Írta: Ringnar
Keyla indulatosan tépte fel a
lakosztály hatalmas ajtajának szárnyait. Kecses alakjával sietve dübörgött be.
Könnyű ruhája úszott mögötte a levegőben, lépései hangosan kopogtak a csempén.
Hatásos belépő volt egy gyönyörű nőtől, bár meglehetősen hiteltelen egy
démontól, aki nesztelenül suhanhatna. Ám Keylának rettentően jól állt ez is,
ezért senki nem kötekedett. A nő imádott látványosan viselkedni, s már
évszázadok óta kitanulta a lehengerlés apró titkait. Arca fennkölt és elszánt volt, ahogy
elképzelése szerint azt a helyzet megkövetelte, ugyanakkor feldúlt, de csak épp
annyira, hogy kissé csontos, elbűvölő arcának előnyére váljon. Szemernyi alázatot, félelmet nem tükrözött
mélyfekete szeme, a tiszteletről már nem is beszélve. De a Démonisten nem is várt tőle ilyesmit.
Mosolyogva figyelte szerelmét közeledni. Keyla megállt előtte, megvetette
lábát, és hetykén kidüllesztette melleit. Szeme villámokat szórt, amit a
Démonisten nem tudott nem észrevenni, de azért nagyon igyekezett.
- Keyla, kedves! Milyen jó, hogy visszatértél! Nélküled… - A
nő nem volt kíváncsi a bókokra. Rázúdította félig-meddig őszinte haragját.
- Te tohonya, vén mihaszna! Semmit sem haladtál, mióta
kitettem innen a lábam, igaz?
- Tudod, drága, nélküled kivész belőlem minden akarás. Mennyire
hiányoztál… - A nő felé nyúlt, hogy magához vonja, de neki még nem volt kedve
megadnia magát, kitért a karok útjából.
- Ne tereld el a szót! Még a bohócodat is elengedted! A
Cendiacaene tudomást szerzett valahogyan az
Uerát ért támadásról. Ehhez mit szólsz? Hamarosan utánad fognak nézni, csak
azért nem fordultak még szembe veled, mert tudják, túl bamba vagy egy ilyen
hatalmas…
- Csendet! – csattant fel a férfi, mire Keyla durcásan
elhallgatott. Zabolátlan nő volt, de okos. Tudta, meddig mehet el, és mikor
kell hallgatni.
- Igen, tudok róla. Nem így terveztem, de nem baj. Még nincs
veszve semmi. Figyelj, Kila!
- Keyla! - javította ki a nő bosszúsan. Bezzeg az Unicyalame
Amarghiannal nem lenne baja! Valamiért a bestiák nehezen birkóztak meg a túl
egyszerű dolgokkal. Mindent agyonbonyolítottak! Nem is értette, miért született
démonnak, mikor annyira különbözött tőlük.
- Míg nem mozdulunk, nem tehetnek ellenünk semmit! Ezért ne
mozduljunk, amíg nem muszáj! Kóbor Vihar és Jelölt Holló találkozott az
Átkozott Közvetítővel, és már jó ideje a Vak Hold Fia is velük van, sőt…
- Te most miről beszélsz? – tombolt a nő értetlenkedve. -
Tényleg természeti jelenségekről akarsz előadást tartani?
A Démonisten halkan felnevetett. Hihetetlen volt ez a nő!
Hogy lehet egy bestia ennyire telve indulattal? Kezdetek óta figyelte fajtáját,
annak ellenére, hogy hamar rá kellett döbbennie, népe nem burjánzik az
érzelmekben. Sőt, mondhatni halálosan unalmasak. Eltávolodtak egymástól, végül
lemondott róluk. Hogy a világ végezetéig foglalkoztassa őt a nyomorultak silány
élete, beteg társadalmuk, hosszú, monoton életük, senki nem várhatta el tőle.
