Nyolcadik fejezet

írta: Ringnar

Berúgtam a korhadt faajtót, terhemmel sietve behátráltam a szobába. Az apró kunyhóban alig volt melegebb, mint a szabadban, de végre szélvédett helyen voltunk, s a süketítő süvítés csak halk, távoli zúgássá tompult.

Néhány lépéssel átszeltem a szobát és az ágyra fektettem gazdámat. Lefejtettem róla az ázott göncöket, és a rögtönzött kötést sebéről. Szerencsére nem ért fontosabb szervet a penge, időben meg tudtam állítani a szablyám. Vagyis legalább nem sokat késtem... De ilyen hatalmas méretű baklövésnél, mindegy is, minek nevezzük. A szerény körülményekhez képest elláttam, bekötöztem a sebeket - csupán a köpenyem zsebében lapuló orvosságokkal, kötszerekkel ügyeskedhettem-, annyira kimerültem, hogy még a sötétben való látásra sem voltam képes, s hajam is lucskosan, élettelenül lógott.

Szörnyű vereség volt! Csak egy hajszálon múlt, hogy ott maradjunk mindketten. Ráadásul majdhogynem én öltem meg a saját gazdám! A haszontalan, megbízhatatlan Yaba katasztrofálisan szerepelt! Most mit fog rólam gondolni a farkas?

Lélekáthelyezést alkalmaztam, annak ellenére, hogy megfogadtam, nem élek komolyabb varázslattal. Sosem gondoltam, hogy egyszer erre kényszerülök. De nem tehettem mást, hirtelen nem jutott eszembe semmi jobb. Higgadtnak kellett volna maradnom, de megijedtem és elbizonytalanodtam.

Gyakorlott, csontos kezeim a sötétben, mint két vénséges, aszott pók, fürgén motoztak, hamar végeztem a kötözéssel. Ennyit tehettem érte. Figyelmesebben végigmértem a szobát. Egy ágy, egy rozoga szék, egy porlepte üres szekrény és egy annál is üresebb kandalló. Élelem, használati eszközök, ruhaneműk, pokrócok egy szál sem volt. Bárki is készítette ezt a menhelyet, nem kényeztettek el minket. Végül is, idáig eljutni télidőben ember nem képes, tehát akinek mégis sikerül, az minden bizonnyal van olyan leleményes, hogy ezzel is elboldoguljon. A hegyi emberek logikája kíméletlen, ha takarékosságról van szó.

A kandallóhoz rogytam, levetettem ázott köpenyem. Most éreztem csak igazán, mennyire kimerültem. A sebem szúrt, szemem égett, csontjaim lüktettek. Minden porcikámban éreztem a fájdalmat. Sebtében elláttam sérüléseimet, hogy ne zavarjanak addig, amíg képes leszek meggyógyítani magam mágiámmal.

A harc során tapasztalt furcsaságokra gondoltam. A lidérc mérgének problémája nyugtalanított leginkább, és persze az, hogy az enyém miért szerepelt olyan csúfosan. Értek a mérgekhez, biztos, hogy nem tévedtem! Ennek sürgősen a végére kell majd járnom! Addig is, saját gyógyszereimmel próbáltam biztosítani, hogy ne legyen igaza a kis mocsoknak, és megmaradjak.

Utálom a fájdalmat, nem lehet megszokni. Néha már elfelejtem, milyen érezés. A jóhoz könnyen hozzá lehet szokni. A meleg, a szél simogatása, az illatok, napfény, nyugalom... Nagyot sóhajtottam. De jó lenne egy kis tűz! Lekuporodtam a kandalló mellé és próbáltam tűzet gyújtani. Remegő kezemmel suhintottam is a nagyobb hatás kedvéért, de még szikra sem pattan. Csak az volt egyetlen vigaszom, hogy senki sem látta, mit szerencsétlenkedem!

