Írta: Ringnar
Az elmúlt pár napban olyan sebesen pörögtek az események,
mint az itt töltött másfél évszázad alatt még soha. A holdfarkas lány taktikája
pedig nem változott: törni előre és nem nézni hátra. Ez a rohanás azonban most
egészen más. Mintha gyilkos mocsárban tévelyegnénk. Minden lépésünk ingatag, a
ködben ismeretlen szörnyűségek lapulnak, a gyanús homály pedig nem oszlik, sőt
minél inkább próbálunk kijutni belőle, annál inkább a sűrűjébe keveredünk.
Véget akartam vetni ennek. Úgy hiszem, sokszor, ha szembenézünk a veszéllyel,
rájövünk, hogy csak a félelmünk miatt tűnt hatalmasnak. Reméltem ez esetünkben
is igaz. Így miután régi ismerősünk sem tudott kielégítő válaszokkal szolgálni,
egy ésszerűtlennek tűnő lépésre szántam rá magam. Úgy döntöttem, egy
démonvadásztól próbálom megtudni, mi áll rejtélyek mögött. A férfi
valamiféleképp megfosztott varázserőm nagy részétől. Magunkkal hoztam hát az
útra, hogy nyugodt körülmények között kiszedhessek belőle mindent.
A dolog mégsem úgy alakult, ahogy terveztem. Anélkül telt el
az idő, hogy bármire is jutottunk volna egymással. Valószínűleg fajtám iránti
gyűlölete az, mely képtelenné teszi, hogy gúnytól és sértésektől mentesen,
értelmesen szóljon hozzám. Bár azt sem tartottam kizártnak, hogy modortalan,
nyers tuskó alapjában véve is. Én sem voltam beszédes kedvemben, ezért nem
erőltettem a dolgot, inkább a füvesemberre bíztam a vezetést. Óvatlanságunk
következtében azonban jégverembe estünk, s ő csúnyán megsérült. Azonnal vissza
kellett szereznem az erőmet, hogy meg tudjam menteni. Úgy tűnt, nincs
választásom, végeznem kellett a démonvadásszal. Magam sem értem miért, de nem
tetszett a gondolat, hogy Varian Ravónak, életem első, és minden bizonnyal
utolsó foglyának életét ott és akkor kioltsam.
Elhamarkodott, oktalan lépésnek találtam, mely minden eddigi
vesződésemet hiábavalóvá tenné. Mégis, gazdám kívánságának teljesítése
mindennél fontosabb. Megfogadtam, csak addig játszom csak az emberrel, amíg nem
akadályozza, vagy veszélyezteti őt, s ez most bekövetkezett.
A vadász felé pördültem, előrántottam a szablyám és
támadtam. A férfi tiszteletre méltóan gyorsan reagált. Ám mégsem eléggé, ahhoz,
hogy megmeneküljön széles alsóvágásom elől.
Szerencsére abban a pillanatban beugrott egy igencsak fontos
részlet, ami felett elsiklottam - az a néhány óra, míg a démonvadász
eszméletlenül feküdt a füvesember előszobájában - Tehát nem kell, hogy halott
legyen, elég csak a fejbe kólintanom most is, és az erőm visszatér.
Így végül nem öltem meg Varian Ravót, csupán kiütöttem, és
ahogy Galen házában meg tudtam gyógyítani a megkarmolt nőt, most a fél lidércet
is sikerült. Miután elmúlt az életveszély, és a férfi képes volt lábra állni,
hazaküldtük. Tudtuk, most már csak hátráltatna. A hazautat még túléli, de ha
velünk tart, bizonyos hogy meghal, ápolni pedig nem volt időnk. A legjobb, ha
visszatér feleségéhez.
Mindez koraeste történt. Azóta megállás nélkül törünk előre
a sűrű erdővel borított dombokon át, lapos, acélos fellegek alatt. Gazdám
vezeti a sort, előttem pár lépéssel a vadász csörtet morcosan, fáradtan.
