Tizenhetedik fejezet

Írta: Niphrendil

A vacsora csendben telt. Furcsa volt, hogy mindenki így együtt evett. Szinte feszélyezve éreztem magam attól, hogy jobbomon a varázsló kortyolta a borát, balomon pedig a vadász falta az ételt. Démonom persze nem ült le. Neki nem is lenne szüksége ételre, mégis vett a friss, fűszeres kenyérből, ami egy kosárban az asztal közepén hevert. Pazar lakoma volt, meg kell hagyni, de az a csend… Olybá tűnt, hogy vendéglátónk nem kíván beszélgetni, és sajnos még Ravo szája is annyira tele volt, hogy kényszerű hallgatásba kellett burkolóznia. Megtörtem volna a némaságot, de semmi nem jutott az eszembe, ami a két halandóra is tartozna. Yabával pedig majd akkor beszélek, ha kettesben leszünk. Így hát folytattuk kínos, de ízletes vacsoránkat. A desszert valamiféle gyümölcsszósz volt – érdemeit dicséri, hogy Yaba ezt is megkóstolta.

Már majdnem mindenki végzett, mikor Erling végre megszólalt.

- Remélem, maradnak éjszakára. Nem tudom mi az útitervük, de én szívesen látom mindhármukat.

Yaba már indult is a holminkért, és a halk hang a szívemben nekem is azt súgta „menj tovább”, mégis mikor megszólaltam, egészen mást mondtam, mint amit szerettem volna.

- Maradunk éjszakára. - Döbbenten meredtem Yabára, és tudtam, hogy ő ugyanannyira meglepődött, mint én. Még a démonvadász is felvonta szemöldökét. Ezt nem én mondtam! Mintha egy pillanatra nem lettem volna ura a saját testemnek. Kezdek megőrülni? A bolond varázsló is olyan furán nézett rám korábban. Lehetséges lett volna, hogy ez és azok a borzasztó álmok, na meg a nevetséges érzelmi hullámok az őrültség jelei lennének?

- Valami gond van, hölgyem? – hallottam Erling udvarias kérdését. Yaba mellettem állt, sütött belőle az aggodalom.

- Jól vagyok! – Felpattantam az asztaltól, és a többiekre ügyet sem vetve kiviharzottam az épületből. Senki nem követett. Yaba nyilván tudta, hogy magányra vágyom. Mégis mi a fene történik velem, kutattam magamban válaszok után. Ki irányítja ilyenkor a testem? Egyáltalán milyen test ez?! Mert nem én voltam, az biztos!

Mikor kissé megnyugodtam, megálltam, hogy körülnézzek. Az erőd keleti falánál jártam a várudvar kútja mögött. Éreztem, hogy hideg van, de nem fáztam. A hold már magasan járt, így ilyen apróságok nem zavarhattak.

Sóhajtva pillantottam fel Narrára. Telihold volt, sehol egy felhő. A falak, a hóval borított bokrok… mintha ezüstből öntötték volna őket.

- Miért? – Szememet az égre emelve álltam, és hagytam, hogy a téli szél összeborzolja a hajam. Talán itt volt az ideje, hogy a kérdéseimet olyasvalakinek tegyem föl, aki tudhatja is a választ.

A Szent Hold szinte szeretetteljesen ragyogott le rám, mikor megtettem az első lépést. Együtt mozdultam a széllel, szemem lehunytam. A testem immáron nem az enyém volt. Éreztem, ahogy a lelkem felfelé száll, Narra csodálatos lénye elé. Idegeimet megnyugtatta a tánc, megtisztultam, felfrissültem. A legközvetlenebb kapcsolat egy holdfarkas életében a holdtánc. A holdban voltam, és Narrát éreztem a szívem mélyén. Szinte szétfeszített a ragyogása. Amerre lábam lépett kanronok, holdrúnák emelkedtek fel a hóból. Csillogó táncot lejtettek forgolódó testem körül, és a hold delejes ragyogása immáron az én alakomat ölelte körül. Ha tehettem volna, örökké így maradtam volna, csak lebegve a fényben, de sajnos nem tehettem. Kérdéseim voltak, így hát mélyen magamba szálltam, és kételyeimet Narra felé közvetítettem. Ó, nem mindig adott választ. Néha nem is olyasmit mondott, amit értettem, de az üzenete mindig fontos volt számomra…

Az ezüstös ragyogásból lassan egy kép emelkedett ki. Felismertem. Az első életemből való. Még nagyon kicsi voltam, és nagyon ostoba. Kölyökként nevetségesen esetlenül viselkedtem, a bundám folyton koszos volt, és nem tudtam még kontrollálni átváltozásaimat. Éjjel farkas voltam, nappal embergyermek, akár akartam, akár nem. Yaba is másképpen festett. Még alacsonyabb volt, nyíltabb, és örökké tekergő tincsei is kurtábbak voltak.

A kép, amit láttam még a kezdet kezdetéről van. Egy romos templomban bújtunk meg. A régi sekrestyében építettük ki a lakóhelyünket. Yaba mindig velem volt. Akkor még nem járt el, míg pihentem. Együtt aludtunk, ettünk, vadásztunk.

A hold ezüst fénye körülölelte - akkor még a mostaninál is törékenyebb - alakját. Én apró kis szőrkupacként hevertem az ölében. Míg vékony ujjai a fülemet cirógatták, tincsei szinte alig mozdultak. Milyen csendes, és békés idők voltak azok. Megszülettem gyermekként később is, a második, harmadik és negyedik életünkben, de soha nem voltunk olyan közel egymáshoz, mint akkor. Yaba közben felnőtt, míg én újra és újra csecsemőként születtem újjá. Ha így visszagondolok, szomorú dolog…

„Pontosan. Szomorú. Ez az utolsó életed, gyermekem… Nem gondolod, hogy el kéne dönteni végre, mi fontos és mi nem?”

A táncnak már vége volt. A kanronok elporladtak körülöttem, és a hold tiszta fénye is visszahúzódott. Narra kísérteties hangja még mindig a fejemben visszhangzott. Hogy mi fontos? Yaba? Mi volt ez? Mi köze van a régi életünknek ehhez az egészhez? Utolsó élet? Még újjá kell születnem Uerában…

Próbáltam meglelni a tánc során érzett nyugalmat, de csak részben sikerült. Igen, ez megint egy olyan üzenet volt, amit kevéssé értettem.

Aztán megéreztem az ember jelenlétét. Bőr és szantál illatát hozta a szél. Lassan fordultam a vadász felé. Jóllakottan, tisztán, meleg ruhába öltözve támaszkodott a kút kávájának.

- Kíváncsi vagyok milyen érzés. –Hangja szokatlan módon nem tűnt kihívónak vagy kötekedőnek. Szinte gyengéden ejtette ki a szavakat. Karjaimat keresztbe fontam mellkasom előtt, és néhány lépéssel közelebb sétáltam.

