Yaba

By Niphrendil
Első rajzom a mi drága démonunkról :)

Tizenharmadik fejezet

Írta: Niphrendil

Az indulás körül több kellemetlenség is akadt. Elsőként Yaba hihetetlenül ésszerűtlen ötlete, hogy a démonvadász velünk tartson…

A férfi ott állt az egyik fa hótól elnehezült ágai alatt. Csuklói a teste előtt összekötve. Szökésre persze semmi lehetősége nem volt. Sose kételkedtem Yaba szakértelmében ilyen téren.

Miután aludtunk és ettünk valamennyit, és nagyrészt megbeszéltük az útitervet, gyorsan összekészültünk. Napközép múlt nem sokkal. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy akarom-e ezt a találkozást a másik holdfarkassal. Nyilván tudott volna nekünk segíteni, de nekem kezdett feltámadni a rossz előérzetem. Túl sok volt a „mi lenne ha”. A borús gondolatokat a szívem mélyére temettem, mivel sajnos nem volt más választásunk. Azt már rég tudtuk, hogy ez az ötödik élet nem a tanulásról szól, vagy önmagunk megismeréséről. Ez valami több volt. Valami elromlott. A vadászra néztem, aki Yabát kínozta szemrehányó tekintetével. Elképesztő. Valahányszor ránéztem erre a nyomorult emberi lényre, felforrt a vérem. Még a látványát sem tudtam elviselni. Bosszantott a jelenléte… az egész lénye.

Galent kerestem a szememmel. A kunyhó ajtajában állt, és búcsúzkodott. Felesége aggodalmasan magyarázott neki valamit. Ahogy egy pillanatra összevillant a szemünk, furcsa érzés fogott el. Ahhoz képest, mennyire feldühített az első találkozásunk, most semmit nem éreztem. A nő szürke tekintete az enyémbe kapcsolódott. Tudtam, hogy tudja ki vagyok, láttam a szemében. Galen nyilván elmondta neki, hogy az ő teste és az én lelkem egyszer összetartozott. Nem láttam a szemében neheztelést, de a barátságos fény is hiányzott belőle. Se ellenség se barát nem voltam számára… csak egy senki. Aprót biccentettem felé, majd ismét elfordultam.

Hirtelen ötlettől vezérelve sétáltam oda a vadászhoz. Amint közelebb értem, gyanakvó tekintete az arcomra ugrott. Egy fának támaszkodva álldogált nem messze démonomtól. Amint odaértem hozzá a közelben álló Yaba is felénk fordult. Ahogy végigmértem az embert, láttam, hogy a fegyvereit már elvették, de a többi személyes holmiját megtarthatta. Éppen megszólalt volna, de nem vártam meg míg bármit is mond. Előrenyúltam és a fogaimat összeszorítva megmarkoltam a vak hold medált a nyakában. Zsibbasztó fájdalmat éreztem a kézfejemben, mintha tüzes tüskék hatolnának a bőröm alá. Ugyanazzal a mozdulattal téptem le a láncot a nyakáról, és hajítottam el a havas bozótba. Egy pillanatra úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Nem, nem a démonomra, és ezekre az emberekre gondolok.  Olyan, mintha holdfarkasok vettek volna körül. Soha nem tapasztalt kellemes melegség öntötte el a szívemet. Legnagyobb sajnálatomra az érzés hamar tovatűnt, és nem maradt más, csak a sajgó bőröm és a felháborodottan tátogó vadász. Yaba a kezemre pillantott, és már lépett volna közelebb, de leintettem.

- Az ilyen csecsebecsékre nem lesz szükséged – néztem fel a férfira. Kezem a medvebunda alá rejtettem. A vadász a fogait csikorgatta, szeme összeszűkült.

- Eljön még az idő, mikor te kérsz tőlem segítséget vakarcs – morogta fenyegetőn.

