Négy élet emberi években számolva is igencsak hosszú idő. És
döbbenetes módon, ilyen hosszú idő alatt egyszer sem éreztem magam annyire
mérhetetlenül megalázottnak, mint akkor, ott, azon a küszöbön. A farkas még
elviseli, ha megváltozik a külseje, ha eggyel többször vetik vissza abba a
zavaros világba, amit sose szeretett. Fel tudja dolgozni, hogy az otthona
veszélyben van, és mégsem tud hazatérni. Nagyon sok mindent el tudtam viselni.
De azt, hogy a korábbi énem, a hajdani testem a volt
szeretőm mellett álljon az ajtóban, miközben ő nyilvánvalóan nem én voltam…
A düh elég lassan érkezett meg. Ahogy néztem ezt a nőt,
mintha tükörbe néztem volna, holott tudtam, hogy abban a pillanatban mást kéne
látnom benne. Négy életen át tekintett vissza rám az az álmos szürke szempár.
Az a barna haj az én arcomat keretezte…
A helyzet egyszerűen nevetséges volt. Galen tekintete
értetlenül ugrott egyikünkről a másikunkra.
Ott voltam én, és arra vártam, hogy a félig ember férfi, aki
állandó harmadikként velem és Yabával volt, felismerjen. De nyilvánvaló volt,
hogy nem fog, mivel a régi testem, akiben most már egy új lélek lakozik,
elfoglalta a helyemet.
Aztán megérkezett a várva várt és egyben elkerülhetetlen
harag is. Éreztem, ahogy bizsereg a gyomromban, felkúszik a mellkasomba, égeti
a szememet és kaparja a torkomat. Útját tudtam volna állni a gyilkos haragnak,
de ezúttal semmi kedvem nem volt hozzá. Torkomból mély morgás tört elő,
izmaimban nőttön-nőtt a feszültség. Az agyamat borító ködön keresztül hallottam,
hogy Galen aggódva kérdez tőlem valamit, de már nem érdekelt, hogy mit. Csak
arra tudtam gondolni, hogy megsemmisítsem azt a némbert, aki az én bőrömbe
bújt. Látni sem akartam. Arra vágytam, hogy ne létezzen többé. Ha ez a haj, ez
a szem nem lehet az enyém, ha velem így elbánt a sors, akkor másé se legyen.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Mire a férfi megérezte a veszélyt, már késő volt. Jól
ismerte a holdfarkasokat. Tudta, hogy a különböző érzések, indulatok hatalmasra
nőhetnek a szívükben. Olyan méreteket ölthetnek, amik egy egyszerű halandó
számára felfoghatatlanok, sőt, sokszor halálosak. Főleg ha haragról,
féltékenységről vagy más ártó érzelmekről volt szó.
A küszöbén dermedten álló holdfarkas nyilvánvalóan dühös
volt… nagyon, nagyon dühös. De mire Galen rájött, hogy a haragja nem
kifejezetten felé irányul, már késő volt. Egy ezüst villanást látott, ahogy a
vékony test elhúzott mellette. Sikoly és morgás szűrődött ki a szobából.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Megöltem volna a nőt. Meg akartam ölni! Éreztem, hogy az
ember vére végigfolyik a bal karomon. Újra lecsaptam volna a földön nyöszörgő
nőre, ha egy kar át nem öleli a derekamat, és ki nem penderít a szabadba.
† ‡ †
‡ † ‡ †
- Elég legyen! – A félig ember, félig lidérc férfi ősi
mágiával próbálkozott, a farkas azonban már olyannyira átengedte magát a
dühnek, hogy nem hatott rá az ilyesmi. Galen látta, ahogy a vékony, törékeny
test beleolvad a hatalmas farkasalakba. Az őrült tekintet megváltozott.
A holdfényben úgy tűnt, az állat szőre szikrázik, ahogy
lassan megindult a férfi felé. Galen összeszűkült szemmel figyelte. Valahogy
ismerősnek tűnt neki ez a hatalmas szürke fenevad, a rózsásvörös szemekkel.
Lélekben felkészült rá, hogy a holdfarkas ráveti magát,
megöli és visszatér eredeti áldozatához, de pár feszült pillanattal később a
farkas megrázta magát, és lassan visszaváltott emberi formájára.
