Írta: Ringnar
Napok óta haladtunk az Alabástrom erdő sűrűjében, s egyre
veszedelmesebb akadályok kerültek utunkba. A tó jegén egy magas szintű
csapdában rekedtünk, a démonvadász súlyosan meg is sérült. Hajnalban egy
hollófekete hajú férfi sietett segítségünkre. Magas, inas és vékony ember volt,
mozgása az edzett harcosé, aki már megteheti, hogy ne csupán hatékony legyen,
de stílusos, kifinomult vagy épp szemkápráztatóan bravúros. Sűrű tincsei csupán
a szél parancsának engedelmeskedtek, s különleges violaszínben fénylettek a
hajnali szürkületben.
Akárcsak jómagam, értett a varázslathoz. Mágus volt, nem is
akármilyen, ezt éreztem, de a varázsereje egészen más jellegű volt, mint az
enyém. Mondanom sem kell, egyből megutáltam. Ez az ember veszélyeztette azt a
keveset, amit magaménak tudhattam! Minden, ami én voltam, az ő is, csak
másképp. Emberibben, látványosabban és sokkal közvetlenebbül. Nem ragadtattam
el magam, egyedül a mindennek kijáró óvatossággal és kíváncsisággal fordultam
felé. Végig kifogástan, hűvös udvariassággal viseltetett irányunkban, nem
ártott gazdámnak, sőt, nagylelkűen beengedett a házába. Nem sűrűn kaptunk ilyen
barátságos fogadtatást életeink során. A kastélyában összegyűjtött mérhetetlen
kincse láttán viszont újból fellobbant bennem iránta a mérhetetlen harag! De
nem adott okot, hogy támadhassak, s nem élhettem vissza vendégszeretetével.
Hamarosan viszont egymással szemben álltunk egy páncél
felett. Szinte semmi mágiám nem maradt, de makacsul nekifeszültem az őt
körülvevő védőpajzsnak. Hosszú pillanatig álltunk ökölbe szorított kezekkel és
csak meredtünk egymásra. Átfutott az agyamon, Varian Ravo milyen gunyoros
megjegyzést tenne a bestiák nevetséges udvarlási módszereire, esetleg
megkérdezte volna, hogy ez a betegség ragályos-e.
Hirtelen gazdám hangját hallottam, mely elsöpört minden más
gondolatot. Otthagytam a mágust, kirohantam az ajtón, le a lépcsőn, egyenesen
hozzá. Mögöttem hallottam a varázsló fürge, de meglepően kemény lépéseit.
Gazdámat épségben találtam. Izgatottan intett, hogy kövessem. Egy belső udvarra
vezetett, egy jól rejtett ajtó felé. Magamban nem győztem hüledezni, micsoda
építményben jártunk-keltünk! Bárcsak hosszabb időt eltölthetnék itt, kívántam
magamban, hogy tanulmányozzam, miként működik. Lenyűgöző mestermű volt. Vajon a
férfi egyedül követte el mindezt? Ha már itt tartunk, vajon egyedül élt
egyáltalán itt?
Egy öreg konyhaépületbe értünk, ahol rögtön egy ember
jelenlétét érzékeltem, melyet eddig valamilyen varázslat elrejtett előlem.
Megvizsgáltam, ki is ő.
Hát életben maradt, mosolyodtam el magamban, amint
felismertem benne a hóbortos bűvészt. Valamiért örültem, hogy a nyomorultat
újra egészben látom.
- Ismerik? – sétált a földön elterült ruhakupac mellé a
mágus. – Félholtam találtam rá az erdőben. Még nem döntöttem a sorsa felől.
Közben gazdám is a fogolyhoz sétált, s magam is
közelítettem, hogy láthassam az arcát. Mágiának nem láttam nyomát a férfin,
leszámítva a láncot, mely lábára fonódott. Így érthető, miért nem látta
szűkségét a házigazda, hogy bezárja a helyiség ajtaját.
- Mi történt vele? - kérdezte a lány és leguggolt az
alakhoz, szemével azonban továbbra is a házigazda arcát fürkészte. Eling
töretlen nyugalommal viszonozta pillantását.
