23. fejezet
Írta: Niphrendil
Erling fáradt volt. A remeteként leélt hosszú évek alatt
teljesen elfelejtette, milyen igazán kimerültnek lenni. Hajdan, mikor még
bátyjával rótták az utakat, különféle megbízatásokat teljesítve, gyakran csak
arra vágytak, hogy egy kis útszéli fogadóban lepihenhessenek. Étel, puha ágy,
gondok nélküli éjszaka.
Ám bátyja most nem volt itt, és a küldetése is merőben
különbözött az akkoriaktól. Sejtette, hogy ezúttal nem várja meleg kandalló, jó
étel és puha ágy egy fogadóban. Elkötelezni magát egy, a saját világán kívül
eső ügy mellett, holdfarkasok és démonok társaságában, egyet jelentett az
állandó meneküléssel.
Szeme sarkából társára, a kicsit sem őrült bűvészre
pillantott. A férfi ugyanolyan fáradtnak látszott, ahogy a lábszárukat
fagyasztó, térdig érő hóban botladozott. Erling keserűen gondolt rá, hogy míg csapatuk
többi tagja egy déli város meleg fogadójában pihen, ők már megint az északi
széllel küzdenek. Szerette ugyan a hideget, s nem véletlenül élte északon
magányos életét, de ez azért már neki is egy kicsit soknak tűnt. Ráadásul
teljesen feleslegesnek tartotta, hogy erre a kis kiruccanásra elpazarolják a térgyűrű
maradék két ugrását, de nem volt választásuk. A farkas azt akarta, hogy
keressék meg testőre testét, és vigyék el hozzájuk.
Erling összébb húzta magán vastag nemezkabátját, és fejét
leszegve haladt tovább a fenyőerdő mentén. Fejében felvillantak az előző este
képei.
Mikor összegyűltek a szegényes kis fogadóban kivett
szobájukban, azt feltételezte, hogy beszélgetésük veszekedésbe fog torkollani,
de legjobb esetben is heves vitába. Nem ez történt.
A szűk helyiségben Ghlo szokás szerint az ablakhoz
telepedett, és az este nagy részében kifelé bámult, a város lassan éledező
fényeit figyelve. Madártestben rekedt testőre kis tollgolyóbisként pihent meg a
térdén. A démonvadász, még mindig duzzogva, az ágyat foglalta el, így Erlingnek
a kényelmetlen karosszék maradt.
Eleinte nem beszéltek, csak pihentették fáradt végtagjaikat,
de a varázsló látta, hogy a kismadár éberen figyel, s gazdája tartása is
feszültséget sugárzott. Tudta, hogy négyük közül csupán ezek a ketten azok,
akik nem fáradtak. A törékeny lánytestben megbúvó vadállat erejét egyre csak
táplálta a város felett őrködő hold. Mégsem történt semmi. Egészen addig, míg
az ajtón be nem surrant a pusztában hagyott bűvész.
Érkezése láthatóan nem zavarta se Ghlót, se démonát. Ravo is
csak biccentett felé. Erling még emlékezett rá, milyen furcsa volt ott ülni a
kényelmetlen csendben. Úgy tűnt, mintha a másik négy valami tudott volna, amit
ő maga nem. Vagy talán csak haragudtak rá, amiért otthagyta volna a démont, s
ezért kirekesztették.
Aznap este már kis híján elszenderedett a kényelmetlen
széken, mikor Cinóber nagyon halkan mesélni kezdett. A két nő nem fordult felé.
Meg se moccantak, semmi jelét nem adták, hogy figyelnének, de a varázsló tudta,
hogy mindenkit érdekel, mi mondanivalója van még a bűvésznek.
Márpedig volt mondanivalója, és nem is akármilyen.
A szobára félhomály telepedett. Egyetlen apró gyertya
pislákolt csak a sarokba állított asztalon. Cinóber pedig mesélt. Elmondta,
milyen volt több száz évvel azelőtt varázsló akadémiára járni. Milyen volt a
dicsőség, hatalom és tudás íze. Megtudták, hogy a hajdani becsvágyó diák hogyan
fordult sötét, démoni erők felé, hogy erejét tovább növelje. Olyan hatalomra
tett szert, melyre egyetlen halandónak sincs joga. Végül lepaktált az
Árnyékvilág istenével.
Erling egyáltalán nem lepődött meg, mikor Cinóber bevallotta,
a gyors emelkedésnek csúfos bukás lett az eredménye. Az ifjú varázsló lelke nem
volt elég erős ellenfél a Démonistennel szemben. Esélye se lehetett. Így az
ígéretes tanítvány minden tudásával, sikerével és lehetőségével együtt eltűnt
Ulhaan színéről. Hosszú évtizedekig senki nem hallott róla.
S a történet itt kezdett érdekes lenni. A démonisten nem
pusztította el a birtokába került szerencsétlen emberi lényt. Helyette örökös
rabszolgaságba taszította, kényszerítve, hogy világuralmi terveit szolgálja.
Amíg vissza nem tért az Árnyékvilágból, még arról sem volt fogalma, mennyi időt
töltött rabszolgaságban.
Erling maga is meglepődött, hogy elhiszi a bűvész minden
szavát. Valamiért úgy tűnt, ezúttal valóban az igazságot hallják. Cinóber
elmesélte azt is, miként igyekezett elintézni, hogy kis csapatuk egymásra
találjon, s ez volt az első alkalom, hogy a hallgatóságban valaki megszólalt. Egyáltalán
honnan tudtál rólunk, kérdezte a farkaslány, még mindig kifelé bámulva az
ablakon. A bűvész bevallotta, hogy látomások, jövőlátó álmok révén szerzett
tudomást mindegyikükről. Azt mondta, mindig is az volt a vágya, hogy
beleláthasson a jövőbe. Azért akarta már ifjan is a hatalmát növelni, hogy
megszerezhesse ezt a képességet. Végül azonban néhány ködös látomásnál nem
kapott többet.
Varian Ravónak csak apró szerepe volt az elbeszélésben.
Annyit vétett, hogy rövid időre Cinóber nem túl lelkes útitársává vált. Ez
akkortájt történt, mikor a farkas és démona az északi főváros felé sietett, hátrahagyva
a lassú halandókat. Cinóber nem árulta el a részleteket, csak annyit, hogy
akkor elmondta a vadásznak az igazat - amit az imént a többiek is hallhattak.
Erling azt feltételezte, hogy a két nő kiadja Cinóber útját.
Láthatóan maga a bűvész is erre számított, így mikor a farkas megkérdezte
„Ennyi?” zavartan összenéztek. Még az addig halkan csipogó pinty is
elhallgatott. „Igen, ennyi” felelte végül a rongyokba bújtatott varázsló.
„Akkor azt akarom, hogy ti ketten” intett feléjük a lány „menjetek vissza Yaba
testéért!” Mivel Cinóber továbbra is döbbent értetlenséggel meredt rá, a farkas
teljesen felé fordult. „A holdfarkasok újraszületése nem csak tanulásról szól.
Minden alkalommal kapunk egy új esélyt, hogy tökéletesítsük magunkat. Távol
álljon tőlem, hogy ne adjak második esélyt valakinek, akinek úgy tűnik szintén
több életre valót kellett végigjátszania.” Mikor a bűvész szemében végre
felcsillant a megértés, és egyben a hála szikrája, még hozzátette: „Ne merészelj
elárulni!”
