By Niphrendil
Első rajzom a mi drága démonunkról :)
2011. május 29., vasárnap
2011. május 24., kedd
Tizenharmadik fejezet
Írta: Niphrendil
Az indulás körül több kellemetlenség is akadt. Elsőként Yaba
hihetetlenül ésszerűtlen ötlete, hogy a démonvadász velünk tartson…
A férfi ott állt az egyik fa hótól elnehezült ágai alatt. Csuklói
a teste előtt összekötve. Szökésre persze semmi lehetősége nem volt. Sose
kételkedtem Yaba szakértelmében ilyen téren.
Miután aludtunk és ettünk valamennyit, és nagyrészt megbeszéltük
az útitervet, gyorsan összekészültünk. Napközép múlt nem sokkal. Még mindig nem
voltam biztos benne, hogy akarom-e ezt a találkozást a másik holdfarkassal.
Nyilván tudott volna nekünk segíteni, de nekem kezdett feltámadni a rossz
előérzetem. Túl sok volt a „mi lenne ha”. A borús gondolatokat a szívem mélyére
temettem, mivel sajnos nem volt más választásunk. Azt már rég tudtuk, hogy ez
az ötödik élet nem a tanulásról szól, vagy önmagunk megismeréséről. Ez valami több
volt. Valami elromlott. A vadászra néztem, aki Yabát kínozta szemrehányó
tekintetével. Elképesztő. Valahányszor ránéztem erre a nyomorult emberi lényre,
felforrt a vérem. Még a látványát sem tudtam elviselni. Bosszantott a
jelenléte… az egész lénye.
Galent kerestem a szememmel. A kunyhó ajtajában állt, és
búcsúzkodott. Felesége aggodalmasan magyarázott neki valamit. Ahogy egy
pillanatra összevillant a szemünk, furcsa érzés fogott el. Ahhoz képest,
mennyire feldühített az első találkozásunk, most semmit nem éreztem. A nő szürke
tekintete az enyémbe kapcsolódott. Tudtam, hogy tudja ki vagyok, láttam a
szemében. Galen nyilván elmondta neki, hogy az ő teste és az én lelkem egyszer
összetartozott. Nem láttam a szemében neheztelést, de a barátságos fény is hiányzott
belőle. Se ellenség se barát nem voltam számára… csak egy senki. Aprót biccentettem
felé, majd ismét elfordultam.
Hirtelen ötlettől vezérelve sétáltam oda a vadászhoz. Amint
közelebb értem, gyanakvó tekintete az arcomra ugrott. Egy fának támaszkodva
álldogált nem messze démonomtól. Amint odaértem hozzá a közelben álló Yaba is
felénk fordult. Ahogy végigmértem az embert, láttam, hogy a fegyvereit már
elvették, de a többi személyes holmiját megtarthatta. Éppen megszólalt volna,
de nem vártam meg míg bármit is mond. Előrenyúltam és a fogaimat összeszorítva
megmarkoltam a vak hold medált a nyakában. Zsibbasztó fájdalmat éreztem a
kézfejemben, mintha tüzes tüskék hatolnának a bőröm alá. Ugyanazzal a
mozdulattal téptem le a láncot a nyakáról, és hajítottam el a havas bozótba. Egy
pillanatra úgy éreztem, nem vagyok egyedül. Nem, nem a démonomra, és ezekre az
emberekre gondolok. Olyan, mintha
holdfarkasok vettek volna körül. Soha nem tapasztalt kellemes melegség öntötte
el a szívemet. Legnagyobb sajnálatomra az érzés hamar tovatűnt, és nem maradt
más, csak a sajgó bőröm és a felháborodottan tátogó vadász. Yaba a kezemre
pillantott, és már lépett volna közelebb, de leintettem.
- Az ilyen csecsebecsékre nem lesz szükséged – néztem fel a
férfira. Kezem a medvebunda alá rejtettem. A vadász a fogait csikorgatta, szeme
összeszűkült.
- Eljön még az idő, mikor te kérsz tőlem segítséget vakarcs
– morogta fenyegetőn.
- Azt kétlem. – Hátat fordítottam neki. Galen már a tisztás
közepén várt. Mindenki indulásra kész állt. Menjünk hát…
* * *
Egész délután menetelünk. Egyelőre Galen megérzéseit követtük.
