Holdtánc

Alkotás!

Kauna Ghlo és Ravo Varian. Ezek a békés idők még nem érkeztek el, de ami késik az nem múlik... reméljük ^^

Tizenötödik fejezet

Írta: Niphrendil

A szél szinte teljesen elült. A éjszaka is hidegebb volt, minden eddiginél. Bundám szálai közül apró jégcsapok meredeztek elő, lábaimat befedte a hó. A hideg ellenére azonban kizárólag a démonvadász érezte magát rosszul. Fázott, fáradt volt és mostanra már bizonyára éhes is. Ráadásul büdös. Ez az átka az éles szaglásnak. Talán léket kellett volna vágnunk az előttünk húzódó tó jegébe és beledobni, hogy egy kicsit tisztább legyen. Fürdés… még a gondolattól is kirázott a hideg. Utálom a vizet. Még szerencse, hogy én farkasalakban is tisztálkodhattam. Semmi nagyobb víztömeg, csak kellemes mosakodás.

„Mit gondolsz? Elég vastag a jég, hogy átkelhessünk a tavon?” kérdeztem gondolataim segítségével démonomat. Yaba nem messze tőlünk, lent a parton guggolt, a jeget vizsgálta. A tó hatalmasnak tűnt. Nem örültem a gondolatnak túlzottan, hogy esetleg meg kell kerülni, de arra sem vágytam, hogy a közepén esetleg úsznunk kelljen.

Egy pillanatra úgy tűnt, Yabát aggasztja valami. Mostanában folyamatosan rossz előérzete volt. Én is hasonló aggodalmakkal küzdöttem, de nem olyan erőteljesekkel. A hó és a fenyők illatán kívül pedig se közel, se távol nem éreztem semmit.

- Elbír minket. Még a tó közepén is majdhogynem másfél könyök vastagságú lehet. Itt északon nem meglepő télvíz idején. – Démonom lassan sétált fel hozzánk, lába alig hagyott nyomot a fagyott havon. Szemem sarkából láttam, hogy a vadász szóra nyitja a száját, de egy apró morgással beléfojtom a szót.

„Induljunk!”

Meglepően lassan haladtunk. Még én is csúszkáltam kissé a sima jégen, hiába voltak gyémántkeménységű karmaim. A tegnapi viharos szél lesöpörte az összes havat, és nem hordott a helyére semmit. Kivételesen Yaba haladt elöl, utána a vadász - immáron póráz nélkül. Még így is ő szenvedett a legjobban. Démonom egyszer sem csúszott meg, úgy egyensúlyozott, mint egy kötéltáncos. Minél jobban a hátunk mögött hagytuk a partot, annál kevesebb hang jutott el az erdőtől a fülemig. Mivel mi sem csaptunk sok zajt - leszámítva Ravo halk káromkodásait -, szinte teljes volt a csend. Nem tetszett…

Már majdnem a tó közepén jártunk, és nem úgy tűnik, mintha a jég vékonyodna alattunk, sőt meglepő módon itt masszívabbnak tűnt.

- Ez normális? – érdeklődött Ravo, megkocogtatva a jeget.

- Előfordulhat, hogy itt sekélyebb a víz – felelte démonom miközben egy pillanatra megállt, és vizsgálódva körültekintett. – De, hogy miként, azt nem tudom. Az ilyen hosszúkás, gyorsan mélyülő tavakra nem jellemző…

Akkor vettük észre először. Én hallottam, Yaba érezte. A szinte hallhatatlan morajlás a vízből jött. A jégen alig érzékelhető remegés futott végig. Aztán csend lett… teljes, idegtépő csend.

- Van valami gond? – A vadász csak azt láthatta, hogy mindketten dermedten állunk. Összerezzent, mikor mentális hangom berobbant az agyába: „Futás!”

Becsületére legyen mondva, nem sokat tétovázott. Mindhárman egyszerre lódultunk meg. Elrugaszkodtam a jégről, hogy eltűnjünk innen, és láttam, hogy Yaba is a levegőbe emelkedik, de már akkor tudtuk, hogy késő.

Mintha lelassult volna az idő… a szemünk előtt szakadtak fel a tonnás jégtáblák. Ravo megcsúszott, és elesett. Az egész jégfelület rengett, és az éles szegélyű rianások pillanatok alatt szétszabdalták a sima felületet. Még soha nem láttam ilyet. A tóból gigantikus jégkarmok emelkedtek a magasba. Az általuk alkotott kör közepén rekedtünk. Oly gyorsan közeledtek egymáshoz, hogy mire odaértünk már csak egy tenyérnyi rés volt közöttük. Egy monumentális jégkalitkában rekedtünk, és még nem volt vége.