Minden rendben ment nélküle, a démonok éltek, ahogy az elő volt írva, ahogy az
érdek, a kötelesség vagy épp a hatalom szava súgta nekik. Évezredenként egyszer
fordult csak elő valódi dráma, izgalmas veszekedés, hősiesség, érdekektől
mentes, érzelmek irányította cselekedet. Ritkán született az érzéketlenség
poklában igaz szerelem vagy mély gyűlölet. Ez a ridegség nem fertőzte meg Keyla
szívét. Ezért volt a nő olyan különleges. Tele akarattal, vággyal, szeszéllyel,
mely sokszor a Démonistent az őrület közelébe kergette. Haragja hirtelen
támadt, pusztított, de pillanatokkal később kacagott, szenvedéllyel
csókolt. Csodás volt ez az asszony! A
Démonisten újra magyarázni kezdte tervét, hogy lenyűgözze, de legalább is
megnyugtassa a nőt.
- Elmondom, hogy fog történni. Az ötödjére született
holdfarkast megöli Garr, tiszta sor. Erling és Arcane kell, hogy végezzenek a
katonával. Ez csak úgy lehetséges, ha a két ember, Erling és Ravo legyőzi
Uterét, de csak azután, hogy Erling halott. A Vak Hold Fia szembefordul
Arcane-nal, aki addigra már az életcélját is elvesztette. A bohóc persze eltünteti az embert, hogy ne
legyen szemtanú, és ezzel megoldódott minden. Senki nem fog gyanakodni, de a
kapu bezárását ezzel ellehetetlenítettük. Uera elbukik, és mi elfoglaljuk a világot.
- És mi lenne, ha inkább használnád a csapatomat, és
lerohannánk a farkasokat? Annyira felesleges ez az egész komédia! Talán félsz?
- A közhiedelemmel ellentétben nem vagyok önző, és nem
gondolok magamról többet, mint ami vagyok: isten. Az Árnyékvilágtól elfordultam
és magukra hagytam őket, ez igaz. Azonban nem áll szándékomban elpusztítani a
saját teremtményeimet. Ezért nem kockáztatok nyílt háborút. Légy kicsit
türelemmel, kedves Kila. Hamarosan eljön a te időd, amikor végre a hadsereg
élén elfoglalhatod az új birodalmad. Az lesz a mi új világunk, és te uralkodsz
mellettem, hogy ezúttal minden tökéletes legyen.
- Nem bánom, várok még néhány napot. Mutasd meg, mire vagy
képes, istenem - búgta érzékien Keyla, és szorosan átölelte a legendás démont,
majd mikor az viszonozni akarta az érintést, kicsusszant a kezei közül és elé
pördült.
- Uram - hajolt meg színpadiasan mélyen a nő -, a nevem Keyla!
Gyakorolja, amíg visszatérek!
Sarkon fordult, és kilépkedett a teremből, magára hagyva a
somolygó Démonistent.
A súlyos ajtó döngve csapódott be mögötte, s ő várt, míg a
visszhangja el nem halt, s még tovább.
„Nem haladnak elég jól a dolgok. Itt az ideje, hogy lépjek,”
gondolta magában és nesztelenül száhuldani kezdett.
† ‡ †
‡ † ‡ †
A társaság a kikötő felé vette az irányt. Siettek elhagyni a
várost, az országot. Egyedül Erling sajnálta, hogy nem találkozhat a hiéna
sörényű holdfarkassal, akinél az ifjú lány lelkét tartalmazó medál van. De már
szinte nem is bánta, most, hogy új cél lebegett előtte.
Az út során vita alakult ki a démon és Varian Ravo között,
ki foglalja a hajót:
- Senki se indul útnak összezárva magát egy szakadt halálmadárral,
mint te, démon. Senki nem fog így elvinni minket - károgta a vadász. - Hagyd
csak rám a hajószerzést, profi vagyok!
- Márpedig nincs az az isten, hogy felengedjem a gazdámat
egy olyan hajóra, amit egy idióta szerzett - kötötte az ebet a karóhoz a démon.