Ő mindig jó volt a holdfarkasok jelenlétének felismerésében. Az eredeti terv az
volt, hogy Yaba vezet el minket a másik bestiához, aki - a vadász elmondása
szerint - hatalmas erővel bírt. Ám Yaba semmit nem érzékelt. Ha nem tudjuk
biztosan, hogy van egy ilyen nagy erejű bestia a közelben, akkor nevetségesnek
tartotta volna még a feltételezést is. Úgy láttam ez nem csak nekem tűnt
baljóslatú jelnek. Démonom is hasonlóképpen érezhetett. Ha ilyen ügyesen el tudta
rejteni a jelenlétét, akkor tényleg nagyon erős lehet, és ami egészen biztos:
nem akarta, hogy megtaláljuk.
Galen mellett tapostam a havat. Tudtam, hogy feltűnően
kedvetlennek látszom, de nem volt energiám lelkesedni. Átkoztam nappali
gyengeségemet, mely miatt minden meredekebb emelkedőn levegő után kapkodtam, és
estére úgy sajogtak a lábaim, minta egész nap futottam volna. Ha éltek még a
világon olyan gyenge testű emberek, mint amilyenbe én voltam bebörtönözve,
akkor szívből sajnálom őket. Nekem szerencsére megvolt az az előnyöm, hogy
amint a nap megközelíette a látóhatárt az erőm nemcsak hogy visszatért, de meg
is tízszereződött.
Mikor nem sokkal napkelte előtt megálltunk, hogy aludjunk,
és együnk egyet, Galen már teljesen kimerült, és vadászunk is lassabban emelgete
a lábát. Mikor morgolódva lezöttyent a földre, undorodva elfordulotam tőle
A pihenéshez, egy sűrűn benőtt területet választottunk, ahol
alig fért el Galen kis sátra, és a mellette álló néhány ember. A tűzgyújtás
ötletét elvetettük, és az őrhelyet tizenöt lépéssel odébb jelöltük ki, a bokrok
gyűrűjén kívül. Az őrszem pedig szokás szerint démonom lett. Levetve
farkasalakom, a sátor szélvédett falain belül hajtottam álomra fejemet.
* * *
Uerában soha nincs igazán sötét, de egészen világos sem. Narra
egész nap beragyogja a vidéket. A farkasokon kívül más lénynek nincs helye itt,
se embernek, se lidércnek, se démonnak. A más fajokkal való kapcsolattartásra
egy Csillagudvar névre keresztelt tér van rendelve. Nem tartozik egyik világhoz
sem. A semmiben lebeg, és a komoly, minden népet érintő problémák megoldására
itt hoznak döntéseket. Ide nem ér el sem Narra ezüstös fénye, sem az emberi
világ napsugara, a lidércek kristálygömbje, vagy a démonvilág delejes köde. Csillagudvart
eddig mindössze háromszor használták, és csak a fajok legfőbb vezetői léphetnek
be ide.
De ha csak a vezetők léphetnek be, akkor én hogy lehettem jelen
Csillagudvarban? Még sosem jártam ott, mégis pontosan tudtam, hogy hol vagyok.
Csillagudvar olyan, mint egy kilátó, ahonnan ha akartam, mind a négy világot
láthattam. De bárcsak ne láttam volna semmit! Bármerre néztem, csak pusztulás
tárult elém. Uerát felégették Narra lehulló szilánkjai, és a távolból a
farkasok gyászénekét hallottam. A démonok világát, hatalmas városaikat sziklák
temették maguk alá. Csak por, füst és robajlás mindenfelé. Lidérchont
jégviharok, és árvizek szelték ketté. Soha nem éreztem irántuk mást, csak
gyűlöletet, de látva a pusztítást, képtelen voltam a sajnálatot kizárni a
szívemből.
Remegve fordultam az emberek világa felé. Őket elkerülte a
földrengés, a tűzvész, az áradás, de a vég nem. Az emberek, az a sokmilliónyi esetlen
lény, most szörnyű betegségekben szenvedett gyógyíthatatlanul. Sorra hullottak
el, és nem volt számukra semmiféle segítség.