Karmaimat mélyen a jégbe vájtam, hogy ne csússzak vissza. Az oszlopok egészen addig közeledtek egymáshoz, mígnem az összes kiutat elzárták. Hallottam a vadász üvöltését. Tudtam, csak azért nem süllyedtünk bele a fagyos vízbe, mert a kalitka falai felgyűrték a jégtáblákat.

Mikor a rengés megszűnt, szinte félve fordultam meg, hogy lássam, hogyan hevernek egymáson a jégtömbök, groteszk szobrokként a kupola alatt.

Yaba is elengedte a peremet, amibe eddig kapaszkodott, és megállt mellettem.

- Csapda – mondta ki, amire mindketten gondoltunk.

„Egy igencsak jó fajta” jegyeztem meg neki némán. Már el is tűnt mellőlem. Végighaladt a falak mentén, hogy megvizsgálja. Én az ember keresésére indultam.

Mikor rátaláltam, szinte megsajnáltam. Sőt… csodálkoztam, hogy csak egyszer kiáltott. Hátát egy majdhogynem függőlegesen álló jégtömbnek döntve ült. Arca ijesztően sápadt volt, összeszorított fogai közül sziszegve szaladt ki a levegő. A bal lába beszorult.

Két szökkenéssel mellé értem. „Megpróbállak kiszabadítani” üzentem neki, majd teljes erőmből nekifeszültem a lábát fogva tartó jégtömbnek, de az mintha ólomból lett volna, meg sem mozdult. Bevallom, hogy nem az önzetlen segíteni vágyás hajtott, mikor újra és újra nekirugaszkodtam. Mire való a holdfarkas hatalmas ereje, ha még egy ilyet sem tudok kibillenteni? Az ember bágyadtan figyelte tevékenységemet, de egy szót sem szólt. Még akkor is próbálkoztam, mikor démonom megjelent mellettünk.

- Fölösleges erőfeszítés – mondta. – A jég mágikus. A varázslataim nem érnek semmit, és a te erőd sem.

Lihegve léptem odébb. A jégcsapok már rég kiolvadtak a bundámból, számból sűrű pára szállt fel. Láttam, ahogy Yaba leguggol Ravo mellé. A vadász nem nézett ki túl jól.

„Tudsz rajta segíteni?”

- A varázslataim többségét gátolja ez a jégkupola, így nem sokat. Beszorult a lába, bár ahogy látom nem roncsolódott szét. Valószínűleg eltört, a vér pedig zúzódásokról tanúskodik.

- Megtennétek, hogy… n-nem… beszéltek úgy, mintha itt… itt se lennék?

Mindketten a vadászra néztünk. Igazán jól viselte.

„Meg fog fagyni.” A férfi ruhája szinte teljesen átázott, fogai vacogtak. De legalább a fürdésproblémát félig megoldotta nekünk.

- Vagy elállítom a vérzést, vagy felmelegítem. Mindkettőt nem tudom megcsinálni. Egyre kevesebb varázserőm maradt.

„A vért! Majd én felmelegítem.”

Nem törődve a döbbent barna tekintettel, szorosan az ember mellé kuporodtam, fejemet ép combjára támasztva. Szinte ugyanabban a pillanatban felderengett a jól ismert halványkék fény. Yaba hajszálai vadul kígyóztak elő a csuklya alól, az erős összpontosítástól.

Aztán csend lett, és félhomály. Yaba vetett ránk egy pillantást, miközben felállt. Aprót biccentettem, hogy nyugodtan otthagyhat minket. Nyilván tovább vizsgálgatja majd a minket fogságban tartó különleges csapdát.

Ketten maradtunk. Hallottam, ahogy az ember szíve össze-vissza kalimpál. Vajon meddig bírja ki szó nélkül?

- Hát ez fura… - Tehát eddig. Megköszörülte a torkát – Azt hittem hidegen hagy, élek-e vagy halok.

„Ha sokat beszélsz itt hagylak, és akkor kedvedre fagyhatsz meg.” Gondolataimat egy mélyről jövő morgással támasztottam alá, mire elhallgatott.