- Azt kétlem. – Hátat fordítottam neki. Galen már a tisztás közepén várt. Mindenki indulásra kész állt. Menjünk hát…

*          *          *

Egész délután menetelünk. Egyelőre Galen megérzéseit követtük. Ő mindig jó volt a holdfarkasok jelenlétének felismerésében. Az eredeti terv az volt, hogy Yaba vezet el minket a másik bestiához, aki - a vadász elmondása szerint - hatalmas erővel bírt. Ám Yaba semmit nem érzékelt. Ha nem tudjuk biztosan, hogy van egy ilyen nagy erejű bestia a közelben, akkor nevetségesnek tartotta volna még a feltételezést is. Úgy láttam ez nem csak nekem tűnt baljóslatú jelnek. Démonom is hasonlóképpen érezhetett. Ha ilyen ügyesen el tudta rejteni a jelenlétét, akkor tényleg nagyon erős lehet, és ami egészen biztos: nem akarta, hogy megtaláljuk.

Galen mellett tapostam a havat. Tudtam, hogy feltűnően kedvetlennek látszom, de nem volt energiám lelkesedni. Átkoztam nappali gyengeségemet, mely miatt minden meredekebb emelkedőn levegő után kapkodtam, és estére úgy sajogtak a lábaim, minta egész nap futottam volna. Ha éltek még a világon olyan gyenge testű emberek, mint amilyenbe én voltam bebörtönözve, akkor szívből sajnálom őket. Nekem szerencsére megvolt az az előnyöm, hogy amint a nap megközelíette a látóhatárt az erőm nemcsak hogy visszatért, de meg is tízszereződött.

Mikor nem sokkal napkelte előtt megálltunk, hogy aludjunk, és együnk egyet, Galen már teljesen kimerült, és vadászunk is lassabban emelgete a lábát. Mikor morgolódva lezöttyent a földre, undorodva elfordulotam tőle

A pihenéshez, egy sűrűn benőtt területet választottunk, ahol alig fért el Galen kis sátra, és a mellette álló néhány ember. A tűzgyújtás ötletét elvetettük, és az őrhelyet tizenöt lépéssel odébb jelöltük ki, a bokrok gyűrűjén kívül. Az őrszem pedig szokás szerint démonom lett. Levetve farkasalakom, a sátor szélvédett falain belül hajtottam álomra fejemet.

*          *          *

Uerában soha nincs igazán sötét, de egészen világos sem. Narra egész nap beragyogja a vidéket. A farkasokon kívül más lénynek nincs helye itt, se embernek, se lidércnek, se démonnak. A más fajokkal való kapcsolattartásra egy Csillagudvar névre keresztelt tér van rendelve. Nem tartozik egyik világhoz sem. A semmiben lebeg, és a komoly, minden népet érintő problémák megoldására itt hoznak döntéseket. Ide nem ér el sem Narra ezüstös fénye, sem az emberi világ napsugara, a lidércek kristálygömbje, vagy a démonvilág delejes köde. Csillagudvart eddig mindössze háromszor használták, és csak a fajok legfőbb vezetői léphetnek be ide.

De ha csak a vezetők léphetnek be, akkor én hogy lehettem jelen Csillagudvarban? Még sosem jártam ott, mégis pontosan tudtam, hogy hol vagyok. Csillagudvar olyan, mint egy kilátó, ahonnan ha akartam, mind a négy világot láthattam. De bárcsak ne láttam volna semmit! Bármerre néztem, csak pusztulás tárult elém. Uerát felégették Narra lehulló szilánkjai, és a távolból a farkasok gyászénekét hallottam. A démonok világát, hatalmas városaikat sziklák temették maguk alá. Csak por, füst és robajlás mindenfelé. Lidérchont jégviharok, és árvizek szelték ketté. Soha nem éreztem irántuk mást, csak gyűlöletet, de látva a pusztítást, képtelen voltam a sajnálatot kizárni a szívemből.

Remegve fordultam az emberek világa felé. Őket elkerülte a földrengés, a tűzvész, az áradás, de a vég nem. Az emberek, az a sokmilliónyi esetlen lény, most szörnyű betegségekben szenvedett gyógyíthatatlanul. Sorra hullottak el, és nem volt számukra semmiféle segítség.

