21. fejezet

Erling nem tudott aludni. Nem a sérülései miatt – a főzetei az éles fájdalmat tompa nyomássá csökkentették –, hanem mert egyszerűen képtelen volt elcsitítani az elméjét. Gondolatai folyamatosan a könyvön, a karperecen és mentőakcióra indult társaikon jártak.

Morgolódva falnak fordult, és próbált a fehér vakolatot pettyező apró koszfoltokra koncentrálni… sikertelenül. Még vagy tíz percig szenvedett magában, majd óvatosan, bal vállát kímélve visszafordult a szoba belseje felé. A démonvadász és Cinóber távozta óta teljes csend honolt a négy fal közt. Az órák még el sem ütötték a delet, de már alkonyati sötétség honolt mindenhol, hála a napot eltakaró vastag felhőrétegnek. A varázsló ki tudta venni a holdfarkas apró alakját összekuporodva az ablakpárkányon. A lány majd egy órája meg se mozdult, és Erlingnek a leghalványabb fogalma sem volt róla, mi járhat a fejében. Eszébe jutott, hogy esetleg javasolja neki, ő is pihenjen le, de aztán elvetette az ötletet. Egy pillanatig figyelte az ablakon kibámuló alakot, majd egy keserves sóhajjal felült.

Ha már úgysem tud pihenni, akkor legalább hasznosan tölti az idejét, határozta el magában, és a fehérre lakkozott éjjeliszekrényről az ölébe vette a varázskönyvet, amit oly sok nehézség árán szereztek meg. Mikor korábban a bestiának magabiztosan arról nyilatkozott, hogy idővel meg tudja fejteni az eredetmágia nyelvét, amin a könyv íródott, nem mondott teljesen igazat. A valóságban a legcsekélyebb fogalma sem volt róla, hol vagy hogyan kéne keresnie a kulcsot. Az elmúlt egy órában gondolatban az összes ismert mágikus nyelvváltozat szabályait végigpörgette az agyában eredmény nélkül. Tisztában volt vele, hogy az eredetmágia nyelve a legősibb mágikus nyelvcsaládok fő igéin és a hajdani birodalmi nyelv betűrendszerén alapszik, de ez több milliárdnyi lehetséges megoldást jelentett, még akkor is, ha történetesen ismerte legalább a régi birodalmi betűket. Találomra megpróbált egy-két alapigét beilleszteni kulcsként, de sem a nekromanták ősnyelvével, sem a Hajdanidézők nyelvjárásaival nem járt sikerrel.

Pár percig csak forgatta a vaskos könyv megsárgult lapjait a kezében, majd lemondóan maga mellé helyezte az ágyra. Figyelmét a szikrakővel díszített karperecre fordította. Elmormolt néhány egyszerű azonosító varázslatot, de azon kívül, hogy az ékszer hatalmas mágiát hordoz mást nem sikerült kiderítenie. Tudta, hogy felvennie nem lenne túl okos dolog, még akkor sem, ha így egy pillanat alatt kiderülhetne, mire lehet használni az ártatlannak tűnő csecsebecsét. Megpróbált valami apró jelet, vagy bevésést keresni a rézlapokon vagy a kövön, de Csillagudvar címerén kívül semmit nem talált.

Szinte soha nem fordult elő Erlinggel, hogy tökéletesen haszontalannak érezte magát, de ez most egyike volt a ritka pillanatoknak.  A mérhetetlen csalódottság érzése mellé lassan tehetetlen düh társult. Semmi nem tudta jobban felbosszantani, mint ha valami, ami kapcsolatos a mágiával kívül esett a tudásán.

Egy idő után észrevette, hogy a holdfarkas immár őt figyeli hatalmas, de minden érzelemtől mentes szemekkel. A lánynak valószínűleg a legkisebb sejtelme sem volt arról, hogy Erling mit művel, a varázsló mégis megalázónak érezte, hogy valaki tanúja kudarcának.

Az almazöld szemek elkerekedtek, mikor Erling józan eszét egy pillanatra félretéve fogta a karperecet és a jobb csuklójára csúsztatta.

Nem történt semmi. Erling fel volt rá készülve, hogy esetleg lángba borul az egész karja, vagy az ékszer átveszi a hatalmat az elméje fölött. Az apró csecsebecse azonban nem csinált semmit. A férfi érezte a bőrén a mágia kellemes simogatását, de ez volt minden. Szeme sarkából látta, hogy a zöld szemekben kihuny az érdeklődés, és a lány visszafordul az ablakhoz.

Erling elgondolkozva simított végig a csuklójára feszülő rézlapokon. Agya sebesen pörgött, ahogy sorra vette a lehetséges magyarázatokat a mágikus tárgy furcsa viselkedésére. Egy idő után gondolatai egyetlen egy irányba irányultak, s a varázsló engedve a kísértésnek újra az ölébe vette a könyvet. Nem volt benne biztos, hogy mit is vár a karperectől, a könyvtől vagy éppen saját magától. Lélegzetvisszafojtva emelte fel ismét a könyv fedőlapját… és ott volt. Olyan tisztán értette az első oldalra rótt ősi nyelvet, mintha világéletében azt használta volna. Ámulva pörgette végig az ujjai közt a most már érthető szavakkal teleírt lapokat.

- El tudom olvasni… - suttogta csak úgy magának. Már egyáltalán nem érdekelte, hogy a lány hallja-e, látja-e. Csak és kizárólag az a mérhetetlen tudás foglalkoztatta, ami ott hevert az ölében majd ezer megsárgult lapon.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Abban a pillanatban, hogy a mágus – kezében még mindig a könyvét szorongatva – elszenderedett, lepattantam az ablakpárkányról, sietve a vállamra terítettem vastag téli köpenyemet, majd meggyőződve róla, hogy a férfi tényleg alszik, kisurrantam az ajtón.

Korábban nem akartam túl sokáig civakodni az emberekkel, így hagytam, hogy az a két ostoba elmenjen Yabáért, de biztos voltam benne, hogy nem járnak sikerrel. Éreztem a csontjaimban. Nem fogom hagyni, hogy bárki is megakadályozzon benne, hogy kiszabadítsam a démonom, és végre elhagyjuk ezt a kristálygömbnek álcázott koszfészket, határoztam el magamban.

A fellegvárat nem esett nehezemre megtalálni, csak követnek kellett a legdíszesebb utakat, és az itt-ott felbukkanó katonai őrjáratokat. Mélyen a város szívében, a nagy könyvtártorony árnyékában rá is akadtam a drágakövekből metszett kaputornyokra. A várfalakat nem túl széles, de annál mélyebb vizes árok vette körül. A felszínen széttöredezett jégtáblák lebegtek, a gyilokjárókról pedig fehérre fényezett sisakokban íjászok kémlelték az esetleges vakmerő behatolókat. Magát a bejáratot is jól védték. Két magas bástya vigyázta a napközben leengedett felvonóhidat. A híd végén négyfős őrjárat sétált fel s alá. Magamban kénytelen voltam elmosolyodni. Szánalmas emberek. Olyan kényesen őrizték a falakat, az árkot, az eget. Eszükbe sem jutott, hogy valaki esetleg a főbejáraton lépjen be.

A napot ugyan komor felhők takarták, és alkonyatig még egy egész délután volt vissza, mégsem zavart gyenge, emberi külsőm. A várba való bejutáshoz nem volt szükségem különleges képességekre. Alacsony, vézna termetem volt a leghasznosabb tulajdonságom jelen pillanatban. Az őrök pillantásai könnyen elsiklottak felettem. Látszólag senkinek nem fordult meg a fejében, hogy az ellátmányt szállító szekerek mellett bandukoló kölyök esetleg veszélyt jelenthet.

Az erőd falain belülre kerülve már nehezebbé vált a helyzet. Komoly őrjáratok váltották egymást a központi udvaron, és látszólag minden háztetőn és sikátorban álltak fegyveresek. Szinte biztos voltam benne, hogy a bűvész és a vadász miatt erősítették meg az őrséget. Fintorogva húzódtam be az árnyékba az egyik mellékajtó közelében.

Úgy tűnt a szerencse az én oldalamon áll, mivel rövid várakozás után kinyílt az ajtó, és egy kövér, pirospozsgás arcú férfi lépett ki rajta. Kötényéből ítélve szakács vagy kukta lehetett. Mögötte három-négy lisztfoltos suhanc nyomakodott ki az ajtón, nehéz hordókat cipelve vagy gurítva. A hordók tökéletes takarást biztosítottak nekem, bár az egyik fiút arrébb kellett tolnom. Jó esetben azt hitte, hogy a mögötte álló próbált tolakodni. Nem vártam meg, hogy kiderüljön. Amint a folyosóra értem – ami a szagok alapján az erőd konyhájához vezetett – már futottam is. Az első lépcsőnél, mely az utamat keresztezte, lefelé indultam, gondolván, ha egy várba börtönt építenek, az biztosan a föld alatt lesz.

A félig kivilágított folyosókon haladva hamarosan az a furcsa érzésem támadt, hogy talán nem véletlenül sikerült ilyen simán bejutnom. Az épületekben alig akadtak őrök, és akik voltak, azok elől könnyűszerrel ki tudtam térni.

Mikor már nem találtam több lépcsőt, ami lefelé vezetett úgy döntöttem végre a megfelelő szinten vagyok. Jobb kéz felé indultam, és örömmel állapítottam meg, hogy a dohos folyosók, és a rácsozott ablakú ajtók valóban valami börtönféléhez tartoznak. Óvatosan belestem egy-egy kémlelő nyíláson, de a cellák üresek voltak. Az őrök hiánya miatti aggodalmamat az agyam legmélyére száműztem. Most nem foglalkozhattam a kérdéssel.

A folyosó, amin haladtam enyhén jobbra kanyarodott és idővel olyan sok üres cella mellett haladtam el, hogy kezdtem úgy érezni, ugyanoda fogok kilyukadni, ahonnan elindultam. Ez azonban nem történt meg. Úgy a negyvenedik cella után valami hirtelen megtorpanásra készetetett. Nem messze tőlem emberek beszélgettek. Egyelőre nem hallottam, hogy miről, így lekuporodva és a falhoz simulva, majdhogynem négykézláb kúsztam tovább a folyosón.