A vékony lány úgy festett, mintha kimerült lenne. Tenyereit a
térdére támasztotta, úgy hajolt előre zihálva. Tekintete már csak a
kimerültségét tükrözte, a dühét nem. Galen, mivel még mindig nem tudta, mit is
tehetne a dühöngő farkassal, csak állt és várt.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Nagyon nehezemre esett visszaszerezni az irányítást a saját
gondolataim fölött. Az, hogy önkéntelenül is átalakultam, talán segített a
folyamatban. Úgy éreztem, mintha két oldalról, hatalmas kalapácsokkal ütötték
volna a fejemet. Ez a mindent elemésztő harag teljesen kimerített. Eddigi
életeimben csak két-három alkalomra emlékszem, mikor ugyanígy hagytam, hogy az
érzelmeim átvegyék az irányítást a testem felett. Azok a lények, akik ismerik a
holdfarkasokat, farkaskórnak hívták. Egész találó elnevezés. Veszélyes fegyver,
csak épp volt egy nagy hátránya. A farkas, miután magához tért soha nem
tudhatja elérte-e a célját vagy sem. Én sem tudtam hirtelen, hogy mit
reméljek. Akartam is az ember nő halálát, meg nem is.
Volt szeretőmre tekintettem, aki még mindig védelmezően
magasodott a bejárat előtt. Megráztam a fejem, és felegyenesedtem.
- Az, hogy nem ismersz meg, elfogadhatatlan. – Hangom sajnos
nem volt olyan életerős, mint ahogy szerettem volna. – Nincs rád szükségem
többé. Talán mégis figyelembe kellett volna vennem, hogy lidércvér is folyik az
ereidben.
Lepillantottam még mindig véres kezemre, majd hirtelen
sarkon fordultam, és belevetettem magam a sűrűbe.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Galen még két órával a történtek után is össze volt
zavarodva. Ostobának érezte magát. Valójában, ahogy múlt az idő egyre inkább
úgy gondolta, hogy valóban ismeri a holdfarkast.
Eltöprengve pillantott alvó feleségére. A farkas csúnyán
elintézte az arcát. Csak reménykedni tudott benne, hogy a hegek egyszer majd
eltűnnek a sápadt bőrről. Összeszorította a szemét, ahogy az emlékképek
visszatértek.
Berohant a házba, és felsegítette Rune-t. Elszörnyedve
látta, hogy mit tett az a vadállat a szeretett asszonnyal. Kedvelte a
holdfarkasokat, de ezt most csak vadállatnak tudta nevezni. Akármit tett,
akármilyen keményen próbálkozott, nem tudott sokat segíteni kedvesén. Gyengéden
kimosta a sebeket, miközben szorosan magához ölelte a remegő testet. Rune nem sírt
– az igazán erős nők nem tesznek ilyet -, de ez még úgy tűnt neki is sok volt.
Ritka, és igen értékes gyógynövényekből kevert ki kenőcsöt, hogy enyhítse a
fájdalmát. Ahogy a szép arcon húzódó sebhelyeket nézte, bensejét a bűntudat
mardosta. Rune soha nem tett neki szemrehányást semmiért. Tudta, hogy most sem
fog, de ő szégyellte magát.
Rávette kedvesét, hogy pihenjen le. Az alvás a legjobb
gyógyszer. Miközben felesége haját simogatta azon töprengett, hogyan tehetné
jóvá mulasztását.
Csak ült az ágy mellett, és nézte az alvót. Megfogadta, hogy
ez lesz az utolsó eset, hogy mások érdekeit a magukéi elé helyezi. De ezt még
el kell intéznie. Muszáj volt. Bűntudatosan terelte vissza gondolatait a
holdfarkasra…
Akárhogy igyekezett, nem tudott ésszerű magyarázatot találni
a történtekre… egyelőre legalábbis nem. Elgondolkodva lépett ki a bejárati
ajtón. Nem ejtette különösebben kétségbe, hogy az idegen farkas úgy
elviharzott. Tudta, hogy ha akarná, meg tudná találni. Ugyan nem rendelkezett a
lidércek minden képességével, és nem volt különösebben erős sem, de azért ami
megvolt neki, azt tökéletesen ki tudta használni. Egy holdfarkast megtalálni
számára nem volt egy bonyolult feladat. Ha valaki négy teljes életen át egy
holdfarkassal él, jól kitanulja a szokásaikat. Galen tudta, hogy találjon meg
egy ilyen lényt. Annak a lánynak nyilván segítségre volt szüksége, azért jött
el hozzá, és ha valóban találkoztak már, akkor eléggé leszűkül a kör a kilétét
illetően. A férfi egyedül azt sajnálta, hogy szerelme, Ghlo már visszatért
Uerába. Négy élete lejárt, nem jön többé vissza ebbe a világba. Talán az égiek
próbálták úgy vigasztalni, hogy küldtek egy nőt, aki ugyanúgy nézett ki, mint
ő. Bár Rune jelleme sokban különbözött Ghloétól, szerették egymást úgy, mint
régen.