- Démonvadászként sok holdfarkassal találkoztam már – folytatta. - Többnyire eléggé haragosak voltak a bestiájuk elveszítése miatt. Némelyiket el is kellett pusztítanom, de sosem éreztem haragot irántuk, sőt. Ez a holdtánc dolog… Láttalak a fogadóban is, de az csak pár lépés volt, vagy tévedek? - Aprót biccentettem, hogy folytassa. – Szóval kíváncsi vagyok, milyen érzés lehet ez a holdtánc. Olyan mintha delíriumban lennétek. Csodálatos látvány, bár egy kicsit ijesztő is, ahogy a holdfény és azok a szikrázó kis rúnaszerűségek kavarognak körülötted. Félek, ha közelebb mennék, belém csapna egy villám vagy valami.

- Ostoba vagy – jegyeztem meg, de nem tagadhattam, hogy jólestek a szavai. Még soha nem kérdeztem senkit az emberek közül, hogy mit gondolnak a holdtáncról, vagy egyáltalán mit gondolnak rólunk.

- Meglehet kicsike, de te meg olyan vagy, mint aki ábránd levelet evett. Az a felfordulás a vacsoránál nem volt semmi. – Borostás arcán széles mosoly jelent meg.

- Nem történt az égvilágon semmi.

- Ó dehogynem! A szemed teljesen kifakult, és úgy tűnt, mintha egy pillanatra meghaltál volna. Ráadásul a hangod is teljesen idegenre váltott, de…

A végét már nem hallottam. Sebesen rohantam az épület felé.

Yabát nem volt nehéz megtalálni. Egy lidérccsontokból épített törékeny szoborcsoda mellett állt. Jöttömre felém fordult, s én nem vártam meg, míg bármit mond.

- Yaba! Tudom, mi történik velem! Emlékszel arra a szempárra, amit néhány napja láttunk? Az öreg farkaséra? – Bólintott, így folytattam. – Az emberi korcs vezetett rá a megoldásra. Emlékszem néhány dologra Uerából, és persze sok mindent megtanultam róla Narrától az életeim során. A holdfarkas véneknek volt egy képességük. A legöregebbek képesek voltak a hold erejével uralni mások elméjét.

- Ez igaz, de a vén holdfarkasok csak nagyon rövid időre tudják uralni egy másik holdfarkas elméjét. Emberét hosszabb időre is, de egy farkasét legfeljebb csak…

- Egy mondat erejéig, pontosan! – Szerettem, hogy démonomnak nem kellett mindent elmagyarázni mindig. Mindent tudott.

- Tehát úgy véled, hogy a vacsoránál az a vén szállta meg az elméd? A tüneteket tekintve igazad lehet. A halálos sápadtság, és a szív pillanatnyi leállása… igen. Ha egy vén túl sokáig tartózkodik valaki más fejében, akkor az illető meghal. Ugyanakkor sehol nem érzékeltem egy ilyen nagy hatalmú lény jelenlétét. – Hangja gondterhelten csengett. Meg tudtam érteni. Én se szeretem, ha valami a tudtom nélkül történik.

- Azért mert nincs itt. Azt hiszem, nem ebben a világban tartózkodik. Még nem sikerült rájönnöm, hogy ez hogyan lehetséges, de így van. És hív minket! Nem csak engem, téged is! – Hangom lelkes volt. Végre értettem azt a fura érzést, ami napok óta szorította a mellkasom. Folyamatos hívás volt valahonnan távolról és egyben mégis közelről.

- Tehát egy ősöreg holdfarkas kíván találkozni velünk valahol e világ szövetén túl. Nehéz lesz megoldani a találkozást. – Yaba már valószínűleg azon merengett, hogy hogyan tudunk odajutni.

- De nem lehetetlen. Valahogy úgy érzem, hogy bármit teszünk, mindig egy irányba haladunk.

- Igen, talán hagynunk kellene, hogy ő találjon meg minket – értett egyet csendesen.

- Megkönnyebbültem – jegyeztem meg. Végre volt valami, amit biztosan tudtam. És ha sikerül találkozni az egyik őssel, akkor talán végre minden helyre kerül. – Ami Cinóbert illeti... Derítsd ki, hogy honnan ismer!

Engedelmesen bólintott, aztán csak álltunk ott csendben. Ő ismét a szobornak szentelte figyelmét, én pedig csak figyeltem, ahogy kígyószerű tincsei egymással kergetőztek. Felrémlenek bennem a nemrég látott emlékképek. Mit akarhatott üzenni Narra?

- Vernine…

Döbbenten kapta felém a fejét. Sosem ejtettem ki ezt a nevet a számon. Jó ideje tudtam, hogy mi a valódi neve, de nekem valahogy mindig is csak Yaba volt.

- Jól érzed magad? – kérdezte összezavarodva.

- Hallottam, hogy a varázsló így szólított vacsora előtt. – Kiemeltem egy pávatollból készült írószerszámot a mellettem álló vázából, és ujjaim között kezdtem forgatni. – Azt szeretnéd, ha én is így szólítanálak?

A csend szinte tapintható volt, még a fekete fürtök is elbújtak a csuklyája alá. Végül nagyon halkan megszólalt:

- Nem… Jó lesz a Yaba. – Mit nem adtam volna érte, ha most a fejébe láthattam volna. Mintha egy falon próbáltam volna átnézni.

- Jól van. Itt hagylak – intettem a szobor felé, majd gyorsan sarkon fordultam. Mi ütött belém?  Nevetségesen viselkedtem. Ez megint a vadász hibája! A mézesmázos szavaival összekuszálta a gondolataimat. És az az emlék Narrától. Csak tudnám, hogyan értelmezzem.

Tény, hogy változtam, és ez a változás kiborított, amitől csak még szélsőségesebb lettem. Lehet, hogy csak hagynom kéne, hogy ezek az új érzések megtalálják a helyüket bennem, gondoltam. Ha én magam nem aggódnék annyira, a többieknek talán fel sem tűnne.

Nem tudtam, mivel üssem el az éjszakát, ha már magamon kívül megígértem, hogy maradunk. Még mindig égett bennem a kíváncsiság az őrült mágus iránt, de nem szívesen mentem volna a közelébe, míg Yaba nem derít ki róla valamit. Nem szerettem, ha többet tudnak rólam, mint én másokról. Hogy a másik varázslóval társalogjak, az szóba sem jöhetett. Valami főzetet kevert nem messze a kandallótól. Most nem fénylett a haja olyan kísértetiesen, habár éjszaka volt. Ezek szerint közvetlen holdfény kellett hozzá. Érdekes.

