Írta: Ringnar
A nap már rég melegen ragyogott le a városra,
mire Ravo és Ghlo asztalhoz ültek. Szarka felszolgálta a reggelit, s míg a
többiek falatoztak, dudorászva útravalót csomagolt. Yaba Ghlo vállára telepedett,
felborzolta tollait, majd apró gomb szemeit lehunyva gubbasztott.
Ravo elővett egy térképet, félresöpörte a
morzsákat az asztalon és kiterítette, majd tele tömött szájjal magyarázni kezdett:
- Urnahes. Ide lépünk ma be. A bűvészeknek
tetszene ez az ország. Meg neked is, veréb.
- Ne nevezd Yabát verébnek - mordult rá Ghlo
rosszallóan - és nyeld le a falatot, mielőtt beszélsz!
- Szóval Urnahes - folytatta töretlen
lelkesedéssel Ravo, és újabb szőlőszemet dobott a szájába. - A mágikus
nagyhatalom a kontinensen. Találnátok ott varázskütyüket dögivel magatoknak, az
szent. De mi nem készülünk nagyon mélyre hatolni, csak itt a határ menti
hegyvonulatnál maradunk.
Szarka elkísér minket egy rövid ideig, hogy minden lazán menjen.
-
Pontosabban, csak a határig, ami itt van egy köpésre – vetette közbe mosolyogva
a nő. - Utána már feltaláljátok magatokat.
-
Yaba azt mondja - tolmácsolta Ghlo a démon elmebeszédét -, Urnahesről hallott
előző életünkben, bár sosem jártunk ott. Az ősi birodalmak közül való.
- Ez az
egyetlen olyan ország, ahol még működnek az ősi mágia iskolák - vetette közbe
Szarka. - Ezek már az utolsó mágiaháború idején, négyszáz éve is álltak. A
többi országban a régi iskolákat mind bezárták sötét mágia használata miatt.
- Igen,
erről tudunk - hajolt közel Ghlo Ravóhoz, hogy ha lehet, a nő ne hallja. -
Akkoriban éltük az előző életeinket. Az
emberek egymás között keresték a gonoszat és ha valaki gyanúba keveredett, azt
legtöbbször elűzték vagy megölték. Cinóber is egy ilyen, mára bezárt iskolába
járt, ugye? Ő honnét származik?
- Látod,
ez nem rémlik - sutyorgott válaszul a férfi. Eltűnődött.
– Szerintem
északi az istenadta. Ha itt történt volna az eset, biztos itt is bezártak volna
minden iskolát.
- Én úgy
képzelem, mindegyik iskola használt fekete mágiát. Sokan járhattak így, csak mi épp Cinóberről
tudunk.
- Nem,
Cinóber lepaktált a Démonistennel - emlékeztette Ravo, hangjában inkább
elismeréssel, mintsem elborzadással. - Szerinted hányan jutnak el ilyen
szintre? Sőt, nekem egyszer azt mondta, előtte senki sem csinált hasonlót. El
tudom róla hinni, hogy az egész fekete mágia dolgot ő fedezte fel.
Ghlo
felkuncogott és a fejét csóválta. Azonban néhány pillanat után homlokráncolva
sandított a férfire.
-
Tisztázzuk csak! Amit mi fekete mágiának hívunk, az lényegében nem más, mint az
emberi és a démoni mágia keveréke, nem? Ezt használja Oktra is… Nem, Yaba
szerint Cinóber még nem használta ezt a fajta mágiát. Ez kifejezetten Oktra
műve. A két mágiát használhatják együtt úgy is, ahogy azt Csillagudvar
Könyvének elrejtésére használták. Viszont a két szövet teljes összekeverését
Oktránál láttuk először. Cinóber csak a démoni mágiát használta ember létére. A
Forrásból tudott meríteni…
- Ki az
a Cinóber? - kíváncsiskodott Szarka, de a két útitárs túlzottan el volt merülve
a beszélgetésben, hogy meghallja.
- A
legjobb, ha kifaggatjuk a bohócot, ha visszatér - dőlt vissza a székébe Ravo és
elégedetten nézett körbe. - Hölgyeim, felőlem indulhatunk.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Delroy Gahariet gondolatban meghányta-vetette,
hogy mit tegyen a két katonával;
Válaszúthoz érkezett, és terve végkimenetelét
nézve egyáltalán nem volt mindegy, milyen döntést hoz.
Nem számított arra, hogy a holdfarkas és hű
társa ennyire szorosan a nyomukban fognak loholni. A kapuknak be kell záródnia, és ők ezt
komolyan veszélyeztetik. Mindenképp le kell lassítani őket!
De hogyan? Meg nem ölheti őket, még szűkség
van rájuk a későbbiekben. A tervhez ragaszkodni kell! Némi kicsapongás belefér
- rugalmasnak kell lenni -, de egy ilyen méretű hibánál minden összeomlana. A
Kegyvesztett Harcos és Fehér Árnyéka fontos szerepet játszanak majd a
célvonalnál.
Vagy talán mégsem? Oktra, a Jelölt Holló anyja belekavart a
játékba. Ő helyettesítheti a katonákat.