Végül megegyeztek abban, hogy Ghlót és a varázslót
hátrahagyva, együtt kérdezősködnek körbe.
Először a vadásznak tűnt fel a furcsaság. Ahogy haladtak, az
emberek megálltak a munkával, méregették őket, összesúgtak a hátuk mögött, a
levegő meggyűlt feszültséggel. Pillanatok múlva katonák törtek elő a tömegből
és üvöltözve körbevették a gyanús külsejű párost.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Rohant, ahogy csak tudott, pedig gyenge teste elég hamar
elérte korlátait. Lába már zsibbadt, meg-megbotlott, de tántorgott tovább.
Minden pillanat életeket menthetett, és neki szűksége volt mindre! Nem
hagyhatott egyet sem elveszni. Kétségbeesve zakatolt a szíve, érezte, hiába az
erőfeszítés, nem tud odaérni időben. A legkevesebb, hogy a démont elveszíti. De
küzdött tovább, a csodában bízva.
† ‡ † ‡
† ‡ †
- A császár nevében, adják meg magukat! - ordította az egyik
katona. Ilyen gyorsan eljutott a
híre, hogy betörtünk a könyvtárba, döbbentem meg magamban. Egy pillanatig
fontolgattam a lehetőségeimet, majd harcra készen pördültem feléjük. Épp
fegyveremért nyúltam, mikor egy tőr szegeződött torkomnak.
Idegesen pillantottam a fegyver tulajdonosára.
- Varian Ravo, mi az ördögöt csinálsz?
- Mentem a menthetőt - motyogta féloldalas mosollyal a
férfi. – Még azt hiszik, bűnrészes vagyok.
Szerettem volna megfojtani abban a pillanatban, de nem
mozdultam. Ugyanis képtelen voltam rá. Tehát mágusokat is küldtek értem, akik
varázskötelékeikkel megbéníthatnak. Ugyanazt a trükköt használhatták, amit
korábban Erling is. Megkötöztek vele és magukhoz láncoltak. A katonák
körbevettek dárdáikkal, de én csak a valódi veszélyforrást kerestem, a
mágusokat. Túl erős volt a varázslat ahhoz, hogy egy ember műve legyen. Nem
volt nehéz megtalálnom őket, csak követnem kellett a kötelékeket. Hárman
kántáltak messzebb, de még emberi látómezőn belül. Egyforma, hosszú, fehér,
császári címerrel díszített köpenyt viseltek.
Ezután gazdám után kutattam, s bár a körénk csoportosuló
bámészkodó tömegen keresztül nem láttam őt, éreztem a jelenlétét. Kissé riadtan
állt továbbra is Erling mellett, ahol elváltunk, biztonságban.
Ekkor hatalmas robbanás rázta meg a földet, kövek
záporoztak, majd pillanatokkal később fehér, sűrű köd lepett el mindent. A
bénító varázslat lehullott rólam, a penge eltávolodott nyakamtól. Ez volt az én
pillanatom. A mágusoknak látniuk kell célpontjukat, hogy a varázslat sikeres
legyen. S míg az embereket elhomályosította a füst, engem többé semmi sem
gátolt. Keresztültörtem a tömegen, a mágusok felé rohantam.
Végeztem mindhárommal, mielőtt felocsúdhattak volna a
zűrzavarból. Ezután kivont szablyámmal Ghlo
felé vettem az irányt. A kapálózó tömegen át lehetetlen volt száguldanom, s
hamar újra közbevettek a katonák. Ravo már kereket oldott, a gyáva. Ekkor újabb
sereg rohant a térre. Válogatás nélkül csaptam félre az embereket, akinek
esze volt, nem állt az utamba. Tudtam, menekülnöm kell, fogni gazdámat, és
rohanni, amilyen messze csak lehet, mert itt vannak… de a lánynak már nyoma sem
volt. Se Erlingnek.