Kezdetben elég nehezen haladtunk, mivel a férfi rossz hangulattal tért
eszméletéhez, de szerencsére figyelme hamar elterelődött. Az éjszaka folyamán
számtalan siralmasan kezdetleges csapdával találkoztunk, s ilyenkor a
démonvadász mindig tiszta szívből derült. Úgy a húszadik ilyen alkalommal
emlékeztettem, hogy nemrégiben beleesett az egyikbe, de nem akarta elérteni a
célzást. A csapdák, és készítőjük kinevetése végtelen örömök forrásának tűnt
számára.
Mostanra megunta, vagy kimerült. Csak bukdácsolt előre
csendben..
Már virradt az ég alja, mikor megálltunk pihenni. Tudtuk,
hamarosan elérjük a magas sziklákat, ahhoz pedig erőre lesz szükségünk.
Kapkodva elfogyasztott vacsora után alvás is jutott a megfáradtaknak. A fának
kötözött férfi meglepően hamar álomba zuhant, csak a holdfarkas forgolódott sokáig
a medve bunda alatt. Sajnáltam, hogy olyan lehangolt. Azt reméltem, régi
szeretője társasága majd jó hatással lesz rá, de talán csak rontott a
helyzeten. Már csak abban bízhattam, frissítően hat rá a démonvadász jelenléte.
Még ha megveti is az embereket, ez az egyed pedig különösen kiállhatatlan,
legalább újdonságot jelenthetett számára.
Végül a lány is elszenderült, én pedig végre-valahára
foglalkozhattam a dolgaimmal. Figyeltem az ébredező erdőt, de semmi fenyegetést
nem találtam. Leültem a hóra, szablyáimat magam elé fektettem, és hallgattam az
egyenletes szuszogások megnyugtató ritmusát. Szurokfekete hajtincseim bánatosan
kószáltak testem előtt, s éreztem, mágiám visszalopózik testembe. Szóval nincs
rám hatással Varian Ravo ügyeskedése, ha nincs tudatánál, morfondíroztam. Tehát
ő irányítja.
Akkor nem lehetett egy mágikus tárgy, hisz annak hatása
mindig érezhető lenne. Márpedig ő nem varázsló, ez biztos. Lehetséges, hogy egy
varázsló átruházta rá valamiként? Az lehetetlen. A varázslók más mágiát
használtak, mint a démonok, teljesen összeférhetetlen a kettő. Hamarosan utána
járok ennek is, határoztam el, de most fontosabb dolgom volt. Nagyon sóhajtottam
és előkotortam a zsebemből egy fekete dobozt, a démonvadásztól elkobzott
szerkezetet, valamint egy lidérclábat és munkához láttam.
* * *
A dombtetőn álltam, és figyeltem a sűrű fenyvest. Tudtam,
hogy a közelben ólálkodik, és azt is, merre induljak. Kiismertem. Már az is
bizonyos volt, hogy az idő ellenem dolgozott. Tudtam, talán nem lesz több ilyen
lehetőségem, ezért napnyugtáig még elkapom.
A démonvadászhoz siettem, és lábammal meglökdöstem. Morcosan
hunyorgott rám és megérdeklődte, mi a fene bajom van.
- Ébredj, beszélnünk kell!
- Most?! - fészkelődött fájdalmas grimasszal, lélegzete
fehér füstként csapott ki szájából. Pár lépésnyire leguggoltam vele szemben a
hóra.
- Ezt neked készítettem. - Hanyag mozdulattal hajítottam
felé a mérgezett tűt, ami halálos pontossággal ért célba. A megkötözött
embernek esélye sem volt kitérni előle.
- Mi ez, rohadék? – kiáltott rám rémülten.
- Nyugalom, a méreg halálos, de lassan hat és van
ellenszerem. Ha jól viselkedsz…
- Pusztulnátok el mind, undorító ocsmányságok! Aljas
sátánfajzatok… - Nem hagytam magam kizökkenteni.
- Ha jól viselkedsz, megkapod az ellenszert. Szeretném, ha
elmondanád, hogy vagy képes elzárni a Közös Forrástól!
- Mi van?! Honnan zárlak el? – Őszintén feldúltnak látszott,
szinte zavarodottak voltak mindig nyugodt, meleg szemei. Még sosem láttam ilyen
idegesnek. Az örökké hidegvérű vadász így kiborul a mérgektől? Hiába,
mindenkinek van gyengepontja.