Hamarosan a falakon táncoló erősebb fáklyafényre lettem figyelmes, és ha kinyújtottam a nyakam megpillanthattam egy, a legkevésbé sem elhagyatott őrállást. A közelebbi őrnek csak a lemezvérttel borított vállát láttam. Nem meresztettem tovább a szememet, hanem egy lépést visszahúzódva lekuporodtam.

Tisztában voltam vele, hogy nem tudom kideríteni, mit őriznek, anélkül, hogy észrevennének, így megpróbáltam a beszélgetésükre koncentrálni.

- Fél órája nem hallottunk egy nyikkanást se. Mostanra biztosan mindkettő halott – jelentette ki az egyik őr, mondandóját egy érdes nevetéssel toldva meg. Felállt a hátamon a szőr a gonosz hang hallatán.

- Nem tudom, te hogy vagy vele, de én még sosem láttam félelmetesebb asszonyt az úrnőnél – felelte a másik némileg visszafogottabb hangon.

- Te egy szobalányt is félelmetesnek tartanál öcsém. Beryll úrnő is csak ember. Lenne pár ötletem, mi mindent csinálnék vele, ha egyszer rátehetném a kezem. – Beszélgetésüket hallgatva valamiért a durva hang gazdájának valami ronda, közönséges arcot képzeltem.

- Megőrültél? Az úrnő a császár kedvese – szisszent fel megbotránkozva a fiatalabb hang.

- Csak egy szerető, akit előbb vagy utóbb félredobnak. El tudod… - Egy ajtó nyikorgása szakította félbe az őr szavait. Némi csörömpölés és csoszogás jelezte, hogy a két őrszem valószínűleg vigyázzba vágta magát.

Éppen újra ki akartam lesni a kanyaron túlra, mikor egy kivont penge hangjának félreismerhetetlen csendülését hallottam meg. A hangok olyan gyorsan követték egymást, hogy nehezen tudtam kitalálni, mi is történhetett. Tompa puffanást, anyag suhogását, gurgulázó hörgést, fém csikorgását fémen és zihálást hallottam. Aztán a reszkető fiatal hangot:

- Úrnőm… kérem… én semmit… - Az ijedt dadogásra egy lágy, érzéki női hang válaszolt.

- Ne aggódj! Jelenleg még szükségem van rád.

Nem mertem kipillantani. Ha ez az úgynevezett úrnő hallotta a két őr beszélgetését egy ajtón keresztül, akkor azt is könnyedén meghallhatja, hogy alig három méterre tőlük, valaki lélegzik a homályban. Tenyeremet a számra szorítottam, és igyekeztem olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak bírtam.

Hamarosan távolodó léptek zaját hallottam – áldottam a szerencsémet, hogy nem felém indultak -, majd csend lett. Még jó pár percig nem mertem kikukucskálni a kanyar mögül, de mikor végül megtettem nem láttam senkit, leszámítva a halott őrt, aki egy hatalmas vértócsában feküdt. Nem tudtam megállapítani, hogy valóban ronda és közönséges volt-e, mint ahogy elképzeltem, mivel arccal lefelé feküdt. Annyira nem voltam rá kíváncsi, hogy hozzá érjek.

Mikor közelebb értem, végre megpillantottam az őrálláson túl azt, amit a két alak vigyázott. A folyosó falába hatalmas rézveretes, kétszárnyú ajtót mélyítettek. A díszes kovácsmunka, és a lakkozott fa sehogy se illett a börtön dohos félhomályába.

Feltételeztem, hogy az őrök beszélgetésében megemlített két alak Ravo és Cinóber lehet. Bőszen reménykedtem benne, hogy a feltételezésük a halálukról hamisnak bizonyul, és még mindkét ideiglenes útitársunkat életben találom. Yabáról már nem is beszélve.

Nem sokat törtem a fejem, mielőtt keskeny vállaimat az ajtónak vetettem. A nehéz szárnyak meglepő könnyedséggel nyíltak meg előttem. Egy hosszú, boltíves teremben találtam magam. A falakat végig domborműszerű szoboralakok díszítették, kőkezükben fáklyákat szorongatva. A terem szinte teljesen üres volt, leszámítva a távolabbi végén álló kis emelvényt. Ahogy közelebb értem, már nem volt nehéz kitalálni mire használták a termet.

Körben a falak mentén a padlóba fémrácsok voltak szerelve, alattuk sötét üregek, amik valószínűleg a csatornába vezettek. Az emelvény maga szintén csak egy fekete rácsozat volt. A közepéből egy két, két és fél méter magas sárgás márványoszlop állt ki, rajta vállmagasságban körben négy vagy öt fémkarika. Az oszlop mögött pedig egy kegyetlennek tűnő sötét szerkezet állt. Inkább nem gondolkoztam el rajta, hogy vajon miféle kínzásokat hajtottak itt végre. Pillantásom kétségbeesve kutatta a termet, bármilyen élő után, de egy lelket sem találtam. A terem végén két oldalt egy-egy egyszerű ébenfa ajtó sötétlett. Sietve indultam a baloldali felé, mikor halk kuncogást hallottam meg a hátam mögül. Még éppen időben fordultam meg ahhoz, hogy lássam a felém közeledő széles déli szabja csillogó pengéjét. Ösztönösen vetettem hasra magam, s a penge olyan erővel csapódott be mellettem a kövezetbe, hogy a márványcsempe darabokra törött. Lélekben felkészültem a következő csapásra, de az végül elmaradt.

- Nem is vagy olyan ügyetlen, mint, ahogy eddig gondoltam – hallottam a már ismerős, mély női hangot. Felpattantam, és a márványoszlophoz rohanva fedezéket kerestem mögötte. Csak ekkor mertem szemügyre venni a hang tulajdonosát.

A nő gyönyörű volt. Magas, karcsú, légies teremtés. Aranyszín haja csaknem a derekát érintette, borostyánszín szemei szikráztak a fáklyafényben. Formás testét mesterien szabott, szűk, fekete ruhákba bújtatta. Átható tekintetét rám szegezte, hogy kirázott tőle a hideg. Jobbján és balján két magas, tagbaszakadt katona állt, kopott sisakban de borotvaéles szablyákkal. Volt valami furcsa a tartásukban, meg ahogy a fegyvert markolták. A nő elkapta a pillantásomat és elmosolyodott.

- Látom, tetszenek az én kis játék katonáim. – Még mindig mosolyogva simított végig a bal oldali férfi vállán. – Valaha mindkettő bátor, kivételes harcos volt. Most már az én hűséges szolgáim.

Bizonyára varázsló, morfondíroztam magamban, hogy irányítani tudja mások elméjét. Szememmel kiutat kerestem. A baloldali ajtó nem esett olyan messze tőlem, de féltem, hogy esetleg zárva van. Erőm teljében ez persze nem jelentette volna gondot, de így a délután közepén egy szempillantás alatt levágnának a nő játékszerei.

- Már régóta vetni akartam egy pillantást rád, hogy lássam ki az, aki mellett Vernine elpazarolja az életét. – Az agyamban dúló káoszban elsőre fel sem ismertem testőröm bestia nevét, de mikor végre felismertem kiről is beszél, figyelmemet újra a nőre összpontosítottam, csak hogy láthassam, amint eddig barátságos mosolya hideggé és kegyetlenné válik. – Úgy hiszem, éppen eleget láttam. – Kecses ujjainak egy intésére a két férfi sebesen felém indult. Nem nagyon volt hova hátrálnom. Láthatóan nem akartak megölni, a szablyák legalábbis a hüvelyükben maradtak, de inkább nem vártam meg, hogy kiderüljön, mi más szándékuk lehet velem. A magasabb alak megpróbált megragadni, ám sikerült kisiklanom a kezei közül, csak hogy a hátam a másik mellkasának ütközzön. A mögöttem álló olyan szorosan markolta meg a vállamat, hogy felkiáltottam. Láttam, hogy a másik fegyverének markolata a fejem felé közelít, aztán már csak az éles, vakító fájdalmat éreztem a koponyámban.

Az utolsó dolog, amit érzékeltem, a nő jeges tekintete volt.

*          *          *

Amint magamhoz tértem úgy éreztem, hogy még soha egyik életemben sem fájt annyira a fejem, mint akkor. Mikor kinyitottam a szemeimet először nem is láttam mást csak fehér szikrákat. Éreztem, hogy valami lassan lecsordogál az arcom jobb oldalán, és a kegyetlen, szúró fájdalom biztosított róla, hogy még soha nem vertek ilyen erősen fejbe. Csodáltam, hogy az agyam egyáltalán még működött.

Végül lassanként visszanyertem a látásomat, és a folyamatos szédülés ellenére sikerült a gondolataimat is rendezni.

Ám mikor végül körülnéztem a cellában, amibe zártak, szinte rögtön azt kívántam, bár maradtam volna eszméletlen. Az első dolog, ami megragadta figyelmemet a cella ajtaja mellett álldogáló hófehér köpenyes alak volt. A csuklya mögül tengerkék, szemfehérje nélküli szemek meredtek rám. Rögtön felismertem a fehér démont, aki előző nap végigkergetett a dokkon. A bestia most nem tűnt olyan félelmetesnek. Fehér köpenyét sár és vérfoltok mocskolták, és itt-ott el is szakadt. Kissé görnyedten állt, hátát az ajtó melletti falnak támasztva.

Tudtam, ha ő itt van, a felnőtt holdfarkas se lehet messze, s elég volt a fejemet egy leheletnyit megmozdítanom, hogy a szemem sarkából észrevegyem a rendezetlen fekete sörény mögül rám villanó - más körülmények közt szépnek mondható - halványbarna szemeket. Önkéntelenül kúsztam odébb egy pár lépést. A testem alig akart engedelmeskedni az akaratomnak, de ennek ellenére a lehető legtávolabb hátráltam a párostól. A két szempár rezzenéstelenül követte minden mozdulatom, s csak ekkor vettem észre, hogy a farkast vaskos láncok tartották fogva. Mozdulni sem tudott.

- Épp ideje volt, hogy felébredj – mordult rám fajtársam a legmélyebb hangon, amit valaha hallottam.