Míg végigfutott az agyamban, hová tűnhettek, lassan
megfordultam, szembe a tömeggel. Néhány pillanatot vártam, hogy elüljön a por
és minden szerencsétlen járókelő eltakarodjon végre, majd a katonákra vetettem
magam.
Nem számoltam, hogy hány embert mészároltam le. Tomboltam,
mint utoljára első életemben. Akinek
fegyver volt a kezében, mind el kellett, hogy essen. Ha ezrek jöttek ellenem,
ezrekkel végeztem! Az voltam, aminek a démonvadász mindig is tartott:
halálmadár. Szörnyeteg.
Megakadt a szemem egy alakon, aki az egyik háztetőn
álldogálva figyelt. Nő volt, fekete, testhez tapadó ruhában, melyet ismerős
motívum díszített. Aranyszőke haját lengette a szél, ahogy széles mosollyal,
bosszantó élvezettel és arroganciával nézett le rám. Valahonnan tudta, hogy észrevettem, s egy
kézmozdulattal üdvözölt, majd széttárt karokkal hátradőlt és lebukott a
tetőről. Drámai, kissé mesterkélt, de gyönyörű jelenség volt.
Ekkor fehér köpeny lebbent mellettem a semmiből. Oldalra
kaptam a fejem, felkészülve arra, hogy figyelmetlenségem miatt egy mágussal
kell megütköznöm.
Közvetlen közelről fajtársam, Utere hórihorgas alakjával
találtam szembe magam.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Erling zihálva dőlt neki a falnak, Ravo pedig tenyerét
térdére támasztva próbálta kifújni magát. A Vigh’Barrad fogadóban kivett
szobájukban voltak. A széken Ghlo ült kipirult arccal, némán. A mágusnak
átfutott az agyán, mennyivel jobb lenne, ha a holdfarkas dühöngene, kiabálna
vagy akár jajveszékelne, mint ahogy minden fiatal hölgynek illene hasonló helyzetben,
mert ez a csend ijesztőbb volt mindennél.
Aztán figyelmét a kis szoba közepén, a padlón heverő,
nyilvánvalóan légzési nehézségekkel küszködő rongykupacnak szentelte.
- Átkozott legyek… - mormogta Ravo az orra alatt és
felegyenesedett a mozgó halom felé. - Cinóber, hogy a búbánatba kerülsz te ide?
- Hála az égnek, mind megvagytok! - hörögte az. – Azt
hittem, elkések és elkapnak benneteket.
- Ami azt illetni, nem vagyunk meg mind, a démon nincs itt,
ha nem vetted volna észre - szólalt meg Erling szokatlanul undok hangon.
- Mi volt ez az egész? - bökdöste meg csizmájával
türelmetlenül Ravo a bűvészt. - Magyarázatot akarunk!
- Próbáltam figyelmeztetni a farkast meg Erling barátomat,
de nem hallgattak rám. Az egész város titeket keres. Észrevették, hogy valaki a
könyvtár titkos termében járt. Nem volt nehéz rájönniük, hogy egy ember és egy
démon az elkövető. Ezért aztán az egész városban összeszedték a menekülni
kívánó vagy a gyanús külsejű idegeneket. A hiénaembert és a társát már
elfogták!
- Te honnan tudod mindezt? – kérdezte gyanakodva Ghlo.
- Kihallgattam, mit beszéltek az őrök.
- De miért vagy itt? - akadékoskodott Ravo.
- Utánad jöttem - mosolygott rá a bűvész. - Aztán mikor
láttam, hogy már késő, és körülvettek a katonák, gyorsan cselekednem kellett.
Egy kis varázslat, és bumm…
- Mi történt Yabával? Meg kell mentenünk! - pattant fel a székről
a holdfarkas.
- Valószínűleg még él. A várba vitték, hacsak nem csinált
valami nagy hülyeséget - szólalt meg Erling csendesen. - A város továbbra is
keres minket, tehát óvatosnak kell lennünk.