- Miért nem tudom használni a mágiámat? – ismételtem meg
kérdésem fenyegető nyugalommal.
- Ja, azt… Ajándékba kaptam a képességet… - Mélyeket lélegzett,
lehunyta a szemét, lassan összeszedte magát - Ugyanazon démoni mágián alapszik,
mint amit ti használtok. Ma már nem ritkaság, ha egy démonvadász ilyesmivel
rendelkezik. Bár kevesek képesek ekkora erőt befogadni. A legtöbben nem élik
túl a rítust. Ugyanakkor a démonok elleni harcban enélkül hátrányban volnánk.
Így hát, a kiemelkedő harcosok megkapják a lehetőséget.
- Akkor ezt nem is lehet többet elvenni tőled?
- Nem…
A beállt baljós csendben szinte hallottam, ahogy agykerekei
pörögnek
- De tudom irányítani! Ha akarom, kikapcsolhatom, mintha nem
is létezne!- tette még hozzá.
- Akkor kérlek!
Valóban, ahogy az ember lehajtott fővel, összevont
szemöldökkel összpontosított, elmúlt a gyengeségem, mágia bizsergető érzése járta
át testem.
- Kérem az ellenszert! - parancsolt rám szigorúan.
- Azért még dolgozni kell! Tehát démoni mágián alapszik.
Mégis hogyan vagytok ti ilyen erőnek a birtokában? Ez a mi világunkhoz
tartozik. Hogy lehetséges ez?
- Fogalmam sincs. Biztosan elkaptunk egy bestiát, és
energiaszolgáltatónak használjuk.
A Vak Hold Rend nagy átalakuláson ment keresztül úgy háromszáz évvel ezelőtt. Kitelepült a kontinens déli szigeteire, és
elidegenedett az emberektől. Egészen zárt szerkezetű lett, szigorú
hierarchiával. Sokat tanultam a démonokról, és meg kellett állapítanom, hogy az
ő társadalmukhoz egészen hasonlóan rendezkedtünk be. És akkoriban bukkant fel
ez a démoni erőforrás is. Persze mindenkinek gyanús volt, hogy mégis honnan
került elő, de szigorúan őrizik a titkot, mind a mai napig. Talán jobb nem is
bolygatni.
Még hogy jobb, nem bolygatni! Milyen olcsó szöveg! Biztos,
hogy többet tudna mondani erről. Talán még nem hatott eléggé a szervezetébe
juttatott szer.
- A nyakláncod is mágikus volt, igaz? – hajoltam hozzá, és
kihúztam a tűt a nyakából.
- Igen. A holdfarkasok távoltartására szolgál, de ezt eddig
is tudtad. Ezen kívül Azzal tudjuk tartani egymással a kapcsolatot. A rendből
mindenki beazonosítható vele, és baj esetén ezzel tudjuk értesíteni a
bajtársainkat. Nagyon fontos volt számomra az a medál, de a vakarcsnak hála,
most ott fekszik a hóban…
- És ez a furcsa szerkezet? - Előhúztam a zsebemből és
megmutattam neki a készüléket, amivel rövid küzdelmünk végén rám ijesztett.
Mikor meglátta, elmosolyodott.
- Á, az aranyoska. Annak semmi köze a varázslathoz. Egyszerű
szerkezet. Tudod, az
mit jelent?
- Természetesen tudom, ne nézz ostobának! Faszén, salétrom
és kén keverékéből kapott por működteti. Csak arra lennék kíváncsi, ez kinek az
ötlete volt – kérdeztem tőle, mire hitetlenkedve húzta fel szemöldökét.
- Most tényleg ez érdekel téged? Hogy ki találta fel a puskaport?
A Vak Holdra, te vagy a leglököttebb démon, akivel találkoztam!
- Jól van, nem fontos, majd később visszatérünk rá. Beszélj,
mit tudsz a felnőtt
Holdfarkasról, és a társáról!