- Elvesztette az eszméletét. Valamiféle sokkhatás érhette,
mert a fején lévő zúzódás semmiség. Sokáig fekhetett mozdulatlan. A hidegben
teljesen elfagyott. Akkor találtam rá, amikor a szokásos időben ellenőriztem a
csapdáimat. Idehoztam, de nem volt időm foglalkozni vele, mivel egy nagyobb
csapdám jelezte, hogy vendégeim érkeztek – pislogott jelentőségteljesen a
lányra, aki szokás szerint nem látszott ilyesmit magára venni.
Ő továbbra is csak gyanakodva tekintett hol a varázslóra,
hol az eszméletlen vendégre. Én semmi okot nem láttam arra, hogy ne higgyem el
a történetet, ezért továbblendítettem a beszélgetést.
- Egyik nap alkonyatkor találkoztam vele. Cinóbernek nevezte
magát, bár gondolom, ez nem az igazi neve. Állítása szerint varázsló ő is. - A
mágus arca megkeményedett a szavak hallatára. Egy hirtelen ötlettől vezérelve
Ghlo felé fordultam. - Egy pillanatra elszaladok, ellenőrzöm a magára hagyott
vadászt. Rögtön itt vagyok!
Ghlo nem válaszolt, elmélyült a sápadt bűvész látványában.
Gazdámnak mindig volt szeme a széphez. Mi tagadás, ahogy a fiatalember csendben
feküdt a padlón, igazán megnyerő látvány volt. Nyugodt, nemes vonásaival, finom
bőrével, tört ívű orrával, és enyhén szögletes állával elgyönyörködtethetett
minden nőt. Kár, hogy ha magához tér, kinyitja a széles, formás ajkait és dől
belőle a sok ostobaság, rendezetlen hajával eltakarja nemes arcát, rongyaiban
madarakat hajkurász, ami a legkevésbé sem mondható vonzó jelenségnek. A
természet néha túlzottan bőkezű.
De ezt a gazdám még nem tudhatta ekkor. Magukra hagytam
őket, és Ravóhoz siettem. A férfi kókadozva ült a székben, ahogy hagyták, akár
egy kisgyerek, akit szobafogságra ítéltek.
Ahogy meglátott, egyből felélénkült, izgatottan kérdezgette,
mi történt? Nem erre számítottam. Döbbenetemre elvigyorodott:
- Jajj, bestia, csak nem hiszed, hogy meg akarok szökni?
Ebből a kastélyból, ahol meleg van, étel, ital, kényelem? Hagyjuk már! A rosseb
se fog kint a hóban, fagyban rohangálni a gyilkos csapdák között! Elég volt
belőle ennyi, köszönöm, nagyon élveztem, majd belehaltam! Különben is,
elárulom, mert úgy tűnik, még mindig nem jutott el az agyadig: megsérültem!
Eredj dolgodra, bestia, hagyj engem békén, van elég bajom nélküled is! -
hessegetett el félvállról. - Jut eszembe, van nektek egyáltalán agyatok? -
parádézott a szokott modorával.
Gyorsan végigfuttattam rajta a szemem. Az állapota nem volt
a legfényesebb, de úgy véltem, miután kicsit pihentem, meg tudom oldani a
problémát. Pár nap múltán kutyabaja se lesz.
- Nekünk nincs szűkségünk tárgyi bizonyítékra, hogy
gondolkodó lények közé soroljanak minket, ellenben veled – vágtam vissza,
mintegy mellesleg. - De majd ha felboncollak, megnézem, mi egyéb haszna volt a
fejednek.
- Ocsmány dög vagy, remélem, tudod! - vonta le a mély
következtetést a férfi, s ezzel magára hagytam.
Mikor beléptem, a konyhában még mindig változatlan volt a
helyzet, azzal a kivétellel, hogy gazdám már kényelembe helyezte magát az
asztalra ülve.
Észrevétlenül próbáltam beosonni, de mindketten felém
fordultak. A mágus rám villantotta illedelmes, minden derűtől mentes mosolyát.
- Hogy van a sérült? - kérdezte, mire fejem ráztam.
- Nem értek a tulkokhoz.