El akartam fordulni, de nem tudtam. Mindenhol halottak, és tudtam, hogy csak én maradtam életben egyedül. Magányosan, elhagyatva, bezárva a Csillagudvarba. A falkám, a démonom sehol. Kétségbe esve rontottam a tömör sötétségből formált falaknak, hogy kijussak. Küzdöttem, de mindhiába. Ott ragadtam, örökre, egyedül a pusztítás tengerének közepén.

*          *          *

Yaba hangját hallottam, egészen közelről. Lehetetlen, Yaba meghalt, nincs velem többé…

Mi ez? Most nem látom a világok halálát, most nem látok semmit.

Puha sötétség ölelt körül. Valami szorosan a karomra kulcsolódott. Megpróbáltam kiszabadulni, rúgtam, karmoltam, haraptam, de nem engedett. El akar vinni! Engem is el akar vinni, hogy az enyéimmel pusztuljak!

De miért ne? Olyan rossz lenne tán osztozni népem sorsában? Rosszabb lenne, mint örökre egyedül maradni a sötétségben? Nem… Izmaim elernyedtek, hagytam, hogy a valami elragadjon. Már nem tudtam, hogy emberi vagy farkas alakban vagyok-e, de nem is számított. Csak el akartam tűnni, a falkám után akartam menni.

- Ghlo! Térj magadhoz!

Ez Yaba hangja! Még mindig nem láttam semmit, de már éreztem a hideget magam körül. Hideg és nedves… hó. A karomat szorító marok Yabáé lehetett. Galen hangját hallottam a távolban. Aludtam. Fel kell ébrednem! Éreztem, hogy újra erősen megráznak. Minden erőmmel azon voltam, hogy kinyissam a szememet. Már majdnem, már láttam egy kis fényt.

Aztán ott voltam. Emberi alakban, a karom libabőrös, a hajam zilált, alig kaptam levegőt. Yaba mellettem térdelt, és szorosan tarott. Galen aggódva hajolt fölém. A nap már magasan a hegyek felett járt.

Lassan összeszedtem magam, és társamra néztem. A köpenye nem volt rajta, nyaka, és karjai csúnyán össze voltak karmolva.

- Ez… én voltam? – kérdeztem, de hangom olyan gyenge volt, hogy szinte nem is hallatszott.

- Hamar begyógyul – felelte kitérőn. Egy pillanatra eltűnt mellőlem, majd egy kulaccsal tért vissza. Mohón nyúltam érte, és majdnem az egészet kiittam.

- Mi a fene volt ez? Megint az az emberi dolog? – követeltem a választ.

- Az álomra gondolsz. Igen, megint álmodhattál, már ha tényleg az volt – komorodott el démonom. Értetlenül meredtem rá.

- Yaba! Te is tudod, hogy a holdfarkasok nem álmodnak. Mi ez az egész? Először… először azt hittem igaz, hogy a jelent látom, de ha így lenne, halottak lennénk!

- Halottak? – guggolt le mellém Galen. – Ez nagyon furcsa. A holdfarkasok tényleg nem álmodnak. Soha, semmilyen körülmények között. Ha abból indulunk ki, hogy amit láttál – bármi legyen is az –, nem álom, akkor valamiféle látomás lehetett.

- Mit láttál? – Yaba hangja egészen furcsán csengett. Tudtam, hogy aggódik. A démonoknak az a dolga, hogy aggódjanak a gazdájukért, de itt mást is éreztemk. Kíváncsiság? És ki is mutatja? Milyen meglepő.

Magam köré tekertem a medvebundát, majd körbenézve megkerestem szememmel a vadászt. A sátor mögött egy fához kötve álldogált. Nem nézett felénk, de a fejét úgy tartotta, hogy minél többet halljon. Visszafordultam társiamhoz, és belekezdtem.

- Csillagudvarban voltam. Yaba te tudod, mi az. Galen? – A férfi összeráncota a homlokát.

- Hát…

- Csillagudvar az a hely, ahol különleges esetekben összehívják a világtanácsot. Minden faj vezetői részt vesznek rajta – magyarázta démonom gyorsan, és halkan. – Csillagudvar egy köztes terület. Egyik világhoz sem tartozik.

Galen bólintott, én pedig folytattam.