- Álljunk csak meg! Keresnek… titeket! - magyarázta Ravo -
Nem engem! A démont keresték, meg téged, szentjánosbogár, esetleg még a
holdfarkast, már ha tényleg itt vannak Uteréék. De én köszönöm, jól vagyok!
A szobában csend lett. Erling a démonvadászt figyelte és
gondolkozott, majd lehúzott még egy fiola fájdalomcsillapítót.
Mit értett ez alatt a démonvadász? Hogy most szeretne
kimaradni a bajból? Nem ismerte a férfit és nem egészen értette a kapcsolatot,
amely a démonhoz és a holdfarkashoz kötötte. Legutóbb még csak a foglyuk volt,
aki valamiért visszatért hozzájuk.
Amikor Cinóber kalamajkát okozott a kikötőben, Ravo nem
próbált segíteni a démonnak –természetesen -, de nem is iszkolt el, ahogy azt
Erling várta volna tőle. Visszasietett hozzájuk, fogta Ghlót és futottak.
Szerencsére új szerzeményüket, a könyvet és a karperecet ő,
Erling őrizte. Nem kis gondot okozott volna, ha most a démonnal együtt a
varázskönyv is csapdába esett volna. Ezért most neki kellett rá vigyáznia.
Vajon számíthattak a démonvadászra?
- Akkor neked kell megmenteni a démont. Én itt maradok a
lánnyal - mondta végül a mágus.
- És mégis hogyan mentsem meg? Mi a terved, okoska?
- Bejutsz a várba. Megkeresed a démont, kiszabadítod, és
kihozod.
- Én is megyek - pattant közéjük Ghlo határozottan.
- Ez nem terv! – kiáltotta mit sem törődve a lánnyal Ravo.
- Azt mondtam, én is megyek! Süket vagy, ember? - ragadta
meg a férfi vállait harciasan a holdfarkas.
- Nem mész sehová! Itt maradsz a nyeszlett varázslóval! -
mondta nyersen Ravo és lerázta magáról a lány kezeit. - Úgyis nemsokára elájul,
vagy elalszik a sok gyógyszertől.
Ghlo rá se hederített a varázslóra és a sebeire, tovább
kiáltozott a démonvadász arcába, már amennyire magassága engedte.
- Ha lemegy a nap, többet érek, mint ti ketten együttvéve!
- Mondja ezt az, aki fél a lovaktól…
- Micsoda?! Ők félnek tőlem! - A holdfarkas és a férfi
ezután egymás szavába vágva kiáltoztak, a megbeszélés káoszba fordult. Erling a
tenyerébe temette arcát. Talán a démonvadásznak igaza volt. Úgy érezte képtelen
gondolkozni.
- Kauna Ghlo! Varian Ravo Cavel! Elhallgatnátok végre?! –
csattant fel egy erős hang. - Nincs időnk a civakodásotokra!
Döbbenten nézett mindenki a hang irányába, hiszen tudtukkal
nem volt más rajtuk kívül a szobában. Csak akkor jutott eszükbe, hogy
Cinóberről megfeledkeztek, amikor meglátták, szigorúan meredni rájuk.
- Erling testvérem és a holdfarkas kisasszony itt maradnak,
Vak Hold Fia és jómagam elhozzuk nektek a bestiát. Addig pihenjetek, és
készüljetek fel az utazásra, hogy ha megjövünk, azonnal tovább tudjunk indulni!
- osztotta a parancsokat Delroy. Erlingnek eszébe jutott, egyszer már látta
ilyennek, amikor a démonvadász el akart szökni.
- Varázsló testvérem - fordult felé Cinóber -, ne felejtkezz
el a varázskönyvről, vigyázz rá, hiszen, ha mi nem térünk vissza, egyedül te
maradsz, aki segíthet Ghlónak becsukni a kapukat. Világos, ugye? Ne hagyjátok
el a szobát! Minden jót!