Így kezdődött hát szerencsétlen küldetésük, és egy ritka
varázstárgy erejének tökéletes elpazarlása. Erling sosem kedvelte a szeszélyes
embereket, de lassan kezdte úgy érezni, hogy eddig nem is ismerte igazán a szó
pontos jelentését. Kauna Ghlo a kiszámíthatatlanságot olyan magaslatokba
emelte, ahova egyikük sem tudta követni.
* * *
Fent északon semmit nem enyhült az idő, mióta elmenekültek. A
szél süvített, és olyan erővel hordta az apró hószemcséket, hogy egy ponton
Erling biztos volt benne, hogy azok felszabdalták az arcán a bőrt. Cinóber
igyekezett teljesen beburkolózni rongyaiba, eltakarni arcát, végtagjait. Több-kevesebb
sikerrel.
Már majdnem elérték a helyet, ahol alig egy nappal korábban
az életükért küzdöttek. Erling érzékei kiélesedtek. Feszülten figyelte a
hópelyhek kavargásán túl meghúzódó fenyőfák sötét vonalát. Nem tűnt valószínűnek,
hogy Vernine anyja vagy a két katona még mindig ott tartózkodna. Feltételezte,
hogy már mindkét fél talált valamilyen módot, hogy kis csapatukat üldözőbe vegye.
- Megjöttünk – hallotta meg a bűvész ruhafoszlányok által
eltompított hangját. Erling bólintott, majd intett neki, hogy a fákhoz közelebb
eső rész átfésülése rá hárul. Ő maga a havas buckák felé indult. Őszintén
remélte, hogy egyik ellenségük se vitte el a testet. Végülis mire mentek volna
vele. Abban pedig erősen kételkedett, hogy bármilyen ragadozó állat, melyet
ilyen időben erre vet a balsors, pont a démon testőr testét tekintené
vacsorának.
Nekiállt tehát a keresésnek. Hosszú kardját használta a még
puha hóréteg megmozgatására. A penge természetesen a hüvelyében maradt, nehogy
kárt tegyen kutatásuk tárgyában. Habár kételkedett benne, hogy túlságosan jó
állapotban lenne.
A szeme sarkából szemmel tartotta Cinóbert is, aki
valamiféle nagy madárijesztőként dülöngélt a sötét fák alatt. Erling szerint a
farkaslány túlságosan könnyedén osztogatta az új esélyeket. Szíve szerint
Cinóbert már régen hátra hagyta volna. Megbízhatatlannak, instabilnak és fölös
tehernek tartotta. S az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy e véleményének
hangot adjon, az volt, hogy még mindig nem tudta, a bűvész mit tud a számára
oly fontos medálról. Mivel úgy tűnt, hogy a medál és a varázsló közti
összefüggésről mindenki más gyorsan megfeledkezett, ezért Erling se hívta fel
rá újra a figyelmet. Négyszemközt akarta kikérdezni Cinóbert a témáról. Sajnos
jelenleg sem a helyszín, szem az idő nem volt alkalmas egy ilyen beszélgetésre.
Várnia kellett, míg újra biztonságba kerülnek. Csak remélni tudta, hogy a
megfelelő alkalom hamar elérkezik. Lélekben ugyan már elkötelezte magát a kapuk
ügye mellett, de nem állt szándékában saját érdekeit a háttérbe szorítani.
Hirtelen Cinóber tompa kiáltására lett figyelmes. Felé
fordult. A bűvész a fák első vonalain túl állt egy hóval borított bokor
mellett. Veszettül integetett Erling irányába, így az, felhagyva a hóban való
hasztalan kutatással, elindult felé. Mire odaért, sötét nemezkabátjára
ólomsúllyal nehezedett a rárakódott hó.
- Megtalálta? – kérdezte társát, hátat fordítva a szélnek. A
bűvész válaszul a bokor felé mutatott. Először Erling nem látott semmit, de
aztán észrevette a tövises ágak közt fennakadt homokszín ruhafoszlányt. Szinte
egyszerre mozdultak meg. Cinóber a bokor jobb felén kezdte elkotorni a havat,
míg Erling vele átellenben látott munkához. Szerencsére nem kellett sokáig a
hóban ásniuk, hogy kitemessék a jéghideg testet. Vernine, ha lehet még a
megszokottnál is sápadtabbnak tűnt, de nem ez volt az, ami a legjobban
megragadta Erling figyelmét. A holt démoni test ködös szeme még mindig nyitva
volt. Minden élettől mentesen meredt a szürke égboltra, ám a szemek mélyén
mintha még mindig kavargott volna valami sötét, és hideg. Erling akaratlanul is
megborzongott, és úgy tűnt Cinóber is hasonló problémákkal küzdött, mivel
egyszer csak fogta a démon csuklyáját, és mélyen a holttest arcába húzta. A
szemek eltakarásával mintha egy gonosz varázslat alól szabadultak volna fel.
Erling intett a másik varázslónak, hogy segítsen begöngyölni
a bestiát saját köpenyébe. Az eltelt időtől, és a fagypont alatti
hőmérséklettől a test teljesen megmerevedett. Erlingnek elképzelése sem volt,
hogy fognak kinézni egy fagyott hullát cipelve a napsütötte déli fővárosban.
Cinóberrel közösen felemelték a testet, és kicipelték a fák
közül. Az erős széllökések kereszttüzében Erling leküzdötte a kesztyűit, hogy
hozzáférjen a kis térgyűrűhöz. Mielőtt morogva útjára indította volna a
varázslatot intett a bűvésznek, hogy kapaszkodjon belé és a démonba. Egy
pillanattal később a jeges északi szél akadály nélkül söpörhetett végig a
helyen, ahol azelőtt álltak.
* * *
Az asinari fogadótól kétutcányira érkeztek meg. Erling nem
merte megkockáztatni, hogy a kis faépületbe teleportáljanak. Félt, hogy a mágia
ereje szétvetné a rozoga falakat. Sajnos egyiküknél sem volt annyi pénz, hogy
megengedhessenek ennyi embernek egy jobb fogadót. Az elhagyatott kis sikátort
aznap hajnalban nézték ki Cinóberrel, mielőtt északra indultak volna.
Érkezésükkor, ahogy indulásukkor sem, egy lélek sem tartózkodott a kis
mellékutcában. Erling ruháját szinte azonnal átáztatta az erős napsütés
hatására ráolvadó hó. Nevetségesnek érezte magát nyakig beöltözve, miközben a
fejük fölött már majdnem delelőre hágott a szikrázó nap. Ennek ellenére úgy
döntött, nincs idejük a kabátokkal bíbelődni. Közösen megragadták a merev,
bebugyolált testet, és amilyen gyorsan és feltűnésmentesen csak tudtak
elindultak a kis fogadó felé.
Szerencsére az út nem volt hosszú, és a rekkenő hőség miatt
senki nem volt az utcákon. Ilyenkor Vellandban mindenki sziesztázott. A
fogadóstól ugyan kaptak néhány méricskélő pillantást, de ő sem szólt semmit.
Erling már előre örült, hogy most egy ideig nem kell majd semmit se tennie,
csak pihennie, és tanulmányoznia a lopott varázskönyvüket. Reményei azonban
hamar szertefoszlottak, mikor közösen bérelt szobájukban nem találtak senkit.
Vernine testét óvatosan az ágyra helyezték. Mielőtt Erling
akár csak körbefordulhatott volna, Cinóber már meg is találta a számukra
hátrahagyott kis cetlit:
Találkoztunk a vadász egy ismerősével. A segítségünkre lehet a hegyeken
való átkelésben, így vele tartunk. Amint tudtok, gyertek utánunk. Kövessétek a
határhoz vezető hegyi kereskedelmi utat. A határnál kérjetek eligazítást, ha
addig nem értek be. Az úti célunk Délszilánk, egy kis falu a határ túloldalán.