Sajnos igaza volt. Nem tudom mi ütött belém. Ha jobban belegondoltam, tényleg nem érdekelt él-e. Ez valahogy mégis ösztönös volt. Furcsa érzés. Még soha nem mentettem meg egy embert, még Galent sem… soha. Yaba az, aki mindenkit kisegített. Mindegy. Nem akartam ezen gondolkodni!

- Hogy lehet ilyen meleg a bundád? Legalább ezer fok van mínuszban. – Éreztem, hogy valami lágyan megérinti a hátamat.

„El a kezekkel!” Szemem élesen villant felé, mire rögtön elkapta a kezét.

- Nyugi vakarcs, csak… - Vicsorogva emeltem fel a fejem.

- Öhm… csendben maradok rendben? – Meredten bámulta villogó fogaimat. Emberek…

Elaludhattam, mert mikor magamhoz tértem, már emberalakban voltam. Rögtön meg is éreztem a levegő csípősségét. Ösztönösen húztam összébb magamon a medvebundát. A nap épp felkelőben lehetett. A fény átszűrődött a jégen. Szépnek mondtam volna, ha nem lettem volna tisztában vele, hogy nem mehetünk sehová. Ebben az alakomban még annyira se. Visszaváltozni már nem volt értelme, hiszen a nap hamarosan felkel. Talán ha ki tudnék bújni az egyik résen, tűnődtem. Nem, sajnos ennyire még én sem voltam kicsi.

A fejem alatt megmoccant valami… vagy valaki. Azonnal arrébb csúsztam. Szerencsére az ember még aludt, így nem vette észre nevetséges megmozdulásomat. Fejét a jégnek döntve, félig nyitott szájjal szendergett. Ajkai teljesen elkékültek, bőre sápadt volt. Emberi formában nem sok hőt jutattam neki.

Homokszín köpeny söpört végi a hátamon, ahogy Yaba leguggolt mellém, egy szelet kétszersültet és egy kulacsot nyújtva felém. Nála mindig minden volt. Elvettem az ételt, és rögtön bele is haraptam. Csak akkor éreztem igazán mennyire éhes voltam. Előző nap nem sokat ettem, és ahogy elnéztem a reggeli adagomat, tudtam, aznap sem lesz másképp.

- Találtál valami kiutat? – kérdeztem tőle, de csak megrázta a fejét. Nagyszerű. Fejemmel a vadász felé intettem. – Vele mi legyen? Már nem sokáig tarthatjuk életben…

Démonom nem válaszolt. Már éppen megismételtem volna a kérdést, mikor hirtelen felállt. A levegőbe szimatoltam, de alig éreztem valamit. Átkozott napfelkelte!

- Valaki jön – Yaba hangja szinte sziszegés volt csupán. Kavargó köpenyével védelmezően elénk állt.

Hamarosan én is megláttam a jövevényt, egy árnyékot a jégfalon túl. A hang, amit hallottunk, a szilánkokra törő üvegpoháréra hasonlított. A kupola északi oldalán lassan elporladt a jégfal, és az újonnan keletkezett nyílásban egy emberi alak jelent meg. A düh apró rezgéseit éreztem magamban. Nagyon remétlem, hogy nem egy egyszerű ember bánt el így velünk.

Az idegen ugyanolyan kíváncsian vizslatott minket, mint mi őt. Meg kell hagyni ő volt a legkülönösebb halandó, akivel addig összehozott a sors - leszámítva persze azt a szegény ördögöt, akivel Yaba futott össze az erdőben egy nappal ezelőtt.

A haja… a haja igazán furcsa volt. Nem tudtam volna megmondani milyen színű, mivel minden egyes hajszála halványlila fényben derengett. A teste innen vékonynak tűnt, de a ruha sok mindent takarhatott. Nem volt szabad lebecsülni. A ruhája egyszerű kékesfekete utazóruhának tetszett.  És azok az acélkék szemek minket bámulnak.

Ravo gúnyos hangja törte meg a csendet:

- Ennek világít a feje…

Mivel láthatóan nem azért volt itt, hogy megtámadjon minket, elindultunk felé. Yaba fél lépéssel mögöttem, minden eshetőségre felkészülve. Azok a kék szemek még mindig minket figyeltek, de semmilyen érzelmet nem tudtam kiolvasni belőlük. Mint Yabáé, csak az embernek pupillája is volt.

Nem mentünk egészen közel. Néhány lépés távolságban - és sajnos némileg alatta - megálltunk.

A beszédben megelőzött minket:

- Gondolom nem Umaredből jöttek…

Umared? Még soha nem hallottam róla. Eltelt négyszáz és, és ezek a nyamvadt emberek mindent átkereszteltek. Yaba felelt helyettem.