A megnémult démonvadászt kitessékelte az ajtón, aki
engedelmesen kikullogott. Megtanulta rövid, szolgálattal teli élete alatt,
melyik parancsnak lehet ellenszegülni, és melyiknek nem.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Egy sötét, pislákoló gyertyafénnyel épp csak megvilágított,
mocskos kamrában tartottak fogva, megkötözve. Köntösömet, fegyvereimet
elkobozták, mágikus láncokkal egy szerkezethez erősítettek. Megalázónak találtam ezt a helyzetet, és a
póz, melyben állnom kellett - a szétfeszített lábak, kitárt karok - otromba és
közönséges volt.
Nem találtam rést az őrizeten, túl jó volt a mágikus csapda.
Reméltem, hogy talán a holdfarkas értem jön. De csak egy démon jelenlétét
érzékeltem. Haradar Utere Savitot, minden bizonnyal. Felkészültem, hogy
hamarosan találkozunk. Kellemetlen lesz, gondoltam, talán meg is próbál ölni.
Sőt, egészen valószínűnek tűnt, hogy ez a szándéka és sikerülni is fog neki.
Csupán az bántott, hogy magára hagyom a holdfarkast, pont ebben a nehéz
helyzetben. De abban hittem, Erling biztosan gondját viseli majd, és együtt
akár még a kapukat is be tudják zárni.
Lassan teltek a percek. A patkányok kaparásztak és az esővíz
csöpögött a falakról.
Kis idő múlva lépéseket hallottam. Nyílt az ajtó és egy nő
lépett be hozzám, az, akit a tetőn láttam a kikötőben. Nem tudtam róla sokat
megállapítani mágiámmal. Emberi mágusnő lehetett, hisz auráját elfedte a
halandó mágia szövevénye.
Várakozón néztem rá, s vendégem viszonozta a pillantásomat.
Nem rebbent félre a tekintete, nem zavarta meg démoni tekintetem. Mintha
olvasni akart volna bennük. Aztán szemrevételezett tetőtől talpig. Nagyon
vágytam a köpenyem után. Járkált előttem először kényelmesen, majd egyre
türelmetlenebbül, s közben egyre bámult. Végül megállt és szélesen rám mosolygott.
- Nem kérdezed, miért jöttem? - kérdezte éles hangján, s a
falak visszhangozva vitték tovább a lármát, amit csapott.
- Előbb-utóbb úgy is megtudom - válaszoltam, mire
felkacagott. Nevetése hideg volt és erőltetett.
- A nevem Beryll.
Régóta szerettem volna veled találkozni. Nagyon megnyerő páncélod van.
Hol szerezted?
- Nem a te dolgod.
- Barátságtalan vagy. Se apád, se anyád nem volt ilyen
goromba. - Beryll ezzel drámaian elfordult, és várta, hogy a színdarab pörögjön
tovább, de nem voltam hajlandó felmondani a rám szabott szöveget. Még ha
érdekelt is, honnan tudja a nő, hogy milyenek voltak a szüleim.
Beryll végül indulatosan megfordult:
- Azért jöttem, hogy segítsek!
- Hogyan tudnál?
- Kiengedlek innen és megvédelek. Együtt szörnyű erősek
vagyunk. Mágiám nem ismer határokat,
jelenleg én vagyok a legerősebb élő ember a földön.
- Sajnálom, de nekem küldetésem van. Vissza kell térnem a
holdfarkasomhoz.
- Ugyan már, démon! A küldetésed lejárt. A holdfarkasok
pedig eltűnnek hamarosan. Felejtsd el őket, elég volt a megaláztatásokból. Légy
végre dicsőséges, amilyennek egy démonnak lennie kell! Légy pusztító, köteléket
nem viselő bestia!
- Te így ismered a népem? Nekem legkevésbé sem tűntek
ilyennek.
