendben, de hogy jöttél vissza? – Mindenképpen tudni akartam, hogy hányadán állunk. Ha ő is otthon járt az Árnyékvilágban, akkor lehet, hogy már nem is engem szolgál?
Türelmetlenül vártam a válaszát, de ő hosszú pillanatokig csak feszült vonásaimat fürkészte. Végül mégiscsak megszólalt:
- Miről beszélsz?
Na várjunk csak egy percet! Lehet, hogy Yaba nem tudja hogy Uerában voltam? Lehetséges lenne, hogy… hát persze! Ezek szerint csak én voltam odahaza, és ő nem tud semmit! Bár így még nehezebb ésszerű magyarázatot találni a jelenségre.
- Történt valami? – szakított ki töprengésemből a démon hangja. Yaba túlteljesítette magát. Két kérdést feltenni egymás után, anélkül, hogy az egyikre válaszoltam volna… Vissza kell vonnom minden korábbi elképzelésemet, kísérőm is rengeteget változott a régi énjéhez képest.
- Otthon voltam. Uerában nagy veszély fenyegeti a falkákat. Mielőtt megérthettem volna… - hangomból szinte sütött a kétségbeesés és a tehetetlen düh, de Yaba félbeszakított.
- Nem voltál otthon. Álmodtál…
- Hogy micsida? – Ebbe meg mi ütött? Honnan tudhatná, ha egyszer nem is volt itt?
- Álmodtál. Az emberek szoktak. Éjszaka, mikor alszanak, az agyuk képeket vetít eléjük. Többnyire értelmetlen, összefüggéstelen dolgokat. A farkasok nem álmodnak, de veled mégis ez történt. Nem értem. – Hangjában semmi érzelem. Mint egy betanult monológot, úgy szavalta el. Már megszoktam, hogy Yaba egy két lábon járó könyvtár, és mindig mindenre tud magyarázatot adni, de a befejezés ezúttal elég furcsára sikerült. Ha ő azt mondja, nem érti, akkor én mit szóljak?
- A farkasok nem álmodnak, tehát én sem tudok – jelentettem ki. – Otthon voltam és tényleg valami szörnyűség történt odaát! –
Állt egyhelyben, és nézett rám azokkal a füstös fekete szemeivel. Nem lehetett látni, hogy pontosan mit figyel, de Yabanak volt egy jellegzetessége. Ha valakire rátekintett, akkor az illető úgy kezdte érezni magát, mintha apró tűkkel böködnék a bőrét.
Én sem bírtam sokáig. Meg akarván szabadulni a kellemetlen légkörtől egyel feljebb léptem a lépcsőn, és – amennyire csak tudtam – fölényesen pillantottam rá.
- Nem hiszek neked – Nem csak üres fecsegés volt, tényleg nem éreztem elegendőnek a magyarázatát. Még ha igaz is, hogy nem voltam otthon, és csak álmodtam, ahogyan Yaba mondta, akkor is tudtam, éreztem, hogy valami baj történt. Utána kellett járnom, méghozzá minél hamarabb.
- Egy fél óra múlva indulunk tovább! Átkelünk a hágón! – Kikerültem, és az ivó felé vettem az irányt. Még hallottam, ahogy utánam szól.
- Esik a hó…
Eltüntettem a reggeli-vacsorámat, és már indultunk is. Kint valóban egyre jobban esett a hó. Hatalmas pelyheivel pillanatok alatt fehérré varázsolta a sziklákat és a házak tetejét. Veszélyes szürke felhők takarták a holdat, olyan érzést keltve a farkasban, mintha közelebb került volna az ég a földhöz, fullasztóan közel. A látóhatáron a szürke sziklák egybeolvadtak a felhőkkel, és ahogy mélyült az éjszaka egyre sötétebb és komorabb árnyalatokat váltottak egymással.
- Arra megyünk… egyenesen bele a sötétségbe. – Éreztem, ahogy szívverésem felgyorsul. Élveztem a jeges szelet az arcomon, ahogy megcibálja a medvebundát, havat hord a csizmám köré.
Ilyenkor voltam boldog… igazán boldog. Csak menni és menni előre a végtelenbe. Ez az egyetlen dolog, amiért érdemes ezen a koszos emberi világon tartózkodni.
Tettem előre egy-két lépést, aztán már száguldottam is előre. Emberi testben ugyan nem haladtam olyan gyorsan, de így is süvített a fülem mellett a szél. Előredőlve futottam felfelé az emelkedőn, csak a lábujjaim érték a talajt. A hold ereje költözött belém.
Úgy éreztem, bármit meg tudok tenni. Baj van Uerában? Majd megtalálom a módját, hogy hazajussak és segítsek a falkámnak. Semmi sem állhat az utamba…
Egy valamit kivéve... a havat!
Alig egy órával az indulásunk után, úgy rákezdett, hogy az orrunkig sem láttunk. Mintha egy hatalmas fehér lepedőt terítettek volna elénk. Egyszerű halandó három lépést nem tudott volna anélkül megtenni, hogy sziklának ne ütközzön. Az egyetlen szerencsénk az volt, hogy nem voltunk egyszerű halandók.
Még mindig bennem volt a lelkesedés, de korántsem akkora hévvel lángolt szívemben, mint az első pár lépésnél. Apró, használhatatlan alakom minden lépésért meg kellett hogy küzdjön. Térdig süllyedtem a friss porhóban, hajtincseim apró jégcsapokban végződtek, és a szél olyan erővel feszült a testemnek, hogy néhányszor azt hittem legyőz, és hanyatt lök. El se tudtam képzelni, mi lenne, ha nem támogatna a Szent Hold ereje.