- Nem. Egyszerű vándorok vagyunk. – Az ’egyszerű’ szónál láthatóan feljebb vándoroltak az idegen szemöldökei.

- Ez esetben elnézésüket kell kérnem a barátságtalan fogadtatás miatt. Hadd segítsek! – Óvatosan indult el a jéglapokon lefelé. Ránk se hederítve haladt el mellettünk, egyenesen a démonvadász felé. Ravo kissé zavarodottan nézett hol ránk, hol a közeledőre.

- Mit gondolsz? – fordultam démonom felé, hangomat suttogássá halkítva.

- Nem érzek ártó szándékot. Azt hiszem ez az az alak, akit az őrült varázsló emlegetett az erdőben.

- Akinek a madara volt? Lehet, hogy nem kellett volna otthagynod. – Aprót bólintott, majd figyeltük, ahogy az idegen lekuporodik a sebesült mellé, és halk varázsigéket mormol.

Láttam, hogy Yaba összeszorítja az ajkait, mikor a vadász mellett álló jégtömb lágyan felemelkedett, mintha csak fürdőhab lenne.

- Erős – súgta testőröm.

- Inkább trükkös. Hogy tudja ez a valami elnyomni a te mágikus képességeidet, és az övéit nem?

- Ki fogom deríteni. – Ezt persze biztosra vettem volna. Az én önbizalmamnak sem tett túl jót ez a csapda.

A varázsló már ismét felénk tartott. Mellette Ravo bicegett fél lábon, bal karjával az idegenre támaszkodva. Mikor mellénk értek bosszúsan nézett ránk.

- Igazán segíthettetek volna!

- Boldogultál nélkülünk is – vetettem oda neki, majd a varázslóhoz fordultam. – Kihez van szerencsém? – Ilyen közelről az acélszín pillantás még élesebbnek tűnt. Valami nagyon nem volt rendben ezzel az emberrel, csak nem tudtam rá jönni mi. Yaba felé sandítottam, de láthatólag még ő sem talált válaszokat. Testőröm tincsei visszakúsztak a csukja alá, mintha félnének, hogy megzavarják a gondolatait.

- Bocsásson meg ifjú hölgy, udvariatlanság volt részemről nem bemutatkozni. A nevem Erling Boulos. És önökben kit tisztelhetek?

- Kauna Ghlo. A testőröm, Yaba – intettem démonom felé. Barátságosan biccentett felé is – Ő pedig a foglyunk, valami Varian a neve.

Összeráncolta a homlokát, ahogy felelt.

- Értem. Nos, én itt lakom a közelben. Mivel az én hibámból kerültek ilyen kellemetlen helyzetbe, tisztelettel meghívnám önöket a házamba. A társuknak… vagyis foglyuknak ellátásra van szüksége.

Nem tiltakoztunk, csak követtük kettejük alakját. Épphogy csak leértünk a tó jegéről, mikor haja látványosan halványulni kezdett. Mint valami éjszakai lámpás. Minél magasabban járt a nap, annál halványabb fényben derengett, míg végül teljesen feketére váltott. Ezek szerint nem csak az én erőm függött a holdtól.

Eléggé lemaradtunk ahhoz, hogy ne hallja miről beszélünk.

- Na? – faggattam testőröm. Elég ideje volt, hogy levonja a megfelelő következtetéseket.

- Öreg… nagyon öreg. És határozottan nem őrült.

- Tessék? – Nem magyarázta meg. Úgy tűnt Yaba is kezd kifordulni önmagából. Én is egyre furábban viselkedtem. Hiába kapaszkodtam foggal, körömmel a régi életünkbe, az homokként folyt ki az ujjaim közül. A változás soha semmi jót nem hozott magával, de úgy tűnt, ezúttal nem tehettem ellene semmit. Yaba hangja zökkentett ki borús gondolataim közül.

- Tudja mik vagyunk.

- Úgy tűnik ebben az életben elég sokan tudják mik vagyunk – feleltem bosszúsan. Már csak ez hiányzott!

A tavat elhagyva már nem kellett sokat gyalogolnunk ahhoz, hogy elérjük vendéglátónk házát. Habár a ház elnevezés nem igazán fedte a valóságot. A magasra szökő fenyőfák, és a hóborította sziklák között egy kisebb erőd bújt meg a domboldalban. Első ránézésre lakhatatlannak tűnt. A falak ledőltek, sok helyen csak omladékdombok álltak. A kapu beszakadt, a tetőket felzabálta az idő, a növényzet pedig olyannyira benőtte a környéket, hogy lehetetlenségnek tűnt bejutni.