Egy lehetőségem maradt csak a társaságra.

A vadászt az udvaron találtam meg. Az ajtóból figyeltem mit művel. Súlyos csizmái hangosan csattantak a lefagyott köveken. Erősen zihált, miközben két fakarddal edzette magát. Bizonyára Erling kölcsönözte neki őket, mivel testőröm elkobozta a valódi fegyvereit. Yaba ugyan meggyógyította a férfi sérüléseit, de a mozdulataiból, és ahogy halkan szitkozódott, valahányszor erőteljesebben ránehezedett a bal lábára, arra következtettem, hogy még fájdalmai vannak. Első ránézésre nevetségesnek tűnt, ahogy a levegőben kalimpált a két fadarabbal, mint valami taknyos kölyök, de csak fél perc kellett, és már láttam a lényeget. A mozdulatai nem voltak se elegánsak, se művésziek – Yaba mellett ehhez szokik hozzá a farkas -, de ugyanakkor könyörtelenül hatékonyak és gyorsak. Néhány olyan mozdulatot is fel véltem fedezni, amit biztosan valamelyik sűrűn lakott város alsóbb köreiben szedett össze. Rövid szőke tincsei izzadtan tapadnak a halántékára, kabátja alját jegesre fújta a szél. Néha megcsúszott egy-egy befagyott pocsolyán, és ilyenkor, mintha csak egy valós csatában lenne, hátrább szökkent, megpördült vagy lekuporodott, hogy elkerülje a halálos csapásokat.

Nem tudtam mennyi ideig figyeltem, ahogy gyötörte magát a hidegben. Eddig nem vett észre. A sötétben én voltam az egyetlen kettőnk közül, aki tisztán látott. Végül befejezte. A két játékfegyvert a földre dobva nyújtózkodott, kilazítva izmait, majd megdermedt, ahogy meghallotta a magányos tapsot. Száraz tenyereim halkan csapódtak egymáshoz.

- Kitartó vagy – mondtam, mikor felém indult, felkapva a földről a fakardokat.

- Még szép – vigyorodott el. – Csak nem engem figyeltél, vakarcs? Tanulnál a mestertől?

Lesajnáló pillantásom nem igazán rettentette el.

- Ha mester lennél, akkor talán, de még csak meg sem közelíted azt a szintet. Némelyik mozdulatod túl rövid, és az egyensúlyod silány. Nem tudtad, hogy egy igazi mester bármilyen terepen tökéletesen megállja a helyét? – Magamban elmosolyodtam, ahogy sértetten felvonta a szemöldökét. Ez az önérzetedbe tapos igaz? – Egyébként nem volt annyira rossz – engedtem meg magamnak egy kis jótékonykodást.

- Mondja ezt az, akinek még sosem láttam fegyvert a kezében, és akit a nap minden percében egy testőr őriz…

Na jó! Úgy látom, elfelejtette, hogy nem egy városi kislánnyal beszélget, mordultam magamban.

Számított rá, hogy megtámadom. Első mozdulatom elől kitért volna, de én nem a gyorsaságra építettem. Félreütötte a nyaka felé nyúló kezemet, így a vállára mértem súlyos ütést. Visszafogtam magam, mégis fél térdre rogyott, és hörögve markolta bal karját.

- Ne aggódj nem tört el – mosolyogtam le rá. Szemében erre igazi düh villant.

- Te nyomorult dög! Csak tréfa volt! Mi van veled?! – Tántorogva felállt. – Mégis minek hagytatok életben, ha utána lassú kínhalálra ítéltek?! – üvöltötte az arcomba.

- Mondtam, hogy nem halálos – fintorogtam hátralépve. Túlzásba vittem volna? Miért érdekel egyáltalán? Egy ilyen senki miatt… meg akarta ölni Yabát. Morcosan pillantottam felé, ahogy a bejárat előtti széken ült, és sérült karját babusgatta. Emberek!

Igyekeztem bűntudattól mentes hangon megszólalni.

- Csak kificamodott. Szólok a varázslónak, hogy tegye helyre. – Meg sem várva válaszát, otthagytam.

Rendben, tényleg túl erős volt, döntöttem el magamban megenyhülve. Csak egy szerencsétlen ember, nem kellett volna ilyen könnyen dühbe gurulnom. Yaba bezzeg mindig vissza tudta fogni magát. Túl durva vagyok…

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Erling rossz hangulatban volt. A démonlány átverte, a farkas pedig tört zúzott a házban, ráadásul észre sem vette. Épp az előbb tett tönkre egy antik íróeszközt. Kezdett benne felidéződni, miért is nem hívott gyakran vendéget. Mostanra a feje hasogatott, és úgy érezte, hogy egy teljes napot át tudna aludni. Ráadásul a lelki megterhelés rosszat tett a mágikus képességeinek is. A vár alapmágiáját már rég leválasztotta magáról, de a fogoly béklyói, a kandallóban lobogó tüzek és a különböző titkos zárak, még mindig belőle táplálkoztak. Álmos volt, de tudta, hogy egy szemhunyásnyit sem tudna aludni, amíg ezek itt randalíroznak a házában.

Aztán végre csend lett. A farkaslány eltűnt valahová a démonvadásszal egyetemben, a testőr pedig némán tanulmányozta a teremben felhalmozott értékeket.

A mágus próbált minden fölösleges gondolatot kiűzni a fejéből, hogy a főzetre tudjon koncentrálni, de érezte, hogy már most elrontotta. A vöröses gőz, ami az ujjai körül szállt felfelé túl forró volt, ráadásul a lánggyökér illata is erősebb volt, mint kellett volna. Sóhajtva szórta bele az utolsó alapanyagot – őrölt mákot – a kondérba, és nekilátott, hogy kijavítsa a korábban ejtett hibákat.

Miközben az apró fiolákba adagolta a forró főzetet ismét felrémlett előtte a kép, ami már órák óta kísértette. Egy magas, karcsú nő feszes ruhában, ördögien kavargó hajkoronával. És azok a kezek! Törékeny, finom, hosszú ujjak, lágy mozdulatok. Rég volt már, hogy valaki ennyire megragadta a figyelmét. Az a bestia többféleképpen is veszélyes volt.

- Úgy vélem, hogy a méregnek a palackban a helye, és nem az asztalon – hallotta meg a halk hangot a háta mögül. Kis híja volt, hogy nem ejtette el a fiolát is.

- Nem kéne így mások háta mögé settenkednie – lehelte hevesen kalapáló szívvel. A nő tudta, hogyan hozza rá a szívbajt. Gyorsan feltörölte a melléöntött főzetet, mielőtt lyukat mart volna az asztal lakkozott lapjába. Így is maradt egy kis folt.

- Minek a méreg? – lépett mellé a lány.