- Mit kerestek itt? – kérdeztem fogcsikorgatva, ahogy az egyenetlen falba kapaszkodva felálltam. Betegnek és gyengének éreztem magam, pedig az elmém mélyén valahogy tudtam, odakint a vár falain kívül már magasan jár a hold. Nem értettem, miért nincs erőm, azt pedig még kevésbé, miért vagyok még életben.

- Foglyok vagyunk, akárcsak te – felelte társa helyett a bestia, sokkal barátságosabb hangot megütve, majd kezével a fejsebem felé intett. – Begyógyítottam volna a sérüléseidet, de sajnos jelen állapotomban nem tehetem. - Ujjai tétován emelkedtek a nyakához, figyelmemet a vékony, ezüstszínű, leginkább egy díszes nyakörvre emlékeztető tárgyra vonva a csuklyája alatt. Nem konyítottam különösebben az emberi mágiához, de ennek a holminak igen hatalmas erőt kellett hordoznia ahhoz, hogy elnyomja egy démon erejét.

A farkas felé sandítottam, de az ő nyaka körül nem volt hasonló tárgy. A fogva tartóinknak másféle módszerrel kellett gondoskodniuk róla, hogy ne érezhessük a hold erejét. A démon észrevette a pillantásomat, és megválaszolta ki nem mondott kérdésemet.

- A nyakörv, amit viselek emberi és démoni mágia ötvözésével készült. Elnyeli minden erőmet, és a forrást sem tudom elérni, hogy újat szerezzek. A cella falaiba pedig, amennyire sikerült megállapítanom, rúnakövek vannak vakolva. Hasonlóak a démonvadász szervezet Vak Hold néven elhíresült amulettjeihez. Feltételezem, hogy nem kell elmagyaráznom, ez milyen hatással van egy holdfarkasra.

Valóban nem volt rá szükség, hogy elmagyarázza. Magamban már annyiszor elátkoztam a démonvadászokat, hogy most fölösleges lett volna újra kezdeni. Fogva tartóink nyilván azért láncolták meg a másik holdfarkast, mert emberi formájában is jelentős fizikai erő birtokában volt. Azzal senki nem fáradt, hogy engem hatástalanítson. Egy vastagabb ágat sem tudtam volna ebben a formámban eltörni, nemhogy kiszabadulni a cellámból.

Azért kicsit örültem is, hogy fajtársam láncra van verve. Ugyan mind a hárman hasonlóan kellemetlen helyzetben voltunk, én mégsem tudtam elfelejteni, amit az ősfarkastól hallottam. Ez a kettő azért volt itt, mert engem akartak elpusztítani.

A démon még mindig rám figyelt, ahogy bicegve körbesétáltam a fal mentén. Ő nem hordta annyira a fejébe húzva a csuklyáját, mint Yaba. Szinte az egész arca látszott. Ahogy rápillantottam, rögtön tudtam, hogy jellegzetes vonásait nem egy hamar fogom elfelejteni. Hosszú, keskeny orrán a rúnák ugyanolyan éjkékben játszottak, mint testőrömén, és a bőre is hasonlóan porcelán fehér volt. A keskeny arcról semmiféle érzelmet nem lehetett leolvasni.

Mielőtt megfordulhattam volna, hogy fajtársamat is komolyabban szemügyre vegyem, a démon ismét megszólalt.

- Még be sem mutattad magad. – Ajkai vékony mosolyra húzódtak.

- Biztos vagyok benne, hogy tudjátok a nevemet – vetettem oda neki, de a bestia meg se rezzent.

- Ez csak udvariasság. Az én nevem Haradar Utere, szolgálatodra! Ő pedig a tábornokom, Garr a Kaler falkából – intett vékony kezével a farkas felé, mire én is odafordultam.

A férfi még így láncba verve is veszedelmesnek tűnt. Világos szemeivel olyan pillantást vetett rám, amitől egy hadtest holtan esett volna össze. Kiegyenesítettem nevetségesen keskeny vállaimat és hasonló vehemenciával viszonoztam fürkésző tekintetét – bár el sem tudtam képzelni, hogy tányérnyi zöld szemekkel mégis hogy festhet ez kívülről. Valószínűleg nem túl meggyőzően, mivel a férfi egy pillanattal később egy gúnyos mosoly keretében kivillantotta a fogait. A férfi megjelenésében semmi finomság nem volt, mintha az egész alakját tömör kőből faragták volna. Még a vastag ruha alatt is ki lehetett venni a szálkás izomkötegeket, amik a vállán, karjain, mellkasán feszültek. Éjsötét sörénye mintha egybeolvadt volna a cella falával. Ő is elég megviseltnek látszott, akárcsak a bestia. A ruhája több helyen elszakadt, néhol vérfoltok pettyezték, az arcán és nyakán sötét koszfoltok – valószínűleg korom - éktelenkedtek.

- A te neved pedig… - hallottam a bestia lágy hangját a hátam mögül. A szememet forgatva mutatkoztam be végül. Hálát adtam magamban az égnek, hogy Yaba nem a kukacoskodó, udvarias fajtából való.

- És most, hogy lefutottuk az udvariassági köröket, rátérhetünk a szökési tervre. – Szinte láttam magam előtt, hogy elmosolyodik.

- Olyan is van? – fordultam vissza hozzá.

- Hogyne lenne. Nem terveztük, hogy egy éjszakánál többet töltünk az őrült szőkeség börtönében. – Tehát ők sem tudtak többet elfogónkról, a varázslónőről, mint én, nyugtáztam magamban.

- Odafent, nem sokkal a tető alatt, van egy szellőzőnyílás. Én nem férek át rajta, és hála a nyakörvemnek, ezen nem is változtathatok. A barátom pedig túlságosan is kötődik kényelmes cellánk falához, így az ajtó kidöntése kiesik a lehetőségeink listájáról. Neked kell felmásznod oda, majd visszajönni értünk.

Egyszerre horkantam fel a másik farkassal. Láthatóan ő ugyanolyan abszurdnak tartotta az elképzelést, mint én magam. Először is, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy ezzel a nyamvadt kis testtel képes vagyok egyáltalán felmászni odáig, másodszor… miért akarnék megmenteni valakit, aki az életemre pályázik?

Mielőtt még bármelyikőnk hangot adhatott volna kételyeinek, a bestia parancsolóan felemelte a kezét.

- Tisztában vagyok vele, hogy milyen kényes helyzetben vagyunk, de úgy hiszem, képesek vagyunk egyezséget kötni.

- Talán meg kívánjátok ígérni, hogy nem öltök meg, amint kitesszük innen a lábunkat? – vontam fel a szemöldökömet. A két férfi egymásra pillantott.

- Uram? – kérdezte nyomatékosan a démon. Rövid ideig csend volt, majd a láncra kötött farkas végül megadóan a falnak döntötte a fejét.

- Legyen. Megesküszünk rá, hogy nem ölünk meg, míg ki nem jutunk a börtönből.

A bestia elfintorodott a kijelentés végét hallva.

- Ó, értem. A ti életetekért cserébe én élhetek még egy pár órát. Micsoda ajánlat. – A hangom csak úgy csöpögött a gúnytól, de önkéntelenül is hátráltam egy lépést, ahogy a férfi ismét rám villantotta gyilkos pillantását.

- A kijutásunktól számítva tíz napig nem fogunk az életedre törni kölyök, de ez minden, amit ígérhetek.

- Tehát kapok némi egérutat. – Ez az ajánlat már jobban a kedvemre volt. Tíz nap alatt igen sok minden történhet. A démon is elégedettnek tűnt a társa által felajánlott feltételekkel.

A beállt csendben hirtelen eszembe jutott a másik probléma, amiről eddig átmenetileg megfeledkeztem. Hogy jutok fel a szellőzőig?

- Van még egy kis gond a kiszabadulós tervetekkel.

- Éspedig? – mordult rám Garr, de a démon sokkal kedvesebben fordult hozzám.

- Nem vagyok benne biztos, hogy fel tudok mászni a szellőzőig. Én nem csupa izom halálosztóként születtem újjá – intettem a fejemmel a falhoz láncolt férfi felé.

- Semmi gond – lépett közelebb a bestia. – A szellőző ugyan majdnem nyolc méter magasan van, de a fal elég egyenetlen, könnyű lesz fogódzót találnod. Felemellek olyan magasra, amennyire csak tudlak. Utána már menni fog.

Sóhajtva dörzsöltem meg sajgó halántékomat, aztán bólintottam. Hát legyen. Minél hamarabb túlesünk az ügyön, annál jobb. Még Yabát és a két másikat is meg kellett találnom, mielőtt feljön a nap.

Egy pillanattal később a lábam felemelkedett a talajról. Utere olyan könnyedén kapott fel, mintha csak egy darab papír lettem volna. Mielőtt észbe kaphattam volna, már a vállán ültem. Önkéntelenül is a fehér csuklyába kapaszkodtam, hogy kiegyensúlyozzam magam. A démon a falhoz sétált, majd legnagyobb mulatságomra fellépett a fal tövébe láncolt holdfarkas vállaira. Inkább nem próbáltam meg elképzelni a hiéna sörényű férfi képét, de a vigyort így sem tudtam letörölni az arcomról, miközben remegő lábakkal felálltam a bestia vállára. Kezemet végighúztam a hideg kövön, hogy megtaláljam az első biztonságosnak tűnő kapaszkodót. Uterének igaza volt, a fal feljebb is tele volt repedésekkel, kiugró kövekkel, mélyedésekkel. Ellöktem magam a férfi vállától, és lassan elindultam felfelé. A sötétben nem igazán láttam, merre mászok, az említett szellőzőnyílást pedig még csak nem is próbáltam megkeresni a tekintetemmel, de úgy éreztem, mérföldekre lehet tőlem. A kövek hidegek voltak, és egyre nedvesebbek, ahogy feljebb értem.

Szinte éreztem a két férfi pillantását magamon, ahogy lihegve küzdöttem magam felfelé. Alig tettem meg két métert és már minden tagom pihenésért rimánkodott, a fájdalom pedig a fejemben újult erővel kezdett lángolni.

- Mennyi van még? – nyögtem, miközben remegő tagokkal próbáltam megtartani magam.