- Sok mindent, mivel ők a célpontjaim. Kaler Garr holdfarkas
és társa, Utere Haradar
Varia. Katonák. A démont már láthattad tegnap egy
pillanatra, remélem hamarosan a farkas is előkerül. Akkor majd kinézelődheted
magad kedvedre. De rólad miért nincs adat? Nem szerepelsz a nyilvántartásban.
Minden démon, aki erre a világra lép, számon van tartva. Azonban mostanában
egyre többen jelennek meg a tudtunk nélkül. Ez nagyon bosszantó. Szerencsére
téged elkaptalak, és már jelentettelek – motyogta kábán az orra elé. Ajkam
megrándult, de nem szóltam közbe. A kábítószérum mostanra szétáradt a vérében.
Elnéztem neki, hogy azt gondolja, ő kapott el engem.
- Mostanra rájöttem a varjúmintás markolatodról és a
rúnáidról, hogy az Arcane család tagja lehetsz. De őket a kihalt ősi családok
között emlegetik. Igaz, Jelölt vagy, de ez még nem elég indok arra, hogy
észrevétlen kószálj a világunkban…
- Erről ne beszélj a lánynak!- parancsoltam halkan a férfinek.
- Erről ne beszélj a lánynak!- parancsoltam halkan a férfinek.
- Sajnálom, de az lehetetlen! Nekünk nincsenek egymás előtt
titkaink!- felelte halálos komolysággal.
Rámeredtem az idétlen fejére. Hihetetlennek tűnt, hogy még
ilyen állapotban is képes ironizálni! Éreztem, ha tovább maradok, hamarosan
kihoz a sodromból.
- Én most elmegyek. Vigyázz a holdfarkasra! Ha felébred,
mondd neki, hogy a vízilidérc nyomában vagyok, alkonyatra visszatérek! Addig te
is kihúzod a méreggel. Utána megkapod a gyógyszert és folytatjuk a
beszélgetést.
- A vízirém a közelben van? Eressz el, én is megyek! - Egyszeribe
elfelejtette, hogy éppen haldoklik, és vadul feszengetni kezdte a kötelet, ami
ettől panaszosan nyöszörögni kezdett a fatörzsnek dörzsölődve.
- Nem! Te vigyázol Ghlóra!
- Megkötözve?! - üvöltötte arcomba szemrehányón, ahogy elléptem
mellette. - Eressz el! És mi van, ha elpusztulsz, vagy nem térsz vissza
napnyugtára? - Megdöbbenve néztem vissza a vergődő alakra, ki kérlelő
kutyusszemeivel pillogott rám. - Legalább add ide az ellenszert…
Én pedig csak a fejemet csóválva hagytam ott.
Sebesen szálltam alá a völgybe. A nap alacsonyan járt, a
fenyvesek sűrűjébe egyáltalán nem ért el sugara. Osontam a fák között. Nem
sokkal később már éreztem is a jelenlétét, a vízilidérc visszataszító
kisugárzását. Kizártam a fejemből minden mást, és célpontom felé vettem az
irányt.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Awan Molkaro, a vízilidérc izgatottan kúszott előre a magas
hóban. Keskeny smaragdszín szemei nyugtalanul kutatták a környéket. Utálatos
volt a tudat, hogy ezen az átkozott vidéken kellett átvágnia.
Az erdő külső részén még könnyen kijátszható, egyszerű
kelepcék voltak, azonban befelé haladva a romvárig körkörösen egyre halálosabb
akadályok vártak a betolakodóra. Még letépett lába sem nőtt vissza rendesen, a
kezdetleges csonkkal egyelőre nehézkesen mozgott. Fagyott szél borzolta
halványkék, fülig érő gyér haját és a hideg csípte bőrét, mégis forrt a vére,
türelmetlenül nyaldosta repedezett ajkát. Késő délután volt, és tudta, ilyenkor
leendő zsákmánya pihen. Ő maga is megállhatott, másnap úgyis beérné őket, de
mohósága hajtotta előre. Na meg a gondolat, hogy végre széttépheti.