- Mind a négy világot láttam, vagyis inkább mind a négy világ pusztulását. Egyik sem menekült meg. A holdfarkasok, a bestiák, az emberek és a lidércek mind megsemmisültek. Be voltam zárva Csillagudvarba, nem tudtam menekülni. Aztán a hangodat hallottam, – Yaba csak bólintott – és éreztem, hogy megragadsz. Fel akartam ébredni, de nem ment. Hiába küzdöttem, nem ment, aztán végül… azt hiszem valaki segített.

Felidéztem magamban az utolsó dolgot, amit láttam, mielőtt kinyitottam a szemem.

- Segített? Ki? Yaba? – Galen teljesen össze volt zavarodva, de ez érthetőnek tűnt. Ő csak egy ember… vagyis félig ember.

- Nem, nem Yaba volt. Egy szempárt láttam. Egy holdfarkas szeme volt. Kavargó sárga és fekete. Nagyon öreg. Szinte éreztem a korát. Több ezer éves volt. Abból a korból, amikor…

- A holdfarkasok először küldtek kölyköket az emberi világba – bólintott Yaba. - Én is éreztem az idegen jelenlétét egy pillanatig. Ezek szerint…

- Figyelnek minket – fejeztem be helyette.

Végül arra jutottunk, hogy jobb minél előbb útra kelni. Galen pillanatok alatt lebontotta a sátrat, démonom pedig pórázra kötötte a vadászt. Megérezve, hogy nem kellemes számomra a fogoly jelenléte, egy kissé hátramaradtak. Én közvetlenül Galen mögött lépkedtem. Csizmám talpa akár kétszer is elfért volna a lábnyomában.

- Te még nem mondtál semmit, pedig régen mindig mindenről volt véleményed. – szólítottam meg halkan. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon neheztel-e rám, vagy csak más dolgok kötik le a figyelmét.

- Nem voltam benne biztos, hogy most is hallani akarod-e a véleményemet, mint régen.

- Azt hiszem nem sokat változott a jellemem. Talán egy kicsit nyitottabb lettem, de ez előnyös számotokra nemde?

- Igen. Bár én ezt nem feltétlenül nyitottságnak nevezném. – A hangján hallom, hogy mosolyog. – Egyszerűen csak eltűnt az emberek iránt tanúsított közönyöd nagy része. Furcsa érzés, hogy nem tudod őket kizárni nemde?

- Inkább ne beszéljünk róla – mordultam fel, mire felnevetett.

- De persze, valóban van, amiben nem változtál.

Pár percig csendben küzdöttük magunkat előre a hóban fától fáig. Mellettünk megszaporodtak a sziklák, és a fatörzsek is egyre magasabbra nyúltak. A fenyők lombhullatókkal keveredtek. A talaj is egyre szeszélyesebb lett. Hol lefelé szánkáztunk a meredek partokban, hol pedig ágakba kapaszkodva másztunk fel a következő dombra. Eleinte próbáltunk a kis völgyek mélyén haladni, de mivel azok minduntalan visszafelé kanyarodtak, kénytelenek voltunk átvágni az őket szegélyező magaslatokon.

Némileg javított a kedvemen, hogy bár az én testem tűnt a leggyengébbnek, Yaba vendége esett el legtöbbször. Az összekötözött csukló nem segítette elő túlságosan a könnyed mozgást.

- Ami az álmodat illeti… – szólalt meg újra Galen. – Őszintén nem tudom, mit gondoljak róla. Csak azt tudom, hogy nem lehetett álom. A holdfarkasok nem álmodnak. És nem azért, mert nem szokásuk, hanem mert biológiailag lehetetlen. Az agyuk nem úgy működik, hogy képes legyen álmokat létrehozni, miközben alszanak.

- Akkor mi lehet? Korábban azt mondtad, hogy valami látomás. – Galen mindig is sokat tudott a más világokból való lényekről, de a holdfarkasok voltak a kedvencei. Tudományos, és lelki értelemben is tanulmányozta őket. A lidércek minden tudásukat és tapasztalatukat megtarthatják a reinkarnációjuk során. Újjászületésük hasonló a farkaskölykök négy életéhez, azzal a hatalmas különbséggel, hogy ha egy lidércet meggyilkolnak, az ugyanúgy újra megszületik. Ha közülünk egyet megölnek, akkor mi bizony halottak is maradunk.