- Tudom elsőre nem túl barátságos, de van kellemesebb része is – mondta megnyugtató mosollyal vendéglátónk. Továbbra is a démonvadászt támogatva – aki szokatlanul hallgatag volt az úton – indult el a kapu maradványai felé.

A fickó tényleg trükkös volt. Abban a pillanatban, hogy átléptünk az üres boltív alatt, mintha egy másik időbe csöppentünk volna. Előttünk már nem a havas bozót volt, hanem egy viszonylag rendezett várudvar. Persze így is csak egy rom volt, de láthatóan sokat dolgoztak rajta, hogy lakhatóvá tegyék. Némelyik épületen új tető díszelgett, és az egyik torony is rendbe lett hozva.

- Bámulatos – lehelte Yaba, ujjaival szinte becézve simított végig a mágikus erőtéren mögöttünk.

- Örülök, hogy elnyerte a tetszését hölgyem. – A varázsló hangjában azonban semmi öröm nem bujkált. – Erre jöjjenek!

Az udvarra kiérve már látszott, hogy a mágus csak azzal a résszel foglalkozott, ahol lakott, a vár többi része ugyanolyan elhanyagolt volt, mint amilyennek elsőre látszott. A közbülső téren balra fordulva értünk el a lakórész bejáratához. Az ajtó fölött állati bőrök voltak kifeszítve, a bejárat mellett nehéz, fenyőből faragott asztal, és ugyanolyan szék állt. Bent egészen más volt a helyzet. Szinte mozdulni sem lehetett a sok bútortól, ráadásul a teremben – ami valaha lovagterem lehetett – mindkét oldalon oszlopos árkád húzódott, ami még jobban nehezítette a közlekedést. A varázsló egész kis labirintust épített ki, és elsőre úgy tűnt ebben az egy helyiségben éli az egész életét. Az északi sarokban, a toronyfeljáró melletti elfüggönyözött részben nyilván a hálóhelye volt, míg a terem déli fele egyszerre tűnt könyvtárnak és múzeumnak. Az árkádok alatt, ahol éppen elhaladtunk, szobrok álltak, és itt volt elkerítve a mosdórész. Középen hatalmas, lakkozott asztal terpeszkedett különféle székekkel. Főzőhelyiséget azonban sehol nem találtam.

A varázsló egy párnázott karosszékbe ültette Ravót, aki próbálta sebesült lábát egyenesen tartani.

- Ne mozduljon, mindjárt ellátom! – azzal az idegen el is tűnt a bútor és kacathalmazban. Yabát láthatóan lenyűgözte a hely. Az egyedi, távoli korokból származó tárgyak, a modern gépezetek, és a hatalmas könyvgyűjtemény szinte letaglózta. Nem is maradt sokáig mellettem, de nem bántam. Ha ő felfedezi a helyet, legalább én is tudok majd róla valamit.

Az egyetlen dolog, ami nekem is igazán tetszett, az a meleg volt. A szemközti oszlopok között egy hatalmas kandalló állt, magasságában kétszer akkora, mint az én emberi alakom. A tűz barátságosan lobogott benne, bár furcsa mód jóval több hőt árasztott, mint amit elvárhattunk volna.

Mikor megfordultam, a mágus már ismét Ravo mellett térdelt. Az asztalon három fiola, egy tál víz, és néhány fehér kendő hevert. Szinte oda se figyelve néztem, ahogy óvatosan széthasítja a szövet anyagát a sérült lábon, majd kimossa a sebeket. Kitapintja a törött csontot, és rögzíti. Az emberek annyira figyelmesek tudtak lenni egymással. Egy vadidegenért is képesek voltak aggódni. Talán ez az, ami mind a farkasok, mind pedig a démonok népéből hiányzik. A feltétlen részvét. Nálunk egy vadidegennel nem bántak így. Sóhajtva ültem le az egyik támla nélküli párnás székre, és fejemet az asztallapnak döntve figyeltem tovább, mit művelnek.

- Van néhány gyógyitalom. Hamar rendbe hozza majd a lábát. A csontok gyorsabban forrnak tőle, bár kicsit fájdalmasabban is. Majd később hozok egy váltás nadrágot e helyett. – Kezeiről gyorsan letörölte a vért, és a maradék rongyokat a vizestálba dobta. A vadász mormogása akár köszönetnyilvánítás is lehetett. Mikor a varázsló elindult, hogy elpakolja a holmikat, utána szóltam.