- Ehm… értem - zárta le a témát zavartan Erling, és gyorsan
biztonságosabb mederbe terelte a beszélgetést. - Szóval Cinóber, a varázsló,
véletlenül nem mondta, hogy miért keres engem?
- Nem. Annyit tudtam meg, hogy a fővárosból küldték, és hogy
egy őrült varázslót keres - gondolom magát-, akihez ismeri az utat. Azt nem
mondta, mi célból. Nem tudom, mi teríthette földre, de egy másik démonra
gyanakszom. Nem járt erre mostanában hozzám hasonló?
- Nem, arról biztosan tudnék… azt hiszem… - motyogta
vendéglátók, de nyilvánvalóan gondolatai máshol jártak. Beszámolóm alatt a
férfi arca ugyanis látványos változáson ment keresztül. Szeme elsötétült,
különben lágy ívű ajkait pengevékonyságúra préselte, feszülten állt. Halvány
bőrével pont úgy tetszett, akár egy haragos kísértet. Azt mondhatnám,
félelmetes volt, ha jogom lenne ilyen megjegyzést tenni, démon létemre.
Szemem sarkából láttam, hogy Ghlo ráncolja szemöldökét.
Szerettem volna neki jelezni, de féltem, hogy a varázsló észrevenné.
Szerencsére bármit is gondolt a lány, nem szólt. Vagy egy perc telt el némán,
csak gazdám fészkelődött türelmetlenül, mire végre felocsúdott töprengéséből a
mágus.
- Nahát, milyen figyelmetlen vagyok! Bizonyára fáradtak,
pihennének! Megmutatom a szobájukat, kövessenek, kérem!
Sietős léptekkel indult kifelé, a holdfarkas pedig szó
nélkül utána. Tehát maradunk éjszakára, sóhajtottam, inkább csak megszokásból,
és követtem őket.
A férfi hosszú folyosókon vezetett minket, melyeket mágikus
fáklyák világítottak be ott, ahová a napfény nem ért el. Torz árnyékaink a
régiségekkel teleaggatott falakon imbolyogva kísértek minket. A legkülönfélébb
neszek - tűzropogás, lépések koppanása, ismeretlen eredetű zörrenések -
jártak-keltek szabadon a hatalmas, üres kastélyban. Hogy szeretheti ezt egy
ember?
- Mit gondolsz? - fordult felém Ghlo, amint kettesben
maradtunk a szobánkban. Tágas, nem túl otthonos, de igényes kétágyas vendégszobát
kaptunk. A házigazda úgy hitte, nekem is szűkségem van ágyra. Különben egy
öltözőasztal, kicsi szekrény, két szék és szőnyegek alkották a berendezést.
- Nem kedvelem - feleltem egyszerűen, nyersen. Gazdám
várakozón nézett rám – joggal -, így folytattam.
- Azt gondolom, bármilyen maradian is viselkedik, nem lehet
négy-ötszáz évnél idősebb. Valami varázslat miatt nem öregszik, ezért
külsejében fiatalos. Megkockáztatom, hogy ezt csapásként éli meg, ez magyarázná
a lényéből sugárzó mély szomorúságot. A haja a holdfényben világít, ez nem
tudom, miféle mágia. Lehet, hogy veleszületett, örökletes tulajdonság, mint az
én tincseim örökös mozgása. De talán Uerához kapcsolható, ha csak a holdfényben
látszik. Mivel a mágia, amit használ, teljesen evilági, ezért ezt nem tartom
valószínűnek. Majd utána nézek. Hamarosan többet fogok tudni. - Ujjammal
végigsimítottam sebhelyem, majd elgondolkozva folytattam.
- Lakóhelyéből ítélve nem csak arra következtetek, hogy
remek mágus, de hogy nagy ínyenc is. Szereti a különleges, hatásos dolgokat és
ragaszkodik a múlthoz. Műkedvelő, szereti a művészetet és a tudományt egyaránt.