A baj egyedül az, hogy arra az őrült
nőszemélyre nem lehet építeni. Teljesen kiszámíthatatlan. És túl erős! Viszont
a katonákkal együttműködve sikerülhetne megfékezni... Ó, az az átkozott démonasszony!
A mellette álló varázslóra pillantott. Erling
arca nem árulta el, mi járhat a fejében. Érthetetlen módon az ő érzései voltak leginkább
rejtve Cinóber előtt. Még Yabán is könnyebben tudott olvasni, hiszen mindig
csak Ghlót kellett a gondolkodásmódja középpontjába helyezni.
Ekkor Erling hirtelen Cinóberre nézett.
- Milyen varázslatokat ismer? – kérdezte.
- Hogyan? Megtámadjuk őket? - kérdezett vissza
a férfi meglepetten.
- Muszáj lesz. A többiek itt lehetnek a
közelben. Ezt a kettőt fel kell tartanunk! - hadarta a varázsló elszántan. - Én
valaha csatamágus voltam, de nem vehetem fel a versenyt egy démonnal és egy
holdfarkassal. Ha képes volna varázslattal fedezni, lenne némi esélyünk időt
nyerni… Öhm... Mi a gond?
Erlinget teljesen kizökkentette a
gondolkodásból, mikor meglátta, Cinóber milyen elbűvölten bámul rá.
- Nem gondoltam, hogy ilyen nemes, harcos
lelked van! – mosolygott rá a vörös hajú férfi lenyűgözve. - Nem is vagy olyan
magadnak való, érzéketlen figura, mint amilyennek tűnsz!
- Már megbocsásson! - háborodott fel Erling, de
Cinóber csak folytatta.
- Ó, nincs semmi baj. Szóra sem érdemes.
Ismerek pár varázslatot, nagyon is! – gyorsan előkaparta a rongyai közül a
kártyapakliját, mire Erling dühösen kiütötte a kezéből a lapokat.
- Már te is? - jajdult fel a bűvész, és
megtörve bámulta a földön szétszóródott kártyákat. - Mi baja van mindenkinek a
kártyáimmal? Először a démonvadász… - motyogta fejcsóválva és hajolt volna le,
hogy összeszedje a lapokat, mire a varázsló megragadta rongyos ingét.
- Most nincs időnk erre! Az Akadémián tanultál.
A Démonistennel harcoltál, nem igaz? A többiek talán –isten tudja, miért - elhiszik,
hogy a képességeid kimerülnek homályos látomásokban, és nem téptek szét, de én pontosan
tudom, mit jelent az, ha valaki egy hírhedt varázslóiskola növendéke volt.
Szóval szedd össze magad, különben az első ellenfeled én leszek!
- Jól van, testvérem, jól van! Nem kell
felkapni a vizet! –csitította Cinóber -Tisztára olyan vagy, mint Kóbor Vihar,
amikor elkapja a farkaskór! Csak vicceltem, no!
Erling elengedte a férfit, aki gyorsan
megigazította rongyait.
-
Szívesen megmutatnám neked most rögtön – folytatta pillanatnyi csend
után, könnyednek szánt hangon a bűvész -, mire képes a valaha élt legnagyobb
lélekmágus a kismadara nélkül, ha a barátja megszorongatja. Ám az az életembe
kerülne, és nekem még terveim vannak ezen a földön! Legyen elég annyi, hogy
ilyen közel állhatunk a két katonához, és hangosan vitázhatunk anélkül, hogy
észrevennének. Lehet, nem tűnt fel ez az apróság, de ez nem a széljárásnak
köszönhető. Most pedig szépen eliszkolunk, és kitaláljuk, hogy merre van a
helyes, katonamentes út. Ja, és van itt
még valami!
Delroy Gahariet meghozta a minden szempontból
helyes döntést. Kezét lassan felemelve néhány szót suttogott. Erling feszült
figyelemmel kísérte az igézés folyamatát.
Delroy a katonák felé irányította varázslatát és útra bocsájtotta,
majd büszkén nézett társára.
- Hogy tetszik? Egyszerű bűbáj, mesteri
szintre fejlesztve. Még egy erős démont is elkábít. A többi legyen a jövő
titka! - S valóban, Erling nem akart hinni a szemének. Cinóber bűbájának
köszönhetően mind a két katona mély, öntudatlan álomba süllyedt.
- Menjünk, barátom, nincs sok időnk! -
terelgette volna el a bűvész, de Erling hirtelen ötlettől vezérelve kitért
útjából és a kábult holdfarkashoz futott és letépte a nyakából a medált. A
medált, amelybe több, mint ötszáz éve a gonosz sámánok egy lány lelkét bezárták.
Saját nyakába akasztotta, elrejtette ruhái alá és már sietett is vissza.
Cinóbernek épp csak szempillája rebbent, képzeletben
azonban lesöpörte a játékmezőről a gondosan felállított bábúkat. A figurák szanaszét
hullottak, végül koppanva-pattogva landoltak a végtelen, fény nélküli terem
padlóján.