Galent egy apró, ám nem erdőbe illő nesz szakította ki a
gondolatai közül. Fejét a hóval borított bokrok felé fordította. Tisztán ki
tudta venni a sűrűben rejtőzködő alak körvonalait. Nem látott olyan tökéletesen
a sötétben, mint tisztavérű társai, de így is meg tudta állapítani, hogy az
idegen egy férfi, és fegyver van nála.
- Nyugodtan előjöhet! Ha elteszi a fegyvert, még egy teával
is megkínálom! – szólt felé barátságos hangon.
Nem kellett sokat várnia. A feketébe öltözött alak kilépett
az ágak közül, lesöpörte a köpenyéről a havat, és elindult felé. Félúton a
derékszíjára akasztotta a félkezes számszeríjat.
A férfi jó egy fejjel magasabb volt Galennél. Csuklyája alól
csupán borostás álla, és gúnyos félmosolyra húzódó szája látszott ki.
- Te nem vagy ember – morogta, ahogy közvetlenül a ház
tulajdonosa elé ért.
- Fogalmam sincs, miről beszél. Ember vagyok, amolyan
orvosféle. Füvesembernek hívnak errefelé. – Galen rendületlenül mosolygott,
majd intett az ajtó felé. – Akkor bejön?
Az idegen felhorkant.
- Csak pár kérdésem lenne hozzád, ember… - Az utolsó szót
kihangsúlyozva elérte, hogy Galen még szélesebben mosolyogjon.
- Hallgatom.
Úgy tűnt, ártatlan nyugalmával zavarba hozta a késői
látogatót. Az idegen elgondolkodva vakarta meg borostás állát.
- Járt erre egy démon és egy holdfarkas. Nem sok nyomot
hagytak maguk után, de idáig egész szépen tudtam követni őket. Nőstény
mindkettő.
- Errefelé nemigen fordulnak meg holdfarkasok.
- Hát persze. Nyilvánvalóan hozzád jöttek, de nem számít.
Tulajdonképpen nem is őket keresem, de azért megköszönném, ha a nyomukra
vezetnél.
- Tán van másik préda is a közelben, vadász?
Az idegen Galen fölé magasodott. Így már a sötét szemek is
látszottak a csuklya rejtekében, és nem sok jóval kecsegtették a ház urát.
- Ne vesztegesd az időmet!
- Sajnálom, hogy ezt kell mondanom uram, de… - Galen
ellépett a férfi mellett, és pár lépést előre sétált a hóban – fogalmam sincs
merre mentek. Magamra haragítottam a farkast, akit keresel. Megtámadta az
asszonyom, aztán eltűnt. Nem áll szándékomban nehezíteni a dolgodat, de ez az
igazság.
A démonvadász láthatólag azon töprengett, vajon mi igaz
abból, amit a gyógynövényes elmondott.
- Talán jobban tenné, ha indulna. Lehet, hogy még nincsenek
messze. – Galen barátságosan az idegenre mosolygott. – Valójában azt sem tudom,
hogy miért segítek magának, hisz még csak be sem mutatkozott. Ráadásul pénz
szaga van – fintorgott.
A vadász csak morgott valamit, majd sarkon fordult, és
hosszú léptekkel a fák felé indult. Mikor Galen mellett haladt el, még odavetette:
- Ravo Varian. Jegyezd meg ezt a nevet, mert még
visszajövök!
Két pillanat múlva már nem volt sehol, ám Galen sem
tétlenkedett. Amint a vadász eltűnt a rengetegben, berohant a házba. Gyorsan
összepakolt néhány elengedhetetlen útravalót és írt egy rövid üzenetet a
feleségének. Búcsúcsók az alvó homlokára, és már újra a szabadban volt.
Remélte, hogy előbb találja meg Yabát, mint a vadász. Nem
volt benne biztos, hogy az a kettő tudja, hogy a nyomukban vannak. Talán mire
odaér, már a farkas is megbékél. Mivel minden kétséget kizáróan segítségért
jöttek hozzá, így kötelességének érezte, hogy válaszoljon a kérdéseikre,
ráadásul Yaba a barátja volt. Csupán a találkozást rontották el, de még semmi
sincsen veszve.