El akartam fordulni, de nem tudtam. Mindenhol halottak, és
tudtam, hogy csak én maradtam életben egyedül. Magányosan, elhagyatva, bezárva
a Csillagudvarba. A falkám, a démonom sehol. Kétségbe esve rontottam a tömör
sötétségből formált falaknak, hogy kijussak. Küzdöttem, de mindhiába. Ott
ragadtam, örökre, egyedül a pusztítás tengerének közepén.
* * *
Yaba hangját hallottam, egészen közelről. Lehetetlen, Yaba
meghalt, nincs velem többé…
Mi ez? Most nem látom a világok halálát, most nem látok
semmit.
Puha sötétség ölelt körül. Valami szorosan a karomra
kulcsolódott. Megpróbáltam kiszabadulni, rúgtam, karmoltam, haraptam, de nem
engedett. El akar vinni! Engem is el akar vinni, hogy az enyéimmel pusztuljak!
De miért ne? Olyan rossz lenne tán osztozni népem sorsában?
Rosszabb lenne, mint örökre egyedül maradni a sötétségben? Nem… Izmaim elernyedtek,
hagytam, hogy a valami elragadjon. Már nem tudtam, hogy emberi vagy farkas
alakban vagyok-e, de nem is számított. Csak el akartam tűnni, a falkám után
akartam menni.
- Ghlo! Térj magadhoz!
Ez Yaba hangja! Még mindig nem láttam semmit, de már éreztem
a hideget magam körül. Hideg és nedves… hó. A karomat szorító marok Yabáé
lehetett. Galen hangját hallottam a távolban. Aludtam. Fel kell ébrednem! Éreztem,
hogy újra erősen megráznak. Minden erőmmel azon voltam, hogy kinyissam a
szememet. Már majdnem, már láttam egy kis fényt.
Aztán ott voltam. Emberi alakban, a karom libabőrös, a hajam
zilált, alig kaptam levegőt. Yaba mellettem térdelt, és szorosan tarott. Galen
aggódva hajolt fölém. A nap már magasan a hegyek felett járt.
Lassan összeszedtem magam, és társamra néztem. A köpenye nem
volt rajta, nyaka, és karjai csúnyán össze voltak karmolva.
- Ez… én voltam? – kérdeztem, de hangom olyan gyenge volt,
hogy szinte nem is hallatszott.
- Hamar begyógyul – felelte kitérőn. Egy pillanatra eltűnt
mellőlem, majd egy kulaccsal tért vissza. Mohón nyúltam érte, és majdnem az
egészet kiittam.
- Mi a fene volt ez? Megint az az emberi dolog? – követeltem
a választ.
- Az álomra gondolsz. Igen, megint álmodhattál, már ha tényleg
az volt – komorodott el démonom. Értetlenül meredtem rá.
- Yaba! Te is tudod, hogy a holdfarkasok nem álmodnak. Mi ez
az egész? Először… először azt hittem igaz, hogy a jelent látom, de ha így
lenne, halottak lennénk!
- Halottak? – guggolt le mellém Galen. – Ez nagyon furcsa. A
holdfarkasok tényleg nem álmodnak. Soha, semmilyen körülmények között. Ha abból
indulunk ki, hogy amit láttál – bármi legyen is az –, nem álom, akkor
valamiféle látomás lehetett.
- Mit láttál? – Yaba hangja egészen furcsán csengett. Tudtam,
hogy aggódik. A démonoknak az a dolga, hogy aggódjanak a gazdájukért, de itt
mást is éreztemk. Kíváncsiság? És ki is mutatja? Milyen meglepő.
Magam köré tekertem a medvebundát, majd körbenézve megkerestem
szememmel a vadászt. A sátor mögött egy fához kötve álldogált. Nem nézett
felénk, de a fejét úgy tartotta, hogy minél többet halljon. Visszafordultam
társiamhoz, és belekezdtem.
- Csillagudvarban voltam. Yaba te tudod, mi az. Galen? – A
férfi összeráncota a homlokát.
- Hát…
- Csillagudvar az a hely, ahol különleges esetekben összehívják
a világtanácsot. Minden faj vezetői részt vesznek rajta – magyarázta démonom
gyorsan, és halkan. – Csillagudvar egy köztes terület. Egyik világhoz sem
tartozik.
Galen bólintott, én pedig folytattam.