Szótlanul megemelte Yaba testét és elindultak
visszafelé a csúszós úton.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Eljött a búcsú ideje. Ghlo szeretett volna ez
alól kibújni, de Szarka elkapta és megölelgette. Mikor a lány végre
kiszabadult, előre iszkolt, magukra hagyva a régi társakat.
Ravo épp köszönetet akart mondani a nőnek,
mikor az csontropogtatóan megölelgette őt is.
- Vigyázz magadra, ördögfióka! – mosolygott
kedvesen a nő.
- Jól van, jól van, most ár eressz el! -
hörögte Ravo, inkább a helyzettől, mintsem a nő karjaitól fulladozva.
- Büszke vagyok rád! - nézett rá nagy
komolyan Szarka. - Volt erőd és bátorságod hátat fordítani a Rendnek, ami már
csak keserűséget, meghasonlást és fájdalmat okozott. Viszont a hirtelen nyert
szabadságodban légy óvatosabb! Attól tartok, csak boldogtalanságot hozol
magadra. Te jobbat érdemelsz!
- Fogalmam sincs, miről beszélsz, de inkább ne
is folytasd! Nem szeretem, amikor felöltöd a bölcs nagymama-ábrázatod…
- A lányról beszélek - bökött Ghlo felé Szarka,
mit sem törődve Ravo mellébeszélésével. - Tudod, hogy ő egy holdfarkas. Ezek a
büszke lények sosem állnának szóba egy emberrel.
- Nem értem. Láttad, hogy mi beszélünk
egymással. Nem fog felfalni, vagy mérgében széttépni. Bár tett már rá
kísérleteket… - tapogatta meg fintorogva a karját az emlék hatására.
- Tudod, hogy értem! - csattant fel Szarka,
pedig Varian Ravo ábrázata egyértelműen rácáfolt erre. - Úgy nézel rá, mint egy
lányra, és ez nyugtalanít engem. Ő holdfarkas. Ráadásul hamarosan hazatér…
Ravo végre elkapta a női eszmefuttatásnak
csavaros fonalát és idegesen felcsattant.
- A Szent Holdra! És milyen jól teszi! Épp
azon dolgozom minden erőmmel, hogy hazatérjen a démonjával egyetemben! Nem
nézek én sehogy sem! Jó ég, Szarka, megártott neked a falusi élet! - Kellemetlen
csend állt be. Ravo sóhajtva lehajtotta a fejét és megborzolta a haját.
- Kedves, hogy aggódsz értem Szarka - mondta
végül lágyabb hangon -, de felnőtt ember vagyok. És már nem vagy a társam.
Kiléptél mellőlem, ha még emlékszel. Eddig is megvoltam, eztán is csak túlélem
valahogy. Minden jót Szarka!
† ‡ †
‡ † ‡ †
Másnap tovább folytattuk utunkat. Nem volt értelme sietni, hiszen a varázslóink
még mindig nem értek minket utol. Szarka ellátott minket élelemmel,
útbaigazítással és a jó kívánságaival, majd elbúcsúzott tőlünk. Megígérte, hogy
ha találkozik a társainkkal, segítségükre lesz. Ghlo és Ravo kipihenten,
frissen haladtak az ösvényen. Én hol piciny szárnyaimmal repkedtem, hol gazdám
vállán ücsörögtem.
Voltak előnyei is ennek a pinty-formának. Szabadnak
éreztem magam, igazán láthatatlannak. Az emberek nem akartak a csuklyám mögé
lesni, nem bámultak meg. Még Lanton, egy kisgyerek is szívesen játszott velem
félelem nélkül.
Sajnos ez a test más egyébben nem volt praktikus.
Védtelen voltam, hiányzott két drága szablyám és a köpenyem, a zsebében lapuló
sok kinccsel. Nem beszélve arról,
mennyire haszontalan voltam gazdám számára. Mágikus képességeimtől majd teljes mértékben
meg voltam fosztva, hisz a testcserélés varázslata teljesen kimerített. Hiába
pihengettem és tápláltam a testem, nagyon lassan tudtam összeszedni magam. Alig
voltam erősebb, mint Blanco, az átlagos pinty, és ennek gondolatától is felállt
hátamon a toll.
Magam sem értettem egészen, miként sikerült
megszöknöm akkor, hiszen a mágikus nyakörv elzárta előlem a mágiám, de úgy
képzeltem, ez biztosan a térgyűrű használatakor keletkezett résnek tudható be.
Örültem, hogy így alakult. Még ha nem is a legszerencsésebb úton menekültem
meg, de még éltem, és a testem sem veszett el.
Két
napon át a hegyvonulat lábánál haladtunk, próbáltuk megközelíteni a helyet,
amennyire lehetett, anélkül, hogy sziklát másszunk, ezért inkább kerültünk. Harmadnap
alkonyatán folyóparthoz értünk, ami határozottan jó hír volt. Ezek szerint már
nem voltunk messze Csillagudvar kapujától, merthogy a könyvből kiderült, hogy
ez a kapu neve. A parton haladtunk tovább egész éjjel. A Zöld folyó sebes sodrású volt. Nem túl széles, de bővizű. E
folyó mentén volt úti célunk.