A papiroson nem volt aláírás, de az apró gyöngyszerű
betűkből Erling arra következtetett, hogy a farkas írhatta – valahogy nehezen
tudta elképzelni, hogy a démonvadász ilyen finoman kezelné a lúdtollat. Átadta
a cetlit Cinóbernek, és míg az olvasott, levetette kabátját, sálját, csizmáját.
Vetkőzés közben vette észre, hogy társaik hátra hagyták kettejük holmiját. Ott
volt egy kis kupacban az ágy alatt. Lehajolt hát, és előhúzta a két táskát.
Sajnos a varázskönyv és a karperec nem volt már benne. Persze, hogy a farkas
nem hagyta hátra nekik, gondolta keserűen.
- Minél előbb utánuk kell indulnunk – szólt hátra a válla fölött,
miközben valami lengébb ruhát keresett a holmijai közt.
- Igen – érkezett a válasz. – De most már használjunk
varázslatot is. – A bűvész olyan furcsa hangsúllyal szólalt meg, hogy Erling
önkéntelenül is hátra fordult. A bűvész vigyorgott – az északi csata után
először.
- Egyet értek – mosolyodott el Erling is. – Nem szeretném,
ha hullarablónak néznének a határon.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Halk suhogó hangra ébredtem. A nap szokatlanul meleg sugarai
simogatták arcomat, s mikor kinyitottam a szememet, először elvakított a fénye.
Beletelt néhány percbe, mire az északi szürkékhez szokott szemem hozzáedződött
a vakító déli naphoz. Arcom előtt halvány muszlinfüggöny lengedezett. Mögötte
nyitott ablaktáblák, az ablakban pedig a démonvadász állt mozdulatlanul. Egy
ideig figyeltem, ahogy a meleg szellő lassan, de biztosan átrendezi rövid
fürtjeit, és bele-belekap vékony ingjébe. A fegyvereit, bőrvértjét, köpenyét
nem láttam sehol.
Mikor végre megmozdultam, felriasztottam a fejtámlán pinty
alakban szendergő testőrömet is. Jólesően nyújtózkodtam egyet, és a szemem
sarkából láttam, hogy a vadász is megmozdul. Mikor felé fordultam
összekapcsolódott a pillantásunk. Egy ideig egyikünk sem szólt, majd a kávészín
szemek elfordultak tőlem.
- A bűvésztársulat hajnalban távozott. – mondta halkan.
Hangja rekedtsége még mindig kimerültségről árulkodott. A földön, vagy a
karosszékben alhatott, tekintve, hogy az egyetlen ágyat én foglaltam el. Így
kipihenten, kellemes melegben minden, ami eddig történt olyan távolinak tűnt. Még
az sem zavart, hogy a hold eltűnésével ismét csak cingár kis testem
képességeire támaszkodhattam. Még egyszer kinyújtóztattam karjaimat és
nyakamat, majd csendesen lecsusszantam a magas ágyról. Meztelen talpam alatt
még a fogadó szálkás fapadlója is forrónak tetszett. Elsétáltam Ravo mögött a
mosdótálhoz, és a langyos vizet az arcomra, és a karjaimra fröcsköltem.
Törlőkendőt nem találva a már úgyis koszos felsőmmel törölköztem meg.
- Mondtak valamit? – kérdeztem, miközben csizmám keresésére
indultam. Ravo már a szoba belseje felé fordulva ült az ablakpárkányon.
- Erling elmondta, mit olvasott ki a könyvetekből.
- Könyvünk – javítottam ki, szinte gondolkodás nélkül.
- Hogy mondod?
- A te könyved is. – Ekkor szúrtam ki az ajtó melletti
asztalon álló tálcát. Egy kancsó tej, mézes pirítósok, és vaj hevert rajta. A
mennyiségből úgy ítéltem, hogy a vadász már evett, így nem bajlódtam az
osztozkodással. Yaba a tálca szélére röppenve merő kíváncsiságból felcsippentett
egy-két morzsát.
- Ezt most vegyem egy bocsánatkérésnek, kölyök? – Ravo
hangja gyorsan visszaterelte gondolataimat szóváltásunkhoz. Pirítóst majszolva
fordultam felé.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz – nyeltem le a falatot. Egy
pillanatig furcsán meredt rám, majd jobb kezével a hajába túrva, sóhajtva
elindult, hogy ő is összeszedje szétszórt ruháit. Ahogy jobban megnéztem
feltűnt, hogy ingen és nadrágon kívül rajta sincs semmi. Így megszokott
felszereltségéhez képest szokatlanul védtelennek tűnt. Reggeli közben
önkéntelenül is végignéztem, ahogy felhúzza harisnyáit és csizmáját, majd övet
köt. Ő nem nézett többet felém, így folytattam a kérdezősködést.
- És mit olvasott ki a könyvből?
- A kapuk bezárásának rituáléját. – Ült le a karosszékbe. –
Azt mondta, hogy ha az ember megjegyzi a folyamatot, akkor egyáltalán nem
bonyolult. Hogy csak maguk a varázsigék igényelnek igazi erőt és koncentrációt.
Magyarázott valamit a csak az eredetmágia nyelvén használható varázslatokról,
hogy azokat csak egy olyan látnok, mint ő tudja használni. Meg valami olyasmiről
is szövegelt, hogy a dimenziók energiáit felhasználva te egyedül is be tudnád
zárni a kapukat, de szerinte nem vagy elég erős. – Az utolsó szavakat gúnyosan
vigyorogva mondta. Kedvem lett volna behúzni neki egyet, már csak a rend
kedvéért, de feltételeztem, hogy a kezem jobban megfájdult volna egy ilyen cselekedettől,
mint az ő állkapcsa, tehát csak csendben ettem tovább. Mintha egy pillanatra
csodálkozva nézett volna rám, de aztán rendezte arcvonásait, és folytatta.
- Vannak ilyen rituális mozdulatok, meg szövegek, amiket meg
kell tanulnotok. Még a csirkének is – bökött Yaba felé, mire a kis pinty
fenyegetően kezdett csiripelni. Egy ideig mind a ketten az apró tollgombócot
figyeltük, és egy pillanatra átfutott az agyamon egy szegény paraszt képe, aki
esetleg gyanútlanul fut össze a madár formájú Yabával az erdőben. Szájam sarkai
önkéntelenül is felfelé görbültek.
- Jó kedved van – Ravo hangja szinte meglepettnek hangzott.
Szándékosan nem néztem rá.
- Végre haladunk.
- És ennyi elég, hogy jó kedvre derítsen? Ha ezt korábban
tudom…
- Nem szeretem, ha elakadunk valahol – vágtam a szavába,
mielőtt elmerülhetett volna saját humorában. Az igazság az volt, hogy tényleg
jó kedvűnek éreztem magam. A bolond bűvészünk vallomása óta, mintha egy kicsit
megkönnyebbültem volna. Azelőtt nem is tudtam, hogy ennyire zavar a társaság
titkolózása. Jó érzés volt, hogy egy-két falat sikerült ledöntenünk.
Tulajdonképpen annyira megkönnyebbültem, hogy egyáltalán nem esett nehezemre
elfelejtettnek nyilvánítani Cinóber hazudozását. Őszintének tűnt, és úgy
éreztem, nem fogja a hibáit megismételni. Velünk legalábbis nem.
Nagyon elmélyülhettem a gondolataimban, mert már csak arra
eszméltem fel, hogy Yaba csipkedi az ujjaimat. A tányér előttem már üres volt.