- Hé, mágus!

- A nevem Erling – fordult felém, de tekintete nem volt haragos.

- Kinek építetted a csapdát? – Felemeltem fejemet az asztalról, hogy rendesen a szemébe nézhessek.

- Van néhány ellenlábasom magasabb körökben. – Nyilván látta, hogy nem elégített ki diplomatikus válaszával, így gyorsan témát váltott. – Bizonyára éhesek vagytok. Mindjárt készítek valami harapnivalót, addig is érezzétek otthon magatokat, bár ahogy elnézem - szakította félbe mondandóját, míg tekintetével megkereste démonom, aki éppen az egyik poros könyvét lapozta fel – ezt nem is kell mondanom.

Szívesen aludtam volna, de egy ismeretlen mellett nem tenném.

- Látod, így kell bánni a sebesülttel – jegyezte meg vadászunk kissé sértődötten, miután házigazdánk eltávolodott.

- Nálunk a sebesültet hátrahagyják. – Végigmérve láttam, hogy már sokkal jobb színben van, mint korábban. Sajnos a hangja is visszatért.

- Ugyan kicsim, nem farkasföldön vagyunk. Itt szeretni kell egymást. – Válaszra sem méltattam, így hanyagul hátradőlt, és végre ő is körülnézett. – Fura egy helyre kerültünk. Biztos vagyok benne, hogy találnék egy-két olyan holmit ebben a lomtárban, ami a rendünktől van. Ez a fickó egy megszállott gyűjtögető.

- Csak estig maradunk – jelentettem ki, bár már mikor kimondtam, éreztem, hogy nem így lesz.

Hamarosan étel került az asztalra. Pörkölt és krumpli, egy-egy kupa borral, és valami furcsa savanykás zöldséggel. A mágus nem evett velünk, ahogy Yaba sem. Tulajdonképpen nem is láttam hová mentek, de pillanatnyilag csak az étel tudott érdekelni. Farkaséhes voltam.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Erling elgondolkodva figyelte az idegeneket a toronylépcső aljáról. Még nem tudta eldönteni, hogy jó ötlet volt-e meghívni őket titkos lakába. Ilyen lényeket még életében nem látott, bár már hallott róluk. Mind közül a démon nyűgözte le a legjobban. Ahogy légies könnyedséggel lépdelt a polcok közt, ujjait a könyvek gerincén húzva végig, mintha egy érintéssel meg tudná mondani mi áll bennük. Talán meg is tudta. Erling nem volt vele tisztában meddig terjednek egy bestia képességei. Ideje hát kideríteni!

Óvatosan állt fel, és a nyugati árkád alatt közelítette meg a polcokat, hogy ne zavarja a másik kettőt. Ó, a démon észrevette már abban a pillanatban, hogy felállt. Lenyűgöző!

Szívesen megnézte volna az arcát. A bő csuklyától csak a forradásokat, és az orrán futó rúnák végét látta. Különleges teremtés volt.

- Valamit keres, vagy csak nézelődik? – közelítette meg pár lépésnyire a nőt. A démon nem felelt, csak visszahelyezte a kezében tartott kötetet a polcra. Hajtincsei lágyan kígyóztak a nyaka körül, ahogy lassan a férfi felé fordult.

- Érdekes a gyűjteménye. Sok év kellett hozzá, hogy összegyűjtse.

Hát persze. A bestia nyilván már mindent tud róla, amit csak tudhat egy mágiával rendelkező lény. Nyilván tudja, hogy hosszú-hosszú ideje él, hogy mekkora a hatalma, és hasonló apróságokat.

- Sejthettem volna, hogy elnyeri a tetszését. De ami itt lent van, az még semmi. Mutathatok mást is, ha érdekli. – És én is megtudhatok néhány dolgot, ami különösen érdekel, fejezte be gondolatban a mondatot.

Megfordult, és lassan a terem másik vége, a toronylépcső felé indult. Szinte látta, ahogy a bestia a gazdája felé néz, megbizonyosodik róla, hogy rendben van, és bár hallani nem hallott semmit, mégis tudta, hogy a nő követi. A feljárónál már közvetlenül mögötte állt. Erling udvariasan előre engedte volna, de a démon nem mozdult mögüle. Sóhajtva indult hát felfelé.