- Mind a négy világot láttam, vagyis inkább mind a négy
világ pusztulását. Egyik sem menekült meg. A holdfarkasok, a bestiák, az
emberek és a lidércek mind megsemmisültek. Be voltam zárva Csillagudvarba, nem
tudtam menekülni. Aztán a hangodat hallottam, – Yaba csak bólintott – és
éreztem, hogy megragadsz. Fel akartam ébredni, de nem ment. Hiába küzdöttem,
nem ment, aztán végül… azt hiszem valaki segített.
Felidéztem magamban az utolsó dolgot, amit láttam, mielőtt
kinyitottam a szemem.
- Segített? Ki? Yaba? – Galen teljesen össze volt zavarodva,
de ez érthetőnek tűnt. Ő csak egy ember… vagyis félig ember.
- Nem, nem Yaba volt. Egy szempárt láttam. Egy holdfarkas
szeme volt. Kavargó sárga és fekete. Nagyon öreg. Szinte éreztem a korát. Több
ezer éves volt. Abból a korból, amikor…
- A holdfarkasok először küldtek kölyköket az emberi világba
– bólintott Yaba. - Én is éreztem az idegen jelenlétét egy pillanatig. Ezek
szerint…
- Figyelnek minket – fejeztem be helyette.
Végül arra jutottunk, hogy jobb minél előbb útra kelni.
Galen pillanatok alatt lebontotta a sátrat, démonom pedig pórázra kötötte a
vadászt. Megérezve, hogy nem kellemes számomra a fogoly jelenléte, egy kissé
hátramaradtak. Én közvetlenül Galen mögött lépkedtem. Csizmám talpa akár
kétszer is elfért volna a lábnyomában.
- Te még nem mondtál semmit, pedig régen mindig mindenről
volt véleményed. – szólítottam meg halkan. Nem tudtam eldönteni, hogy vajon
neheztel-e rám, vagy csak más dolgok kötik le a figyelmét.
- Nem voltam benne biztos, hogy most is hallani akarod-e a
véleményemet, mint régen.
- Azt hiszem nem sokat változott a jellemem. Talán egy
kicsit nyitottabb lettem, de ez előnyös számotokra nemde?
- Igen. Bár én ezt nem feltétlenül nyitottságnak nevezném. –
A hangján hallom, hogy mosolyog. – Egyszerűen csak eltűnt az emberek iránt tanúsított
közönyöd nagy része. Furcsa érzés, hogy nem tudod őket kizárni nemde?
- Inkább ne beszéljünk róla – mordultam fel, mire felnevetett.
- De persze, valóban van, amiben nem változtál.
Pár percig csendben küzdöttük magunkat előre a hóban fától
fáig. Mellettünk megszaporodtak a sziklák, és a fatörzsek is egyre magasabbra
nyúltak. A fenyők lombhullatókkal keveredtek. A talaj is egyre szeszélyesebb
lett. Hol lefelé szánkáztunk a meredek partokban, hol pedig ágakba kapaszkodva másztunk
fel a következő dombra. Eleinte próbáltunk a kis völgyek mélyén haladni, de
mivel azok minduntalan visszafelé kanyarodtak, kénytelenek voltunk átvágni az
őket szegélyező magaslatokon.
Némileg javított a kedvemen, hogy bár az én testem tűnt a
leggyengébbnek, Yaba vendége esett el legtöbbször. Az összekötözött csukló nem
segítette elő túlságosan a könnyed mozgást.
- Ami az álmodat illeti… – szólalt meg újra Galen. –
Őszintén nem tudom, mit gondoljak róla. Csak azt tudom, hogy nem lehetett álom.
A holdfarkasok nem álmodnak. És nem azért, mert nem szokásuk, hanem mert
biológiailag lehetetlen. Az agyuk nem úgy működik, hogy képes legyen álmokat
létrehozni, miközben alszanak.
- Akkor mi lehet? Korábban azt mondtad, hogy valami látomás.
– Galen mindig is sokat tudott a más világokból való lényekről, de a
holdfarkasok voltak a kedvencei. Tudományos, és lelki értelemben is tanulmányozta
őket. A lidércek minden tudásukat és tapasztalatukat megtarthatják a
reinkarnációjuk során. Újjászületésük hasonló a farkaskölykök négy életéhez,
azzal a hatalmas különbséggel, hogy ha egy lidércet meggyilkolnak, az ugyanúgy
újra megszületik. Ha közülünk egyet megölnek, akkor mi bizony halottak is
maradunk.