- Éppen ez az! Valaha még ilyenek voltak! A szüleid még
közéjük tartoztak!
- Hagyd már a szüleimet, ezzel nem tudsz hatni rám. Engem
nem érdekelnek a démonok, se a szüleim.
Beryll arca eltorzult a dühtől, penge vékonyra préselte
száját és visszafojtotta a szavakat, amik kitörni akartak belőle.
- Pont olyan vagy - nyögte ki végül -, pont olyan, mint ő…
Ha nem akarsz mellém állni, meg kell halnod!
Megpördült és kiviharzott a cellából.
Sokat töprengtem, hogy kire célzott ezzel. Máig nem vagyok
benne biztos.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Az ember élete rövid.
Épp ezért választások sora. Nem próbálhatunk ki mindent, mi magunk
alakítjuk, mivé válunk. Minden, amire időt fordítunk, részünkké válunk. Minden
történet, amit meghallgatsz, a hely, ahová elmész, embertársad, akire életedből
az idődet szenteled.
Ravo arra szánta minden idejét, hogy vadász legyen: jó
harcos, aki természetfeletti lények ellen küzd, hogy megvédje fajtáját. Így
lett az, aki most volt.
A várhoz eljutni szinte nehezebb tűnt, mint oda bejutni. A
felfordulásban még a várvédő varázslatokat is könnyen kijátszotta a bohóc.
Odabent már Ravo vezetett. Érezte, merre van a démon, az irányt tartva,
osontak. Rejtőzködtek, ha tudtak, de ha nem - mivel a palotából hiányoztak a
zegzugos járatok, tiszta felépítésű, jól belátható épület volt -, az sem volt
gond. Cinóber könnyűszerrel elkábított mindenkit, akivel a vadász nem bírt el.
Végre megtalálták a termet, ahol a démont tartották.
Összenéztek Cinóberrel, Ravo parancsot, a másik tanácsot várva. A vadász végül nekifeszült
az ajtónak és belökte hatalmas szárnyait.
* * *
A támadás túl gyors volt. Az ember a mellkasát ért csapástól
messzire repült, majd a falhoz csapódott. Cinóber épp csak fel tudta mérni, mi
történik. A védőpajzsot gondolkodás nélkül vonta maga köré. Iszonyú erejű varázslat rengette meg
védelmét, kimerítette teljesen, de szerencsére időben véget ért, így nem
pusztította el. Cinóber igyekezett összeszedni magát, és felkészülni, de közben
az ijedtséget nem tudta elnyomni magában. Ő maga egyszer találkozott csak ilyen
erejű ellenféllel, s akkor elbukott végérvényesen.
Egy nő állt előtte a terem végén. Fekete ruhába bújt, hosszú
korall fonat koronázta fejét. Magas
volt, vékony és fehér bőrű. Cinóber még sosem látta, de könnyen kitalálta, hogy
kicsoda.
- Keyla! - sziszegte orra alatt.
- Ó nem, most Beryll a nevem - vigyorgott rá a nő és felé
indult. - Rég láttalak Delroy! Nyomorultul nézel ki, mint mindig.
- Mit keresel itt?
- Beugrottam kicsit szórakozni.
- Nem tudja, hogy itt vagy…
- A vén mihaszna semmit sem tud! - kacagott fel a nő immár
közvetlenül a férfi előtt és összefonta karjait mellei előtt. – Nem tetszik,
ahogy intézitek a dolgokat. Kicsit felgyorsítom az eseményeket.
- Ha megölöd őket, akkor háború tör ki, amiben nincs
esélyetek győzni.
- Úgy gondolod? Azt mondod, ha a démonok megtudják, mi
történt, fellázadnak, és istenük ellen fordulnak. És mi van, ha a démonokat nem
zavarja, hogy megszegjük a békét? Ha sikerül a démonokat magunk mellé állítva
megszerezni a farkasok világát, Uerát?
- És hogy akarod ezt elérni?