Nincsenek barátai, különösen az ország fővárosában, hiszen tart az Umaredben
élőktől, olyannyira, hogy ezer csapdával veszi körbe magát. Végül is, ráér, az
idő nem fog rajta. Alapjában véve nem rosszindulatú. Jószívű férfi lehet, ha
egyszer túllép a bizalmatlanságán. Egyszerű, szegény családból származhat,
később tett szert vagyonra, ismeretségre. Abból gondolom, hogy finom, gáláns
modora elillan, ha kijön a sodrából. Nem csak a varázslatok terén kiemelkedő,
de remek harcosnak tűnik. A gyűjteményében található számos harci kellék is
erre enged következtetni… - Elfintorodtam, s bár csuklya takarta arcom, tudtam,
hogy gazdám érzékelte.
- És ahogy rámnéz a hideg, acélkék szemeivel… Tudom, hogy
szívesen kitömetne és kiállítana az egyik toronyban a csecsebecséi közé, vagy
úgy kísérletezne rajtam, mint más egy lidérc lábával. Tehát nem kedvelem. De
biztonságban alhatsz, nem fog bántani, ebben biztos vagyok.
- Ez nagyszerű! – vetette magát Ghlo az egyik ágyra ruhástúl,
s nekem ettől önkéntelenül megrándult a szemöldököm. - Hulla fáradt vagyok, nem
örülnék, ha zavarnának.
- Tegnap a jégen - szólaltam meg néhány pillanatnyi csend
után. - Kedves dolog volt, amit az emberért tettél.
Hosszú csend volt a válasz, majd a lány egyenletes, nyugodt
légzésének hangja. Vártam még egy ideig, majd halkan elhagytam a szobát.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Erling sötét folyosókon viharzott végig, kemény lépései
döngtek a kövön. Legszívesebben a konyhaépületben fekvő emberhez rohant volna,
de előtte még a sérült férfiről is gondoskodnia kellett a nappalijában. A
karosszékben ülő férfit azonban már elnyomta az álom.
- Egy gonddal kevesebb - sóhajtott a mágus megkönnyebbülten,
s rögtön bűntudatot érzett miatta.
Megfordult, s ijedtében majdnem felsikoltott. Az ajtóban egy
köpenyes alak állt.
- Miatta ne fájjon a fejed - szólalt meg a démon nyugodt
hangján a csuklyája mögül, ahogy a vadász felé biccentett. - Majd én ápolom.
Köszönöm eddigi segítséged!
- Nem tesz semmit - mondta a férfi még mindig hevesen
kalapáló szívvel. Remélte, hogy a nő nem veszi észre ijedelmét. Pár pillanatig
csak álltak némán. A férfi türelmesen várta, hogy vendége előhozakodjon azzal,
miért is kereste fel őt valójába.
- Beszélnünk kell - törte meg a kellemetlen csendet a démon.
- Add nekem a páncélt, és cserébe te is kapsz valami értékeset.
- Az adakozás örömét? - kérdezte bizalmatlanul a férfi,
kifelé indult, nehogy felébressze az alvó vendéget.
- Tudomásom van valamiről, amit már régóta keresel -
folytatta a nő, mire a mágus egy pillanatra megtorpant. A nő felzárkózott
mögötte. – Mi démonok, nagyon ritkán pihenünk. Míg gazdám alszik, sokfelé járok.
Látok, hallok egyet s mást.
- Mit tudsz? - fordult felé szokatlan hevességgel Erling.
- Természetesen nem mondhatom el, amíg nekem nem adod a
páncélt. De annyit mondhatok, végre megtörhet a téged sújtó átok… Ha nem hiszel
nekem, nézd meg, hazudok-e. Gondolom, egy ilyen nagyhatalmú varázslónak ez
semmiség.
A férfi hosszan meredt a démonra és kimondhatatlanul
foglalkoztatta a kérdés, miért kell még ilyenkor is köpenyt viselnie. Ennél
melegebb már aligha lehetett volna. Aztán elindult a torony felé, nyomában a
nesztelenül lépdelő nővel.
Lehetséges, hogy tényleg tud segíteni rajta? Nem igazán
merte elhinni. Már annyiszor csalódott. Végül is, nem volt mit veszítenie.
Legfeljebb egy páncélt, amihez semmi különösebb emlék nem kötötte, gyakorlati
hasznát soha nem vette. A démon biztos másként volt ezzel.