- A látomás egy elég tág fogalom. Ti nem vagytok jövendőmondók. Ez a képesség inkább az emberekre jellemző. Már maga a tény is, hogy ötödszörre itt vagy, holott Uerában lenne a helyed… nem tudom, mit gondoljak. Valamiféle hibára gyanakszom.

- Igen, az előfordulhat. Mivel csak most váltam felnőtté, vagyis… nem is biztos, hogy így akkor felnőttnek számítok. Mindenesetre még nem tudok mindent Ueráról. Csak az egészen kiskori emlékeimre hagyatkozhatom. Ha az a valami, ami szabályozza az ittlétünket elromlott, akkor ez magyarázat lenne az újjászületésünkre.

- Nos, ha igaz, vagy igaz lesz, amit a Csillagudvarban láttál, akkor nemcsak egy kisebb hibáról van szó.

Hátrapillantottam démonomra, és az ember féregre. A vadász Yabához beszélt, de a bestia mintha nem is figyelt volna rá. Vállat vonva fordultam ismét előre. Yaba hozta, az ő dolga. Ha úgy dönt, hogy mégis megöljük, akkor persze szívesen segédkezem, gondoltam gonoszkodva.

- Még abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet megkeresni a katonákat – jegyztem meg, csak úgy mellékesen.

- Sok szempontból egyáltalán nem jó ötlet, viszont ha valaki tud valamit arról, hogy mégis mi történik Uerában, akkor ők azok. Ahogy én tudom, a katonák folyamatosan kapcsolatban állnak a három világgal. Emberek, farkasok, démonok. Még csak el sem kell menniük azokra a helyekre, ahol a világok összeérnek.

Tágra nyílt szemmel torpantam meg.

- Összeérnek a világok? Van ilyen hely? Akkor egyszerűen haza tudnánk menni!

Galen szomorkás mosollyal fordut meg. Közben démonom és a fogoly is utolért.

- Ez nem ilyen egyszerű. Ezeket a helyeket, ahol a világok kapcsolódnak, csak a katonák, és a népek vezetői ismerik. Én nem tudok egyről sem. – Kérdőn pillantott Yabára, de a bestia csak a fejét ingatta.

- Ráadásul ezeket a helyeket erősen őrzik. Nem lehet csak úgy átsétálni egyik világból a másikba.

- Pedig megkönnyítené a dolgunkat.

- Meg – értett egyet Yaba.

- Hát akkor marad az eredeti útiterv – Intettem Galennek, hogy indulhat.

Nem tettünk meg azonban tíz tizenöt lépésnél többet, mikor Yaba hirtelen elsuhant mellettem, és megragadva Galen karját megállította a férfit.

- Mi… - kérdeztem volna, de démonom csendre intett. Átkozott nappal. Én nem vettem észre semmit. Csak Yaba érzékeire tudtam hagyatkozni. Ő ilyenkor is látott, érzett és hallott. Engem elvakított a hóról visszatükröződő napfény, a fák között motozó széltől, és saját légvételeinktől pedig semmit nem hallottam. Az érzéseket már nem is említem.

Yaba lassan hátrahúzódott mellém, majd a tőlünk jobbra magasodó egyenetlen sziklafal felé mutatott. A jelzett irányba fordultam, de először nem láttam semmit.

Aztán valami megmozdult a hóval borított sziklafalon. Az egyik nagyobb kiugró mögött valaki rejtőzött. Szinte abban a pillanatban, hogy megmozdult, mind fedezékbe húzódtunk. Még a démonvadász sem tett semmi ostobaságot, pedig most senki nem tartotta szemmel. A falon rejtőzködő alakot nagyon nehéz volt kivenni. Mindene fehérnek tűnt. Teljesen összeolvadt a havas sziklával.

- Elment? – kérdeztem suttogva.                       

- Nem, még ott van, csak nem látjuk. – Nem láttam Yaba arcát a homokszín csukjától, de a hangja gondterheltnek tűnt.

- Nem tudod mi ez, igaz? – kérdeztem, minden szemrehányás nélkül.