Lélekszakadva rohant a meleg vizű forrás felé, és
imádkozott, hogy a démonlány még ott legyen.
† ‡ †
‡ † ‡ †
Egy lapos sziklán hevertem a hótól nehéz ágak alatt. Bundám
lágyan simogatta a szél. Dühöm szinte nyomtalanul elpárolgott. Gondolataimat
így már a fontosabb problémákra összpontosíthattam. Vissza kellett mennem
Galenhez, hiszen a kérdéseimre csak ő tudhatta a választ. Úgy gondoltam, Yabára
még nem lesz szükségem egy ideig. Galennel elboldogulok nélküle is, csak azt az
idegen nőt kellett távol tartanom magamtól.
Magamban sóhajtva tápászkodtam fel. Mellső két mancsom
előrenyújtva kinyújtóztam. Karmaim halvány nyomot hagytak a fagyott sziklán.
Könnyedén leszökkentem a hó tetejére. Éppen csak egy kicsit süllyedtem bele.
Nem siettem sehová. Eredetileg úgy terveztük, hogy Galennél
töltünk egy kis időt, így hát természetesnek tűnt, hogy az éjszakát hírek
begyűjtésére pazaroljuk.
Legnagyobb meglepetésemre, és bosszúságomra nem érzékeltem
Galent az otthonában. Nem volt nagy kaland visszajutni a házhoz, de így már
értelme sem volt. Hova mehetett? És főként, miért? A nőt ott hagyta, az biztos.
Bosszúsan morogva tettem pár kört az épület körül. Próbáltam
megtalálni a nyomát, de ennyi erővel akár egy tűt is kereshettem volna a
szénakazalban. A lidérceknek nem nincsen illatuk, még a félvéreknek is csak
akkor, ha úgy akarják. Galen valamiért elrejtette magát, így csak az erejét és
a kisugárzását követhettem.
Nem maradt hát más választásom, elő kellett kerítenem Yabát.
„A forrásnál leszek”, de hol van a forrás? Könnyű annak, aki könnyedén meg
tudja állapítani a fontosabb természeti jelenségeket a közelben.
Arra indultam, amerre órákkal ezelőtt elindult.
Ahogy haladtam előre, egyre inkább úgy éreztem, hogy valami
nincs rendben. Lepillantottam a látszólag érintetlen hóra. Csak tudnám, hogy
miért érzem úgy, hogy valaki már járt erre, gondoltam aggódva. Nagy a csend, de
egy téli erdőben nem szokott ennél több zaj lenni. Mégis, valahogy nyomasztó
volt.
Egyre lassítottam a lépteim ritmusán. Száz méter múltán már
szinte biztos voltam benne, hogy valaki, vagy valakik járnak előttem. A
legingerlőbb azonban az volt, hogy semmilyen szag nem jutott el az orromig.
Lehetne Galen az oka, de őt magát egyáltalán nem érzékeltem a közelben.
Egy vastagon hóval fedett bokorcsoportot kerültem meg éppen,
amikor belecsöppentem a furcsa jelenetbe. Nem is igazán tudom, hogy melyikünk
lepődött meg jobban.
Az egyik tölgy lábánál legkedvesebb démonvadászunk állt
feszülten, rövidkardját a jobb kezében tartva, számszeríját a balban. A tisztás
jobb oldalán pedig olyasvalakit láttam, akivel soha többé nem akartam
találkozni. A halványkék haj nem hagyott kétséget afelől, hogy a tisztásra
éppen kilépő lidérc nem más, mint akivel a hágón akadtunk össze.
Ez mindent megmagyarázott. Egy kifejlett lidérc elnyom
minden szagot a közelében. Ezért nem éreztem meg a démonvadász egyébként igen
erős illatát.
Nevetséges volt, ahogy ott álltunk, és bámultunk egymásra,
nem tudván eldönteni, hogy kit kéne megtámadni, és ki elől kéne menekülni.
Tudtam, ha Yabát odehívom, akkor a vadász megöli. Ugyanakkor
nem voltam benne biztos, hogy el tudok-e bánni a lidérccel egyedül, még így
éjszaka sem. Ahogy a vadász szemébe néztem, már láttam, hogy egyelőre nem kell
testőrömet féltenem. Itt az ember volt a legnagyobb veszélyben, és ezt ő is
tisztán látta.