- A látomás egy elég tág fogalom. Ti nem vagytok
jövendőmondók. Ez a képesség inkább az emberekre jellemző. Már maga a tény is,
hogy ötödszörre itt vagy, holott Uerában lenne a helyed… nem tudom, mit gondoljak.
Valamiféle hibára gyanakszom.
- Igen, az előfordulhat. Mivel csak most váltam felnőtté,
vagyis… nem is biztos, hogy így akkor felnőttnek számítok. Mindenesetre még nem
tudok mindent Ueráról. Csak az egészen kiskori emlékeimre hagyatkozhatom. Ha az
a valami, ami szabályozza az ittlétünket elromlott, akkor ez magyarázat lenne
az újjászületésünkre.
- Nos, ha igaz, vagy igaz lesz, amit a Csillagudvarban
láttál, akkor nemcsak egy kisebb hibáról van szó.
Hátrapillantottam démonomra, és az ember féregre. A vadász
Yabához beszélt, de a bestia mintha nem is figyelt volna rá. Vállat vonva
fordultam ismét előre. Yaba hozta, az ő dolga. Ha úgy dönt, hogy mégis
megöljük, akkor persze szívesen segédkezem, gondoltam gonoszkodva.
- Még abban sem vagyok biztos, hogy jó ötlet megkeresni a
katonákat – jegyztem meg, csak úgy mellékesen.
- Sok szempontból egyáltalán nem jó ötlet, viszont ha valaki
tud valamit arról, hogy mégis mi történik Uerában, akkor ők azok. Ahogy én
tudom, a katonák folyamatosan kapcsolatban állnak a három világgal. Emberek,
farkasok, démonok. Még csak el sem kell menniük azokra a helyekre, ahol a
világok összeérnek.
Tágra nyílt szemmel torpantam meg.
- Összeérnek a világok? Van ilyen hely? Akkor egyszerűen
haza tudnánk menni!
Galen szomorkás mosollyal fordut meg. Közben démonom és a
fogoly is utolért.
- Ez nem ilyen egyszerű. Ezeket a helyeket, ahol a világok
kapcsolódnak, csak a katonák, és a népek vezetői ismerik. Én nem tudok egyről
sem. – Kérdőn pillantott Yabára, de a bestia csak a fejét ingatta.
- Ráadásul ezeket a helyeket erősen őrzik. Nem lehet csak
úgy átsétálni egyik világból a másikba.
- Pedig megkönnyítené a dolgunkat.
- Meg – értett egyet Yaba.
- Hát akkor marad az eredeti útiterv – Intettem Galennek,
hogy indulhat.
Nem tettünk meg azonban tíz tizenöt lépésnél többet, mikor
Yaba hirtelen elsuhant mellettem, és megragadva Galen karját megállította a
férfit.
- Mi… - kérdeztem volna, de démonom csendre intett. Átkozott
nappal. Én nem vettem észre semmit. Csak Yaba érzékeire tudtam hagyatkozni. Ő
ilyenkor is látott, érzett és hallott. Engem elvakított a hóról visszatükröződő
napfény, a fák között motozó széltől, és saját légvételeinktől pedig semmit nem
hallottam. Az érzéseket már nem is említem.
Yaba lassan hátrahúzódott mellém, majd a tőlünk jobbra magasodó
egyenetlen sziklafal felé mutatott. A jelzett irányba fordultam, de először nem
láttam semmit.
Aztán valami megmozdult a hóval borított sziklafalon. Az
egyik nagyobb kiugró mögött valaki rejtőzött. Szinte abban a pillanatban, hogy
megmozdult, mind fedezékbe húzódtunk. Még a démonvadász sem tett semmi ostobaságot,
pedig most senki nem tartotta szemmel. A falon rejtőzködő alakot nagyon nehéz
volt kivenni. Mindene fehérnek tűnt. Teljesen összeolvadt a havas sziklával.
- Elment? – kérdeztem
suttogva.
- Nem, még ott van, csak nem látjuk. – Nem láttam Yaba arcát
a homokszín csukjától, de a hangja gondterheltnek tűnt.
- Nem tudod mi ez, igaz? – kérdeztem, minden szemrehányás
nélkül.