- Sosem árt, ha van egy pár fiolányi mérge, ami elég lassan öl ahhoz, hogy legyen ideje kikérdezni az ellenfelet – válaszolta reményei szerint szenvtelen hangon. – Tudja milyen főzet ez?

- Természetesen. – A démon finoman végighúzta a kezét az üst fölött szállongó gőzfelhőn – Nem lett tökéletes.

- Nem… valóban nem. – A szeme sarkából látta kivillanni a fényes fekete páncélt a homokszín köpeny alól.

- Én nem kezdenék bele ilyesmibe, ha közben máson jár az eszem – folytatta könyörtelenül a bestia.

- Teljesen igaza van hölgyem – értett egyet kelletlenül a varázsló, majd bedugaszolta az utolsó fiolát is. Már nyúlt volna, hogy kivigye az üstöt, és eltüntesse a maradékot, de a bestia megállította.

- Kérnék belőle.

- Öhm… jól van. – A nő felé nyújtott egy üres fiolát, és figyelte, ahogy csuklyáját kissé hátrahúzva az üst fölé hajol. Most a ködös fekete szemek is látszottak. – Azt hittem nem tökéletes…

- A célnak megfelel – tette le a merőkanalat a nő. A kis fiolányi mérget eltüntette valamelyik zsebében.

Erling kissé zavartan tisztította ki az üstöt. A nő ugyan nem követte a beltéri kúthoz, de valahogy tudta, hogy nem kerülheti el a további beszélgetést vele. Nem mintha nem élvezte volna a minőségi társalgást egy ilyen intelligens lénnyel, csakhogy most túl fáradt volt, és úgy érezte nem képes kellőképpen uralkodni az agyán.

Ahogy sejtette, a démon a nagy asztal mellett ülve várt rá. Szinte zavaró volt, hogy ilyen melegben is a vastag köpenybe volt burkolózva. Csuklyáját ismét mélyen a szemébe húzta, és a homokszín szövet olyan jól elfedte minden porcikáját, hogy csak jobb kezének ujjhegyei és a csizmája orra látszott ki.

Késleltetve az elkerülhetetlent, Erling felemelt egy míves faragású sakk-készletet az egyik ablakpárkányról, és kettejük közé helyezte.

- Sakkozunk?

Egy ideig csendben játszottak, és a férfit nem igen lepte meg, hogy vesztésre állt.

- Miért rettegsz annyira az umarediektől? – kérdezte hirtelen a bestia. Erling összeráncolta a homlokát.

- Nem csak Umaredről van szó… El is felejtettem megkérdezni, hogy honnan tudja, mi a problémám – próbálta elterelni a beszélgetést, de nem aratott sikert.

- Én kérdeztem előbb. Úgy tudom, az emberek világában ez arra kötelez téged, hogy válaszolj, mielőtt magad is kérdeznél.

Erling levette a nő egyik fekete gyalogját, miközben igyekezett magában úgy megfogalmazni válaszát, hogy a lehető legkevesebb információt tartalmazza.

- Tudja, sokan nem nézik rossz szemmel, ha valaki természetellenesen sokáig él. Ez az ország a császárral egyetemben meg aztán különösen konzervatív ilyen téren.

- Az Anura Szövetség ugye? Régen nem ez volt az ország neve. – A démon hosszas taktikázást követően leütötte az egyik futóját, majd folytatta. – Több kisebb ország volt itt fent északon, és még a király fogalmát sem nagyon ismerték. Csak törzsi vezetőik voltak.

- Igen, tudom… én is éltem akkor. – Erling önkéntelenül is elmosolyodott. - Nem is innen származom, hanem délről.

- Urnahesből? Ott rengeteg a varázslóiskola, és már régen is császár uralkodott.

- Igen… Az egyetlen birodalom, ami több mint kilencszáz éve áll. Jártak ott? – Erling kezdte élvezni a beszélgetést. Már nem a magánéletéről szólt, hanem történelemről, földrajzról és más kellemes témákról. Remélte, hogy így is marad.

- Egyszer-kétszer. A gazdám nem igazán lelkesedett a nyüzsgő nagyvárosokért, és a folytonos kíváncsi tekintetekért.

- Na igen. Abból akad ott elég.

Ismét csend telepedett közéjük. Erling már csak négy gyalogot, két bátyát, egy futót és a királyt birtokolta, míg a bestiának még a legtöbb bábuja a táblán volt.

- Miért költöztél ennyire északra? – folytatta a kérdezősködést. Kíváncsi természet.

- Távol akartam lenni azoktól a helyektől, amik a múltamhoz kötnek. – Vernine nem felelt, csak elgondolkodva szemlélte a táblát. Bal kezét önkéntelenül is arcához emelte, és mélázva simított végig egyik mély sebhelyén. Erling pedig nem bírt magával.

- A sebeket… hogyan szerezte? – Csak a villanást látta, ahogy a nő figyelmeztetően ránézett. Tehát túl messzire ment.

 - Sakk matt! – Mondta a démon, és Erling valóban lépésképtelen volt. Megköszörülte a torkát.

- Köszönöm az izgalmas játékot. Igazán lenyűgöző a stratégiai érzéke. – Már fel is állt, hogy összeszedje a bábukat, de a nő hangja ismét megtorpanásra késztette.

- Még meg kell kérdeznem valamit…

 - Ha tudok, segítek – felelte udvariasan, bár korántsem voltak őszinték a szavai. Remélte, hogy ez nem megint valamilyen személyes kérdés.

A bestia kényelmesen hátradőlve nézett fel rá.

- A csapdánál… hogyan tudta semlegesíteni a mágikus erőmet?

- Ó… - A férfi tudta, hogy hallani lehet a hangjában a megkönnyebbülést. A feje egyre jobban fájt, és most már be kívánta fejezni a beszélgetést. – Az csak egy egyszerű trükk volt. A Feril-törvényt alkalmaztam. Gondolom tisztában van vele, mi az.

A nő szinte mosolygott.

- Hát persze. Úgy állította a jégtáblákat, hogy a megfelelő szögben törjék a fényt a nap minden szakában. Varázslattal felerősítette a fal tulajdonságait. Így a jég által összegyűjtött fény egy magot hozott létre, amely elnyelt minden éteri rezgést. Briliáns. Eszembe juthatott volna.

- Nos, inkább nem kérdezem meg, hogy hol tanulta meg a mágia akadémiák legféltettebb tanait – csukta le a férfi a sakktábla fedelét. A démon hátratolta a székét, és maga is felállt.

- Még azt áruld el, hogyan akartál valakit csapdában tartani ott a tavon éjszaka? Ez a természeti tan csak nappal működik.

- Nos… - A varázsló megpillantotta az ajtón besiető farkast. – Bevallom nem bestiák és holdfarkasok fogva tartására építettem a jégcsapdát.