Mivel
nem siettünk, Ghlo emberi alakjában maradt, s nappal gyalogoltunk. Ravo a
sötétben nem látott, ezért valamennyire igyekeztünk tekintettel lenni rá és addig
haladni, amíg világos volt. Éjfélkor meg is álltunk a folyóparton pihenni.
* * *
Alig bújt elő a nap, ébresztenem kellet az
alvókat, hiszen egy kósza lidérc járt épp arra. Szerencsénkre nem kellett vele
bíbelődni, velünk mit sem törődve osont is tovább. Mivel már senki sem tudott
visszaaludni, felkerekedtünk. Mentünk, amíg el nem értük a helyet, ahonnan
kezdve kénytelenek voltak a többiek sziklát mászni. A nap második felében már
ereszkedtünk le a mélybe. A hegymászás kellőképp kimerítette Ghlót és az embert
is, de végre megérkeztünk oda, ahol a kapunak lennie kellett. Ahogy Erling
mondta, a folyó vágta, mély szakadék felett lebegett. Lepihentünk, ettünk, és
vártunk.
Egy nap elteltével végre megérkezett Erling is, magával hurcolva két testet. Egyik pehelykönnyű
és mozdulatlan volt, de a másik súlyos, izgága, és folyamatosan görcsösen
köhögött.
Jó öreg testemet viszontlátva összeszorult a
szívem. Megtépázottan, nyomorultul feküdt az ember karjában, megalázva és
kiszolgáltatva. Tudtam, hogy hiába súlytalan, a testem a mágus számára egy kellemetlen,
visszataszító teher. És ez nagyon fájt.
Gyorsan vissza próbáltam térni belé, de nem
ment. Ekkor tűnt fel csak, hogy a mágikus
nyakörv még mindig eredeti testemen van. Erről valamiért teljesen
megfeledkeztem. Lehangoltam telepedtem
gazdám vállára. Ghlo segített a betegnek egy kényelmes helyet varázsolni,
Erlingnek adott az útravaló maradékából, majd miután a férfi lefeküdt aludni,
leült, és nekem szentelte figyelmét. Elsírtam neki bánatomat, hogy örökké
madárként kell élnem. Erre Ghlo csak megcsóválta a fejét, és odalépett a
letakart testhez. A nap még nem ment le, de a hold már haloványan látszott a
kék égbolton. Gazdámba lassan visszatért fajtájának emberfeletti ereje.
Leguggolt a test mellé, majd megmarkolta a nyakörvet, és megpróbálta letörni a
vékony nyakról. Nem ment. Ghlo döbbenten pislogott le a kezeire.
- Ennek sikerülnie kellett volna. Egy farkas
ezt le tudja törni – motyogta döbbenten. Én azonban ekkor már tudtam a választ.
„Az én nyakörvemet Oktra készítette. Valószínűleg ebben is keveredik a démoni
és emberi mágia. Ehhez nem vagy elég erős.”
- Ugyan, felébred Erling, és valami
megoldással fog szolgálni - vígasztalt a lány teljes bizonyossággal. Összehúztam
kis madárszemem, megszokásból, mintha lenne értelme mimikának egy csőrös
kobaknál. Mi újabban ez az emberekbe vetett feltétlen hit? „Mi van, ha nem
tudja Erling a megoldást? Hogy fogjuk így bezárni a kaput?” kérdeztem.
- Akkor is bezárjuk valahogy. Nehézkesebben,
de nem lesz más választásunk – felelt gazdám.
„Az azt jelenti, hogy a démonvadász egyedül
lesz az oltalmazótok, míg varázsoltok. A kapukat kivétel nélkül őrzik. Nem lesz
könnyű a varázslatot véghezvinni. Egy férfiember önmagában kevés. Nem beszélve
arról, hogy nem bízom rá szívesen az életedet. Nem értem, te miért bízol
ennyire bennük.”
- Nem lesz egyedül a harcban, és biztos vagyok
benne, hogy mindent megtesz, hogy védelmezzen.
„Miért?” szegeztem neki a kérdést. Nem
felejtettem el, ahogy a sebesült Ravo utolsó erejével is a bűvészt óvta
Oktrával szemben. Vagy, hogy foglyul ejtett gazdámért harcba szállt a
katonákkal. Nem az ember jellemével kapcsolatban voltak kétségeim. Engem sosem
az emberek érdekeltek. Egyedül csak a gazdám.
- Csak tudom - rántotta meg a vállát, hogy le
kellett ugranom róla ijedtemben. Tettem egy kört és visszaültem a helyemre.
Sokáig hallgattunk mind a ketten.
- Mesélj anyukádról! - törte meg a csendet
váratlanul gazdám.
Anyukám? Meg kellett mosolyognom. Lassan, mérlegelve kezdtem neki
a történet, ami már nagyon-nagyon rég óta el volt temetve bennem. Ahogy szó szót
követett, egyre könnyedebben folyt a beszéd. Oktra Cellyan története, ahogy én ismertem;
Egy Alsóbb Ház gyermekeként
született. Tehetséges, céltudatos, éles eszű lány volt, szokatlan élénkséggel.
Bekerült az Akadémiára, ami előtte alig fordult elő - a mi iskolánkba elsősorban
a nemesek nyernek felvételt. Mindenki dicsőítette erejét és képességeit.