- Nagyon jól álcázza magát, de ha választanom kéne, azt
mondanám, hogy egy bestia.
Összerezzentem, mikor alig pár centire a fülem mellett
meghallottam a vadász hangját.
- Igen, ez egy démon. Őt keressük. Láttam már egyszer így
távolról, de akkor kicsusszant a kezeim közül. Oldozz el! – A kávébarna szemek
hipnotikusan bámultak rám, de nem tudtak meghatni.
- Eszemben sincs. Nem megtámadni akarjuk, nem igaz Yaba? -
kérdeztem társam némi szemrehányással.
- Bármit is akartunk tenni, már mindegy. Elment – egyenesedett
ki démonom, s egy mozdulattal talpra rántotta a vadászt is. –A kérdés egyszerű.
Ők követnek minket, vagy mi őket?
- Én az elsőre szavazok. Nyilvánvalóan nem akarják, hogy
megtaláljuk őket – Szorosabbra húztam magam körül a medvebundát. Átkozott
hideg. Bárcsak este lenne, kívántam, de a nap még mindig olyan magasan járt. –
Mit tegyünk?
Galen a homlokát ráncolva fürkészte a sziklafalat.
- Ha nem siet túlságosan, akkor még elérhetjük – fordult
felénk egy kis idő múltán. – Ismerem ezt a környéket. Arra a sziklára csak egy
helyen lehet feljutni. Alig egy mérföld innen. A szikláról levezető út egy kis
völgybe érkezik. Van arrafelé egy régi erőd. Bár már inkább csak rom. Nem él
arra senki.
- Akkor ne vesztegessük az időt! – mondtam vacogó fogakkal.
Ezúttal Yaba haladt elől a vadásszal, én utánuk, Galen pedig
a sor végén. Errefelé az erdő sokkal sűrűbbnek tűnt, a talaj egyenletesebbnek.
Gyorsan haladtunk előre. Minden esélyünk megvolt rá, hogy előbb érjünk oda,
mint a sziklákat kerülgető másik démon. Mindezek ellenére mégsem értünk célhoz…
* * *
Késő délután egy kisebb tisztásra értünk ki. Galen éppen
megjegyezte, hogy már közel járunk, mikor egyszerre eltűnt a lábunk alól a
talaj. Valójában az egész tisztás eltűnt alólunk. Csaknem tíz métert zuhantam,
és végül éles sziklák közt értem földet. Ha a nap nincs éppen lemenőben,
valószínű, hogy alaposan összetörtem volna magam, talán meg is halok. Így csak
kisebb zúzódásokat, és egy fájó halántékot szereztem. Porhó szállingózott
körülöttem, de így is láttam, hogy mellettem megmozdul valaki.
- Yaba? – Kirántottam bal lábam a kövek közül, és nagy
nehezen talpra álltam.
- Nem talált – mordult fel mellettem egy érdes hang. Na
igen, ha valaki túlél egy ilyen esést, az biztosan a démonvadász. Az ajkait vér
borította, és a szemöldöke felszakadt, sántított, de egyébként kutya baja se
volt.
A hó lassan leülepedett, én pedig Yabáékhoz botorkáltam.
A bestiának természetesen nem esett baja, ám Galen elég
rosszul festett. A tarkója csúnyán vérzett, és úgy tűnt, hogy a légzésével
sincs minden rendben. Démonom vékony kézfeje a mellkasán pihent, és
mindkettejüket halvány, kékes derengés vette körül.
- Betört a koponyája és eltört pár bordája – állapította meg
Yaba, miközben egy pillanatra sem hagyta abba a gyógyító varázslatot, amit
elkezdett. – Nem tudjuk magunkkal vinni.
-Ő az egyetlen, aki ismeri a környéket! – Nem tetszett a
gondolat, hogy visszaküldjük, vagy hátrahagyjuk, még akkor se, ha már semmit
nem jelentett nekem.
Varian is közelebb somfordált, és letörölte a vért a szája
széléről.
- Nos hölgyek, úgy tűnik, valaki még nála is jobban ismeri a
környéket. Ha nem így lenne, akkor a füvesemberetek nyilván tudott volna erről
a kedves meglepetésről itt.
Mivel senki nem felelt neki, így arrébb lépve a csapdát
vette szemügyre.