- Nagyon jól álcázza magát, de ha választanom kéne, azt mondanám, hogy egy bestia.

Összerezzentem, mikor alig pár centire a fülem mellett meghallottam a vadász hangját.

- Igen, ez egy démon. Őt keressük. Láttam már egyszer így távolról, de akkor kicsusszant a kezeim közül. Oldozz el! – A kávébarna szemek hipnotikusan bámultak rám, de nem tudtak meghatni.

- Eszemben sincs. Nem megtámadni akarjuk, nem igaz Yaba? - kérdeztem társam némi szemrehányással.

- Bármit is akartunk tenni, már mindegy. Elment – egyenesedett ki démonom, s egy mozdulattal talpra rántotta a vadászt is. –A kérdés egyszerű. Ők követnek minket, vagy mi őket?

- Én az elsőre szavazok. Nyilvánvalóan nem akarják, hogy megtaláljuk őket – Szorosabbra húztam magam körül a medvebundát. Átkozott hideg. Bárcsak este lenne, kívántam, de a nap még mindig olyan magasan járt. – Mit tegyünk?

Galen a homlokát ráncolva fürkészte a sziklafalat.

- Ha nem siet túlságosan, akkor még elérhetjük – fordult felénk egy kis idő múltán. – Ismerem ezt a környéket. Arra a sziklára csak egy helyen lehet feljutni. Alig egy mérföld innen. A szikláról levezető út egy kis völgybe érkezik. Van arrafelé egy régi erőd. Bár már inkább csak rom. Nem él arra senki.

- Akkor ne vesztegessük az időt! – mondtam vacogó fogakkal.

Ezúttal Yaba haladt elől a vadásszal, én utánuk, Galen pedig a sor végén. Errefelé az erdő sokkal sűrűbbnek tűnt, a talaj egyenletesebbnek. Gyorsan haladtunk előre. Minden esélyünk megvolt rá, hogy előbb érjünk oda, mint a sziklákat kerülgető másik démon. Mindezek ellenére mégsem értünk célhoz…

*          *          *

Késő délután egy kisebb tisztásra értünk ki. Galen éppen megjegyezte, hogy már közel járunk, mikor egyszerre eltűnt a lábunk alól a talaj. Valójában az egész tisztás eltűnt alólunk. Csaknem tíz métert zuhantam, és végül éles sziklák közt értem földet. Ha a nap nincs éppen lemenőben, valószínű, hogy alaposan összetörtem volna magam, talán meg is halok. Így csak kisebb zúzódásokat, és egy fájó halántékot szereztem. Porhó szállingózott körülöttem, de így is láttam, hogy mellettem megmozdul valaki.

- Yaba? – Kirántottam bal lábam a kövek közül, és nagy nehezen talpra álltam.

- Nem talált – mordult fel mellettem egy érdes hang. Na igen, ha valaki túlél egy ilyen esést, az biztosan a démonvadász. Az ajkait vér borította, és a szemöldöke felszakadt, sántított, de egyébként kutya baja se volt.

A hó lassan leülepedett, én pedig Yabáékhoz botorkáltam.

A bestiának természetesen nem esett baja, ám Galen elég rosszul festett. A tarkója csúnyán vérzett, és úgy tűnt, hogy a légzésével sincs minden rendben. Démonom vékony kézfeje a mellkasán pihent, és mindkettejüket halvány, kékes derengés vette körül.

- Betört a koponyája és eltört pár bordája – állapította meg Yaba, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a gyógyító varázslatot, amit elkezdett. – Nem tudjuk magunkkal vinni.

-Ő az egyetlen, aki ismeri a környéket! – Nem tetszett a gondolat, hogy visszaküldjük, vagy hátrahagyjuk, még akkor se, ha már semmit nem jelentett nekem.

Varian is közelebb somfordált, és letörölte a vért a szája széléről.

- Nos hölgyek, úgy tűnik, valaki még nála is jobban ismeri a környéket. Ha nem így lenne, akkor a füvesemberetek nyilván tudott volna erről a kedves meglepetésről itt.

Mivel senki nem felelt neki, így arrébb lépve a csapdát vette szemügyre.