Yaba csendes beletörődéssel lépkedett mögöttem, szintén térdig gázolva a hóban. Tudott volna a tetején is sétálni könnyedén, de valamiért úgy döntött, hogy szenved, akárcsak én.
A hóvihar nem állt el, és a hold sem bújt elő. Hamarosan derékig gázoltunk a fehér tengerben. Yaba átvette a vezető szerepét, és én széles köpenyének takarásában szenvedtem magam előre. Valahol mélyen még pislákolt bennem valami, de nem volt elég hozzá, hogy jókedvre derítsen. Hajnal felé már csak a tudat hajtott előre, hogy Uerát veszély fenyegeti.
- Hol vagyunk? – kérdeztem egy ízben démonom a kavargó sötétségben. Úgy éreztem, össze vissza megyünk. Hol lefelé, hol fölfelé, lépcsőzünk, kúszunk-mászunk.
- Még nem értünk el a menedékházig, de nincs értelme arra menni. Mire odaérünk, betemeti a hó!
- Igaz… akkor menjünk tovább! Az se baj, ha nappal is megyünk! Nem jár erre egy lélek sem!
Alig tettünk azonban pár lépést, mikor Yaba hátának ütköztem. Igyekeztem kiszabadítani magam kavargó köpenyéből, hogy lássam mi baj, de hiába siettem.
- Mi bajod? – meresztettem szememet a sötétbe, de a milliónyi hópelyhen és a mellettünk magasodó hatalmas sziklaormokon kívül semmit sem láttam.
Egy farkas szeme igen éles. Képes lelassítani és részeire bontani az emberi szem által követhetetlen mozdulatokat. Távolabb lát, mint egy egyszerű halandó, én mégsem vettem észre semmit.
- Valami van előttünk. – Alig értettem mit mond a süvítő szélben, és ahogy kinyitottam a számat, hogy megkérdezzem, mégis mit lát, tele lett hóval, így kelletlenül becsuktam. Kiléptem Yaba mögül, és én is előre pillantottam.
- Nem látok semmit!
- Érezd!
Két lépést tettem oldalra… lábamat akadályozta a hó, de lehunytam a szemem, és kiürítettem a tudatom. Nem látszott a hold, de éreztem, ahogy ereje finoman simogatja a bőrömet, hajamba túr, felemel.
Ilyen hóban nem tudtam táncolni, és ha nem látom Narrát nincs is értelme, de akkor néhány apró mozdulat is elég volt, és tudatom előre száguldott.
Igen… én is éreztem valamit. Apró és sötét, megbújt, várakozott. Nem mozdult, talán nem is lélegzett. Körbetapogattam, de szinte megfoghatatlan volt. Mintha ott sem lett volna, nem láttam tisztán. Egyre kisebbre zsugorodott, de pillanatról pillanatra erősebben áradt belőle a sötétség. Veszélyes…
Éles körmök rántottak vissza a valóságba, a hóviharba. Démonom erősen szorította a vállamat, szinte a levegőben tartott. Talán elzuhantam volna, ha nem fog meg.
- Ne táncolj! Hamarosan felkel a nap, csak legyengít! – Eleresztett, én pedig zihálva igazítottam meg a ruhámat. Csak egy pillanatra próbáltam használni az erőmet, de így is eléggé kimerített. Rég csináltam ilyet.
Kísérőmre pillantottam, akinek homokszín köpenye hófehérnek tűnt a hótól.
- Vár valamire, erős, és egyedül van – súgtam, de tudtam, hogy hallja. Bólintott és ismét előre fordult.
Álltunk pár percig egy helyben, míg teljesen összeszedtem magam, majd ismét elindultunk. Kezei most már nem lógtak kényelmesen a teste mellett, hanem szablyái varjúmarkolatán pihentek. Nekem nem kellett fegyver, nem volt rá szükségem. Mikor Narra fent volt az égen, egyetlen ütéssel át tudtam szakítani egy ember mellkasát. Yabanak sem volt szüksége fegyverekre, hiszen ő még nálam is nagyobb erővel bírt, amit nem veszt el nappal, mint én. Valamiért mégis ragaszkodott a két pengéhez…
Alig kezdett derengeni az égbolt keleten, az áthatolhatatlan hófüggöny mögött, mikor egy alak elállta az utunkat.
Megpillantva, már tudtam, hogy nem egy egyszerű emberrel van dolgunk. Egy átlagos halandóban nem lakozik ennyi sötétség, és gyilkos indulat.
Yaba otthagyott a hajnali viharban, és előre sétált. Ő talán még nálam is jobban érezte a veszélyt. Láttam, ahogy előhúzza a kardjait, de az alak nem mozdult.
Démonom nem várta meg, hogy bármit is tegyen. Egy széles mozdulattal vágott felé, alulról felfelé. Gyomormetszés, egyszer régen mutatta nekem ezt a mozdulatot.
Gondolatban eltemettem a fiatalembert… de csak gondolatban.
Zsigerből ugrottam hátra, mikor megjelent előttem, mintha a derékig érő hóból emelkedett volna ki. Szemem sarkából láttam, hogy Yaba már fordul is vissza, hogy elrugaszkodjon felénk.
Emeltem az öklöm, hogy védekezzek, de az idegen nem támadott rögtön. Smaragdszín szemei csapdába ejtették az enyéimet.
Szavai sokáig visszhangoztak az agyamban…
- Üdvözöllek Ghlo, Kauna falka legifjabb farkasa. Eljöttem, hogy megöljelek…