- Állatcsapdának kicsit nagy, nem gondoljátok? – A
démonvadász valamiért furcsán jókedvűnek tűnt. Hirtelen felém fordult, és
vigyorogva kérdezte:
- Felvigyelek a hátamon kislány? Nehogy megerőltesd magad.
Vicsorogva löktem előre.
- Mozgás! – A szemem sarkából láttam, hogy Yaba lassan
visszahúzza a kezét a köpenye alá. Galen még mindig elég rosszul festett. Ezek
szerint nem sikerült teljesen meggyógyítania. Bestiám a vállára vette Galent,
és lassú, de biztos léptekkel köveettt minket a csapda legalacsonyabbnak tűnő
széléig. A fal elég esetlenül volt megmunkálva, így könnyedén felmászhattunk.
Felhúztuk Galent, majd Yaba is felkapaszkodott.
- Hát egy biztos. Most már tényleg nem érjük el azt a
bestiát – fintorgott a démonvadász.
- Hallgass! – torkolltam le a foglyot. Visszanéztem a
gödörbe. Az aljára szórt sziklák mindegyike veszélyesen éles volt. Mintha külön
lecsiszolták volna őket.
- Ezt egy ember nem tudta volna elkészíteni. Te mit gondolsz
Yaba?
A démon mellém lépve csak egy pillantásra méltatta a tisztás
helyén tátongó hatalmas gödröt, aztán ismét a beteg mellé térdelt. A szemem
sarkából láttam, hogy ismét felizzik a kékes fény. Csak reménykedhettünk benne,
hogy Yabának sikerül annyira összeraknia Galent, hogy legalább nyugodt szívvel
hagyhassuk itt. Bármennyire is nem tetszett a gondolat, hogy vezető nélkül
menjük tovább, be kellett látnom, hogy a férfi teljes gyógyulásához napok
kellenének.
Mikor a fény kialudt Yaba ismét felém fordult, hogy
megválaszolja korábbi kérdésemet.
- De igen, ha mágiát használt. Ez a csapda pedig
egyértelműen mágikus.
Ahogy összenéztünk, tudtam, hogy ugyanarra gondol, amire én
is. Két élettel ezelőtt már volt dolgunk emberi varázslókkal. Hárman voltak, és
igencsak megkeserítették az életünket. Az emberi varázslatok másképpen
működnek, mint a bestiákéi. Nehéz őket elkapni.
- Reméljük, hogy egyedül van, és hogy nem kifejezetten
nekünk készítette ezt a csapdát.
Galen fájdalmas nyögésére, mindhárman felé fordultunk.
- Mennyire tudod meggyógyítani? – kérdeztem Yabát, de ő csak
a fejét ingatta.
- Ahhoz nem eléggé, hogy velünk jöhessen, de mindent
megteszek. A fejsebe nagyon súlyos volt, így majdnem az összes energiámat arra
fordítottam, hogy összeforrasszam a csontot. Már nincs életveszélyben, de van
még, amit megtehetek érte.
- Siess…
Ez az ötödik élet a legzavarosabb mind között. Alig telt el
több mint egy hét és már annyi minden történt velünk, mint előző életeinkben
egy hónap alatt. Túl sok az ellenség, túl sok a rejtély. Válaszok pedig sehol.
Rengeteg feladatunk van, és úgy tűnik pillanatnyilag, egyiket sem tudjuk teljesíteni.
Két olyan katonát kéne megtalálnunk, akik egyáltalán nem akarják, hogy
megtalálják őket. Közben a minket üldöző, még mindig nagyon veszélyes lidércre
is figyelnünk kell. Galent hátra kellett hagynunk, és csak reménykedhettem
benne, hogy Yaba annyira össze tudta kaparni, hogy épségben hazajusson, ráadásul
még itt ez az alattomos démonvadász, akit magunkkal cipelünk, és az ősöreg
holdfarkas, aki valahogy szemmel tart minket. Mindeközben úgy tűnik, hogy
betévedtünk egy cseppet sem barátságos mágus területére. Tudtam, hogy valami
nincs rendben a világgal, az összes világgal. Valami olyasmi közelgett, ami túl
nagy és pusztító ahhoz, hogy csak mi ketten képesek legyünk megállítani.
Összegezve… nem volt valami rózsás a helyzet.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)