Kauna Ghlót, a legifjabb falkatagot. A dögöt, akinek a vérét
és halálát most már mindennél jobban kívánta. Aki elcsúfította őt. Leteríti és
szétmarcangolja, de a vérére vigyázni kell, arra szükség van. De előtte persze a
bestiával végez. Hosszan eljátszik vele, hogy éreztethesse, milyen nyomorult és
alantas jószág! Bár ott lenne már, kívánta. Bosszút áll mindenért!
„Bestia”, kapta fel a fejét vadul. Csak emlegetni kell, és
egyből megjelenik. Határozottan felé tartott, bizonyára miatta jött. Az az
önhitt, elkényeztetett démon tehát nem tudta kivárni, míg érte jön a halál,
elébe sietett. Jól van, így még szebb lesz, gondolta a lidérc. Nem kellett
tovább várnia! Vért akart. Kínt és szenvedést okozni. Szaggatni és ölni! Ölni!
Alábukott a hóba, majd jóval messzebb bukkant elő, és újra
teret ugrott. Ez a képesség fajtájának különlegessége volt, aminek nagy hasznát
vette - ellentétben más jellegzetességekkel. Füle mögötti kopoltyúja például
nem sokat segített neki eddig a vadászatokban. Se holdfarkasok, se emberek nem
éltek vízben. Csak a vízilidércek kényszerültek oda, mert az senkinek sem
kellett Lidérchonban. A lidércek közül ők akarták a legjobban az emberi faj
pusztulását. Így elvehetik majd a nekik kijáró életteret. Ehhez kellett a holdfarkas
vére.
Hegyeken át, egyre beljebb haladt a hatalmas erdőben. A
kopasz facsonkokat fenyők váltották fel, élőlény egyre ritkábban került útjába.
Átkozottnak tűnt az egész erdő.
A fák sűrűjében végül rábukkant a bestiára. Egy sudár fenyő
ágain kuporgott sivatagszürke köpenyes alakja. Akár a halál madara!
- Nahát, micsoda örömteli meglepetés! Szegény megfáradt
utazó egy csinos démonhölgybe botlik! Lám, lám, csinos, mint mindig!
Gyorsan körbelesett, felméri, milyen terep áll
rendelkezésére. Ezalatt a démon hang nélkül huppant a hóra, fölényes eleganciával
kivonta két szablyáját. Molkarót felbőszítette ez a finomság, de visszafogta
magát. Megvárta, hogy a lány lépjen először.
- A szervezetetek rengeteget változott négyszáz év alatt -
szólalt meg végre a démon csendesen. - Erre nem voltam felkészülve. A
gyors fejlődés az egyik különleges, fajtátokra jellemző tulajdonság. Nagyon
szoros a verseny az életbenmaradásért a társadalmatokban. Egymást marjátok, s
csak kevesen, a legerősebbek élik meg a felnőttkort. A természetes
kiválasztódásnak megvannak az előnyei, bár ha engem kérdeznének, azt mondanám,
még így sem éri meg. Mostanra már tudom, miért nem hatott a mérgem. Jelen
pillanatban nem áll rendelkezésemre megfelelő anyag, hogy tesztelhessem rajtad,
de így is rengeteget segítettél. Különben sem mérgeznélek meg, rengeteg dolgot
kell még igazolnod, mielőtt meghalsz.
A démon némaságba burkolózott, de korábbi érzelemmentes
hangja, mely metszőbb és borzongatóbb, mint a jeges hegyi szél, sokáig csengett
a lidérc fülében. Ez a bestia már nem az volt, akivel a hágón találkozott. Ez a
magabiztosság nem a kölykök elbizakodott nagyképűségéből fakadt. Ez a felnőtt
bestiák arroganciája volt, mely felsőbbségi tudatukból eredt. Na, most
megtudja, hol a helye! Megkapja a visszaigazolást!
Molkaro őrjöngve rontott neki, egy szempillantás alatt
karcsú alakja előtt termett és karmaival felé kapott. A démon is mozdult, lebukott,
a támadó lidérc lábai alatt elbukfencezett, majd széles ívben hátralendítette
jobb kezében tartott kardját. A földre érkező lidércnek nem maradt ideje
kitérni a vágás elől, így térugrásra kényszerült. Jó száz méterrel feljebb tűnt
fel a sziklán. Volt ideje megfordulni és újabb támadáshoz előkészülni.