Felnéztem, és láttam, hogy Ravo az ajtó mellett áll, csizmában, fegyverövvel a
csípőjén és vállán, köpenyben. Várakozóan nézett rám.
- Mi? – kérdeztem esetlenül.
- Azt kérdeztem, hogy nem megyünk-e egy kört a városban? Az
idő gyönyörű, és errefelé nem ismer minket senki… vagy legalábbis titeket nem.
- Mehetünk – álltam
fel gyorsan. Köpenyemet az ágyon hagyva, Yabával a vállamon követtem a
démonvadászt.
* * *
Asinar gyönyörű város volt. Az épületek félig a sziklába
épültek, és első ránézésre a tipikus hegyi népek jellegzetességeit mutatták. Hamar
feltűntek azonban a lovas nép tipikus díszítési formái, használati tárgyai és
épületformái is. Kérdésemre Ravo elmondta, hogy a vellandiak valóban lovas nép.
Felhívta a figyelmemet a legtöbb házra kitűzött vágtató lovas lobogókra és a
fából faragott lófejeket és patkókat ábrázoló faragványokra. Elmesélte, hogy
Velland fővárosa azért épült a hegyek lábához, mert a nép több száz évvel
azelőtt még a hegyekben élt. Jobb élet reményében merészkedtek le az általuk
jelenleg is uralt alföldre. S míg jól alkalmazkodtak a füves puszták és gazdag
termőföldek világához, addig a szívük mélyén megmaradtak babonás hegyi népnek.
Sosem felejtették el a gyökereiket.
Ravo jó mesélő volt. Addig egyszer sem volt időm, vagy módom
megfigyelni. Ráadásul néhány csípős megjegyzésen kívül meglepően barátságos is
volt. Mintha a tegnapi nap soha nem történt volna meg. Úgy tűnt a mediterrán
napsütés az ő hangulatának is jót tett.
Eleinte élveztem a napsütést, a meleget, és a zsúfolt
utcákon való sétát, de aztán észrevettem, hogy a bőrömet máris megkapta a nap
és a fejem is zsongani kezdett a nehéz levegőtől és zajtól.
- Ha választanom kéne, mégis északot választanám – szóltam,
mikor elkezdtünk felfelé kapaszkodni egy keskeny kőlépcsőn. Az utunk a hegyi
szentélyekhez vihetett, mivel mellettünk a durva vonású helyiek mindenféle
virágokat, gyümölcsöket és áldozati olajokat cipeltek felfelé.
- Én meleg vidékről származom. Nem hiányzik a hó meg a jég –
felelte Ravo egy vállrándítással.
- Az nekem sem. Csak a csend és a hideg. Yabával ha
tehettünk, többnyire északon vándoroltunk. Ráadásul kétszer is valamelyik
északi országban nőttem fel. Gondolom, megszokásból szeretem a hideget. – Még
magam is meglepődtem milyen beszédessé váltam. A fejemet olyan könnyűnek
éreztem, mintha egész délelőtt valami jóféle bort iszogattam volna.
- Honnan származol? – kérdeztem, csak hogy eltereljem
gondolataimat saját zavaromról. A vadász megvonta a vállát.
- Egy nagyon déli szigetről. Nem hiszem, hogy valaha
hallottál róla.
- Ott születtél? – faggattam tovább kételkedve. A fickó
inkább tűnt valami városi származéknak.
- Nem – rázta a fejét. – Ott nevelkedtem.
- Ó, a rendnél – kaptam észbe. Hát persze. Biztosan árva
gyerek volt, és a démonvadászok felszedték valahol. Aligha emlékezhet rá, hogy
hol látta meg a napvilágot.
- Ja – zárta le a beszélgetést Ravo. Eztán csendben
haladtunk egymás mellett. Már felértünk a lépcsők tetejére, és most sorban
haladtunk el a különböző földszellemeknek és a szabadság istennőjének emelt
szentélyek és szobrok mellett. Yaba hol körülöttünk röpködött, hol elhagyott
minket, hogy kielégítse még pinty testben is jelentős kíváncsiságát.
Már éppen újra feltettem volna valami személyes kérdést,
mikor hirtelen Ravo kesztyűs keze befogta a számat. Durván berántott az egyik szentély
kőkerítése mögé. Az áldozatot bemutató városlakók csoportja tökéletesen
fedezett minket a másik oldalról is.
Dühösen leráztam magamról a férfi kezeit, és kérdőn meredtem
rá a biztonságos árnyékban. Ravo nem felelt, csak ujját a szája elé tartva csendre
intett. Követve tekintetét, kiszúrtam egy közeledő alakot. Egy asszony volt. Első
ránézésre egyáltalán nem különbözött a helyiektől. Talán csak a vonásai voltak kevésbé
vésettek. Ahogy azonban egyre közelebb ért, felfedeztem rajta a kirívó
apróságokat. Hajtókás köpenyének kidudorodásai rejtett fegyvereket sejtettek.
Járása feszült, kimért, szemei vizsgálódva tekintettek körbe. Nyilvánvaló volt,
hogy nem őslakos, de ennél többet nem tudtam megállapítani. Ismét kérdőn
fordultam Ravo felé, de a férfi nem vett tudomást rólam. Összeszűkült szemmel
figyelte a nőt, aki egyre csak közeledett. Míg meg nem állt, pontosan a minket
elrejtő kőkerítés másik oldalán.
Értetlenségem ellenére nem mozdultam. Biztos voltam benne,
hogy a vadásznak jó oka van bujkálni ez elől a személy elől. Biztos valami régi
ellensége, vagy épp egy barátja, akit elárult. Nem akartam régi viszályainak
kereszttüzébe kerülni, így csak csendben vártam. Percekig nem történt semmi. A
helyiek egyik áldozatot mutatták be a másik után. Tőlünk balkézre egy kis
csoport valami vallásos éneket énekelt. Akkor hallottam meg az erős, határozott
hangot, mikor a dallam megerősödött.
- Nem gondoltam, hogy valaha látni foglak még. – A nőnek
mély, telt hangja volt. Ravo fintora pedig félreérthetetlenné tette, hogy kinek
szólt a megjegyzés.
- Ugyan… ne légy ilyen szégyellős. Tényleg azt gondoltad,
hogy nem veszlek észre? – A nő hangja gúnyos felhangot öltött. Volt azonban
valami a pimasz hangzás mögött, ami elgondolkoztatott. Gúnyolódása inkább tűnt
szeretetteljesnek, mint rosszindulatúnak.
Úgy tűnt Ravo végül megadja magát, mivel vállat vonva
kilépett a fal mögül. Óvatosan követtem. A kerítés túloldalán egy szélesen
mosolygó arccal találtuk szembe magunkat. A következő pillanatban a nő szorosan
átkarolta vadászunkat, és egy csontropogtató ölelésben részesítette. Mikor
végre elengedték egymást, az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy rosszkor
vagyok rossz helyen. Ha szavakkal nem is, pillantásaikkal már beszélgettek.
Nevetségesen fölöslegesnek éreztem magam, és már azon morfondíroztam, hogyan
surranhatnék el, mikor a nő egyenesen felém fordult.
- Ki a kis barátod?
- Az új munkaadóm – hazudta Ravo könnyedén. S végülis nem is
füllentett olyan nagyot. Aztán felém fordult.
- Ghlo, bemutatom a volt kollégámat.