Lassított, hogy bevárja a nőt, de az vele arányosan
lassított léptein. Erling kelletlenül törődött bele, hogy a köztük lévő fél
lépés távolság állandó marad.
- Miért olyan fontos magának az a páncél? - fordult hát
felé.
- Többek között mert remek darab. Tökéletes minden
szempontból. Hasznos volna a magamfajtának. Masszív, ugyanakkor esztétikus -
magyarázta a démon, majd mintegy mellékesen hozzáfűzte: - Az anyámé volt.
- Tényleg? - kérdezte lelkesen a férfi, mire a bestia alig
észrevehetően még távolabb húzódott.
- Úgy hiszem. Bár csak elbeszélésekből tudok a létezéséről.
Még gyerekkoromban hallottam róla otthon.
- Az árnyékvilágban?
- Igen, ott van az otthonom - felelte lassan, majdhogynem
szótagolva a lány, s Erlingnek az a kellemetlen érzése támadt, hogy épp
gyengeelméjűnek nézik.
- Bocsásssa meg, ha tolakodó vagyok, de még sosem
találkoztam démonnal.
- Mert holdfarkassal már találkoztál? Sokkal izgalmasabbak a
démonoknál - motyogta némi cinizmussal a bestia.
- Zavarja az érdeklődésem?- vonta fel szemöldökét a
varázsló. Yaba nem adott választ, csak jó tíz lépés után szólalt meg.
- Jobb, ha elkerülöd a magamfajtát. Csak hátrányod
származhat az ismeretségből. És a bestiák tényleg nem érdemesek a figyelmedre.
- Miért mondja ezt?
- Ha nagyon makacs vagy, megtudod…
Erling ráhagyta a dolgot, bár az elhangzott figyelmeztetés
csak még inkább kíváncsivá tette, ahogy az már lenni szokott. Némán lépkedtek a
kongó folyosón. Délután felé járt az idő. A lépcsőhöz érve a bestia
következetesen elutasította, hogy előre engedjék. A férfi nem erőltette a
dolgot, a beszélgetésre viszont újabb kísérletet tett.
- Árulja el, miért tartják fogva a démonvadászt! Főleg azt
nem értem, miért óvják annyira, ha egyszer fogoly? Sehogy sem tudom
megmagyarázni magamnak, mit remélnek érte cserébe.
- Semmit - felelte a nő, majd hosszú hallgatás következett. Mikor
a varázsló már-már lemondott róla, hogy valaha választ kap a kérdésére,
csendben folytatta. - Nem mondanám, hogy különösebben fontos volna az élete, de
több oka is van, hogy még él. Legfőképp, mert makacs, és mindent átvészel, csak
hogy engem bosszantson. Én pedig nem fogom megölni. Segített egyszer a
társamnak, mikor egy vízilidérc vadászott rá. Nem mintha ez bármire kötelezne -
motyogta közönyösen. – Viszont, aki ösztönösen védi Ghlót, azt miért ölném meg?
Inkább hasznosítom. Úgy látom, gazdámnak jót tesz a társasága. Túl sokat van
magában, és vajmi keveset tanult a társas viselkedésről és az emberekről. Ez a
tulok pont megfelel a célnak. Rendes ember ő a maga módján. Különben pedig
lassan megtudok néhány fontos dolgot a démonvadásztól. És még többet róla és a
fajtájáról. Csak úgy, mint te, én sem kívánok hátrahagyni értékes eszközöket,
és szeretem általuk bővíteni az ismereteimet vagy épp kincsestáramat. Ez
minden.
A mágus kényelmetlenül hallgatta a démon szavait. Mintha
örökké valami irónia, csendes gúny lapulna mögöttük. Vagy csak ő gondolta bele?
A nő nem kedvelte, ebben biztos volt. Bizonyára azt gondolta róla, fanatikus
harácsoló, okoskodó, felvágós hólyag. Pedig ez nem volt igaz! Féltett kincseit
csupán azért mutatta meg a démonnak, mert szerette volna lenyűgözni. Olyan
ritka a vendég, a nő pedig annyira érdeklődő volt, olyan titokzatos. Úgy
gondolta, ha ő megnyílik és beengedi féltett kis birodalmába, talán a démon
viszonozza ezt.