Sikeresen teljesítette küldetését
és védelmezte a holdfarkasát.
Visszatérve azon volt, hogy katona legyen, ami pedig addig származása
miatt lehetetlen volt. Zsoldosnak szegődött.
Így ismerkedett meg egy előkelő ház
fiával, az apámmal, aki, démonokra nem jellemző módon teljesen
beleszerelmesedett. Eddig azt gondoltam, ő is viszont szerette apámat. Most már
nem tudom, apám nem csak eszköz volt-e a nőnek a felkapaszkodáshoz? De végül
is, nem is számít…
Összeházasodtak.
Apám katona volt, így anyám is
könnyedén bekerült a csapatba. Ezután sokat kalandozott az emberek világában,
remek kapcsolatokra tett szert, így megválasztották a Tanács tagjának.
Ezután nem sokkal születtem meg
én. Apám nagyon örült nekem, anyám viszont nem érezte otthon jól magát, így
hamar elhagyott.
Visszatért katonának. Apám
folyton róla mesélt. A nagyszerűségétől. Természetes, hogy olyan akartam lenni,
mint ő.
Ám Oktra egyszer csak eltűnt. Nem
kaptunk felőle több hírt. A Forráshoz sem kapcsolódott többé. Apám nem tudott
nyugodni. Félt, hogy baja esett, ezért elindult megkeresni. A többi bestia persze
nem értette apám ragaszkodását és hűségét. Legtöbben bolondnak tartották.
Szokatlan démon volt ő is, meg kell hagyni. Végül neki is nyoma veszett.
Úgy mesélték, hősök voltak
mindketten. Egymást védték a végsőkig. Ezt gyerekként szívesen elhittem, de ma
már tudom, hogy az igazsághoz ennek semmi köze. Szerencsére, mire hazakerült a
testük, és nyilvánosság elé került a halálhírük, végeztem a tanulmányaimmal és
megkaptalak téged. Nem sokan múlott, hogy ott ragadjak örökre.
-
Hazakerült a testük? – kérdezte Ghlo.
„Igen, ez a szokás nálunk. Ha egy démon a
földön meghal, akkor a lelke megszűnik létezni.
Esetemben az, ami ebben a kismadárban most lapul. Marad az a test, ami
ott a földön fekszik. Ez az, amit megbűvölnek, hogy képes legyen a másik síkon
is létezni” feleltem. „A hollófejes szablyám például apámé volt. Mikor
hazahozták, elvettem tőle a fegyvert. Az örökségem része. A bűvölet hatására
tudom az Árnyvilágban is használni. Mindig velem marad, bármelyik világba lépek.”
- Akkor Oktra szándékosan akarta a halálhírét
kelteni…
„Gondolom, igen. Mivel apám teste mellett
találták az övét, azt is feltételezem, hogy vele is ő végzett. Nincs rá
bizonyítékom, de elég nyilvánvalóvá vált, miután találkoztunk. Lehet, apám
tudomást szerzett az ügyeiről, lehet, meg akarta állítani. Vagy csak azért ölte
meg őt, hogy senki se kételkedjen a nő halálában. Az biztos, hogy Oktra ekkor
már a saját sötét terveivel és az új mágiájával foglalatoskodott. Ezért akart
megszűnni létezni a Démonvilág számára. Feláldozta a testét, és cserébe szabad
mozgásteret kapott. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom, de jobban
örülnék, ha akkor tényleg meghalt volna.”
- Sajnálom… - mondta Ghlo részvéttel a
hangjában, ami bár nagyon kedves volt tőle, egyáltalán nem tetszett. Sosem akartam,
hogy a gazdám sajnáljon.
„Nincs miért. Nem számít” vágtam rá gyorsan. „Nem
kellett volna, hogy váratlanul érjen. Igazán gondolhattam volna. Különben meg,
nem is ismertem a nőt, aminek így utólag nagyon örülök. Nem túl rokonszenves
személyiség.” Mindketten megkönnyebbülten nevettünk.
„Akkor most ideje” váltottam témát somolyogva
„, hogy levetkőztesd Cinóbert.”
Gazdám nem okozott csalódást:
- Micsoda?! - kiáltott fel hangosan, mire
Erling mordult egyet álmában, a bűvész pedig felköhögött. „Meg vagy őrülve?
Miért tenném?” kérdezte immár gondolatban, visszafogottan, de a teljes
elképedés hangján.
„Valakinek gondoznia kell szegény beteget. Az
én tenyérnyi szárnyammal pedig nem fog menni. Elmondom, mit kell tenni. Csak
csináld, ahogy mondom, és meggyógyítjuk pár napon belül.”
- Pont ez hiányzott még nekem - sóhajtott
nagyot a lány. Aztán nekiálltunk együtt megmenteni az embert.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Mikor Erling felébredt, már lemenőben volt a
nap. Csodálkozott, hogy miért nem rázta már fel valaki hamarabb, ugyanakkor
szívből örült, hogy ez nem történt meg.