†   ‡   †   ‡   †   ‡   †

Vendéglátónk helyre tette Ravo vállát, és úgy tűnt, hogy a vadász nem is sértődött meg túlságosan. Az este hátralévő részében visszavonultunk a szobánkba, és próbáltuk kitalálni, hogy merre induljuk tovább, ha tényleg meg akarjuk találni az öreget.

Végül egy eléggé kényelmetlen megoldást választottunk… megkérdeztük a varázslót.

- Egy hely, ahol elvékonyodik a világ szövete? – A varázsló összeráncolt szemöldökkel nézett ránk. Én felhúzva lábaimat egy párnázott padra telepedtem a beszédet démonomra hagyva.

- Szerencséjük van – mosolyodott el a férfi, ezúttal azonban némi őszinte kedvesség is bujkált a vonásai közt. – Az erőd mögött húzódó rövid hegységben fakad az ország két legnagyobb folyója. A Meera és a Csillagút forrását pedig a falusiak szent helynek tartják, ahol furcsa, megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Én magam is úgy hiszem, hogy nem evilági tulajdonságokkal bír a hely.

Kinyitottam a szám, hogy megkérdezzem, milyen messze vannak innen a források, amikor kinyílt a lovagterem ajtaja, és berepült rajta egy pinty. Utána pedig a széparcú idegen lépte át a küszöböt.

- Hogyan? - Erling ösztönösen varázslásra emelte a kezét, de a jövevény leintette.

- Ne fáradj testvér! Csak meg akartam köszönni a gondos ápolást, amiben itt részem volt, bár azt nem egészen értem, hogy ezt a láncot… - bal kezével felemelte a mágikus lánc csonkját – minek köszönhetem. De mindegy is!

Erling láthatóan nem repesett az örömtől, hogy ilyen könnyedén semmissé tették a varázslatát. Én viszont határtalan kíváncsiságot éreztem. Az őrült mágus most nem nézett rám olyan furcsán, mint legutóbb, sőt… felém se pillantott. Hogy őszinte legyek nem is nagyon hiányzott a figyelme. Ugyan szép volt a szeme, de annyira mély, hogy úgy éreztem, bele tudnék zuhanni.

Cinóber hirtelen felénk fordult. – Nos… indulhatunk, hölgyek?

- Tessék? – kérdeztem vissza szinte azonnal. A vörös tincsek árnyékából megjátszott értetlenséggel pillantott rám.

- Mikor indulunk, kedves? Gondoltam, már hajnalban felkerekedünk, de mivel még úgy tűnik, nem szedelőzködtök, ezért arra következtetek, hogy csak dél körül kell…

- Mi ez a királyi többes? – szakítottam félbe. – Egyáltalán ki a fene vagy te?

Láttam, ahogy Erling megpróbál eloldalogni. Az emberek általában zavarban érzik magukat, ha egy bolonddal találkoznak. Talán, mert mellette ők maguk is ostobának érzik magukat.

Figyelmem újra Cinóber felé fordítottam.

- Úgy emlékszem, hogy már bemutatkoztam egyszer. – Szívélyes mosollyal intett Yaba felé, miközben a madara őrült módjára körözni kezdett a feje felett. – De igaz, hogy kegyednek még nem. A nevem Delroy Gahariet, de szólítson csak Cinóbernek! Erősségem a mágia, és a…

- Tudom a neved! – vágtam ismét a szavába, mire megbántva vonta össze szemöldökét.

- Udvariatlanság valakit félbeszakítani…

Óvatosan Yabára sandítottam. Feszülten figyel. Vajon ő is azt gondolta, amit én? Ez a fickó olyan jól játszotta az őrültet, hogy nem tudtam rájönni mennyi volt igaz belőle. Talán a testőröm majd többet kiderít.

- Miből gondolod, hogy magunkkal viszünk? – érdeklődtem kedvesnek szánt hangon. Erling közben már a szoba másik felébe ért, és most úgy tett, mintha a reggelivel foglalatoskodna, de biztos voltam benne, hogy továbbra is figyelt.

- Ó, hát nem csak én jövök, hanem mogorva testvérem is. Boulos, ugye? – rikkantott hátra a válla fölött, mire vendéglátónk megdermedt.

Na jó, most már semmit sem értettem… megint. Ez az alak most komolyan azt hiszi, hogy magunkkal visszük? Ráadásul a másik varázslóval együtt? Nevetséges! Egy háziállatunk már így is van. Sőt, lehet, hogy talán Ravót is itt kéne hagyni, mérgelődtem magamban.

Éreztem, hogy Yaba gyengéden megérinti a vállamat. Beszélni akart. Otthagytuk hát az éppen egymással vitatkozó varázstudókat, és félrehúzódtunk az oszlopsor mögé.

- Talán tényleg vinnünk kéne őket – kezdte démonom elgondolkozva.

- Tessék?! – adtam hangot megdöbbenésemnek a kelleténél kicsit hangosabban. Rögtön vissza is fogtam a hangom. – Megőrültél? Nem vándorcirkusz vagyunk!

- Egy megérzés. Nem szabadna figyelmen kívül hagynunk.

Elgyötörten sóhajtottam fel. Csodálatos. Mit kezdünk két kiszámíthatatlan varázslóval az úton? Ravo esetében legalább mindenki tisztában volt az erőviszonyokkal. Itt most ki lesz a főnök?

- Nem tetszik ez nekem. Két ilyen alakkal, akiket nem tudunk irányítani – tártam elé kételyeimnek, és tudom, hogy testőröm osztozik az összes balsejtelmemben.

- Lehetséges, hogy csak a forrásig kell elviselnünk a társaságukat. De magunkkal kell vinnünk őket, tudom…

- Legyen hát.

Végül ebéd utánra időzítettük az indulást. Cinóber boldog volt, amiért beleegyeztünk, hogy velünk tartsanak. Erlingre pedig gyakorlatilag rá kellett parancsolni, és Yaba nem mindennapi meggyőzőerejére is szükség volt. A délelőtt folyamán még aludhattam egy kicsit, ami jót tett, mivel egy gyenge embertestben kellett útra kelnem.

*          *          *

Ott ültem az egyik széken, és bizalmatlanul néztem a ruhakupacot, amit vendéglátónk elém pakolt.

- Mit kezdjek ezekkel? – Szemem sarkából láttam, hogy Yaba és Ravo is kapott hasonló ajándékot. Csak Cinóbert hagyták ki a sorból.

- Válassza ki, amelyik tetszik és illik magára. A forrás nincs túl messze, egy nap alatt megjárjuk, de magasan van. Egy ilyen medvebunda nehéz lehet valakinek a maga alkatával, ráadásul akadnak itt sokkal szélvédettebb és melegebb ruhák is – magyarázta a varázsló készségesen, miközben némi harapnivalót és egy-két apróságot pakolt egy tarisznyába.