Molkaro ismét a bestia felé rohant, eltűnt, és ismét
közvetlen előtte bukkant fel. A démon félrehajolt a csapása elől, majd
váratlanul visszalépett, bal kezével megragadta a lidérc könyökét, kicsavarta a
karját, jobb kezével pedig annak védtelen hátába mélyesztette pengéjét. A lány
tüdejéből kiszökött a levegő, ahogy a lidérc visszakézből a mellkasára vágott.
Szorítása alábbhagyott, Molkaro pedig ezt kihasználva messzire ugrott, a
testéből kiálló szablyával együtt. Meghökkenve nézte, ahogy a fekete vér
lecsurog a pengén, aztán harsányan felkacagott.
- Arcane Vernine Eligos! Te engem nem tudsz legyőzni! Sebeim
begyógyulnak, hiába karcolsz meg. Náladnál hatalmasabb démonokat is elkaptam
már. Egy senkiházi, mint te, ne is álmodjon győzelemről!
Két kezével durván megragadta a pengét, és feszíteni kezdte.
Hiába, az acél nem törött. A lány hosszú pillanatig csak dermedten nézte, majd
megmaradt kardját jobb kezébe kapta, s dühödt, fojtott kiáltással másik
szablyája megmentésére sietett. A lidérc újra elszökött előle, s a sziklatetőn
bukkant fel. Csúfondárosan nézett le a bestiára, a varjúfejes szablyát pedig a
mellette húzódó mély szakadékba hajította. Diadalmasan mosolygva várta be felé száguldó ellenfelét. Mikor a
démon beérte, a jól bevált térugrást alkalmazta. Jól tudta, hogy ezzel tudja
igazán felbosszantani ellenfelét. Visszanézett, ismét várva játszótársát,
azonban a lány tétovázni látszott, hogy a szakadék felett utána vesse-e magát.
Feszélyezve mozdult, óvatosan közelített, majd nem is merészkedett közelebb jó
kőhajításnyi távolságnál. Ennyire esetlen lenne elvesztett kardja nélkül?
Szánalmas. Túlbecsülte a kölyköt. Így nem volt mókás a játék. Ideje véget vetni
a bohóckodásnak!
Előrelendült s egy pillanat alatt a démon előtt termett.
Követhetetlenül gyors csapása elől nem tudott elugrani a lány. Köpenyét
végighasították a lidérc gyilkos karmai, és a még levegőben indított rúgás is
keményen hátrataszította. Azonban amint Molkaro földet ért volna, lába alól
eltűnt a hó. Mély verem nyílt meg alatta. „Csapda”, villant az agyába, de már
nem tudott menekülni, mert felé süvítő szablya elől kellett elhajolnia. Tudta
azonban, hogy, a hó nem temeti maga alá, így engedte, hogy a gravitáció
lerántsa, majd megkapaszkodott a sziklafalban és felvetette magát a verem
szájához.
Hibázott. Milyen buta, végzetes hiba! Hiszen a bestia pont
erre várt! Ő pedig a kezére játszott, s most védtelenül maradt. Fényes
villanást látott, aztán mindent elborító feketeséget. A saját vére volt, vagy a
démon mindent elemésztő szemei? Nem, ez az a sötétség, ami mindennek a végét
jelzi. Hogy akár le is hunyhatná a szemét…
† ‡ †
‡ † ‡ †
Sok időt vesztegettem, mire megleltem a hasadék alján a
hóban lapuló kardomat. Mint egy kísértet, jártam fel-alá a sötétben, s
megfogadtam, hogy megjelölöm minden felszerelésemet valami kis mágikus jellel,
ami elvezet hozzájuk. Mint ahogy velem is tették.
Esti szürkületben sietek gazdámhoz, mikor arra leszek
figyelmes, hogy valaki közeleg. Egy ember. Nem éreztem veszélyesnek.
Egy apró állat, egy kismadár volt vele. A férfi derűsen
dudorászott megnyerő bariton hangján. Még nem láttam, de éreztem. Kicsit
változtattam az irányon, és egyenesen felé indultam. Hamarosan meg is
pillantottam.