Ritkán engedett idegeneket a titkos szentélyébe, gyakorlatilag soha. Most mégis valamiért úgy érezte, hogy meg kell mutatnia kincseit. A bestia egy szót sem szólt, míg felfelé haladtak a csigalépcsőn, csak némelyik ablaknál vetett a havas tájra egy pillantást, de semmi több. Türelmesen megvárta, míg Erling kinyitotta fent a kulcsra zárt ajtót, és csak aztán engedett az udvarias unszolásnak, hogy elsőként lépjen be.

Egy pillanatra meg is torpant, mire a férfi elégedetten mosolyodott el a háta mögött. A toronyszobában a világ legritkább holmijai voltak összegyűjtve, gondosan üvegvitrinekbe vagy mágikus védőgömbökbe zárva. A bestia még mindig nem szólt egy szót sem, csak lassan végigjárt a fal mentén.

A varázsló előre tudta, hol fog végül megállni, és lám, igaza lett. Az éjfekete páncél, a toronyablak mellett, ellenállhatatlanul vonzotta a tekinteteket. Különösen egy bestiáét. A páncél legalább ezer éves volt, ha nem több, felszíne minden fényt elnyelt. A vékony, oldalt lemezelt mellvérthez feketére festett, apró szemű láncing tartozott. A két alkarvédő, és lábszárvédő a mellette álló asztalon hevert. A páncél mellapján finoman munkált madárformájú véset díszelgett. Szinte tapintani lehetett a belőlük áradó mágiát, és ez volt benne a legfurcsább. A varázsló tudta, hogy már a nő is észrevette, a páncél nem csak emberi védővarázslatokkal volt átitatva, hanem démonival is. A vért, és a halandó mágia egy hajdanvolt szerzetes keze munkáját dicsérte, aki valahol, valamikor nagyon régen furcsa barátságot kötött. Egy bestiával való kapcsolatának eredménye lett a gyönyörű páncél.

- Honnan szerezted? – A démon hangja olyan halk volt, hogy a férfinak közelebb kellett hajolnia. A vékony ujjak a mellvért közepére vésett varjúmintát érintették.

- Gondoltam, hogy tetszeni fog. Illene a kardjához.

A nő hirtelen mozdult. Erlinget olyannyira meglepte, hogy tiltakozni sem maradt ideje. A vékony ujjak most az ő nyakának feszültek, hogy úgy érezte, menten eltörnek a nyakcsigolyái.

- Vala-mi… rosszat mo… tam? – Megpróbálta lefejteni a kezet a torkáról, de a démon túl erős volt.

- Túl sokat tudsz. Miért hívtál ide minket?! – A férfi kezdett szédülni.

- Vála…szolok cs-csak… enged…

A nő ugyanolyan hirtelen engedte el, mint ahogyan megragadta. Erling az ablakpárkányba kapaszkodott, hogy ne rogyjon térdre az ördögi bestia előtt.

- Megőrültél? Megölhettél volna! – Óvatosan nézett a démonra.

- Válaszokat! – követelte a nő, és Erling nem érzett késztetést rá, hogy ellenkezzen.

- Nem voltak hátsószándékaim mikor idehívtalak titeket. Való igaz, megleptetek. Ilyen furcsa társaságot még sosem láttam, de nem vagyok az ellenségetek.

- De a barátunk sem vagy. – A démon szinte mosolygott, a varázsló pedig, miután kidörzsölte a zsibbadást a nyakából, most már egyenesen a szemébe nézett – vagyis oda, ahol a szemét sejtette a csuklya árnyékában.

- Barát se, igaz.

- Honnan van a páncél? És a többi démoni eredetű holmi? – Tehát mindent észrevett.

- Gyűjtögető vagyok. Ezt a páncélt úgy ötven évvel ezelőtt szereztem, mikor egy démonvadász elhalálozott az egyik jobban sikerült csapdámban. Tisztességes temetést kapott, de gondoltam a holmiját azért mégse temetem vele.

A nő újra a páncélra nézett.

- A vért ősöreg.

- Több, mint ezer éves…

- Elviszem. – A varázsló döbbenten meredt rá.

- Dehogy viszed! Netán tolvajnak készülsz?

- Majd nekem ajándékozod.

- Nem fogom!