- A nevem Szarka – nyújtott kezet a nő, én pedig
engedelmesen megszorítottam erős ujjait. Az asszony jóval magasabb volt, mint
én. Majdnem olyan magas, mint Ravo. Az arcában rókaszerű vonásokat véltem
felfedezni, amiket csak felerősített rozsdásbarna, szálkás haja. Öltözéke
egyszerű paraszti ruha volt. Hosszú, bő vászonszoknya, kötény, blúz és felöltő,
ám, mint azt már korábban is észrevettem, itt-ott kikandikált a szövetrétegek
alól egy-egy kardgomb, tőrpenge vagy egy fegyveröv csatja.
- Kauna Ghlo – feleltem neki, nem is leplezve kíváncsi
pillantásomat. Aztán hirtelen felcsillant bennem a megértés szikrája. Ha Ravo
démonvadász – végülis csak az utóbbi napokban lépett ki -, akkor az állítólagos
kollégája is démonvadász kell, hogy legyen. Ugyanakkor nem találtam rajta semmi
zavarót. Se Vak hold, se gyanút keltő kisugárzás. Valószínűleg ha éjszaka lett
volna, akkor az illatokból könnyebben megállapíthattam volna, hogy mi a
helyzet.
Ravo, mintha olvasott volna a gondolataimban, így szólt egy
féloldalas mosoly kíséretében:
- Szarka már évek óta nem tagja a rendnek. Hamar elege lett.
– Váltottak egy számomra megfejthetetlen pillantást.
- Nem azért léptem ki, mert elegem lett – mosolyodott el a
nő is. Miközben beszélt, kis csapatunk lassan megindult a szentélyek mentén.
Yaba ezt a pillanatot választotta, hogy a vállamra telepedjen. Láttam, hogy
Ravo vet egy pillantást az apró pintyre, de egyébként se ő, sem én nem árultuk
el új ismerősünknek, hogy a kis állat több lenne annál, mint aminek látszik.
- Azért léptem ki, mert megestem – folytatta a nő csevegő
hangon. Legnagyobb megrökönyödésemre egy-két lépés után belém karolt, mintha
legjobb barátnők lennénk. Éreztem, hogy köpenyén keresztül egy hosszú kard hüvelye
nyomódik az oldalamnak. – Nem akartam, hogy a fiam a renden belül nevelkedjen
fel, ezért eljöttem.
- Azért azt nem feltételeztem volna, hogy pont Vellandba
költözöl. Lószőr, sár és unalmas füves puszták mindenütt – morogta Ravo őszinte
hitetlenkedéssel. Néhány lépéssel mögöttünk haladt zsebre vágott kézzel. Yaba
olyan csendben volt a vállamon, mintha aludna, de biztos voltam benne, hogy
feszülten tanulmányozza új barátunkat.
Szarka válaszul nem túl nőiesen felhorkant.
- Velland? Ne nevettess! A határon túl lakom. Az otthonunk,
Délszilánk tulajdonképpen a hármas határon fekszik, mélyen a hegyekben. Keletre
Urnahes, Nyugatra a Triádok. A falu annyira távol esik mindentől, hogy
tulajdonképpen sehova se tartozik.
- Akkor neked való hely
- Valóban – kacsintott hátra a vadászra a nő. Én egyre
inkább csak egy díszletnek éreztem magam. Ráadásul kezdtem gyanakodni, hogy ez
a volt démonvadász valószínűleg ugyanúgy csak a bolondját járatja velem, mint
már annyian ebben az életben. Nem lehettem biztos benne, hogy mit tud, vagy,
hogy Ravo mennyit árult el neki szavak nélküli társalgásukban. Végül
elhatároztam, hogy úgy kezelem a nőt, mint lehetséges veszélyforrást.
Olyasvalakit, aki már mindent tud. Önkéntelenül is a kis pinty felé
sandítottam. Na jó, azt semmiképpen nem tudhatta, hogy a madárka valójában egy
bestia.
A tűző napon sétálgatva Ravo és Szarka elcsevegtek a
legérdektelenebb dolgokról. Nekem csak azt sikerült kihámoznom a szavaikból,
hogy a nő valamiféle futári megbízásban tartózkodott a városban. A határőröknek
dolgozott főleg, de független emberektől is elvállalt kisebb munkákat.
Megtudtam, hogy a kisfia már hét éves, így hosszabb időre is otthon meri
hagyni.
Már éppen azon gondolkodtam, hogy hozzam Ravo tudomására,
hogy el kéne szakadnunk új, vagy éppen régi barátunktól, mikor Szarka csak úgy
mellékesen meghívott minket a házába.
- Tessék? – kérdeztem döbbenten. Vagy egy fél órája most
szólaltam meg először.
- Ravo épp az imént mondta, hogy ti is a hegyekbe
igyekeztek. Eljöhetnétek velem. Ingyen szállás – mosolygott lefegyverzően a nő,
és barátságosan megszorította a karomat. – Délszilánk csak háromnapi út.
Azonnal el akartam utasítani a meghívást, de ekkor – az
előző este óta először -, Yaba hangját hallottam a fejemben. „Nem ítélem veszélyforrásnak. Ha vele mentek,
közelebb kerültök a kapuhoz. Most az időhúzás nem szolgálja a javunkat. A
démonvadász majd kordában tartja ezt a nőt. Legalább bizonyít egy kicsit.”
Egy lelki sóhajjal fejet hajtottam Yaba érvei előtt, és az arcomra udvarias
mosolyt erőltettem.
- Nagyon szívesen elfogadjuk a meghívását… - feleltem a
nőnek. A hátam mögött Ravo egy meglepett hangot hallatott. – Ugyanakkor a
csapatunk nem csak kettőnkből áll. Még a többi kísérőnkkel is meg kell
beszélnünk ezt a dolgot.
Szarka letörtnek tűnt.
- Sajnos nekem még ma el kell indulnom. Ha őszinte akarok
lenni, már úton kéne lennem. Reméltem, hogy ha már így rátok találtam, nem kell
egyedül utaznom. Szeretem a társaságot.
Biztos voltam benne, hogy csak megjátssza magát, de Yaba
bíztató csippentése a vállamon arra kényszerített, hogy megválogassam a
szavaimat.
- Ha könnyű eljutni ebbe a faluba, akkor esetleg hagyhatunk
egy üzenetet a társainknak, hogy hol tudnak elérni minket. – Megint
megpróbálkoztam egy mosollyal, de Ravo arckifejezéséből ítélve nem sikerült
valami fényesen.
- Nagyszerű – egyezett bele rögtön a nő. – Egy két perc már
úgysem számít.
Így indultunk hát el számomra ismeretlen idegenvezetőnkkel
Dél Kapujának hágóin keresztül.
* * *
Kezdeti vonakodásom ellenére a határok mentén vezető utazás
sokkal élvezhetőbbnek bizonyult, mint azt remélni mertem. Szarka meglepően kellemes
útitárs volt. Ráadásul olyan nyílt őszinteséggel beszélt magáról, hogy még Yaba
is leengedett néhányat a védelmi vonalaiból.
Három nap alatt annyi történetet hallottam a Démonvadászok
rendjéről, mint még azelőtt soha. Ezek a kis történetek persze nem meglepő
módon leginkább negatív színezetet kaptak. Egyikbe-másikba pedig még Ravo is
beleszólt. Úgy tűnt régi barátja cserfessége mellett ő is felengedett kicsit. Beszéltünk
a rend változásairól. Ravo – engedélyt természetesen nem kérve – elárulta a
nőnek, hogy a sok rendellenességért a démoni mágia használata a felelős.
Arra sajnos, mióta elindultunk nem volt lehetőség, hogy Szarka
nélkül beszélgessünk, mivel utazás közben, és este a tábortűznél is jelen volt.