Vajon honnan szerzett ennyi női ruhát, merengtem. Felemeltem az egyik bíborszínű tunikát. Ráadásul ezeket soha senki nem használta. A legtöbb régi, mágikus, vagy csak egyszerűen értékes, ritka anyagból készült. Nehezen hittem el, hogy csak úgy megválna tőlük, valószínűleg ezek is a kincsestár részei voltak. Nyilvánvalóan Yaba őszinte lelkesedése segített a varázslónak megválni értékes szerzeményeitől. Mintha kedvelte volna a testőrömet. Feladtam hát. Kiválasztottam egy vastag téli köpenyt, aminek a hátára valami ezeréves birodalom címerét hímezték és egy kasmír sálat. Még egy hasított bőr nadrágot is találtam, ami illett rám. A felsőmet nem szívesen cseréltem volna le, de igaz, ami igaz, elég vékonyka volt. Végül kikaptam a halomból még egy, a nadrághoz illő bőrmellényt. A szobánkban átöltöztem, és visszatértem az immáron öt főt számláló csapatunkhoz. Yaba nem cserélte le a ruháját, csak a vértje tűnt újnak. A köpenyébe viszont elrejtett egy-két dolgot, amin magamban elmosolyodtam. Egyik zsebében egy lidérc láb, a másikban egy selyemkesztyű?

Napközép már jó ideje elmúlt mire végre elindultunk. Nem hasonlítottunk egy lelkes kalandozó csapatra. Erling haladt elöl, utána kissé lemaradva én és Yaba, aki vadászunkat ismét pórázra kötve vonszolta maga után. Hiába, aki fogoly, az fogoly. Cinóber pedig folyamatosan változtatta a helyét. Meg-megállt az út mentén, érdekesnek talált minden második követ, fűszálat. Vagy éppen körülöttünk settenkedett. Néhányszor megpróbáltam kifaggatni róla, hogy honnan ismer engem, de ilyenkor figyelmen kívül hagyott, és kitáncolt a látómezőmből. Végül feladtam a próbálkozást, és az előttünk kanyargó útra koncentráltam.

A varázslónak igaza volt, a hegység méreteit illetően. Minden oldalról leláttunk az alattunk elterülő erdőségre, sőt délen az igazán hatalmas hegyvonulatok körvonalait is megpillantottuk. A sziklák vonulata nem volt nagy kiterjedésű, de annál magasabb. A rendszer három meredek csúcsban végződött. A forrás – Erling elmondása szerint – a három gerinc találkozásánál volt, egy barlangban.

Nehézkesen, libasorban haladtunk felfelé, és mire a nap hanyatlani kezdett, már minden beszélgetés elhalt. Legnagyobb sajnálatomra az eget felhők árnyékolták. Ugyan erőm visszatért a holddal, de mégiscsak kényelmesebb lett volna igazi alakomban mászni felfelé.

Cinóber volt az, aki először elfáradt. A jeges hegyi szél szánalmasan lefogyott testének préselte több réteg ruháját. Nyakát behúzva, hunyorogva lépdelt mögöttünk. Erling és Ravo még jól bírták, bár a hideg láthatóan őket is megviselte. Nekem és démonomnak azonban ez már csak egy könnyed esti séta volt.

Kis híján éjfél lett, mire a hegy déli oldalán húzódó ösvény végére értünk. Cinóber már szinte támolygott, és a másik két férfin is kezdenek a fáradtság jelei mutatkozni.

- Már nem vagyunk messze – jelentette ki Erling, az egyik pihenő alkalmával. Szaporán szedte a levegőt, egyik kezét a mellkasára szorítva. Haja csak egészen halványan derengett. Odébb Ravo próbálta meg kifújni magát térdeire támaszkodva. Szánalmas banda. Többek között ezért is gyűlöltem napközben emberi alakom. Az emberek gyengék, elesettek, és hamar kimerülnek. Csodáltam, hogy annyi évszázadot átvészeltek már ebben a világban.

Döbbenetemre lefelé, a barlang felé sokkal lassabban haladtunk, mint korábban fölfelé. Nem volt előttünk járható út, így a szó szoros értelmében másznunk kellett. Ha nappal lett volna, akkor ezt nem éltem volna túl. Yabának így is néhol segítő kezet kellett nyújtania egyik-másik embernek. A sziklafalak aljához közeledve a démonvadász már folyamatosan káromkodott, és testőrömnek rendszeresen vissza kellett másznia, hogy az őrült mágust továbbsegítse. Még az én ujjaim is el voltak gémberedve kissé a több mint négy órás mászástól. De végre valahára itt voltunk. Innen már gyorsan megy. Lapos kövekkel kirakott kocsiúton álltunk, mely a hegység északi oldalán fekvő városokhoz és falvakhoz vezetett. A túloldalon szétfagyott bokrok sorakoztak, néhol még egy-egy fa is akadt. És pár száz méterre az úttól ott volt a barlang is.

Első ránézésre semmi különöset nem fedeztem fel rajta, még egy kis mágikus bizsergést sem éreztem. Reméltem, megérte a fáradtságot, hogy idáig elküzdöttük magunkat. Mögöttem Cinóber egy nyögéssel elterült a hideg földön, és vadászunk is leguggolt mellé. Nekik pihenniük kellett… de nekünk nem.

Yabával egyszerre indultunk a barlang bejárata felé, Erling lemaradozva követett minket. Valójában a hasadéknak csak a tetejét láttuk, a többit eltakarja előlünk a szikla omladékos része. Ahogy felkapaszkodtunk, lenyűgöző látvány tárult a szemünk elé.

Előttünk egy mély katlan tátongott, a barlang pedig a semmi fölött nyílt a sziklafalon. Szájából több tonnányi haragosszürke víz hullott alá, hogy aztán odalent vágtatva induljon a borotvaéles sziklák közt a távoli, lankásabb területek felé. A hang, amit eddig a magasra nyúló sziklák visszafogtak, most kérlelhetetlenül feszült dobhártyánknak. Egy pillanatig csak némán álltunk, letaglózva a természet nyers ereje által.

Láttam, ahogy Yaba lefelé mutat, így én is lepillantok. A meredek sziklafal néhány párkányán félig elrohadt koszorúk, virágcsokrok, vagy éppen acélba vésett kívánságlemezek hevertek.

- A helyiek hálája a csodálatos gyógyulásokért! – kiabálta túl a víz fülsiketítő hangját a varázsló, majd a sziklafalon tátongó hasadék felé intett. Szemével üzente „ott a keresett hely”.