- Egyszerű! Nekik ígértem az Új Világot! A Holdfarkasok
világa hatalmas. Ott újraépíthetünk egy csodálatos birodalmat.
- Ez esetben az isteneddel kerülsz szembe…
- És akkor? Te magad mondtad, hogy egy ilyen háborúba a Démonistennek
nincs esélye! Egy egész démonsereggel a hátam mögött már leülhetünk tárgyalni,
miszerint nincs rá többé szükségünk! Szűnjön meg!
Cinóberrel megfordult a világ. Hogy eddig erre miért nem
gondolt? A nő végig kettős játékot játszott. Felkapaszkodott, még saját istenét
is kihasználta, hogy végül ellene forduljon.
Így az ő létezése is értelmetlenné vált, együtt bukik majd urával.
- Nem nyerhetsz – erősködött kétségbeesetten, de a nő
magabiztosan mosolygott.
- Ja, és majd elfelejtettem. Egy világnyi lidérc is az én
parancsaimat követi. Nem is rossz, ugye? – paskolta meg a férfi arcát Keyla-Beryll.
- Hogyan? - hebegte Delroy, annyira elképedve, hogy fel sem
tűnt neki a nő érintése, amivel régen az őrületbe lehetett kergetni.
- Az emberek világát ígértem nekik, amire nekem jelen
pillanatban nincs szükségem. Aztán majd meglátjuk. A lidérceket könnyűszerrel
elsöpröm, ha arra kerül sor, tőlük nem kell tartanom. Az Új Világ Isteneként
minden a lábaim előtt fog heverni.
Ekkor a nő felsikoltott, és hátra bukfencezett. Varian
kardja suhant felé, s Delroynak – ma már másodjára - épp csak átfutott az
agyán, hogy segítenie kellene, mire már véget is ért a harc. A nő puszta kézzel
félrecsapta a kardot, s hiába a férfi emberfeletti gyorsasága és ereje, elkapta
a nyakánál fogva, és a terem falához csapta. Mielőtt a vadász teste földet
érhetett volna, hozzá száguldott, újra elkapta a nyakát és falhoz szorította.
Közben csak úgy mellesleg kivédte Cinóber támadását, egyben meg is bénítva őt.
- Átkozott bestia! - préselte ki magából a szavakat Ravo. A
nő felkacagott.
- Elárultam magam! Pedig Beryll embernő akart lenni. Még a
mágia, amit használok, az is emberi! Ezért nem használ ellenem a Cythraul Maen, a Démonok Köve. Mit gondolsz,
adnék egy fegyvert az emberek kezébe, amivel engem is el tudnak pusztítani? Ó,
dehogy! - mondta a levegőért küzdő férfinak, majd újra Delroy felé
fordult.
- Érted már, bohóc? Nincs esélyetek ellenem, nincs gyenge
pontom. Nincs szűkségem rád sem, és a játékaidra sem. Én már isten vagyok! Most
már csak meg kell szereznem, ami jár nekem! Kár, hogy meg kell halnod, reméltem,
hogy még elszórakozhatunk. Jóképű lélek vagy, finom, és erős, de sajnos már túl
erős is…
Legyintett egyet felé, mire mágia robbant. A villanás
elvakította a félájult Ravót, s mintha a robajban Cinóber fájdalmas kiáltását
halotta volna, majd minden elült. Csak a füst és törmelék maradt a teremben.
Ravo a földre zuhant. Levegőért
kapkodott volna, de már csak fuldoklott erőtlenül.
- Téged viszont lehet, hogy életben hagylak. Te is jóképű
vagy, ha nem is annyira, mint a mágus. Nem hagyhatok veszni minden kincset a
háborúban. Minden csinos embert meg kell becsülni. El sem tudod képzelni,
mennyire undorodom a démonoktól! Mind hideg és döglött! Valódi élőhalottak! –
sápítozott a nő, de már csak magának, hiszen Varian Ravo már nem hallotta.