- Már nincs vissza sok. Egy kicsit jobb kéz felé kell másznod – hallottam a bestia megnyugtatónak szánt hangját. A hangsúly pont az ellenkezőjét váltotta ki belőlem. Végtelenül bosszantott, hogy a férfiak csak pihengetnek odalent, miközben én a belemet is kidolgozom, hogy a két semmirekellő kijusson.

Nem láthattam, hogy mégis milyen magasan járok. Nem is mertem nagyon sehová nézni, csak lapultam a falhoz, és úgy kúsztam felfelé, mint valami csúszómászó. Már alig kaptam levegőt, mikor az agyamat elborító fájdalom ködén keresztül újra meghallottam Utere dallamos hangját.

- Nagyon jól csinálod. Már csak egy karnyújtásnyira van. Óvatosan, le ne ess!

Erre valamennyire kijózanodva felemeltem a fejem, és nem sokkal felettem megpillantottam a keskeny, sötét üreget. Ujjaim olyan görcsösen markolták az utolsó kapaszkodót, hogy egy pillanatig azt hittem, nem is tudom többé elengedni. Aztán végül csak kinyújtóztattam a karomat, és fáradt lábaimmal feljebb tornászva magamat, majommódra bekúsztam a keskeny szellőzőnyílásba.

A patkányjáratnak is alig nevezhető alagutacska koszos volt és nedves, tele pókhálókkal, de ez akkor egy cseppet sem zavart. Megkönnyebbülten nyúltam el a hideg kövön. Lábaim még mindig kilógtak az alagútból. Hallottam, hogy fogolytársaim odalent mondanak valamit, de az agyam már annyira átadta magát a pihenés gondolatának, hogy nem értettem a szavaikat.

*          *          *

Elszundíthattam, vagy éppen elájulhattam, mert a legközelebbi dolog, amire emlékszem, hogy egy sötét lyukban fekszem, és valahonnan alólam kiabálnak.

- Ghlo, ébredj! Minden rendben?! Tovább kell menned, különben sose jutunk ki! – Persze, hogy a bestia aggódó hangját hallottam, bár nem voltam biztos benne, hogy pontosan miért is aggódik. Fogadni mertem volna, hogy nem az én biztonságom miatt.

Morogva húztam ki elzsibbadt karjaimat magam alól. A fejem még mindig sajgott, és a ruhám teljesen átázott, nem beszélve az ujjnyi réteg sötét sártól, és egyéb ragacstól, ami rátapadt.

- Megyek már! – vetettem hátra nekik. A szellőző ürege ijesztően verte vissza a hangomat.

Összeszedtem az erőmet, és lassan kúszni kezdtem a koszos, enyhén emelkedő járatban.

Szerencsére az üreg nem volt túl hosszú, de mire felértem, így is teljesen úgy éreztem, hogy pillanatokon belül belehalok a fáradtságba. Minél messzebbre jutottam, annál többször jutott eszembe Yaba. Egy ponton sírni lett volna kedvem. Semmi mást nem akartam, csak hogy értem jöjjön, és elvigyen erről az átkozott helyről.

Sajnos kívánságom nem teljesülhetett, amíg ki nem szabadítottam a saját testőrömet, és idétlen útitársainkat.

Nyögve dőltem ki a szellőző végén egy sötét folyosóra.

Életem egyik legszebb pillanata volt, mikor lassan felegyenesedtem, és éreztem, hogy a sár és koszréteg alatt a megviselt izmaimból lassan elpárolog a fájdalom. A sötétben semmit nem láttam, de éreztem, ahogy legféltettebb kincsünk, a Szent Hold lenyúl értem, és kisimogatja a fáradtságot a tagjaimból. Sípoló légzésem lassan lecsillapodott, a görcs kiállt az ujjaimból, és hamarosan a lábaim is sziklaszilárdan tartottak. A pillantásom egy perc múlva már úgy szelte a sötétséget, mint kés a vajat. Ismét önmagam voltam, de valószínűleg soha nem felejtettem el, hogy milyen érzés volt a rúnáktól körülvett cellában sínylődni, erő, látás és szaglás nélkül.

Egy kósza pillanatig megpróbáltam érzékelni a testőrömet, de nem találtam semmit. Tudtam, az ilyen egyszerű trükkök most nem lehetnek a segítségemre. Túl sok mágia lakozott ebben az erődben.

Gondolataimat visszatereltem az aktuális feladatomhoz, és munkához láttam.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Az őrszobán, az egyik sámlin ülő középkorú őr a kezébe vette a durván faragott kockákat. Szorosan a markába zárta őket, majd társa pillantásától kísérve a szájához emelte őket, csókot lehet rájuk, majd reménykedve az asztalra dobta őket.

Két kettes.

- Igen! – kiáltott fel. Társa nem osztotta lelkesedését, csak mélyen a zsebébe nyúlt, és még egy acél serzet dobott az asztalra.

- Utolsó dobás – morogta az idősebb, ősz haját félresöpörve a szeme elől. Ez volt a negyedik kör, amit elvesztett, és legszívesebben véget vetett volna már az egész játéknak. Még azt is ki kellett találnia, hogy mit mond az asszonynak, hová lett az előző napi zsoldja.

A fiatalabb szintén az asztalra helyezte a maga érméjét, majd a másik felé lökte a kockákat.

Már éppen sok szerencsét kívánt volna az öregnek, mikor meghallotta a hátborzongató hangot. Gyorsan elkapta a másik kezét, mielőtt az elhajíthatta volna a kockákat.

- Hallgasd! – A két őr dermedten ült a háromlábú asztalnál, és a fülüket hegyezték.

- Nem hallok semmit te idióta! – veszítette el a türelmét az idősebb, és kitépte a kezét a másik markából. – Ha azt hiszed, hogy ezzel…

A fáklyákon túli sötétségből érkező mély morgás elhallgattatta. A két férfi kapkodó mozdulatokkal rántotta elő a kardját. A fiatalabb fegyverét előre szegezve lépett egyet a sötétség felé.

- Ki van ott?!

Az utolsó dolog, amit látott, a fáklya fénykörébe beszökkenő óriási, ezüstös farkas alak volt.

Egy árva kiáltás sem hangzott a folyosón, csak a csontok ropogása, és a fegyverek csattanása a földön.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Már lassan tíz perce álltam a volt cellám ajtaja előtt, kezemben a karikára fűzött kulcsokkal. Sietnem kellett volna, de egyszerűen nem bírtam rávenni magam, hogy szándékosan magamra szabadítsam két volt fogolytársamat. Mi van, ha nem tartják a szavukat, és mégis megpróbálnak megölni? Nem lenne egyszerűbb megkeresni Yabát meg Ravóékat és eltűnni örökre?

Ugyanakkor valahányszor végre sarkon akartam fordulni, hogy hagyjam a két alakot megrohadni a börtönben, valami megállított. Soha nem hittem volna, hogy én is rendelkezem a lelkiismeretnek nevezett szörnyűséggel, de a harmadik távozási próbálkozás után végül kénytelen voltam beadni a derekamat.

A kulcs nyikorogva fordult el a zárban. Az ajtón belépve ugyanott találtam a két férfit, ahol hagytam őket. Utere egy halvány mosollyal köszöntött, míg fajtársam undorodva ráncolta össze a szemöldökét.

- Bűzlesz – mért végig. És tényleg. Ráadásul amint beléptem a cellába, ismét éreztem, hogy a hold ereje elhagy, így odasiettem a férfi mellé, és kinyitogattam a bilincseit. Olyan gyorsan távolodtam el a zsibbadt tagjait nyújtóztató farkastól, amilyen gyorsan csak tudtam. Még mindig nem voltam biztos benne, hogy bízhatok bennük.

Mikor mindannyian kívül kerültünk a förtelmes cellán, biztonságos távolságból figyeltem, ahogy a most már szintén a hold erejében fürdő férfi odalép a bestiához, és egyetlen mozdulattal letöri a nyakáról az ezüstös nyakörvet. A mágikus tárgy egy apró szikrázással hullott a padlóra, mire Utere elengedett egy megkönnyebbült sóhajt.

- Köszönöm barátom – mondta a farkasnak, majd nyakát dörzsölve felém fordult. – Akkor már csak ki kell jutnunk, és onnan elválnak útjaink.

- Mikor idefelé jöttem, éreztem a hó illatát az egyik elágazásnál. Megmutatom – fordultam meg, és sietve elindultam a folyosón, amelyen korábban jöttem. Hallottam a két férfi lépteit, ahogy a nyomomba eredtek.

Soha ilyen ocsmány hibát még nem ejtettem. Amíg élek átkozni fogom magam a saját ügyetlenségemért. Természetes, hogy nem bízhattam bennük.

Mikor megéreztem a démon törékeny ujjainak jeges érintését a tarkómon, már késő volt. Szent Hold ide vagy oda, úgy rogytam a börtönfolyosó padlózatára, mint egy zsák krumpli.

Egyetlen tagomat sem tudtam megmozdítani. Tehetetlenül figyeltem, ahogy a bestia leguggol mellém, és egy fehér, porcelánfüggőt köt a csuklómra. A tárgy felszikrázott, ahogy a bőrömhöz ért.

- Sajnálom – mormolta a bestia bocsánatkérően.

- A szavatokat adtátok! – köptem a szavakat. Agyamban vagy ezerféle halálnem sorakozott fel a két áruló féreg számára.

- Be is tartjuk a szavunkat – reccsent rám viszonzásul a holdfarkas. – Tíz napig életben maradhatsz. Azt soha nem ígértem, hogy nem fogunk el.

- Kiszabadítottalak titeket, ti nyomorult férgek! – vágtam vissza. Fajtársam nyilván nem volt hozzászokva a sértő jelzőkhöz, mert már mozdult is, hogy kitekerje a nyakam. Szerencsémre Utere megállította.

- Nyugalom barátom! Először jussunk ki innen. Majd utána civakodhattok. – Beszéd közben szorosan összekötötte a bokáimat és a csuklóimat. A farkas ugyan hátrább lépett, de nem bírta megállni szó nélkül.