Viszont kedves dolognak tűnt - amint a nő szavaiból kiderült
-, ahogy furcsa módon gondoskodott társáról, és milyen lehetetlenül fejezte ki
háláját egy embernek. Tehát voltak, akiket kedvelt. Hátrasandított a nőre, azt
látva, hogy a vendég ugyanúgy, mint először, kifelé figyel az ablakokon. Vajon
mit néz?
A terembe érve a férfi a páncéllal szemközti falhoz
húzódott, onnan figyelte, ahogy Yaba a vértre veti magát, és bőszen tanulmányozni
kezdi.
- Azt állította, az anyjáé volt…
- Igen. Arcane Oktra Cellyan. Akkor készítette, mikor még
ezen a világon járt. - Miközben beszélt, egy lendületes mozdulattal levetette
köpenyét és rádobta egy közelben álló dárdára. - A varjú a családunk, az
Arcane-ok jele, ezt látod a kardom markolatán is. A rúnák itt pedig anyám
személyét mutatják – simította végig a vérten alján alig észrevehető jeleket,
majd hirtelen mozdulattal a saját orrán húzódó rúnákra mutatott. - Ez itt
például én vagyok. Ez köt össze a világommal. Vele bármikor kapcsolatba tudok
kerülni a Forrással. A rúnák által megtalálható minden démon.
Erling elképedve bámulta mindezt. Nem egészen értette, mi az
a Forrás, vagy hogy egyáltalán miről van szó, de nem szólt. Figyelte, ahogy a
démonlány felélénkült, s ott állt előtte testhez álló, fekete ruhájában, hosszú
hullámzó hajával, és felszabadult mozdulataival. Mintha kicserélték volna.
Könnyedén bújt bele a páncélba, akárha ez lenne a legtermészetesebb dolog a
világon. A páncélt pedig mintha ráöntötték volna.
- És önt hogy hívják? - kérdezte a férfi óvatosan.
- A gazdám már bemutatott. Ezen a világon Yaba vagyok.
- Jó, de mi a valódi neve?
- Arcane Vernine Eligos – felelte a nő vonakodva.
- Szép név. Nem szólíthatom inkább Vernine-nek? A Yaba
olyan... furcsa.
- A gazdámnak kellemetlenséget okozna - ellenkezett a démon
és kibújt a páncélból. - Akkor, áll az alku?
- Ha elmondja, mit kell tennem, hogy megszűnjön az átok, oda
ajándékozom a páncélt.
- Megegyeztünk! - derült fel a nő sebhelyes arca. - Tehát ha
meg akarod találni, amit keresel, csupán egy dolgot kell tenned.
- És pedig? - sürgette a mágus.
- Kérdezd a vörös hajú bűvészt a konyhádban! Ő megmondja
neked!
- Nem a fővárosból jött… - a varázsló szája féloldalas
mosolyra húzódott. - Félrevezettél.
- Akár onnan is jöhetett, nagy kerülővel. Inkább ne öld meg
emiatt. Szegényben nincs semmi varázserő. Olyan bolond, mint a föld. Tényleg
azért keresett, mert tud valamit. A helyedben meggyógyítanám és elbeszélgetnék
vele. - Felvette köpenyét, és a páncéllal jókedvűen kifelé lépkedett. - Úgy
gondolom, ez egy jó üzlet volt.
- Használd egészséggel, Vernine! - szólt utána a férfi
halkan. - Rám úgy is szűk volt mellben…
Erling elégedetten nyugtázta, hogy megjegyzése a démonlányt
érzékenyen érintette, és haragos pillantást lövellt felé búcsúzóul. Mire a
férfi az ajtóhoz ért, már üres volt a toronylépcső.
† ‡ †
‡ † ‡ †
A múltban jártam, emlékeim elmosódott képeinek
kivetülésében. Álmodtam megint. Az iskola félköríves termében várakozó szikár
bestiagyermekről, mint mindig. Hatalmas, csipkézett ablakokon szűrődött be a
Forrásból származó, kékes színű fény. A gyermek állig érő hajával, keskeny
vállaival, fekete egyenruhájában ekkor is várakozott. Végre mozdult a kép, a
démon az ajtó felé kapta a fejét. Koromfekete fényes szemei gyanakodva összeszűkültek,
ahogy a belépőt méregette.