Nem tudtam mennyire jó ötlet felmászni a barlanghoz, és belépni. Ekkora víztömegnek és sodrásnak sem én, sem démonom nem tudott volna ellenállni. Ráadásul a lenyűgöző látvány ellenére, még mindig utáltam a vizet. Talán okosabb lett volna, ha hagyjuk az egészet. Viszont nem akartam az emberek előtt gyengének vagy gyávának mutatkozni, így Yaba mellett ellépve felsétáltam a sziklafalhoz, majd kezemet, lábamat megvetve araszolni kezdtem a barlang szája felé. Már csak két-három óra volt vissza a napfelkeltéig, és nem lett volna jó dolog, ha éppen egy ilyen helyzetben hagyna el az erőm. Nagyon lassan araszoltam felfelé, alig volt kapaszkodó. Yaba egy testhossznyival lemaradva követett, neki láthatóan jobban ment. Fejemet egy pillanatra balra fordítva láttam, hogy immáron nem csak Erling figyelte mutatványunkat, hanem a másik kettő is összeszedte magát annyira, hogy megmásszák a törmelék dombot. De most a feladatra kellett koncentrálnom.

Minél közelebb kerültünk a bejárathoz, annál nagyobb lett a zaj, szinte belefájdult a fülem, ráadásul a vízpermet pillanatok alatt átáztatta a ruhánkat.  A barlang szája mellett pedig teljesen elfogytak a kapaszkodók. Fogaimat összeszorítva rugaszkodtam el, mindent feltéve egyetlen biztos pontra. És megvolt! Fél kézzel lógtam a semmi fölött. Visszatekintve láttam, hogy kis csapatunk hátramaradt tagjai meredten bámulják ténykedésünket. Jól nézzétek meg, mert ilyet nem láttok még egyszer, gondoltam kajánul! Azzal felhúzódzkodtam a barlanghoz, és a háborgó víz mentén beléptem.

Amilyen csodálatos és lenyűgöző volt a látvány odakint, itt legalább olyan rémisztő. A barlangban nem léteztek távlatok, csak egy nagyobb üreg és a meder, ami egy még kisebb barlangba vezetett. Oda, ha akartunk volna, se tudtunk volna behatolni. Óvatosan, a falhoz lapulva közelítettem meg az üreg alján tátongó szakadékot. Ahogy kiértem a peremére minden eddiginél jegesebb levegő csapott az arcomba. Ezt még így éjszaka is megéreztem, s a csontomig hatolt. Reszketve léptem egyet hátra, és miközben próbáltam visszadörzsölni karjaimba a meleget, hagytam, hogy Yaba is vessen egy pillantást a semmibe.

- Itt nincs semmi! Nem hiszem, hogy a vén farkas itt tartózkodott volna valaha is! – Kiabáltam felé, de így is alig hallotta. Ő is visszahúzódott a peremről, és háttal a víznek megállt. Ő is érezte a halotti hideget. Talán mégis volt valami természetfeletti ebben az üregben.

- Gondolod, hogy lent? – Még a saját hangomat sem hallottam rendesen. Kissé megemelte a vállait. Szóval nincs ötlete. De most komolyan? Lent lenne valami fontos? És hogy jövünk fel? Fejemet csóválva közelítettem meg ismét a peremet, lélekben felkészülve a lélekfagyasztó hidegre.

Azt hiszem rosszul léptem… úgy éreztem, mintha nem tudnék rendesen mozogni. Lelassult az idő, és a lábam alatt megrepedt a kő. A csizmám talpa megcsúszott, és én hasra vágódtam. Yaba felém ugrott, hogy elkapjon, de olyan lassan mozdult, mintha valamilyen varázslat hatása alatt állna. Lábam a semmi felett kalimpált. Nem kellett volna lezuhannom, hiszen félig még a sziklán feküdtem. A nedves ruha szinte belefagyott a bőrömbe, ahogy próbáltam megkapaszkodni. Nem ment! Az ujjaim lecsúsztak a repedésekről, és Yaba is mintha egyre távolabb lett volna. Láttam, hogy mozog a szája, kiált valamit… a nevemet véltem felfedezni, aztán csak zuhantam.

A hideg belülről marta az ereimet, zsibbadt tőle az agyam, és azt hiszem, sikoltottam. Sebesen zuhantam lefelé, már az az apró fényfolt is eltűnt, ami eddig a fejem felett lebegett. Ha földet érek, azt soha nem élem túl…

*          *          *

A fény elsőre elvakított, ahogy kinyitottam a szemem. Még mindig éreztem a hideget, de a hátamat valami kellemesen forró, selymesen puha dolog támasztotta. Ahogy kitisztult a látásom, megpillantottam őt. Hatalmas volt. Fejemet az oldalának döntve hevertem, új köpenyem gondosan körém tekerve. Aranyszínű, feketesávos szemek pillantottak rám gyengéden, és meleg leheletet éreztem az arcomon. Soha nem láttam még ilyen gyönyörű holdfarkast. Homokszín bundája aranyfényben csillogott, szálai hosszabbnak tűntek, mint az egyszerű farkasoké.

- Te vagy… - leheltem.

- Igen én vagyok. A nevem Utia a Lauryl falkából. Bár ha jobban belegondolok, az én falkám már nem is létezik.

Dallamos hangja szinte gyógyulást hozott a korábbi zajtól fáradt füleimnek. Felkeltem volna, de gyengéd erőszakkal visszatartott.

- Maradj csak, így melegebb van.

- Te… kerestél – cincogtam alázattal. Fogalmam se volt miképpen kéne beszélnem egy ilyen öreg és nemes farkassal. Soha nem éreztem magam még ilyen zavarban.

- Igen. Másokat is hívtam, de te vagy az egyetlen, aki el is tudott jönni. Sajnálom, hogy olyan gorombán rángattalak le ide kicsim, de nincs más módja a lejutásnak.

- Te itt élsz? – Tekintetem körbevándorolt. A mindent körülölelő fényen túl csak a végtelen, hideg sötétséget láttam. Ijesztő volt.

- Nem egészen. Ez az a hely, ahonnan kapcsolatot tudok teremteni az emberek világával. Azt hiszem, akkor keletkezhetett, mikor a népek Csillagudvart alkották. Én a ti szavaitokkal élve, már nem élek.

Mondtam volna, hogy „értem”, de tudtam, hogy nevetségesen esetlennek hangzana.

- Miért kerestél? – nyögtem ki végül. Pillantásunk összekapcsolódott, és saját ijedtségtől eltorzult arcomat pillantottam meg pupillái tükrében.

- Tudod mi az az Ualeth igaz? – Bólintottam. Persze, hogy tudtam. Minden farkas tudta, hiszen az ősi varázslat, az Ualeth része volt az életünknek. Ez szabályozta a kölykök embervilágba küldését, a hazatérésüket, ugyanakkor Uera központi életében is fontos szerepe volt. Miatta tudtak a katonák egyik világból biztonságosan a másikba jutni. Ualeth volt az a varázslat, ami Uerát Narrához kötötte. A legtökéletesebb műalkotás az idők kezdete óta.