- Azt hiszed, azért mert kiszabadítottál minket, mást érdemelsz, mint a torzszülött társaid? Tényleg úgy gondolod, hogy egyetlen emberséges cselekedettel kiérdemled a különleges bánásmódot? – Garr lenéző, jeges tekintete jobban fájt, mint azt be mertem volna vallani. Hová süllyedt ez a nép? Holdfarkas öl holdfarkast, miközben a démonok elfoglalják az egész világot.

- Talán nem kell emlékeztetnélek rá, hogy előző életedben egy pillanat alatt sorsunkra hagytál volna minket – folytatta a férfi a leckéztetésemet.

- Te sem vagy különb. Megöltetek mindenkit, aki megmentte volna Uerát – sziszegtem felé. – Tényleg ennyire ostobák vagytok? Azt hiszitek, azzal hogy lemészároltok minket, minden rendbe jön? Ki kell, ábrándítsalak. – Utere óvatosan felültetett, de nem szakított félbe. – Én vagyok az egyetlen, aki segíthet a világunkon. Ha megöltök, pontosan azt teszitek, amit az ellenségeink akarnak!

A csattanást szinte nem is hallottam a fülem csengésén keresztül. A fejem hátrabicsaklott a farkas által kiosztott pofon erejétől. Éreztem, hogy a fejsebemből ismét szivárogni kezd a vér.

- Garr! Tudom, hogy dühös vagy, de kérlek, uralkodj magadon! - Utere megnyugtató hangja nagyon távolinak tűnt. Egy pillanatig azt hittem, megint el fogok ájulni. A bestia egyik keze a fejemet támasztotta, a másikkal a társát tartotta távol. Garr végül ellépett mellettünk. Egy haragos pillantás kíséretében még odavetette:

- Csak egy ostoba gyermek vagy, akinek fogalma sincs a világról. Amit teszek, Ueráért teszem…

- Én is… - nyögtem ki, de már nem hallotta. A világ lassan elhomályosult körülöttem, ahogy Utere felemelt a földről.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Mire elérkezett az éjfél Erling már az erőd mélyén járt. Mikor nem sokkal a harmadik délutáni harangszó után felébredt, és nem találta a fogadóban a farkaslányt, rögtön tudta, hol keresse. Nem volt ideje rá, hogy azon dühöngjön, miért nem képes a kishölgy megülni a fenekén. Már csak egyetlen dolog számított, mégpedig a gyorsaság.

A varázsló játszi könnyedséggel cselezte ki az őrséget a kapuknál, és hamarosan az erőd legféltettebb termeiben járt. Korábban már egyszer felfedezte a citadellát, nem sokkal az után, hogy a kis romvárba beköltözött, így most otthonosan mozoghatott az árnyékok közt. Szerencsére a gyógyfőzetek, amiket a nap folyamán megivott megtették a hatásukat. A korábban a vállát kínzó fájdalom szinte teljesen eltűnt a többi, amúgy sem túl komoly sérülésével együtt.

A varázsló ugyan úgy tervezte, hogy miután kiszabadítja a csapat összes tagját, egy rövid időre visszatérnek a fogadóba, semmit sem bízott a véletlenre. Táskájában most ott lapult az értékes varázskönyv, a csuklóját pedig még mindig a tudással felruházott réz karperes ölelte körül.

A smaragdszínű drapériákkal díszített folyosó végén jobbra fordult, majd egy egyszerű igézéssel elaltatta a díszes lakosztály ajtaja előtt álló két őrt. Az alakok hangosabb csattanással estek össze, mint ahogy Erling remélte, így pár pillanatig csak állt, és fülelt, de a környezetében semmi nem mozdult. Odaosont hát a lakosztály ajtajához, és egy újabb varázslat szövegét mormolta el, hogy lássa, van-e élő teremtmény az ajtó túloldalán.

Korábban sikerült kihallgatnia pár őr beszélgetését, és talált nyomokat lent a börtönben is. Lassan sikerült összetennie magában a képet a császár új szeretőjéről, a hatalmas és gyönyörű Beryll úrnőről. Tudta, hogy a bestiát, a bolondot és a démonvadászt ő fogta el, de a farkasról nem hallott semmit. Azt is elképzelhetőnek tartotta, hogy a lányt esetleg még nem kapták el.

Mivel nem sikerült rájönnie, hol tartják fogva a társait, ezért elindult, hogy felkutassa az úrnő lakosztályát, hátha talál valamiféle nyomot.

Félig meddig csapdákra számított, mikor benyitott az első szobába, egy szalonba, de semmiféle fenyegetéssel nem találta szemben magát. A védelem hiányára persze több magyarázat is létezett. A nő vagy annyira el volt telve magával, hogy nem tartotta fontosnak a személyes holmijainak védelmét, vagy egyáltalán nem tudott Erling létezéséről, esetleg nem is volt olyan hatalmas varázslónő, mint, ahogy a katonák suttogásából kivette. Bár ez utóbbiban Erling erősen kételkedett, elvégre az úrnő elfogta Vernine-t.

Csendesen becsukta maga mögött az ajtót, és ráhelyezett egy kis riasztóvarázst, nehogy valaki meglepje. Ahogy körbepillantott a szalonon, rögtön látta, hogy semmi értékes nincs szem előtt. A hálószobát ugyanolyan óvatosan közelítette meg, mint az előző ajtót, de itt sem ütközött különösebb ellenállásba, egy egyszerű zárat kivéve.

Ez a helyiség már érdekesebb volt. Az egész teret betöltötte valami kellemes virágillat. Az ágyon szanaszét a legfinomabb selymekből és brokátból készült ruhák hevertek. A hatalmas baldachinos ágy lábánál nyúlszőrrel bélelt papucs feküdt. Az ágy melletti szekrénykén, a fésülködő asztalon és az ablakpárkányon pedig különbnél különb mágikus tárgyak hevertek. Erling szeme elég éles és gyakorlott volt ahhoz, hogy felismerje, a legtöbb tárgy ősöreg, és legfeljebb a felére mondható csak, hogy emberi mágiával készült. Egy napot el tudott volna tölteni vele, hogy átnézi a szerkezetek, rúnák, ékszerek és könyvek halmazát, de szorította az idő. Találomra a táskájába dobott néhány kisebb, számára még ismeretlen mágikus tárgyat, és egyet, amiről pontosan tudta, hogy micsoda. Megengedett magának egy pillanatnyi szünetet, amíg a kis térgyűrűt a jobb keze középső ujjára csúsztatta. Rég volt már, hogy hasonló tárgyat használt. A ki ékszeren a rovátkák már csak három használati lehetőséget jeleztek, de ez még így is több volt, mint a semmi.

Erling nem lepődött meg különösebben, mikor az ágy vastag bársonyfüggönyei alatt egy bronz kulcskötegre bukkant. Tudta, hogy azokat a cellákat nyitják, amikben a barátait tartották fogva, és azzal is tisztában volt mostanra, hogy a varázslónő szándékosan engedte be a lakosztályába, és a kulcs is akarattal feküdt ott. Ha találgatnia kellett volna, azt mondta volna, hogy a nő menekülés közben akarja őket megölni. Reményt adni, majd elvenni. Ennek ellenére zsebre vágta a kulcsokat, és már indult is kifelé a lakosztályból. Úgy döntött, hogy a kellemetlen meglepetésekkel ráér akkor foglalkozni, mikor már találkozott velük.

*          *          *

A foglyokat végülis nem volt olyan nehéz megtalálni, mint, ahogy először gondolta. Még néhány kihallgatott beszélgetés, és egy jókor elcsípett őrségváltás elvezette a célhoz. Már meg se lepődött rajta, hogy a három foglyot ilyen közel tartották egymáshoz. A cellák a vár újonnan épült raktárai alatt voltak. A falak itt még szárazak voltak, mentesen minden penésztől, és a szélesebb, rácsos ablakokon is több levegő jutott a raboknak. Ravo és a bolond cellája szomszédosak voltak. Erling először az övéket nyitotta ki. A bestia cellájának megkeresését kénytelen volt Cinóberre bízni, mivel a vadász olyan rozzant állapotban volt, hogy a varázsló kénytelen volt először kitalálni valamit, amivel talpra állíthatja. Volt még nála három-négyfiolányi fájdalomcsillapító, de a varfőzetet mind megitta korábbi sérülése miatt. Amennyire tőle telt, bekötötte a férfi nyakán, karjain, és hátán éktelenkedő zúzódásokat és vágásokat. A vadász úgy festett, mint akit nemrég ráncigáltak ki egy összeomlott ház alól. Már akkor elég kábának tűnt, mikor a varázsló belépett a cellájába, de miután megitatott vele kétfiolányi fájdalomenyhítő főzetet már egyenesen félájultnak tetszett.

Nagyszerű, morgott magában Erling, miközben felnyalábolta a kába démonvadászt. Ha nem lett volna olyan fontos a farkasnak és a bestiájának, egy szó nélkül ott hagyta volna a cellájában. Így azonban kénytelen volt hagyni, hogy a borostás férfi a vállára támaszkodjon, és akadályozza minden egyes lépését.

Még el sem távolodtak különösebben a cellától, Cinóber már jött is szembe.

- Megtalálta? – szegezte neki rögtön a kérdést, de a választ nem kellett megvárnia. Vernine csupán egy lépéssel lemaradva követte a bohócot. A nő nem volt a legjobb állapotban, állapította meg Erling miután alaposan végigmérte. Fáradtnak, nyúzottnak, mi több, gyengének tűnt.

- Jól van? – kérdezte a bestiát, miközben a félájult vadászt a bohóc gondjaira bízta.

- Tökéletesen jól vagyok, csupán az erőmet nem tudom használni – felelte a nő, majd Erling kérdő pillantására válaszul megmutatta a nyaka köré helyezett ezüst nyakörvet.

- Nincs elég erőm, hogy letörjem – folytatta, miközben a varázsló közelebbről is megvizsgálta a korlátozó varázstárgyat.

- Ezt csak egy nagyon erős lény törhetné el – értette egyet a bestiával. Most, hogy már tudta, mit keressen, rögtön felismerte az emberi és démoni mágia különleges elegyét. Biztos volt benne, hogy a farkaslány le tudná szedni a tárgyat a testőre nyakából. Feltéve persze, hogy éppen éjszaka van. Már javasolni akarta, hogy induljanak, mikor a bestia elkapta a karját, és feltett a kérdést, amire Erling egyáltalán nem akart válaszolni.