Egyik tanítója volt az. Tiszteletet parancsoló, de vén, és
koránt sem olyan borzongató, mint a legtöbb felnőtt démon. Gyermeki énem
különösen kedvelte, pontosan szokatlan közvetlensége miatt, amit az emberek
világában tanulhatott. Katona volt sokáig, végül hazatért, hogy tanítson.
Hamarosan bekerült Cendiacaenéébe, a várost irányító szervezetbe, mint a
tanítók feje, a Thanais. A kilenc legfőbb démon közé tartozni pedig legnagyobb
kiváltság.
Rossz nyelvek szerint ezt a kitüntetést annak a soha nem
bizonyított ténynek köszönhette, hogy megszegve a rendet, tartotta a
kapcsolatot az emberek világával. Folyton friss hírrel szolgált, mindig
elsőként tudta, mi történik a másik világon. Mindez elképesztő előnyt és
megbecsülést szerzett számára egy olyan világban, amely teljesen elszigetelte
magát a környezetétől.
Mélyen meghajoltam előtte és vártam.
- Bizonyára kíváncsi vagy, miért hívattalak ilyen szokatlan
időben ide – szólított meg a férfi.
- Igen, uram.
- Fülembe jutott apád halálának híre. Hamarosan értesítem
róla a Cendiacaenét.
A gyermek alig tudja leplezni riadalmát és félelmét. Vége
van! Senki fia lett!
- Tudod, mit jelent ez, ugye? Elbukott az Arcane család. Egyedül
nem tudod megvédeni a házad. Attól tartok, nem kerülheted el, hogy a
Carcereembe kerülj…
A Cercereem! Minden szenvedés tárháza! A démoni alvilág,
ahol egymást marják a lelkek. A kislány ijedten meredt a padlóra.
Mikor hír jött anyja eltűnéséről, apja pedig a keresésére
indult, felkészült erre az eshetőségre is. Ezért jelentkezett idő előtt a Próbára.
Most már csak arra várt, hogy egy holdfarkast kapjon és elmenekülhessen. De
valamiért szünetelt a születés, nem küldtek holdfarkast az emberek világába.
Elfogyott az idő, ő vesztett. De talán még nincs vége. Összehúzott íves
szemöldöke alól a felnőttre sandított.
- Miért mondja el ezt nekem?
- Mert talán mégis van egy másik út. – A Thanais zsebéből
egy kis amulettet vett elő. A sosem látott, sötét, fényes kőből formált apró
szobrocskát a lány tenyerébe nyomta.
- Kiosztották a társad. A neve Kauna Ghlo. Holnap születik.
Még nincs hivatalosan bejelentve, csupán te és én tudunk róla.
A lány nevetve emelte szeméhez, egészen közelről
vizsgálgatta a kis farkast formáló figurát. Ha őt megkapná, ha Kísérő lehetne, egérutat
nyerne. Az emberek világában, ha nem használja a közös Forrást, elrejtőzhet. Ha
pedig a nyomába szegődnek, még mindig több esélye van győzni egy-egy démonnal
szemben, mint az egész világ ellenében. Akár még meg is menekülhet, ha ügyes.
- Azon tűnődöm, - folytatta a vén - várhat-e egy napot az
Arcane családfő halála. Kevés a fiatal nemes, meg kell őket becsülni. Talán ha
hallgatok…
- Mit akar cserébe? - kérdezte mogorván a lány.
- Neked úgy sincs rá szükséged. A távoli jövőn pedig kár
aggódni. - A gyermek átható mélysötét tekintetét látva a férfi felhagyott a
kerteléssel. - Az Arcane ház minden vagyonát akarom, a kastélyt, szolgáival és
harcosaival, minden erejével.
- Túl nagy árat kér - nyújtotta vissza az amulettet a
gyermek habozás nélkül. - Nem adhatom meg, amit kér.
A tanító ellenállást nem tűrő mozdulattal utasította el a
szobrot, ahogy egy katonától vagy épp a Cendiacaene tagjától az elvárható.
Hangja viszont továbbra is csendes, barátságos maradt.