A második napon Szarka felszólított, hogy ugyan hagyjak már
fel valódi kilétem takargatásával. Én pedig visszatérhettem korábbi cinikus
gondolatomhoz, miszerint ebben a nyomorult életben semmilyen titok nincsen
biztonságban. Emlékeztem, hogy régebben mennyire egyszerű volt megtéveszteni az
embereket. Most meg mintha a homlokomra lenne festve, hogy mi vagyok. Szarka
egy-két mulatságos történettel próbálta elűzni morcosságomat.
Mire a harmadik napon megérkeztünk a három ország határán
fekvő kis faluba, már szinte úgy éreztem, hogy megbízhatunk Ravo volt társában.
Szinte lehetetlennek tartottam, hogy bármilyen oka lenne ártani nekünk.
Láthatóan tényleg csak örült, hogy összefuthatott egy régi baráttal, és
fecseghetett régi és jelenlegi életéről.
A falu, Délszilánk azonnal lenyűgözött szépségével.
Közigazgatásilag Urnahes területén feküdt, de gyakorlatilag tényleg nem
tartozott egyik országhoz sem. A hegyi kereskedelmi út a közelben futott és két
forgalmas hágó is átvezetett a hegyen a település környékén. A házak maguk egy
félig a mélybe omló zöldellő fennsíkon pihentek. Az emberek elszórtan
építkeztek a tövises bozótosok, szikkadt legelők és apró melegtűrő fenyvesek
közt. A település nem volt olyan magasan, mint Dél Kapujának többi orma. Az
utolsó napon szinte csak lejtőkön haladtunk lefelé. Ugyanakkor a tikkasztó
napsütés mellett kellemesen hűvös hegyi szellő fogadott minket. A mediterrán
tavasz tarka virágokkal pöttyözte tele a vidéket.
Általában nem leltem örömömet a táj csodálatában – legalábbis
akkor nem, ha társaságom is akadt a nézelődéshez -, de most egy pillanatra meg
kellett állnom, hogy elgyönyörködjek a kilátásban.
Újabb meglepetésként, a falusiak - már akivel találkoztunk –
barátságosan fogadtak. Többnyire földművesek vagy állattenyésztők voltak.
Vidáman köszöntötték Szarkát, és kérdezősködtek vendégei iránt. Megtudtuk, hogy
a faluban aznap este ünnepséget tartanak. Akkor volt a tavaszi napéjegyenlőség,
így a helyi parasztok tánccal és énekkel kívántak ünnepelni. Természetesen mi
is rögtön meghívást nyertünk az eseményre.
A helyiek nyelve először furcsának tűnt. Szinte alig
értettem belőle valamit. Szarka nevetve magyarázta, hogy a falusiak egyáltalán
nem beszélik az ulhaani közöst. Az alapmágia nyelvét használták. Annak pedig
egy, a közössel felhígított változatát hallhattuk az imént. Ha vendégek
érkeztek a faluba, mindig ezt használták. A minimális kommunikációhoz elegendő
volt.
Szarka háza egy magasabb, sziklás részen állt. Nehéz
rönkökből épült faépület volt, lapos palatetővel, és egy széles veteményes
kerttel. A ház mögött gyérül összetákolt kerítés mögött kecskék és egy öszvér
legelt. Még nem értünk el a verandáig, mikor egy kisfiú színes szélvészként
kivágódott az ajtón, egyenesen anyja karjai közé. A fiúcskán tarkára hímzett
tunika, kecskebőr nadrág és lábszárvédő volt. Ugyanúgy öltözött, mint a falu
többi lakója.
Szarka Lantonként mutatta be a hat-hétéves forma kisfiút,
aki csupa mosoly arcocskájával szinte azonnal a bizalmába fogadott minket.
Hirtelen nem is tudtam visszaemlékezni egyetlen olyan
alkalomra sem, amikor bárhol a kontinensen ilyen barátságosan fogadtak volna. A
kisfiút lenyűgözte az apró pinty, és úgy tűnt Yabának nincsen ellenére egy
kicsit játszadozni a gyermekkel.
Összességében nem bántam, hogy eljöttünk a fővárosból.
Sokkal jobban tetszett a hegyek közt, egy kis közösségben, mint Asinar szűkös
utcáin a tömegben. Azt kicsit furcsálltam ugyan, hogy a két varázsló még nem
ért utol, de feltételeztem, hogy annyira nem lehetett egyszerű feladat
megtalálni Yaba elveszett testét északon. A nélkül viszont látni sem akartam
őket. Yaba a saját bőrében is körülbelül annyira volt beszédes, mint a madáréban,
de mégis hiányzott testőröm megszokott testi jelenléte.
A verandán ebédeltünk, majd Szarka unszolására lepihentünk,
hogy az esti mulatságra legyen energiánk. Nem akartam rámutatni, hogy nem
számít pihenek-e vagy sem. Ha a hold felkel, semmi sem akadályozhatja meg, hogy
erőre kapjak. Ennek ellenére megpróbáltam szundítani egy kicsit. Mikor már csak
szenvedtem a nehéz takarók alatt, inkább rövid felfedezőútra indultam a
faluban. Yaba egy ideig velem repült, majd elszakadt tőlem, hogy a saját feje
után menjen.
* * *
A nap már lemenőben volt, mikor visszaértem a házhoz. A
falusiak már meggyújtották a máglyákat, lent, a sűrűbben lakott részen. Innen-onnan
máris nevetés, és muzsika hangja hallatszott.
Ravo egy korsó sörrel a kezében ült a bejárat mellett.
Csizmába bújtatott lábait keresztben a veranda korlátján pihentette. Láthatóan
elemében volt. Szeme sarkából az éppen Yabát üldöző kisfiút figyelte. Mikor
egészen közel értem a házhoz, Szarka lépett ki az ajtón, és intett nekem.
- Gyere be, szeretnék adni neked valamit! – Mikor beléptem mellette
a házba, még hallottam, hogy előreküldi Ravót és a fiát, hogy várják meg őket
az ünneplő falusiak közt.
Miután elküldte a másik kettőt, visszatért hozzám, az
előszobába.
- Remélem, nem veszed tolakodásnak, de aligha hiszem, hogy
ez a koszos rongy, amit hordasz, megfelel egy táncmulatságra – szólt csevegő
hangon. Az egyik fal mellett álló szekrény tetejéről leemelt egy ruhaanyagokkal
teli kosarat. Megjegyzésére végigpillantottam kosztól szürkéllő ruhámon.
Valóban nem nyújtottam valami csodás látványt. Ám alapvetően azt sem értettem,
hogy miért kell nekünk részt vennünk ezen az ünnepen. Ám mielőtt
megpróbálhattam volna kimenteni magamat, megszólalt egy kis hang a fejemben.
Emlékeztetett rá, hogy ha szerettem valamit eddigi életeimben, akkor az a
szórakozás volt. A tánc.
Így mikor Szarka egy mélylila, tarka mintás ruhát nyújtott
felém, megjegyzés nélkül elvettem és nekiláttam átöltözni. A volt démonvadász
mosolyogva figyelt. A ruha a falubeli divat szerint készült. Gyapjúszövete
szinte simogatta a bőröm. Felöltöttem a felsőrész alá a hozzá való halvány,
lenvászon inget, harisnyát, és a vékony, bokát alig takaró csizmát.
- Gondoltam, hogy illeni fog rád – mért végig Szarka. –
mikor Lanton kicsi volt, fogadtam mellé egy szárazdajkát, hogy legyen időm
dolgozni. Ő hagyta itt a ruhákat. Nagyjából azonos testfelépítésű volt, mint
te.