- Hol van Ghlo?

A férfinak nem volt szokása hazudni, még az ellenségeinek se nagyon, de ezúttal úgy döntött a könnyebb utat választja. Tudta, ha megmondja az igazat a farkasról, akkor Vernine azonnal az elcsatangolt gazdi keresésére indul. A legfontosabb azonban jelen pillanatban az volt, hogy élve kijussanak az erődből. Tudta, hogy a varázslónő okkal engedte idáig eljutni, de erősen kételkedett benne, hogy a távozást is engedélyezné. Erlingnek megvolt a maga terve a kijutásra… tulajdonképpen ez volt az egyetlen járható út egy mágiáját vesztett démonnal, egy őrült bohóccal és egy félholt démonvadásszal. A holdfarkast meg ráérnek megkeresni később. Eddig elég nyilvánvaló volt, hogy a lányt nem sikerült fogságba ejteni.

- A fogadóban maradt. Nekünk is oda kell visszatérnünk, és csak aztán elhagyni a várost.

Legnagyobb megdöbbenésére a bestia nem kételkedett a szavában. A kellemetlen ékszerrel a nyaka körül nem érezhette a farkas jelenlétét, így kénytelen volt megbízni a varázslóban. Erling igyekezett elnyomni a lelkiismeretét, de tudta, ha a fogadóba érnek, és a bestia rájön, hogy átverte, annak komoly következményei lesznek. Most azonban nem törődhetett vele.

Éppen belekezdett volna a szökési terve ismertetésébe, mikor megszólaltak a harangok. Valahol a lelke mélyén számított rá, hogy így lesz – elkezdődött hát Beryll úrnő macska egér játéka -, de mégis reménykedett, hogy nagyobb felhajtás nélkül távozhatnak.

- Nagyszerű – morogta a vadász, akinek a ricsaj egy pillanatra kitisztította az elméjét.

- Utánam! – vezényelte Erling. Bal karját a vadász összetört teste köré fonta, és így Cinóberrel közösen indultak el a folyosón.

Az őrszobánál meg kellett állniuk, hogy Vernine összeszedhesse a holmijukat, de aztán végül igencsak sietősre kellett fogniuk a lépteiket. Erling már hallotta az acélozott csizmák csattogását valahol felettük a folyosón és a kiáltozást. El akarták zárni a kivezető utakat, a lépcsőfeljárókat, ablakréseket. Még szerencse, nevetett magában a varázsló keserűen, hogy ők lefelé tartottak. Erling tudta, hogy az erődnek külön vízkészlete van a város alatt elvezetett folyóból. Nem is kellett sokáig szenvedniük, hogy megtalálják a hatalmas kőből faragott medencéket. Azt az egy szerencsétlen őrt, aki az alagútban teljesített szolgálatot, a démon gyorsan eltette láb alól. Erling ámulva figyelte, hogy a nő még így megtörten is milyen fürgén és mesterien mozog. A két szablyát ugyanolyan halálosan forgatta, mintha mi se történt volna az elmúlt nap során. Sajnos nem volt túl sok idő bámészkodni, így Erling ismét Cinóber gondjaira bízta legkomolyabb sérültjüket, és gyorsan végighaladt a medencék mellett. A víz sötéten és rezzenéstelenül húzódott mellette. Némelyik medencének a vége teljesen beleveszett a homályba. A varázsló pontosan tudta, mit keres - a kis alagutat, ami a földalatti zsilipekhez vezet. Gondolatban felidézte maga előtt az alaprajzokat, amiket régebben látott az erődről. Emlékezett a folyosóra, és a három hatalmas, ősöreg zsilipre a város alatt. A szerkezetek arra szolgáltak, hogy a föld alatt hatalmas tóvá duzzasszák a folyót. A zsilipajtókat szinte soha nem használták. Erling kételkedett benne, hogy egyáltalán még használhatóak – javítás nélkül legalábbis semmiképp -, így a varázsló biztos volt benne, hogy ha a folyóból megmaradt vékony kis patakot követik, akkor száraz lábbal kijutnak a kikötőbe.

Mikor megtalálta a keresett utat, intett a többieknek, hogy kövessék. Ő maga pedig ismét besegített Ravo cipelésében. A szerencsétlen őr holttestén kívül semmit nem hagytak maguk után a sötétben.

*          *          *

Egy jó darab utat megtettek már, mire elérték a földalatti folyó medrének kiépítetlen részét. Erling itt kénytelen volt szembesülni az első hibával a tervében.

- Ezek a járatok egyre mélyebbre visznek. Lehet, hogy egy idő után teljesen víz alatt lesznek, erre nem mehetünk tovább – jelentette ki a bestia, de Erling nem volt hajlandó elfogadni a vereséget.

- A folyó most nem más, csak egy apró patak. Vissza nem fordulhatunk. Előre megyek, és megnézem mennyire járható az út – mondta, de egy érintés a karján megállította. Türelmetlenül fordult a rongyokba bugyolált bűvész felé.

- Inkább engedd meg, hogy én menjek előre! Rád itt van szükség – intett a földön elterülve lihegő vadász felé, Erling pedig kénytelen volt egyetérteni vele. Ravo ugyan már végre képes volt megállni a saját lábán, de a varázsló maga se tudta, mennyi ideig húzza ilyen tempó mellett.

- Legyen, de ne maradjon sokáig! – Cinóber egy bólintással fordult el, majd nekiiramodott a sötétségnek, jobb kezével egy ugyanolyan fénygömböt irányítva, mint amit Erling idézett meg lefelé jövet.

A varázsló különböző ráolvasásokkal próbált javítani a vadász keserves állapotán, nem túl sok sikerrel. Koncentrálni akart, de az agya közben folyamatosan azt követelte, hogy hagyják hátra a férfit. Ugyanakkor Erling tudta, hogy a démon soha nem engedélyezne ilyesmit. Volt egy egyre erősödő, nyugtalanító érzése a vadásszal kapcsolatban, de nem tudta volna megmagyarázni, hogy mi. Valamiért egyre kevésbé tudott megbízni benne. Talán a hirtelen felbukkanása, és hogy olyan „önzetlenül” megmentette Ghlót korábban a dokkoknál. Azt sem egészen értette, hogy miért akart velük tartani, holott tisztán látszott, hogy a kapuk becsukásához semmi szükségük nincsen rá. Erling gyanakvása egyre nőtt.

Amíg Cinóberre vártak Erling röviden beszámolt Vernine-nek a karperecről, és hogy mit tudott meg a könyvből eddig. A nő nem látszott különösen meglepettnek, ami egy kicsit bosszantotta a varázslót, de félresöpörte az érzést. A démon is elmesélte mi történt vele, mióta az úrnő fogságába esett.

A bohóc végül elég hamar visszatért, és közölte, hogy az alagutak egészen járhatóak, de sokhelyütt mászni kell. Erling már sajnálta, hogy nem hozott magával kötelet, de már nem volt mit tenni. Annyi varázserejét elpazarolta a vadászra, hogy még csak idézni sem tudott egyet. Hosszabb pihenés nélkül semmiképp.

Viszonylag gyorsan és csendben haladtak lefelé, nagy ritkán felfelé. Néhol olyan szűk volt a járat, hogy csak hason csúszva, vagy oldalazva fértek el. A földalatti folyóból megmaradt patak többnyire más járatokban csörgedezett, nem ott ahol ők meneteltek, bár a varázsló ezt egy cseppet sem bánta. A vadász egész jól lépést tudott tartani velük, és Cinóbert is csak alkalmanként kellett továbbrángatni egy-egy érdekesebb alakú kő elől.  A rongyokba burkolt embert még menekülés közben is minden kis ostobaság érdekelte.

Hamarosan kénytelenek voltak megállni, hogy egy hosszabb pihenőt tartsanak. Három kisebb járat találkozásánál álltak meg. Ravo fáradtan rogyott le a sáros földre, Cinóber pedig mellé ült. Kezében két kisebb, sárgás, répaformájú követ tartott, s most azokat kezdte vizslatni. Vernine a nyakörve ellenére sem tűnt fáradtnak, s valószínűleg ő volt az egyetlen. Erling maga is érezte, hogy az este kezdi jobban megviselni, mint azt tervezte. Hátát a nyirkos falnak döntve próbált meg kicsit lazítani. Közben a szeme sarkából a bestiát figyelte, aki türelmetlenül járkált fel-le közöttük.

A csöndet először Cinóber meglepően keserű hangja tört meg.

- Azt hiszem, most már mindannyian látjátok, hogy ki az igazi ellenfél a világért folytatott játszmában.

- Parancsol? – kérdezett vissza Erling szinte azonnal.

- A nő, aki foglyul ejtett minket? – lépett közelebb Vernine is, mire a bohóc bólintott.

- Mit tudsz róla? – követelte a bestia.

- Beryll úrnő… - nevetette fel keserűen Cinóber – jóval több, mint gondolnátok. A történte hosszabb annál, minthogy itt rögtön el tudjam mesélni.

- Akkor fogd rövidre! – vakkantotta a démonvadász. Kimerültsége ellenére tehát mégiscsak odafigyelt.

- Az úrnőt sok néven ismerik. Beryll előtt volt Orna, Velydia, Mariadma, Talulle, Keyla. Az utóbbit kedvelte a legjobban. Talán nem okoz nagy meglepetést nektek, ha azt mondom, a hölgy egy bestia.

Szavaira Vernine dühösen sarkon fordult. Valamit mormolt az orra alatt, ami Erling fülének leginkább a „tudtam, hogy valami nincs rendjén”- nek tetszett.

- Keylának hatalmas erők vannak a birtokában. A lidércek teljes odaadásukkal szolgálják, akárcsak a démonvadászok szövetsége, még ha tudtukon kívül is.

- Tehát ő az, aki ezt a láthatatlan pestist szabadította ránk – sóhajtotta olyan elkeseredetten Ravo, hogy Erling majdhogynem megsajnálta. De csak majdnem.

- Előfordulhat, hogy hamarosan a démonok is Keyla oldalára állnak, és akkor semmi nem állíthatja meg többé – folytatta Cinóber szemrebbenés nélkül. Kezében még mindig a két kődarabot forgatta, de szemében és vonásain most nyoma sem volt megszokott őrültségének.