- Ugyan, remek eszű tanítványom. Tudod, hogy ha nem adod
nekem, elveszik mások. Olyanok, akik nem érdemlik meg, akiktől semmit nem
kaptál, de óriási kárt okoznak a harccal. Ezt mindenképpen elbukod. Legalább
mentsd azt, ami menthető. Menekülj! Én segítek neked. Mások ezt nem tennék!
A gyermek hallgatott. A markában szorított holdfarkas
szobrocska ólomsúllyal húzta le vállát…
* * *
Kipattant a szemem, éreztem, valaki áll az ajtóm előtt. A
mágus volt, ártó szándékot nem találtam benne. Megvártam halk kopogását, mire
kiszóltam.
- Elnézést, ha felébresztettem. Magához tért a fogoly,
gondoltam érdekelheti. – A férfi hangja egészen halk volt.
- Melyik fogoly?
- A vörös hajú - mosolygott rám illedelmesen.
Zavartan pislogtam. Persze, hogy érdekeltek a fejlemények,
de miért szólt nekem? Miért gondolt arra, hogy engem mi érdekelhet? Nagyon
furcsa alak, túl figyelmes!
- Köszönöm, egy pillanat és lent vagyok - szóltam végül.
Felálltam, de egy kéz kulcsolódott a csuklómra. Visszanéztem, és gazdám
hatalmas zöld szemei meredtek rám élénken. Nem szokott ilyen könnyen
felébredni.
- Én is megyek – jelentette ki rekedten az alvástól.
Együtt vonultunk le a hatalmas lépcsőházon keresztül a
hallba. Onnan az alvó démonvadászhoz siettem.
- Egy pillanat, gyorsan meggyógyítom, hogy mihamarabb
továbbmehessünk - szóltam vissza.
Ghlo bólintott és kiment a kertbe, én pedig sietve a férfira
fordítottam figyelmem. A csontjai eltörtek, ezt pedig nem tudtam észrevétlen
összeforrasztani. A fájdalmas műveletre felébredne és még valami őrültséget
csinálna. Így elővettem dobozkámból az egyik átitatott tűmet és elkábítottam
vele, majd démoni erőmmel rendbe hoztam a testén esett sérüléseket. Ez az
ember, mi mindenen ment keresztül mellettünk? Lehet, jobb lenne neki a halál –
tűnődtem. De tudtam, erről nem én döntök. Felálltam és társam után siettem.
A szobában érdekes látvány fogadott. Gazdám és Erling
megilletődve álltak, és figyelték a falhoz lapult kupacot. Cinóber
összekucorodva, nagy pokrócaiba burkolózva kucorgott a földön, és hullámos
hajzuhataga mögül oly döbbenten lesett gazdámra, mint aki csodát lát.
Érkezésemre sem vette le róla a tekintetét, valószínűleg észre sem vett. A
bűvész megbabonázva meredt a farkasra.
- Te vagy az… - rebegte rekedten.
Már megint mi történik, háborogtam magamban, csak a mágus
számára kulcsfontosságú ez az ember, nekünk semmi közünk hozzá. Ne bámuljon
ilyen arccal a gazdámra! Régi barátom egyik mondása jutott eszembe, melyben
elmarasztalóan szólt a vörös állatokról. Milyen bölcsen tette.
- Maga Cinóber, ugye? - szólította meg végre a házigazda a
férfit. - Igaz, hogy engem keres?
A megzavarodott ember felém kapta fejét, mintha én szóltam
volna. Rémülten összerezzent, hátra akart vetődni, de feje a falnak koccant és
visszazuhant az eszméletlenségbe.
Mi hárman csak álltunk és vártunk. Nem történt semmi. A
Cinóber nevű férfi többet nem mozdult.
- Tényleg bolond - törte meg a csendet a holdfarkas és felém
pördült. – Yaba, ennék valamit!
Zavartan kifelé indultunk. Azon tűnődtem, hogyan ismerhetné
Ghlo arcát a bűvész, mikor ezt csak ötödik életében viseli. Erling Boulos pedig
bizonyára azt tervezgette, hogyan öljön meg, amiért a páncélért cserébe ezt
kapta…