Gyengéd erőszakkal a tükör felé noszogatott, így kénytelen
voltam magam is szemügyre venni új énemet. Hihetetlen volt, hogy az arcom
látványa még ennyi idő után is idegennek tetszett. A ruha azonban… Régi
testemben sokszor hordtam ilyen nőies ruhákat. A térd alá érő szoknya, és a
tarkómon megkötött felsőrész kivágásán kibuggyanó fehér ing sokkal nőiesebb
formát adott egyébként kisfiús alakomnak. A ruha mellrészét rózsásfehér népi
minta díszítette, és a tarka harisnya is ezekben a színekben pompázott.
Szarka otthagyott a tükör előtt, és elindult, hogy maga is
átöltözzön. Térült-fordult, és mire észbe kaptam, már lefelé tartottunk a
faluba. Addigra a helyiek már nagyon fellelkesültek. Az éjszakában sülő
szalonna, kolbász és alma illata terjengett. A falu férfiai egyik söröshordót
verték csapra a másik után. A zene hangosan szólt a tüzek körül, ahol a
fiatalok vadul roptak egy félig ismerős, félig ismeretlen táncot.
Nem kellett hozzá sok, hogy jó kedvre derüljek. A hold
éltető sugarai alatt, eltelve a zene hangjaival, alig tudtam megállni, hogy
magam is táncra ne perdüljek. Ezt szerettem. Ezt értettem. Táncolni a
holdfényben, mágiával vagy a nélkül, egyedül vagy társaságban. Ez számomra az
élet élvezete, a legtökéletesebb öröm forrása.
Arcomra folyamatos mosoly telepedett, lábammal toppantani
kezdtem az ütemet. A táncot, amit a fiatalok roptak nem ismertem, de a
mozdulatok majdnem megegyeztek egy előző életemben tanult forgóssal.
Még a dal szövege is érthető volt. A falusiak kiejtése ugyan
hagyott némi kívánni valót maga után, de a gesztus - hogy nem a saját nyelvükön
énekeltek, hanem a közösön – nagyon szép volt.
- Ne hordj túl sűrűn ilyen ruhát! Még a végén azt hiszik,
hogy nő vagy – hallottam meg a vadász jól megszokott gunyoros hangját. Nem
fáradtam vele, hogy felé forduljak. A szemem sarkából láttam, hogy megáll
mellettem. Rajta persze semmi nem változott. Ugyanaz a borostás áll, kócos,
szőkés haj, megviselt öltözet, ugyanaz a jellegzetes illat. Ha mást nem is,
legalább az illatát kedveltem. Már nem zavarta érzékeny orromat a
démonvadászokból áradó veszély illata. Most már csak a szantállal keveredő nyersbőr
és friss hajnal illatát éreztem.
- Amilyen udvarias vagyok, még táncolni is felkérnélek –
vigyorodott el, aztán megvonta a vállát – de nem feltételezem, hogy egy olyan
bundás négylábú, mint te, ismerné a helyiek néptáncait, vagy dalait.
Éreztem, hogy a hold ereje végigbizsereg a gerincemen, ahogy
egy pillanatra elöntött a harag. Olyan lesújtó pillantást vetettem rá, amitől
az egyszerű halandó reszketve elmenekült volna. A pimasz vadász azonban csak állt
vigyorogva, látszólag élvezve gyerekes győzelmét.
- Tanulatlanságod lenyűgöz – váltottam hirtelen taktikát.
Semmi értelme nem lett volna letépni a karját vagy a fejét. Valószínűleg, ha az
ő módszereivel verem meg, az nagyobb fájdalmat okoz.
- Miben bizonyultam tanulatlannak? – Hangjában egy ici-pici
őszinte kíváncsiságot is fel véltem fedezni, de csak mosolyogtam.
- A legalapvetőbb dolog, amit tudni kell a holdfarkasokról,
és amivel még Szarka csöpp fia is tisztában van, hogy senki sem táncol jobban
náluk.
Mielőtt válaszolhatott volna, fogtam magam és könnyű
léptekkel a táncolok felé indultam. Elhatároztam, hogy az első partner nélküli
falusi fiúval elmegyek táncolni. Épp ekkor kezdtek bele egy újabb dalba:
„Gyere, Vándor, itt bánat el nem ér!
Látnád, mit rég kerestél… várt rád.”[1]
Már ki is néztem egy magas, szeplős fiatalembert magamnak.
Szavakra sem volt szükség. Egy szemöldökfelvonás, egy vállrándítás, és a fiú
már nyújtotta is a kezét, hogy a táncosok közé vezessen. A nehéz barna sör
illata szinte szúrta az orromat, de a küldetés, az küldetés. Mivel testem
minden porcikája táncolni vágyott, ezért nem sokat teketóriáztam. A kezéért
nyúltam.
Annál jobban meglepődtem, mikor ujjaim nem a durva
parasztkézben landoltak, hanem valaki máséban. Meglepett pillantásom Ravót
találta mellettünk. A parasztfiú savanyú képpel adott helyet a zord vadásznak.
- Ha már bizonyítani akarsz, akkor a megfelelő hallgatóság
előtt tedd! – vigyorgott Ravo, és még mielőtt bármit mondhattam volna derékon
ragadott, és már táncoltunk is.
Meg kell hagyni, egyszerű halandó létére nem táncolt
rosszul. Ugyan olyan könnyedén és önfeledten sem, mint a magamfajta, de
kifejezetten élvezhetően járta. Nem hagytam magam vezetni, de derekamra simuló
széles tenyere tökéletes támaszt nyújtott a lendületesebb mozdulatokhoz.
Eleinte fel sem tűnt, hogy egymás szemébe nézünk. Az pedig
végképp nem, hogy mosolygok…
„Van egy föld, van egy ég, van egy menedék…
Dala feltölt, nyara megvéd.
Ez a zöld, ez a kék, mely benned élt…
Utad eljött. Örömvölgy várt rég.
Napod eljött, Örömvölgy várt rég.”[2]
† ‡ †
‡ † ‡ †
Szarka a mulatozó falusiaktól kicsit távolabb telepedett le
a szikkadt fűre. Kezében egy pohár bort tartott, azt kortyolgatta lassanként. Szeme
időnként megtalálta a falusiak közt pörgő forgó furcsa párost.
Örült a nem várt találkozásnak. Nem gondolta, hogy valaha
viszontlátja a démonvadász rend kis üdvöskéjét. Azt mindig sejtette, hogy Ravo
egyszer majd ugyanúgy elhagyja a vadászokat, ahogy ő maga is tette. Ő ugyan a
várandósságára hivatkozva vált ki, de voltak mélyebb indokai is. Már akkor, hét
évvel ezelőtt is érezni lehetett a rothadást a szervezeten belül. Csak akkor
még nem tudták meghatározni a forrását. Most, hogy kiderült, nem csodálta, hogy
az ifjú Varian is kereket oldott. Azt azonban, hogy egy farkaskölyökkel
vándorol, már nehezebben tudta felfogni. Látta, hogy van valami mélyebb oka,
amiért vele van, de nem tudta volna megmondani, hogy mi az. Lehetséges volt persze,
hogy a kölyök tényleg csak a munkaadója, de ahogy így elnézte őket, amint a
csizmájukat koptatták, nehezen tudta elképzelni, hogy csak ennyiről lenne szó.
Gondolatai itt egy másik, érdekesebb irányba kalandoztak el.