- Egyedül nem kezdhette el ezt az egészet. Kell, hogy legyen valami forrása. Hogy lett ennyire hatalmas? – fordult vissza ismét a többiek felé Vernine. Haja soha nem látott vehemenciával tekergett ki a csuklyája alól. Úgy tűnt a gyászfekete tincseket nem zavarja a mágikus nyakörv.

- Volt. A Démonisten – bólintott Cinóber. A bestia hitetlenkedve torpant meg.

- A Démoisten?! Bestiaemlékezet óta nem hallott róla senki semmit – ellenkezett, de Cinóber csak a fejét ingatta.

- Épp ezért vonult vissza… hogy játszhasson a kis szajhájával – a bűvész olyan indulatosan ejtette ki a szavakat, hogy Erling arra kezdett gyanakodni, a vörös hajú férfi talán régebb óta sínylődik a világban, mint azt gondolták.

Vernine kezei a csuklyája alá nyúltak és ujjbegyeit a halántékára szorította, mintha így akarná elcsendesíteni az indulatait. Egy ideig csend volt. A varázsló csodálkozott, hogy a többiek miért nem kérdeznek rá Cinóber tudásának forrására. Úgy tűnt rajta kívül egyiküket sem érdekelte a válasz, és Erling inkább leharapta volna a saját nyelvét, minthogy ő legyen az első, aki kételkedni kezd.

- Mi a célja? – kérdezte végül Vernine síri hangon. Kezeit vékony teste mellé ejtette, ködös szemei egyenesen a bűvészre meredtek.

- Ő akar uralkodni. Istent akar játszani az összes világ, minden élő és holt felett. – Vernine bólintott majd félig elfordult, ahogy Cinóber folytatta.

- Az első állomás Uera. Ő fertőzte meg a Szent Holdat…

- Tehát nem fogja hagyni, hogy bezárjuk a kapukat, és megmentjük a farkasok világát – összegezte Erling közönyös hangon. – A feladatunk egyre könnyebbnek tűnik – sóhajtotta, a démonvadász pedig egy horkantással jelezte egyetértését.

- Van még valami – szólt közbe Cinóber egészen halkan. Zöldeskék szemeit lassan a démonra emelte. – Keylának volt egy neve a kezdet kezdetén, hiszen minden bestiának meg kell születnie valamikor. Valaha ugyanolyan volt, mint a többi; ködös szemű, porcelánbőrű, kísérteties teremtés.

- Mi lett azzal az alakjával? – kérdezett közbe Ravo, de Cinóber egy vállrándítással elkerülte a válaszadást. Most szinte farkasszemet néztek a bestiával.

- És mi volt ez a név? – kérdezte végül óvatosan Vernine. Erling még sosem hallotta, hogy a nő hangja megremegett volna azelőtt.

- Arcane Oktra Cellyan…

Erling először nem értette. Aztán tekintetével sikerült elkapnia a pillanatot, mikor a nő ujjai öntudatlanul végigsiklottak a mágikus páncél madárvésetén. A varázsló pedig emlékezett.

- Az anyja… - motyogta csak úgy magának döbbenten. Vernine csak egyszer említette az anyját előtte - akit Oktrának hívtak -, a páncél kapcsán. A varázsló ellökte magát a faltól, és már éppen faggatni kezdte volna a nőt az anyjáról, mikor észrevette, hogy az amúgy is vértelen és keskeny ajkak egyetlen szinte láthatatlan vonallá préselődnek. A nő örökmozgó tincsei élettelenül hullottak a vállaira.

A bestia olyan hirtelen fordult sarkon, hogy kis híján fellökte a varázslót.

- Továbbmegyünk! – parancsolta ellentmondást nem tűrő hangon, a három férfi pedig megszeppenve követte.

*          *          *

Az este múlt, a szedett-vedett kis csapat pedig most viszonylag vízszintes járatban menetelt, amin jelen pillanatban osztozniuk kellett a kis patakkal. Korábbi megbeszélésük óta egyikük sem szólalt meg.

Erling reménykedve látta, hogy egyik másik elágazásnál már felfelé indulnak az alagutak, de egyelőre egyik sem ígérkezett elég szélesnek, hogy elindulhassanak rajta. Csak a denevérek használhatták ezeket a kivezető utakat.

Éppen egy rövid pihenőt tartottak, mert a vadásznak a saját elmondása szerint, már csaknem térdig elkopott a lába, mikor meghallották a furcsa döndülést. A kis csapat tagjai felkapták a fejüket. Erling nem tudta hová tenni a hangot, s egy ideig egyikük sem mozdult, csak füleltek.

- Mi lehet ez? – vonta össze a szemöldökét a démonvadász, de senki nem tudott választ adni neki.

- Bármi is, biztos vagyok benne, hogy nekünk rosszat jelent – komorodott el a bestia, és Erling mélyen egyetértett vele.

- Talán valamit utánunk küldtek – találgatott.

- Mégis hogy találna meg minket itt bármi is? Annyit kanyarogtunk, hogy magamtól még csak vissza se találnék – feleselt a vadász. Erling csak egy éles pillantást vetett rá.

- Talán valaki segít nekik – vágott vissza epésen.

- Köszönöm a bizalmat… - A vadász talán még mondott volna valamit, de a bestia közéjük állt.

- Fejezzétek be! Ki kell derítenünk, mi vagy ki követ minket, hogy elkerülhessük a későbbi meglepetéseket. – Erling már éppen azon volt, hogy felajánlja, visszamegy, de ekkor Ravo nyögve felállt.

- Megyek én.

A csapat másik három tagja olyan döbbenten nézett rá, hogy a vadász kelletlenül elfintorodott.

- Azért annyira haszontalan nem vagyok. Ti keressetek valami utat felfelé, de ne felejtsétek el megjelölni, merre menjek.

- És fény nélkül hogy kívánsz eligazodni a járatokban? – kötekedett tovább Erling, de a bűvész fontoskodva félbeszakította.

- Én vele küldhetem a kis drágámat – intett az apró fénygömb felé, ami eddig a feje mellett lebegett.

- Jól van. A vadász visszamegy és kideríti, mit küldtek utánunk – bólintott a démon, és már indult is elfelé.

- Lehet, hogy nem is küldték. Talán csak besétáltunk egy földalatti lény felségterületére. Nem tudom, mik élnek a föld alatt ennyire északon – morfondírozott Cinóber hangosan.

Némi morgás, és szemvillogtatás után végül szétváltunk. A démonvadász bicegve elindult visszafelé, a többiek pedig elkezdték feltérképezni a legközelebbi felfelé vezető járatokat.

A zaj, ami úgy megriasztotta őket, nem hallatszott többé, helyette valamiféle suhogó hang érkezett, de még mindig nagyon távolról.

Az immáron csak háromfős csapat keresése nem járt túl sok sikerrel. Egyetlenegy helyet találtak, ahol talán el lehetne indulni felfelé, és az egy széles repedés volt az egyik magasabb járat plafonján. Nem tudták, hogy a barlang folytatódik-e odafent, és Erling kis fénygömbje nem adott elég világosságot, hogy kiderítsék. Már éppen tovább indultak volna, hogy valami jobbat keressenek, mikor csattogó léptek zaja ütötte meg a fülüket.

Ravo lélekszakadva érkezett, egyenesen belerohanva a bolond bűvészbe.

- Itt van a nyakunkon! Mondjátok, hogy találtatok kijáratot! – zihálta.

- Beszélj érthetően! Mi van a nyakunkon? – követelte a varázsló, miután a vadász egy kis levegőhöz jutott.

- A víz, te szerencsétlen! Kinyitották a zsilipeket! –

Ezt nem éljük túl, gondolta szinte azonnal Erling. Akármilyen magasra másznak, a víz pillanatok alatt elönti az alant húzódó járatokat. Mindhárman a fejük felett húzódó hasadékra pillantottak, majd, mint egy olajozott szerkezet, egyszerre kezdtek mozogni.

Erling bakot tartott a démonnak, aki könnyedén elkapta a repedés szegélyét, és lábát a szemközti oldalnak támasztva elkezdett felfelé araszolni.

A suhogó hang – most már tudták, hogy a közeledő vízáram az - nem erősödött valami gyorsan, de a varázsló tisztában volt vele, hogy csak a járatok kanyargóssága tompítja el ennyire. Ha már most ilyen erősen hallották, akkor csak perceik voltak vissza.

A második Cinóber volt. A bolond meglepő ügyességgel látott neki a felfelé vezető útnak. Erling még emlékezett a pár nappal korábban megejtett hegymászásukra, ahol a vörös üstökű jóval lomhábban mozgott. Fentről a sötétségből Vernine biztató hangja hallatszott néha. „Itt még folytatódik.”„Úgy néz ki, egy másik barlangterem van fent.”

Ravo annyira kimerült volt, hogy nem tudott rögtön felkapaszkodni, így a varázsló felajánlotta, hogy felhúzza, ha sikerült megtámaszkodnia.

Hátát a rücskös sziklának vetette, lábizmait megfeszítette és oldalra fordulva lenyúlt Ravóért. Nyögve húzta fel a földről a nem éppen pihesúlyú férfit. A feléjük dübörgő víz hangja akkor mintha áttört volna valamiféle gátat, s hirtelen fülsiketítő hangosságúra erősödött. Látni, még mindig nem látták, de nem maradtak ott nézelődni. Erling ahol tudott segített a másiknak, de saját magának is nehézségei akadtak a feljutással. A hasadék hol összeszűkült, hol annyira kiszélesedett, hogy nem érték el a szemközti oldalt. Néhány helyen annyira csúszott a kő, vagy épp olyan sima volt, hogy többször is visszacsúsztak.

Fentről Vernine hangja érkezett:

- Tiszta széles járat van fölfelé! Igyekezzetek! – Legalább a másik kettő felért, gondolta magában megkönnyebbülten Erling, és tovább erőlködött. Már nem tudott segíteni a vadásznak, aki addigra több mint egy emberhosszal lemaradt. Mikor felajánlotta, hogy bevárja, a másik csak a fejét rázta.