Érezte, hogy a démon mágiája az övének feszül. Furcsa módja volt ez a farkasszemnézésnek, és talán elharapódzott volna a helyzet, ha hirtelen nem halják meg a lent hagyott farkaslány kiáltását.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Yaba és a mágus már jó ideje eltűntek, meguntam, hogy rájuk várjak. Ráadásul ez a hőség is kezdett kellemesből zavaróvá válni. A vadász az asztalra borulva szundított. Talán nem szökik meg, míg egy kicsit én is körülnézek, gondoltam. Aludni úgysem tudtam. Felálltam, és némi gondolkodás után, a medvebundát a vállamra kanyarítva a bejárati ajtó felé indultam. Yaba nyilván mindent észrevett, ami odabent volt. Kint majd én nézek körül. A fagyos levegő csípte az arcomat, de valahogy mégis jobb érzés volt a szabadban, mint a kandalló természetellenes hője mellett odabent. Lassan indultam el a környező omladékokat fürkészve. Az egyetlen épen maradt toronyba nyilván belülről lehet feljutni, a másik háromból pedig csupán csonk maradt.

Hamar megtaláltam a hajdani istálló, konyha, és a szállások helyét. Még a félig leszakadt gyilokjárók egyikére is felkapaszkodtam. Mikor már kezdett kellemetlenné válni a hideg, és úgy tűnt semmit sem találok, valami furcsára lettem figyelmes. Semmiségnek tűnt, de mégis szöget ütött a fejembe. Onnan fentről ahol álltam, pont rá lehetett látni a szemközti épületekre. Mikor az először odapillantottam, három hóval borított bokor takarta a hátsó épület – valószínűleg a konyha és a szolgaszállás – bejáratát. Most azonban két bokor áll ott. Trükk.

Gyorsan, de azért óvatosan közelítettem meg a helyet. Az épületnek tulajdonképpen nem is volt ajtaja, mivel az egész elülső oldal bedőlt. Kirángattam szőrmeköpenyem néhány ragaszkodóan tüskés ágból, és határozottan a hajdani bejárat felé indultam. Nem kellett csalódnom. A régi konyha előtt ugyanolyan mágikus erőtér húzódott, mint a várkapunál. Átlépve az illúziófalon immáron egy újjáépített konyhaépület állt előttem. Milyen meglepő. Megpróbáltam kinyitni az ajtót, bár nem reméltem, hogy sikerrel járok. Meglepetésemre az ajtó recsegve kitárult. Ha így nyitva hagyja, nyilván semmi fontos nincsen bent, gondoltam csalódottan. Azért beléptem. Ebben az épületben nem volt olyan fullasztó hőség, mint a varázsló lakásán, de itt is égett a tűz a kandallóban. Rend volt, ellentétben a mágus szállásával. A helyiség pontosan úgy festett, ahogy hajdan kinézhetett; kondér a tűz fölött, egyszerű fenyő asztalok, padokkal, polcok, és szekrények, edényekkel és poharakkal. Megkerültem az asztalt, hogy belekukkantsak az üstbe.

Kis híján keresztül estem rajta. Ott hevert a tűzhely előtt a földön. A padlódeszkákra színes pokrócok voltak terítve, azokon feküdt, párnával a feje alatt. Yaba őrült varázslója! Elég alaposan leírta nekem, így rögtön fölismertem. Az arca még így is szép volt, habár halálosan sápadt bőrén áttetszettek a kékes erek. Mi baja lehet? Lilásvörös tincsei rendezetlenül terültek szét a párnán. Az emlegetett madár sehol.

- Hé! – Lábfejemmel óvatosan megböktem a karját, de semmilyen életjelet nem adott. Valószínűleg kedves vendéglátónk nem örülne, ha megtudná, hogy megtaláltam a másik vendégét. Úgy tűnt, ide mindenki sebesülten érkezik. Bár a pokrócok alól előkúszó láncból ítélve nem mindenkit láttak szívesen. A lánc másik vége a kandalló előtti vasrácshoz volt rögzítve.

Gyorsan döntöttem; megkeresem Yabát és kihallgatjuk bűbájos vendéglátónkat.

Mikor visszaértem a főépületbe, vadászunkat már ébren találtam. Figyelmen kívül hagyva kérdését hollétem felől, a toronylépcsőhöz siettem, és felkiabáltam Yabának. Csak odafent lehetett.

Démonom pillanatokon belül mellettem termett. A varázsló pedig néhány lépéssel lemaradva követte. Helyes, ideje végre válaszokat kapnunk valakitől.

Szó nélkül vezettem át testőrömet a másik épületbe, és mutattam meg neki Cinóbert, a másik varázslót.