A többiek mind ébren voltak, egyedül a betegük aludt mélyen. Ghlo
mellette ült és valami zavaros főzetet készített. Körülötte a démon gyógyszerei
voltak szétszórva, inkább türelmetlenséget és pánikot, mintsem Yaba rendszeretetét
tükrözve.
Ravónak már csak hűlt helyét látta. Felkelt ő
is és lesétált a folyóhoz. Nagyon szerette, ha sikerül vízpart mellett
letáborozni. Bátyjával minden ilyen alkalommal együtt pancsoltak. Egyedül viszont már
nem találata szórakoztatónak a dolgot. Gyorsan megmosdott, felöltözött és
visszament a táborhoz. Ravo már ott volt. Nedves ruháit teregette a napra.
Rajta kívül minden változatlan volt.
Erling udvariasan köszöntötte társait és Ghlóék
mellé ült. Elmesélte,
milyen élmények érték az út során, a találkozást a katonákkal. Meglepetésére Ghlo
sztoikus nyugalommal számolgatni kezdett az ujján.
- Hát igen, letelt a tíz nap. Most már nem
köti őket az ígéret. Nyugodtan megölhetnek. - Rövid csend után így folytatta;
- Yaba arra kér, vizsgáld meg, hogy a nyakán
lévő bilincset miképpen lehetne levenni.
Erling lélegzetvisszafojtva lehajolt a testhez
és közelről szemügyre vette a nyakörvet. Szörnyen feszélyezte, hogy közben Ghlo
hatalmas zöld szemeit rá meresztette és valószínűleg a kismadár is pontosan
ugyanezt tette.
- Ahhoz, hogy leszedjük, szűkség van emberi és
démoni mágiára egyaránt. Emberi mágiát én tudok szolgáltatni, azonban
szűkségünk lenne egy démonra.
- Csodás - tért vissza a főzetéhez gondterhelten
Ghlo, és kis ideig elgondolkozva kavargatta a méregzöld löttyöt. - Este akkor
is bezárjuk a kaput - szögezte le végül. - Négy élet után sikerült találkoznom
egyetlen egy démonnal - Yabán kívül -, aki történetesen meg akar ölni. Nincs időm
száz évet várni, hátha a legközelebbivel szerencsém lesz.
Erling egy pillanatig mérlegelte, hogy
kijavítsa-e a lányt; Utere és Oktra, az határozottan kettő.
Ravo felhorkantott a háttérben:
- Könnyen beszélsz. Ti ketten majd kántáltok,
a kismadár csiripel, a bűvész szundikál - mint mindig -, én meg gondoskodjak
mindenki biztonságáról. Ugye senki előtt nem titok, hogy a dimenziókapukat
őrzik?
Mindkét férfi a lányra nézett várakozóan, de nem
érkezett válasz a démonvadász provokáló kérdésére. Ghlo mintha meg sem hallotta
volna azt, látszólag minden figyelmét főzetre fordította. Egyedül penge vékonyra összeszorított ajkai
árulták el, hogy Ravo szavai célba találtak. Ezzel a gondterhelt
arckifejezéssel a lány - Erling
megállapítása szerint - egészen a bestiájára hasonlított. A varázslónak megesett
rajta a szíve.
- Sikerülni fog - mosolygott rá Erling
bíztatóan, majd segített neki a folyadékot kis üvegekbe önteni, mielőtt a lány
mindet elpocsékolta volna. Az igazat megvallva, Erling éppúgy aggódott, mi lesz
velük a démon ereje nélkül. Cinóber se tudott nekik segíteni. Hárman kevesek voltak
ahhoz, hogy a kapu őrzőit legyőzzék. De talán elegek ahhoz, hogy időt
nyerjenek, amíg a kapu bezárul. Egyedül a bezárásra szükséges időn tud változtatni.
Így hát a délután hátralevő részében gondosan
begyakoroltatta Ghlóval a ceremónia mozdulatait és varázsigéit. A holdfarkas
szerencsére tehetségesnek bizonyult, és gyorsan tanult.
Amint leszállt a nap, Ghlo összehívott
mindenkit és rekedt hangon kiosztotta a parancsokat.
- Yaba felrepül megnézni a kaput. Én
végigviszem a ceremóniát és megpróbálom egyedül bezárni. A két ember pedig közben
vigyáz rám.
- Ennyi a terv? - horkant fel a vadász. – Úgy
szeretnék csak egyszer egy értelmes tervet hallani a társaságtól!
- Nem tudja, mire vállalkozik! - adott hangot
kétségeinek Erling is. - A varázslat túl nagy méretű. Nem sértésből mondom, de
nem elég erős hozzá.
- Az lehet, de Ravo sem elég erős hozzá, hogy
egyedül védelmezzen minket, nem igaz? – vigyorgott a farkas gúnyosan a
démonvadászra, aki ezen már őszintén elnevette magát.
- Ezt visszakaptam. Jól mondtad, kölyök.
- Ne aggódj - fordult vissza a lány Erlinghez
szokatlan kedvességgel. - Mindent megtanítottál, hogy sikeres legyen a
ceremónia. Most már csak segíts az embernek!