Egy pillanattal később elszabadult a pokol.
Szinte nem is láttam, olyan gyorsan mozdult felém a fakó
alak, éles fogai kivillantak. Mivel jobb ötlet nem jutott eszembe, ezért
elrugaszkodtam, és puszta súlyommal vertem vissza támadását. Ő a földnek
csapódott, én pedig egy suta bukfenc után a tisztás túlfelén találtam magam.
Láttam, hogy a démonvadász folyamatosan lő a lidércre, de az ilyesmi még
próbálkozásnak is gyenge volt. Csak azt érte el vele, hogy a vízilidérc
elsőként tőle akarjon megszabadulni.
Amíg arra koncentráltam, hogy Yaba megérezze, bajban vagyok,
nem tudtam követni az eseményeket. Mire legközelebb felpillantottam, a vadász már
egy félig kidőlt fa alatt hevert, a lidérc pedig éppen a torkát készült
szétmarcangolni. Felüvöltött, ahogy a lábába martam, fogaim egészen a csontig
hatoltak. Hosszú karmait az oldalamon húzta végig, de a fájdalom ellenére nem
eresztettem el. Éreztem a számban vérének nem túl kellemes ízét, majd a csont
roppanását. Tetoválásai lidérces álomként táncoltak a szemeim előtt. Az agyam
mélyén még azt is felfogtam, hogy a démonvadász átkozódva próbál kivergődni a
fa alól, de valószínűleg beszorult a bal lába.
Erősen hátrarántottam a fejemet, hogy minél előbb
szabaduljak karmaitól, és a méregtől, amely belőlük szivárgott. Mozdulatomat
hatalmas reccsenés, és éktelen üvöltés kísérte. Miközben hátráltam, szemem
sarkából láttam, hogy csonka lábát markolászva vonaglik a véres hóban.
Undorodva dobtam félre a végtagot, és még mindig hátrálva sebeimet kezdtem
nyalogatni. A méreg valószínűleg halálos volt. Nappal meg is ölt volna, de
farkas alakban a szervezetem olyan erősen ellenállt minden méregnek, hogy a
lidércé épphogy csak legyengített kissé. A mély sebek sokkal nagyobb gondot
okoztak. Kár, hogy a körmei szinte mindenen áthatolnak. A vadász még mindig félig
a fatörzs fogságában vergődött, a lidérc pedig vérszemet kapva kezdett
feltápászkodni. Úgy tűnt, egy lábon is tökéletesen boldogul.
A hóba lapulva készültem a következő ugrásomra, és közben
ismét megpróbáltam kapcsolatba lépni a bestiámmal, de valamiért nem sikerült.
Talán ő is bajba keveredett. Csak akkor nem tudtam hívni, ha ő is harcolt.
Reméltem, hogy nincs baja.
Teljes erőmből rugaszkodtam el, de ahelyett, hogy a sebesült
lidércet terítettem volna le, a véres hóba csapódtam. Megint meglépett. Csak
tudnám, hogyan csinálja. Egyszerűen csak eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.
Egyik pillanatban még ott áll előttem, a másikban kámforrá válik. Nyüszítve
tápászkodtam fel, az oldalam egyre jobban szúrt. Kénytelen kelletlen
átvedlettem emberi alakomba, így a sérüléseim csak feleannyira kínoztak.
Itt volt az ideje, hogy megkeressem Yabát. Mikor a kidőlt
fatörzs mellett haladtam el, még vetettem egy pillantást az alatta vergődőre.
Feszülten viszonozta a pillantásomat.
- Ne aggódj, visszajövünk érted. – Megajándékoztam egy
grimaszszerű mosollyal, majd állapotomhoz képest sietve indultam tovább.
Ahogy haladtam előre, és az oldalam egyre jobban kezdett sajogni,
a düh is újra felparázslott bennem. Azt még megbocsátottam volna, ha elrontják
a napomat, de hogy az éjszakáim is pocsékul süljenek el, már nem volt ínyemre.
Lehet, hogy azt a démonvadászt el kellett volna intéznünk egy életre. Ráadásul,
ha ő a közelben van, gondoltam, Yabának sem veszem semmi hasznát, mivel az a
fickó rá vadászik. Na nem mintha Yaba ott lett volna. Reméltem, hogy legalább
valami erős ellenféllel került szembe. Ráadásul Galent is, mintha elnyelte
volna a föld!