- Állatcsapdának kicsit nagy, nem gondoljátok? – A démonvadász valamiért furcsán jókedvűnek tűnt. Hirtelen felém fordult, és vigyorogva kérdezte:

- Felvigyelek a hátamon kislány? Nehogy megerőltesd magad.

Vicsorogva löktem előre.

- Mozgás! – A szemem sarkából láttam, hogy Yaba lassan visszahúzza a kezét a köpenye alá. Galen még mindig elég rosszul festett. Ezek szerint nem sikerült teljesen meggyógyítania. Bestiám a vállára vette Galent, és lassú, de biztos léptekkel köveettt minket a csapda legalacsonyabbnak tűnő széléig. A fal elég esetlenül volt megmunkálva, így könnyedén felmászhattunk. Felhúztuk Galent, majd Yaba is felkapaszkodott.

- Hát egy biztos. Most már tényleg nem érjük el azt a bestiát – fintorgott a démonvadász.

- Hallgass! – torkolltam le a foglyot. Visszanéztem a gödörbe. Az aljára szórt sziklák mindegyike veszélyesen éles volt. Mintha külön lecsiszolták volna őket.

- Ezt egy ember nem tudta volna elkészíteni. Te mit gondolsz Yaba?

A démon mellém lépve csak egy pillantásra méltatta a tisztás helyén tátongó hatalmas gödröt, aztán ismét a beteg mellé térdelt. A szemem sarkából láttam, hogy ismét felizzik a kékes fény. Csak reménykedhettünk benne, hogy Yabának sikerül annyira összeraknia Galent, hogy legalább nyugodt szívvel hagyhassuk itt. Bármennyire is nem tetszett a gondolat, hogy vezető nélkül menjük tovább, be kellett látnom, hogy a férfi teljes gyógyulásához napok kellenének.

Mikor a fény kialudt Yaba ismét felém fordult, hogy megválaszolja korábbi kérdésemet.

- De igen, ha mágiát használt. Ez a csapda pedig egyértelműen mágikus.

Ahogy összenéztünk, tudtam, hogy ugyanarra gondol, amire én is. Két élettel ezelőtt már volt dolgunk emberi varázslókkal. Hárman voltak, és igencsak megkeserítették az életünket. Az emberi varázslatok másképpen működnek, mint a bestiákéi. Nehéz őket elkapni.

- Reméljük, hogy egyedül van, és hogy nem kifejezetten nekünk készítette ezt a csapdát.

Galen fájdalmas nyögésére, mindhárman felé fordultunk.

- Mennyire tudod meggyógyítani? – kérdeztem Yabát, de ő csak a fejét ingatta.

- Ahhoz nem eléggé, hogy velünk jöhessen, de mindent megteszek. A fejsebe nagyon súlyos volt, így majdnem az összes energiámat arra fordítottam, hogy összeforrasszam a csontot. Már nincs életveszélyben, de van még, amit megtehetek érte.

- Siess…

Ez az ötödik élet a legzavarosabb mind között. Alig telt el több mint egy hét és már annyi minden történt velünk, mint előző életeinkben egy hónap alatt. Túl sok az ellenség, túl sok a rejtély. Válaszok pedig sehol. Rengeteg feladatunk van, és úgy tűnik pillanatnyilag, egyiket sem tudjuk teljesíteni. Két olyan katonát kéne megtalálnunk, akik egyáltalán nem akarják, hogy megtalálják őket. Közben a minket üldöző, még mindig nagyon veszélyes lidércre is figyelnünk kell. Galent hátra kellett hagynunk, és csak reménykedhettem benne, hogy Yaba annyira össze tudta kaparni, hogy épségben hazajusson, ráadásul még itt ez az alattomos démonvadász, akit magunkkal cipelünk, és az ősöreg holdfarkas, aki valahogy szemmel tart minket. Mindeközben úgy tűnik, hogy betévedtünk egy cseppet sem barátságos mágus területére. Tudtam, hogy valami nincs rendben a világgal, az összes világgal. Valami olyasmi közelgett, ami túl nagy és pusztító ahhoz, hogy csak mi ketten képesek legyünk megállítani. Összegezve… nem volt valami rózsás a helyzet.