Yaba felröppent, Ghlo pedig nekikészült a
varázslatnak. Erling szíve vadul kalapált. Hosszú évek óta először érezte, hogy
van vesztenivalója. Hogy a mellette lévők a bajtársai, akik bíznak benne,
akinek nem akar csalódást okozni. Együtt harcolnak, egy célért, amiben neki
fontos szerepe van. Ő egy Látó. Egész életében elutasítást kapott emiatt, de
most végre megértette, mit is jelent ez. Hogyan kamatoztathatja anyja
örökségét. Eszébe jutott a mellkasán lógó medál is, ami hirtelen új értelmet
nyert számára. Nélküle most nem lenne itt. Minden, amit eddig átoknak hitt,
vagy felesleges küzdelemnek, valójában okkal történt az életében, hogy most
felkészülten állhasson a próba elé.
A pinty csak repült és repült, míg már csak
egy apró pont volt az égen, majd eltűnt a szeműk elől. A társaság csak
mozdulatlanul, várakozóan bámult az égre. A csendet Ghlo kiáltása törte meg.
- Megtalálta!
- Készüljetek! – emelte fel kardját Erling.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Sosem
jártunk Pestisföldön. Az Urnaheshez
tartozó kis szigetcsoport mindenki számára tiltott hely.
Nevét
a hajdani sötét gyógyászati kísérletek miatt kapta. A hely azóta lakatlan. Se
démon, se lidérc, se ember be nem teszi oda a lábát. Félő, hogy aki ide téved,
valamilyen olyan betegséget szed össze, amely később gyógyíthatatlan volta
miatt kiirtaná az egész kontinenst. Senki sem tudja, milyen szörnyetegek
lapulhatnak még ott.
Mégis,
mind felismertük, hogy ezek a lények közülük valók voltak. Gonosz mágiával
létrehozott, csápos, vörös nyálkás lények jöttek elő a semmiből. Eredetileg hárman
voltak. Olyanok, akár az iszap. Összeolvadtak eggyé, vagy szétosztódtak apróra.
A penge nem sértette őket, ütés nem ártott nekik. Képlékenyek voltak, és
érintésük mart, akár a forró sav.
Ghlo
hamar rájött, hogy tehetetlen ellenük. A legjobb, amit tehet, hogy igyekszik
elkerülni az érintéseket és minél hamarabb bezárja a kaput. A feladat korántsem
volt olyan egyszerű.
Ravo
kezében egy új - eddig legalább is nem látott fegyver volt. Hasonlóan a korábbi
kütyüihez, lőszerrel működött, ám annak egy továbbfejlesztett változataként a
tüze pontosabb és hatásosabb volt.
Ezzel
próbálta távol tartani a lényeket, amíg Erling végzett a varázslataival és
tűzgolyót küldött a lényekre. Bár a tűz hatásos módszernek bizonyult, a két
férfi mégis kevésnek, ilyen szintű teremtmények ellen. Túl gyorsan jöttek a
támadások, s hamarosan mindketten több sebből véreztek. Kismadárként tehetetlen
voltam. Csak repkedtem körbe-körbe, apró varázslatokat szórva a szörnyekre.
Iszonyatosan
hosszú pillanatokkal később egy forró tenyér zárt magába. Majd megállt a szívem
ijedtemben, pedig csak Cinóber volt az. Kócosan, kipirulva, de szeme éberen
csillogott. Szavaiban mégsem találtam értelmet.
-
Kicsi Blanco, semmi baj! Kiszabadítalak.
„Ne
a madaraddal foglalkozz, idióta!” mondtam volna, de csak csipogni tudtam.
Cinóber megsimogatta a fejem búbját és lehunyta a szemét. Alig észrevehetően
mozgott a szája, mint aki némán szöveget mormol magában. Ezzel végezve nevetve
rám nézett.
-
Néha jól jön, ha ember démoni mágiát használ. Nem mindig gonosz az, ami
„fekete”, igaz Holló? Siess hát, óvd Kóbor Vihart!
Hirtelen
megértettem, mit akar. Összeszedtem magam és minden erőmmel a varázslatra
koncentráltam. Sikerült elérnem a testem. Olyan könnyedén fogadta be a lelkemet,
mintha kitaposott cipőbe léptem volna.
Többet nem gondoltam Cinóberre. A harcra
összpontosítottam. Minden erőmmel támadtam, így Ravo kifújhatta magát, Erling
pedig Ghlo segítségére sietett.
Újonnan visszaszerzett testemet egyből halálosan
kimerítettem, de nem hiába. Szinte sajnáltam, hogy nem látja Haradar Utere
Savit, a kék szemű, fehér köpönyeges démon katona bravúros küzdelmemet a
pestislényekkel. Mire porrá zúztam őket, Ghlóék is végeztek.
Nem tudtuk pontosan, mi is történhetett fent a
magasban. Mi idelent csak vártunk lélegzetvisszafojtva, míg nem gazdám felénk
fordult;
- Sikerült.
Pont olyan fáradt volt, mint mi, akik harcoltunk, de
az arca ragyogott. Erling megkönnyebbülve lerogyott földre, hogy kifújja magát,
Ravo pedig kurjantva Ghlóhoz szökkent és megölelgette, s mielőtt az észbe
kaphatott volna, a pihegő Erlinggel ugyanígy tett. Aztán kevésbé lelkesen, kelletlenül integetett nekem három
lépésnyiről, miszerint jól csináltam.