Haragom és kedvetlenségem csak fokozódott, mikor megpillantottam
a forrást. A természet formálta kis medence fölött sűrű pára lebegett,
elolvasztva a partról a havat. Körben halottak hevertek, testőröm pedig egy még
élő emberpéldány felett magasodott. Emberek. Nyomorult, szerencsétlen, koszos
és idegesítő emberek! Mindig csak a baj van velük, dühöngtem magamban. Yaba
miattuk nem hallotta meg a hangomat.
- Nyomorultak! Mit művelsz Yaba? Mire vársz?! – Bárcsak már
megölte volna, és akkor mehetnénk tovább. Még meg kellett keresnünk Galent, és
a vadásszal is kezdenünk kellett valamit.
Nem hittem a szememnek, mikor testőröm eleresztette a
banditát. Hát már mindenki megőrült?
- Te megőrültél? Nincs elég bajunk, még engeded ezt elfutni?
Ránk csődíti az egész falut! Hát már neked is elment az eszed?!
Vicsorgásomban már fájdalmam is szerepet játszott, de nem
számított. Éreztem, hogy lassan de biztosan gyógyultak a sérüléseim. Valamiért
kedvem lett volna sok csúfságot a fejéhez vágni, de tudtam, hogy nem lenne
helyes. Elvégre semmi rosszat nem csinált. Csak dühös voltam, és akkor nem tudtam
még az sem, hogy kire. Bárcsak Uerában lettem volna.
Némán fordultam sarkon, és indultam el visszafelé. Tudtam,
hogy követni fog, és csak percek kérdése, hogy észrevegye mi történt. Be kellett
vallanom, egy hajszálnyit azért szégyelltem magam. Nagyon elszoktam a harctól.
Előző életünkben nem sokan támadtak meg. Lidércek meg egyáltalán nem.
Alábecsültem ellenfelem, pedig ezt a hibát egyszer már elkövettük. Nem szívesen
vallottam volna be Yabának, hogy megküzdöttem vele, de muszáj volt.
Felzárkózott mellém, és szinte láttam a lelki szemeim előtt,
ahogy végigmér. Önkéntelenül is összébb húztam magamon a medvebundát.
- Mi van? – mordultam rá. Idegesített ez a pillantás. Ó tudtam
jól, hogy nem fog rákérdezni, mi történt. Biztosan duzzogott, ráadásul
tisztában volt vele, hogy a néma kérdésére is válaszolni fogok. Néha az volt az
érzésem, hogy jobban ismer, mint én magamat, bár sikerült már párszor
meglepetést okoznom neki életeink során.
- Hosszú volt ez az éjszaka. Van egy ajándékom… vagyis
inkább elintézni való ügyem a számodra. – Felnéztem rá, de nem láttam a kámzsa
alá.
- Kicsit összekaptunk Galen nőjével. – Na, most mintha
megrezdült volna. Talán magában mosolygott, bár nem tudhattam biztosan. Ő
mindig jobban szerette az embereket, mint én. Lehet, hogy sajnálta a lányt.
Mindegy. – Mikor utánad indultam összeakadtam a lidércünkkel, de meglépett.
Csak egy pillanatra torpant meg, utána ismét felzárkózott
hozzám. Fene a halálnyugodt fajtáját.
- Milyen súlyos a sebed? – kérdezte halkan. Hangja nem volt több
a szellő susogásánál.
- Elég csúnya. A karmait tövig az oldalamba vágta, de mivel
az eredeti alakomban voltam, így a mérge nem hatott. A sérülés ugyan lassan
gyógyul, de mire felkel a nap, már el is tűnik.
Ebben maradtunk. Szinte hallottam, ahogy a gondolatai
ide-oda száguldanak az agyában. Tudtam, hogy nem fog kérdezni semmit. De szinte
biztos voltam benne, hogy kíváncsi rá, mi is történt pontosan. Megpróbálta
kitalálni. Hamarosan egy kis segítséget is kap a történet összeállításához,
mosolyogtam magamban.
Mikor kiértünk a kis csata színhelyére, az ő hidegvére is
oda lett… legalábbis egy kis része. Feje gyorsan mozdult ide-oda, ahogy felmérte
a tisztást, a lidérc letépett lábától a fa alá szorult démonvadászig. Na igen.
Ezzel kezdenünk kellett valamit. És a másik problémával is… Hol volt Galen?
Huhhúú:D Nagyon jó:DDD
VálaszTörlésKöszi :)
VálaszTörlés