Már az elején sem értette, mit keres egy ilyen fiatal farkas az emberek
világában démon testőr nélkül. Akkor azt gondolta, hogy talán Ravo megölte a
testőrt, és valamilyen oknál fogva nem hagyta magára az elárvult kisfarkast.
Ám, ahogy teltek a napok, egyre több jel mutatott arra, hogy nem erről van szó.
Aztán egy nappal a faluba érkezésük előtt megvilágosodott.
Véletlenül volt tanúja a kora reggeli pillanatnak, mikor a
farkaslány nyújtózkodva eltávolodott az ébredező társaságtól. Látta az apró
pintyet, amint a vállára röppent. A lány csak állt ott, fejét enyhén az apró
teremtmény irányába döntve, szeme elrévedve. Az volt az a pillanat, mikor
Szarka végre összekötötte egyik tényt a másikkal. Szinte biztosra vette, hogy a
kismadár a farkas testőre. Elég szerencsétlen testválasztás, azt meg kell
hagyni, de van, hogy nincs idő válogatni.
Magában elmosolyodott, és újra a borába kortyolt. Fél füllel
a falusiak nótájára figyelt.
„Tárd ki szíved, s találsz társat
Éld a percek szerelmét!
Kertet nevelj, emelj házat!
Bízd a holnap kegyelmét!”[3]
A táncolók közt Ravo nagy lendülettel körbeforgatta a lányt.
A vékonyka teremtés úgy forgott, hogy a lába szinte nem is érintette a földet.
Szarka látta, hogy szomszédjaik álmélkodva figyelik a párost. Az egyszerű
paraszti ész könnyedén összekapcsolta a csodával határos dolgokat a gonosszal.
Ez esetben azonban a nő nem tartott tőle, hogy honfitársai máglyára vetnék a
leányt angyali légiessége miatt. Valószínűbb, hogy inkább valami tündérnek
fogják tartani. Képzelgéseiket pedig nagyban elősegíti majd az elfogyasztott,
nehéz sör is.
Magában elégedetten nyugtázta, hogy sikerült a kis
vakarcsból valami szemrevalót teremtenie. Elég volt egy jól szabott ruha. Azok
a hatalmas almazöld szemek pedig szintén megtették a magukét. A lány nem volt
szép – azzal a sok keskeny, fiús vonással, és a rosszul vágott, fakó lobonccal
-, de csúnya sem.
Szarka nem lepődött meg, mikor halk szárnysuhogást hallott.
Inkább csodálkozott, hogy a démon-pity-madárka csak most kereste fel. A színes
kis tollas a mellette terebélyesedő bokor egy közeli ágára telepedett, és sötét
gombszemeit felé fordította. Szarka egy pillanatig farkasszemet nézett az apró
állattal, de aztán mosolyogva elfordult.
- Jól pórul jártál, ahogy így elnézlek – mondta neki, csak
úgy mellékesen. Természetesen nem várta el, hogy a madártestben rekedt bestia
válaszoljon neki. Nem voltak olyan mentális vagy mágikus képességei, mint a
démonoknak, varázslóknak és holdfarkasoknak.
Elővette a korábban a zsebébe süllyesztett, kendőbe
csomagolt magos cipót, és a madárka felé kínálta. Az nem mozdult. Szarka vállat
vont, és letört magának egy darabot a frissen sült tésztából. Visszafordulva a
mulatozáshoz megpillantotta a kisfiát, amint a kolbászsütő mellett ül a földön
a falubeli gyerekekkel. Valamelyik öreg biztosan mesét mond nekik, gondolta
mosolyogva.
Hirtelen apró karmokat érzett jobb kezének ujjain.
Meglepetten nézett le. A démon madár a kezén ült, és a cipót csipegette. Szarka
sok mindent megadott volna érte, hogy megtudhassa, mi jár a parányi fejében.
- Kíváncsi lennék, mi történt veletek az úton – mondta
elgondolkodva a csipegető pintyet figyelve. – Biztos vagyok benne, hogy
elképesztő történet. El nem tudom képzelni, mi vehette rá Ravót arra, hogy egy
holdfarkast és egy bestiát kísérjen. Nehogy sértésnek vedd! – tette hozzá
gyorsan, látva, hogy a madárka hirtelen felé fordítja rozsdaszín fejét.
- Én már nem jelentek veszélyt egyikőtökre sem. Soha nem
lett volna szabad vadásznak mennem. És ami azt illeti, szerintem Ravónak sem.
Annyival többre vihette volna… - hangja egyre halkabb lett, míg már nem is
hallatszott.
Abban a pillanatban nem kívánt semmi mást, csak, hogy volt
barátja megtalálja azt, amit neki nem sikerült. A célt az életében.
A páros odalent önfeledten táncolt. Ravo kezei a vékony
derék köré fonódtak, ahogy a magasba emelte a lányt. Már egyikük arcán sem a
gúnyos mosoly látszott. Egy pillanatra egészen gondtalannak tűntek.
„Pihenj, vándor, a kaland másra vár!
Óvd hát, mit megtaláltál… várt rád.
Tudd, vándor, mi mennyit ér!
Óvd hát, amit megszerettél… várt rád.”[4]
† ‡ †
‡ † ‡ †
Bármennyire is igyekezett a két varázsló, nem sikerült
utolérniük társaikat.
Velland határát már elhagyták, és most a határőröktől kapott
útmutatást követték a sziklák közt vezető csuszamlós ösvényen. Dél körül
megálltak, hogy pihenjenek. A démon merev testét ugyan mágiával pihe könnyűvé
tették, de a méretén nem tudtak változtatni. Sajnos a tény, hogy a test egy
démonhoz tartozott megnehezítette, hogy bármit is ráolvassanak.
- Szerintem rossz felé megyünk – adott hangot Erling azon
kellemetlen érzésének, amely már órák óta kerülgette.
- Igazad lehet – harapdálta alsó ajkát Cinóber. A bűvész,
finom vonásai ellenére olyan szakadtan és szerencsétlenül nézett ki, hogy
Erling kénytelen volt elfordulni.
- Figyelmeztessen, ha legközelebb lakott területre érünk,
hogy szerezzünk magának valami tisztességes ruhát. – Újra felemelték terhüket,
hogy tovább indulhassanak.
- Miért, mi baj van ezekkel? Mind antik…
Erling csak a szemét forgatta. Tudta, hogy az lenne a bölcs,
ha visszafordulnának a határ felé, és megkérdeznének valaki mást is. Az ösvény,
amin haladtak nem úgy nézett ki, hogy azonos a „Dél Kapujának legforgalmasabb
kereskedelmi útja. Nem téveszthetik el” leírású úttal.
Csak még egy kanyar, határozta el. Ha a következő kanyar
után se találnak semmilyen támpontot, visszafordulnak.
Mikor felértek az éppen aktuális emelkedőn, és befordultak a
sziklák közé, Erling kénytelen volt megtorpanni. Cinóber nem készült fel rá,
így egy halk káromkodás kíséretében elejtette a testet, és nekiütődött a
sziklának. Erling idegesen intette csendre, majd megragadva rongyokba bujtatott
vállát és előre mutatott.
A kanyaron túl két, túlságosan is ismerős alak bontott éppen
tábort. Cinóber ijedt nyikkanással adta tudtára, hogy ő is felismerte a vad
fekete sörényéről, és komor ábrázatáról a holdfarkas katonát. A fehér démont
még könnyebb volt azonosítani.
A fenébe… ezek hogy a csodába kerültek ide?! Ráadásul
megelőzve minket-, kérdezte magától dühödten Erling.
Úgy tűnt ellenségeik kifogyhatatlan trükktárral
rendelkeztek.