Nem túl magas, sovány férfi baktatott felfelé az emelkedőn.
Alakját nevetséges rongyok, vastag élénkszínű pokrócok takarták. Dús, hullámzó
vörösesbarna haját tarkóján rövid copfban összekötve viselte, rövidebb,
szabadon omló tincsei bőven elrejtették szépnek mondható arcát.
Megálltam, s kezem egyik kardom varjúformájú markolatán
pihentetve vártam, hogy közelebb érjen.
Mikor kőhajításnyira ért hirtelen egy fa mögé húzódott.
Ekkor vehetett észre. Némán várakoztunk hosszú percekig, míg végre taelátom, ez
a birka nálam is türelmesebb.
- Gyere elő!
- Nahát, nem gondoltam, hogy észreveszel – mászik elő a
férfi. Boldognak tűnt. - Már kezdtem nagyon fázni. Mozgás közben legalább nem
érzem, hogy elfagytak a lábujjaim! Delroy Gahariet vagyok. - Vigyorgott, és
közben nagyokat lépett felém rongyokba csavart lábával a hóban. - De mindenki
csak úgy hív, Cinóber, a varázsló!
- Varázsló vagy? - Bár arcom rezzenéstelen, kezemen megfeszültek
az izmok.
- De még milyen! – Jobb kezéről előkelőn lehúzta lyukas
kesztyűjét, meglobogtatta, puhán összecsapta kezeivel, majd levegőbe dobta. A
ruhadarab abban a pillanatban pintyként röppent tovább. A trükk majdnem
tökéletes volt.
- Ajj, Branco, - kapott a tollas jószág után a férfi, a
trükk közben ruhaujjába rejtett kesztyűt a földre ejtette. - Ne szállj el! Ide
a vállamra! Hé, Branco! Rossz vagy!
A madár hajkurászására indult volna, de nyakához szegezett
szablyám pengéje megállította.
- Mit keresel itt? – szegeztem neki a kérdést.
- Az őrült varázslótársamhoz tartok – felelte lelkesen,
mintha ez valami nagyszerű hír lenne. Önkéntelenül is elkerekedtek a szemeim.
- Szóval még egy őrült varázsló van a közelben. Mi a
szándékod?
- Üzenetet hozok neki! Különben félreértetted, ő a
varázslóságban társam, nem az őrültségben. Én nem vagyok örült, bárki bármit…
- Ki ő? - vágtam szavába türelmetlenül. Tudtam, gazdám körülbelül
most ébredhet, és nem talált maga mellett. Már megint.
- Ó, ő a közeli várromban él, innen északkeletre, úgy
háromnapi járóföldre! Nem mozdul ki soha, és látogatókat se fogad. Csapdákkal
védi a felségterületét, de én ismerem hozzá a járást! És tudom azt is, hol van,
amit annyira keres. Ezért megyek hozzá. De különben nem ismerem személyesen,
sosem találkoztunk…
Oldalra csaptam a fejem és napkelet felé kezdtem figyelni.
Hátráltam kissé és hallgattam a szelet. Biztosan jól halottam az előbb? Mintha
a vadász hangját hozta volna. Értem kiáltott!
Rohantam volna eszeveszetten, de eszembe jutott, hogy gyanús
alakokat nem hagyhatok hátra.
A furcsa ember viszont megfordult és minden erejéből
futásnak eredt, nem véve tudomást arról, hogy közvetlen előtte egy fa áll.
Óriási döngéssel koppant neki a feje, aztán szétterült a földön. Ilyet még
életemben nem láttam.
Eltettem kardom és rohantam vissza a táborunkhoz. Nem volt
rá időm, hogy ilyen idióta csavargókkal bajlódjak.
A fánál megkötözött vadász még életben volt és gazdám
auráját is a közelben éreztem. Leszámítva, hogy bosszús volt, nem tűnt úgy,
mintha más baja lenne.
- Miért kiabáltál? – fordultam a vadászhoz.