Nem volt nehéz kitalálni, hogy a tomboló víz mikor öntötte el a járatot alattuk. A vízpermetet még ilyen magasságban is érezték a bőrükön. Erling hallotta Ravo átkozódását valahol maga alatt, a kis fénygömb segítségével pedig már látta pár méterrel feljebb Vernine lefelé nyúló kezét.

Mire elérte a segítő kart ömlött róla a víz, és a torka annyira kiszáradt a hideg levegőtől, hogy nyelni is alig tudott. Köhögve bukott át a fenti peremen, és egy pillanatig csak feküdt a hátán. Az erőlködéstől még a kis fénygömbje is kialudt, és már csak Cinóberé pislákolt pár lépésre.

Hamarosan Erling összeszedte magát annyira, hogy maga is újra megidézzen egy kis fényt, majd visszakúszott Vernine mellé, hogy segítsen a lemaradt vadásznak.

Lefelé tekintve épphogy csak látta a sziluettjét, így elengedte a friss fénygömböt, hogy lassan alászálljon a hasadékban. Jó néhány méterrel alattuk meg is pillantották a sziklába kapaszkodó férfit – valójában szinte teljesen egybeolvadt a kővel –, de legnagyobb döbbenetükre nem mozgott. Jóval lejjebb pedig láthatták, hogy a víz teljesen elöntötte az alant húzódó járatot, és most ott zúgott és örvénylett Ravo alatt, mint egy veszett fenevad kitátott és habzó szája. A szikla, amin feküdtek úgy remegett alattuk, mintha bármelyik percben össze akarna omolni.

Vernine sürgetően ismét kinyújtott a kezét.

- Gyerünk, mozdulj! – A vadász lassan felfelé fordította izzadtságban fürdő arcát, és Erling tudta – ugyan később még maga előtt is letagadta volna -, hogy nem fog menni neki. Még soha nem látott olyan fáradtságot senkin, mint akkor a vadászon. A varázsló tudta, hogy nem lenne idejük visszamászni érte. A vízszint már most emelkedett odalent. Kifogytak a lehetőségekből. A démon még mindig kiáltozva noszogatta a férfit, hogy másszon feljebb, de az csak pár megfáradt mozdulatot tett, különben maradt, ahol volt.

Erling olyan távolinak érezte az egész helyzetet. Mintha valami régi emléket pörgetne vissza az agyában. Meg se rezzent, mikor a vadász megcsúszott, és nem szólt egy szót sem a bestia kétségbeesett kiabálására. Saját maga számára is idegen közönnyel figyelte, ahogy a démonvadász aláhull a sötét víztömegbe.

- Mi történt?! – szakította ki a bohóc a kábulatból.

- Ravo lezuhant – felelte rekedt hangon.

- Le kell mennünk érte! Nem látok semmit! – kiáltotta a nő, és már lépett is a peremre, de Erling elkapta a csuklóját.

- A vízbe zuhant! Nem tehetsz érte semmit. Csak te magad is odavesztél. Másért is felelsz, ha jól tudom, nem csak a magad életéért. – Ez látszólag megtette a hatását, mert a démon hátralépett egyet. – Különben sincs szükségünk rá feltétlenül a küldetéshez. – tette még hozzá Erling lehangoltan, de rögtön megbánta, hogy kinyitotta a száját. A démon olyan dühvel meredt rá egy pillanatig, hogy a férfi azt hitte, menten a másik után löki. Ám a nő nem mozdult.

Egy ideig semmi más nem hallatszott, csak az egyre felfelé törő víz zúgása. Erling éppen indítványozni akarta, hogy menjenek tovább, mikor Cinóber hirtelen jókedvűen felkiáltott.

- De hiszen nálam van kötél! – És valóban. A bohóc, ahogy feltűrte a kabátként hordott zöld rongyot, láthatóvá vált a derekára tekert vastag kötéltekercs. A bűvész hisztérikusan felnevetett, majd lerángatta magáról a köteget.

- Akkor én most megmentem Ravo barátomat! – Már ugrott is a peremhez. Vernine és Erling egyszerre kaptak utána, de nem érték el.

- Üdvözlöm anyádat - vigyorgott rá Cinóber a démonra, majd mielőtt a másik kettő bármit is reagálhatott volna, leugrott a hasadékba…

Anélkül, hogy kikötötte volna a kötél végét…

*          *          *

Erlingék döbbent csendben ültek a sötétben és hallgatták a víz robajlását. A varázsló nem tudta mit gondoljon. Annyira lehetetlennek tűnt az egész helyzet. Félig meddig azt várta, hogy a bohóc hirtelen visszamászik a peremre és közli, hogy meggondolta magát. Ez azonban nem történt meg.

A varázsló újabb fénygömböt keltett életre, csak hogy lássa, ahogy a bestia még mélyebben húzza az arcába a csuklyáját elrejtve érzelmeit.

- Menjünk, mielőtt mi is odaveszünk! – mondta halkan, és Erlinggel mit sem törődve elindult az alagútban.

A varázsló lelkiismeretére csak még súlyosabban nehezedett a tény, hogy innen már könnyű útjuk volt. A barlang járatai felfelé vittek és egyre szélesedtek. Csupán néhány méteren múlt volna, hogy mindannyian túléljék.

A vadász miatt még egy kis bűntudatot is érzett, még úgy is, hogy a vére nem az ő lelkén száradt. De hányszor fordult meg a fejében, a férfi hátrahagyása. Most teljesült a kívánsága, de elégedettség helyett csak keserűséget érzett.

Erling annyira a gondolataiba merült, hogy amíg hajnalban a fogadóhoz nem értek eszébe se jutott a legnagyobb problémájuk; a holdfarkas. A varázsló a fél karját adta volna, csak hogy elkerülhesse a kínos jelenetet, mikor a démon rádöbben, hogy átverte.

Sajnos a pillanat elkerülhetetlennek bizonyult, és mikor a szobájuk ajtaja szélesre tárult, Erling gondolatban eltemette magát.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Mélyen a kristályváros alatt a legsűrűbb sötétségben két alak hevert mozdulatlanul egy sáros kiszögellésen. A földalatti folyó sebes áradata jó ideje elapadt, s már csak a falakról lassanként csöpögő vízcseppeket lehetett hallani, na meg a cérnányi kis patak vidám csobogását.

Egy merészebb patkány - nemrég merészkedett le a járatokba - óvatosan megközelítette a testeket. Még a sötét lyukakhoz szokott rágcsáló pillantása se hatolt át a tömény feketeségen, de a szagokat érezte. A test, amire felmászott még meleg volt, még csordogált benne valami vér. Éppen kóstolót vett volna a húsból, mikor valami követhetetlen sebességgel az oldalának csapódott. Az apró állat visítva rohant el a keskeny járatok felé.

- Patkány – motyogta valaki a sötétbe. A távolabbi test felől kimerült kuncogás hallatszott.

- Nézd… - kezdte az elsőként megszólaló. – Nem tudom ki vagy, vagy hogy mik a szándékaid, de őszintén, szívből hálás vagyok, amiért megmentetted az életemet. – Hangja alig volt több suttogásnál, de a másik tudta, hogy minden egyes szavát komolyan gondolja.

- Szóra sem érdemes komám.

Némi motozás támadt a sötétben. Egy koppanás, majd egy jajdulás hallatszott.

- Túl alacsonyan van a mennyezet. – Most a másik nevetett. A már álló vakon tapogatózva megkereste a társát, majd talpra segítette.

- Vigyázz a fejedre! – figyelmeztette.

- Ugyan mit árt már nekem holmi barlang mennyezet. Mióta a vakarccsal meg az őrült bestiával vagyok, egyfolytában bajba kerülök.

- Ott hagyhattad volna őket.

Mivel nem kapott választ, az elsőként felálló nekilátott, hogy valami fényt teremtsen. Első két próbálkozása ugyan nem járt sikerrel, de hamarosan apró, remegő fénypont jelent meg a két megviselt alak között.

Cinóber a démonvadászra nézett, majd elmosolyodott.

- Ideje megkeresnünk a kijáratot.

- Sokat kell majd másznunk felfelé – mordult fel erre a vadász, de az őrült varázslónak erre csak még szélesebb lett a mosolya.

- Tudod… van nálam kötél.

*          *          *

A nap már előbukkant a horizont mögül, mire megérezték a friss szellőt az arcukon. Egy vékony járat vezetett a szabadba, és Ravo már azelőtt tudta, hogy távol vannak a várostól, hogy kiértek volna. Annyit gyalogoltak, hogy úgy érezte a kontinens másik végén fognak kibukkanni.

Soha még olyan kellemes látvány nem tárult a szeme elé, mint ami az alagút végén várta. A két csapzott alak megkönnyebbülten állt a hóban, és hunyorogva pillantott végig a deres fenyőágakon, és a fehérbe öltözött dombokon. Ravo nevetve dőlt bele az érintetlen hóba, a bűvész pedig hamarosan követte a példáját. Egyiküket sem zavarta, hogy hideg van, hogy a ruhájuk egy merő víz, vagy hogy elvesztették a társaikat. Pillanatnyilag örültek, hogy élnek.

Csendes heverészésüket léptek zaja zavarta meg. Ravo rögtön lekuporodott egy nagyobb jeges kupac mögé, onnan lesett a hó ropogás irányába. Ugyan minden izma sikoltva tiltakozott az újabb megerőltetés ellen, mégsem mozdult.

Alig ötven méterre tőlük furcsa kis kompánia közeledett. Elöl egy erőteljes, vastag köpenyekbe burkolózó férfi haladt. Fekete sörénye szinte teljesen eltakarta az arcát. Mögötte egy cingár, fehér köpenyes alak egy nagy batyut cipelt a vállán. A csomag leginkább egy ájult emberre hasonlított.

- A hiénaember! – sikkantott a bohóc, de szerencsére nem elég hangosan ahhoz, hogy a távoli csoport meghallja.

- Meg az én volt célpontom – értett egyet a vadász. A kávébarna szempár találkozott a türkizzel. Mindketten tudták, ki is az a bizonyos csomag.

- Segítenünk kell a vakarcsnak! – Ravo érezte, hogy minden fáradtsága és sérülése ellenére kigyúl benne a harci kedv. Egy vérbeli vadász mosolyával nyúlt a fegyvere után.