Eltettem a fegyvereimet és megvizsgáltam először Ghlót,
majd a többieket. Szívesen segítettem volna a sérüléseikben, de teljesen
kimerült voltam én is. Most éreztem csak, mennyire túlfeszítettem a határaimat.
A két férfi néhol csúnyán megégett, de halálos sebet nem kaptak, gazdám pedig
sértetlen volt.
- Hogyan tudta letörni a bilincset és visszatérni a
testébe? - így Erling.
- Cinóber segített nekem. Nélküle nem ment volna… - Mire
kimondtam, észbe kaptam. Cinóber jelenlétét nem érzékeltem. Gyorsan odanéztem,
ahol utoljára láttam. Még mindig ott volt, mozdulatlanul a földön fekve,
sápadtan. Úgy éreztem, torkomat mintha jéghideg kezek ragadták volna meg. Hozzá
ugrottam, hogy meggyőződjek arról, amiben addigra már biztos voltam. Ám, mire
odaértem, a test elhalványult és lilás köddé válva semmivé foszlott.
Ghlóra néztem, a tányérnyi almazöld szemeibe. A lány
döbbenten meredt oda, ahol az előbb még a férfi feküdt.
- Oh… - mondta a démonvadász, és arcáról eltűnt
minden mosoly. Szerettem volna, ha szitkozódik, de ezúttal csak állt dermedten.
Egy hosszú pillanatra mindenki némán nézett maga elé.
Aztán én és gazdám felkaptuk fejünket.
A fák között egy alak suhant felénk. Fehér lobogó
köpenye visszaverte a holdfényt.
- A démon az! - ugrott támadóállásba a vadász, és
éreztem, amint elillan a varázserőm. Mindig meglepett, hogy az emberbe mennyi
akaraterő és kitartás szorult. Bármikor kész volt újra küzdeni. Kivételesen nem
bántam, hogy megfosztott varázserőmtől, jelen helyzetemben úgy sem tudtam volna
használni. Utere, erejét elvesztve kénytelen volt lépésben haladni tovább. Erős
volt, tiszta, és oly nemesnek látszott, hogy én még inkább szakadtnak,
mocskosnak és gyengének éreztem magam. Előhúztam a szablyám és a démon elé
mentem.
- Ne közelíts, különben támadok! - suttogtam
fenyegetően. A katona megállt.
- Békés szándékkal jöttem. Tedd el a fegyvered, Arcane
Vernine Eligos! - Hangja lágy és nyugodt volt, tekintete egyenes. Engedtem hát
kérésének, és vártam.
- A gazdádhoz jöttem. Beszélni szeretnék vele. Már
futólag találkoztunk, de még nem mutatkoztam be. A nevem Haradar Utere Sevit. A
társam, Kalen Garr a közelben vár. Nem akart velem jönni, mivel sosem volt jó
tárgyalófél. Könnyű kihozni a sodrából. Az ő kérésére vagyok itt, hogy
beszéljek a holdfarkassal. – Itt megállt, hátha valamilyen választ akarunk
adni, de csak várakozóan néztünk rá, ezért nyugodtan folytatta. - A társam
nemrég egy álmot látott. Biztosan tudod, a holdfarkasok nem álmodnak, ezért nem
tudjuk mire vélni a dolgot. Talán a gazdád magyarázatot tud adni a kérdéseinkre.
Hallottam, ahogy Ghlo néhány lépéssel közelít. Utere
a növekvő érdeklődésre tovább beszélt.
- Narra, az örökké ragyogó hold lezuhant, a holdfarkasok
népe megsemmisült. Majd változott a kép. Egy barlangban homokszín bundájú,
aranyszemű holdfarkas jelent meg. Utiaként mutatkozott be, a Lauryl falkából. Azt
mondta, az Ualeth haldoklik. Hogy csak úgy lehet megmenteni, ha a dimenziókapuk
bezáródnak, hogy végül Uera a Csillagudvaron kívül semmi mással ne legyen
kapcsolatban… Nos, én nem egészen tudom elmondani, de valami ilyesmiről volt
szó. A lényeg, hogy az ős mindezt nem a társamnak mondta. A nőstény Kauna Ghlóval,
a gazdáddal beszélt.
Elképedten gazdámra néztem, aki épp úgy bámult vissza
rám. Mindketten teljesen tanácstalanok voltunk.
Utia, az ős azt mondta, gazdám az egyetlen, akivel
kapcsolatba tudott lépni. Hogyan álmodhatott hát egy katona erről? Azon a
beszélgetésen a két holdfarkason kívül senki nem volt jelen. Én is csak Ghlo
elbeszéléséből ismertem a történteket.
Semmilyen épeszű magyarázatot nem tudtam adni, és Ghlo
arca ugyanerről árulkodott.
Erling halk nevetése törte meg a nyomasztó csendet.
Egyszerre fordultunk felé mind és meredtünk rá kérdőn. A férfi a földön ülve
csóválta a fejét;
- Cinóber, te igazi bajleverő….