- Nagyon viccesek vagytok! Nevessél csak nyugodtan - fordult
felém. Arcán újabb zúzódás éktelenkedett. Eddig nem nevettem, de ezen
elvigyorodtam. Felismertem társam kéznyomát.
- Alkonyat van! Azt mondtad, visszajössz! Én meg várok, és
szétrohadok a mérgedtől, de nem vagy sehol! Erre kiáltok, mert mondtad,
kiáltsak! De azt elfelejtetted említeni, hogy ez a vakarcs lány egy dühöngő
őrült! Add ide az ellenszert!
- Csak nem szereti, ha felébresztik – hajoltam hozzá, s egy
kis fiolát tartottam a szájához. Ő a fejét hátrabillentve leöntötte a torkán
tartalmát, majd messzire köpte az üvegcsét. Remélem ezzel „meggyógyul.”
Megragadtam az állát, és magam felé fordítottam a fejét, hogy a szemébe
nézhessek.
- Ha még egyszer tiszteletlenül beszélsz a gazdámról,
megöllek. Neki köszönheted, hogy még életben vagy. Egy szava elég, és te nem
veszel többé levegőt. Ezt tartsd észben!
Eloldoztam a fától és felkészítettem az utazásra.
- Micsoda odaadó szolga! - vakkantotta felém. - Megható,
hogy véded a gazdád! Csak arra lennék kíváncsi, akkor miért nem érdekel, hogy
mi van vele? Még egyszer nem láttalak titeket beszélni egymással! A lidérc
iránt több érzést tanúsítottál. Meg se kérdezted, miért ilyen letört szegény
lány, igaz? Bár melletted nem csodálom, hogy az…
- Foglalkozz a saját dolgoddal, ember! Én is azt teszem.
- Szóval nem tartozik a munkaköri leírásodba, hogy szeresd.
Csak életben tartod, értem én! - folytatta kérlelhetetlenül. - De jó hírem van
a számodra! Négy életen át kell egy démonnak szolgálnia a holdfarkasát, és úgy
hallottam, ti már a ráadást futjátok. Tehát elhagyhatod a gazdád, a
feladatodnak vége!
Érthetetlen, hogy nem fél ez az ember, legalább a haláltól,
ha már az én lényem nem kavarja fel, mint a legtöbb hozzá hasonlót. Miért nem
képes meghunyászkodni? Vagy legalább csak fogná be a száját! Meg kellene
leckéztetnem, morfondíroztam. Kínozzam, amíg nem lesz benne egy csepp
tisztelet, vagy míg meg nem törik? Attól tartottam, Ghlón állna bosszút, ha velem
történne valami, én pedig pont az ellenkezőjét akartam.
- Tisztázzunk néhány dolgot - mondtam végül szenvtelen
nyugalommal. - Nem vagyok senki szolgája, se holdfarkasé, se másé. Te viszont
fogoly vagy. Az utolsó alkalom, hogy erre emlékeztettelek. Legközelebb valódi
mérget adok be neked! A beszélgetésnek itt vége.
- Valódi mérget? - szólalt meg meglepően hosszú hallgatás
után halkan, de már nem törődtem vele.
- Ghlo már elindult, siess utána, mert leváglak!
Elindultam a cammogó férfival a lány nyomai után. Még
eszembe jutott, Galen vajon épségben hazaért-e? A lidércre és a fura emberre is
gondoltam, de csak keveset. Az előttünk álló útra próbáltam koncentrálni. Ha
igaz, amit az a bolond szerzet mondott, akkor nem lesz könnyű átvágnunk ezen az
irdatlan erdőn. De legalább már nem kellett tartanunk a nyomunkban lihegő
lidérctől.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Varian Ravo fáradtan, éhesen bukdácsolt a hóban. Csontjáig
átfagyott, ólmos fáradtság és zúzódások nehezítették minden mozdulatát. Senki
sem tudta, merre járhat, mióta elveszítette összeköttetését a társaival.
Elveszett volt, megkötözve, megalázva. Nyomorultul érezte magát, mint még soha,
de nem félt. Készen állt a halálra. Mindig készen állt rá…
Meleg sültburgonyáról álmodozott a dermesztő éjszakában…