- Nos – a hatalmas nőstényfarkas hangjában szomorúság bujkált –, az Ualeth haldoklik.

- Hogyan? – kérdeztem vissza döbbenten. Hát nem csak álom volt, amiket régebben láttam?

- Még nincs teljesen vége, még meg lehet menteni.

- Mi a módja? – ültem fel kétségbeesetten. A köpeny lehullott vállaimról, és én megéreztem, hogy a fénykupolán belül is nagyon hideg van.

- Mivel az Ualeth Narra erejéből táplálkozik, így a Szent Holdra nem számíthatunk. A dolgokat csak belülről lehet helyrehozni, és csakis akkor, ha Uera Csillagudvaron kívül semmi mással nincsen már kapcsolatban.

- Dimenziókapuk? Valaki már említette őket. Tehát tényleg léteznek. Be lehet őket zárni?

Ha igen, gondoltam magamban, akkor nincs más dolgunk, mint keresni egy farkast ideát, és megmondani mit tegyen.

- Igen, de nem könnyű. Egyszerű holdfarkas nem tudja megtenni.

- Akkor ki tudja? – faggattam türelmetlenül, de nyugodt tekintete várakozásra intett.

- Egy kapu nagyon különleges dolog. Csak kívülről lehet bezárni. Képes lehet erre egy démon, aki az emberek világában él…

- Yaba! – kiáltottam fel lelkesen, de már mikor kinyitottam a számat tudtam, hogy butaságot mondok.

- Ő nem itt él, csak kísér téged. Utána haza kell térnie. Képes lehet még a kapuk bezárására egy nagyhatalmú embervarázsló. De igazán nagy erővel rendelkező csak kevés akad a kontinensen. Ami viszont nekünk szerencse, hogy a dimenziók közti átjárókat egy Látó, vagy egy ötödjére az emberi világba született holdfarkas is be tudja zárni.

- Én?

- Például te. Vagy a társatok, aki Látó. De valószínűbb, hogy csak ketten együtt tudjátok bezárni.

- Ravo? Ugyan, ő csak egy szerencsétlen halandó. Semmire sem jó – legyintettem, és visszahúztam a köpenyt magamra.

- Dehogynem, minden életnek van értelme, de én most nem róla beszéltem, hanem a hosszú életű varázslóról.

- Erling? – Tehát ezért kellett velünk tartania. Yaba megérzése helyesnek bizonyult.

- Szorít minket az idő, és nekem még el kell mondanom néhány dolgot. Ha nem küldelek vissza időben, örökre itt ragadsz. Mostantól ne vágj közbe, kérlek! – intett szelíden.

- Uera vénei katonákat küldtek az emberek világába, hogy a farkasokat hazatereljék, és hogy megöljék azokat, akik rendellenes módon ötödjére is itt születtek meg. – Tekintete csendet parancsolt, ahogy folytatta. – A vének tanácsa nem tudja mi baja az Ualethnek, és nem is fogják megtudni, amíg be nem záródnak a dimenziókapuk. Nektek vigyáznotok kell. Te vagy az utolsó olyan farkas, aki ötödjére is itt van. Több katona is az életedre pályázik, és vannak más nagyhatalmú lényeg, akik semmiképpen nem engedik majd, hogy bezárjátok a kapukat. A varázslót muszáj lesz magatokkal vinnetek. Ő és a démonod talán képesek rájönni az ősi iratokból, hogy hogyan kell elvégezni a szertartást. Viszont fontos, hogy tudd, ha te magad végzed el a feladatot, akkor örökre ebben a világban rekedsz. Ha találsz magad helyett valaki mást, akkor hazatérhetsz. Jól gondold meg!

Éreztem, hogy a szívem összeszorul. Szomorúság? Vagy félelem?

- Valaki el akarja pusztítani a világot, amelyet ismersz és szeretsz. Tudom, hogy megpróbálsz majd tenni ez ellen valamit, és remélem, hogy sikerrel jársz!

Csak némám tátogtam. Annyi minden kavargott a fejemben, de nem tudtam, mit kérdezhetnék.  Te jó ég! Azt sem tudtam, hogy egyáltalán hol vannak ezek a kapuk. És egyáltalán nem biztos, hogy az az Erling fickó segíteni fog!

- Még van egy percünk – szakított ki gondolataim közül a lágy hang. – Ha szeretnél még valamit kérdezni, most megteheted.

És én persze zavaromban a legidétlenebb kérdést tettem fel, ami csak eszembe juthatott:

- Miért így nézek ki? - Kérdésem nevetésre késztette.

- Erre egyszerű a válasz. Amíg kölyök voltál, a vének választották ki, hogy milyen legyen az emberi formád, elorozva azt egy valódi emberi lényről. Ez azonban az utolsó életed, már felnőtt vagy, és a külsőd az emberi világban is tökéletesen a jellemedhez igazodik. Ez az, aki valójában vagy. Most azonban búcsúznunk kell. Beszélnem kell a védelmeződdel is, kérlek, ha a felszínre értél küldd le őt is hozzám! És bocsáss meg, amiért a visszatérésed ismét fájdalmas lesz. Sok sikert!

*          *          *

Fuldokoltam. Testemet ide-oda dobálta a víz, nem kaptam levegőt. Küzdöttem volna a felszín felé, de egy csepp erőm sem maradt. A nap már felkelhetett, én pedig rongybabaként csapódtam egyik sziklától a másikig. Egyre lejjebb húzott az örvény és tudtam, hogy hamarosan pozdorjává törnek a csontjaim egy nagyobb sziklán.

Soha nem voltam még ilyen hálás Yabának, mint most. Vékony ujjai a csuklómra fonódtak, és éreztem a rántást, ahogy felfelé húz. Nem tudtam, hogy került le ilyen mélyre, de nem is érdekelt. Ahogy fejem átszakította a vízfelszínt, lelkesen szívtam be az éltető levegőt. Felettünk a meredek sziklafal magasodott, Yaba egy kötélhágcsóba kapaszkodott. Úgy csüngtem rajta, mint azok a délvidéki majmok a fákon. Arcom vizesen tapadt az arcomra, szemhéjamra… Vagy talán az ő haja volt?

Mikor felértünk, körém tekerte saját köpenyét, és még két másikat, amiket ki tudja honnan szerzett. Azt kellett volna mondanom, hogy köszönöm. Felpillantva aggodalomtól felhős arcára, kinyitottam a számat, de köszönet helyett csak ennyit mondtam:

- Téged is látni akar. Csak le kell ugranod…