Kutattam levetett köpenyem zsebeiben, biztos voltam benne, van nálam valami, ami segít. Mindig akad valami! Két fiola mellett döntöttem végül. Egyikben lila kristálypor volt, kanyargós betűkkel címkéjén ez állt: "Kalii permanganas". A másik "Glycerolum" nevűből elég egy cseppet adni hozzá, hogy a szék általam feleslegesek ítélt negyedik lábát tűzre lobbantsam. Pár percig csak figyeltem, a narancsos lángocska miként kúszott, növekedett, lobogott fel a száraz, kicsi farakáson - amit egy haszontalan, hiányos lábú szék darabjaiból készítettem gyorsan. Ahogy melege megérintette fagyos arcom, mintha bensőm is lassan kiengedett volna. Miután meggyőződtem, hogy gazdám nyugodtan alszik, én is lepihentem.

*          *          *

 


Otthon jártam, a bestiák különös országában, a régmúltból. Ez nem a valóság, tudtam, csak emlékeim elmosódott képeinek kivetülése. A régi főváros központjában, az iskola ezertornyú légies épületére ismertem. Fölém magasodott, akár egy végtelen sötét árnyék, elnyúltan, lomhán és mégis fenségesen, mint valami csipkézett iszapkastély. Ezen a létsíkon minden képlékeny, megfoghatatlan, mégis valóságos. Ez a mi világunk, démonoké. Ebben az anyagtalan szellemvárosban minden másként működik, mégis szinte ugyanaz, mint a felszínen, hisz az itt élő lények is anyagtalanok.

Az épület homályos folyosóin elmosódó árnyak suhantak. Egyik közülük élesebben kirajzolódott: egy keskeny vállú, szikár bestiagyermek haladt a folyosón. Fekete egyenruhája követte idomtalan, még démoni mércével mérve is sovány alakját. Állig érő, egyenes ében hajtincsei lágyan lebegtek, amint egyenletesen lépkedett a kövön. Nyúlánk gyermek volt, sötét aurával, komor arccal. Mozgása, magassága ellenére meglepően könnyed és fürge volt. Végtelennek tűnő lépcsőházakon szedte lábait, hol fel, hol le. Aki nem ismerte az utat, könnyen eltévedhetett, ő azonban határozottan, magabiztosan haladt végig a folyosókon. Végül egy félkör alakú terembe ért. A hatalmas ablakokon beszűrődött a kékes-lilás árnyalatú fény, s a csempén elnyúltan visszavetülnek. A gyermek az ablakhoz ment, ott álldogált néhány percig. Hirtelen összerezzent, az ajtó felé kapta a fejét, teste idegesen megfeszült. Mélyfekete fényes szemei gyanakodva összeszűkültek, ahogy a belépőt méregette.

*          *          *

 


A hideg ébresztett vagy gazdám mozgolódása, nem tudnám megmondani. Hamarosan ő is megébredt, a lidércről kérdezett, de lényegében csak annyi hírrel szolgálhattam, hogy sikerült elmenekülnie. Bár nem kérdeztem, erősen gyanítottam, hogy nem gondolta meg magát úti célját illetően. Folytatni akarta alaptalan rémálmának hajkurászását. Úgyhogy kénytelen voltam előkészíteni az utat az induláshoz.

Aztán napokig csak mentünk megállás nélkül. Nappal, míg Ghlo aludt, vittem, hisz úgy sem volt jobb dolgom. Szerettem volna messze magunk mögött hagyni a hegyeket a nyomorult hangulattal együtt. Egyre csak a lidércen járt az eszem és a mágia oly mértékű használatának következményeit, amelyet a hágón elkövettem. Ezek már nem baljós, depresszív gondolatok voltak, csak a szokott szenvtelen spekulációim. Nem szeretem a váratlan eseményeket és a bizonytalanságot, ezért úgy hiszem, jobb felkészülni mindenre.




A térkép szerint kelet felé egy órányira település feküdt. Szívesen betértem volna információkat gyűjteni és összeszedni magam. Sőt, Ghlónak is jót tett volna egy kis társaság, meleg étel, és pihenés. Attól tartottam, megerőlteti magát. Megérdeklődtem, mit szólna egy kisebb kitérőhöz, mivel közelgett a hajnal. Nem lepett meg, hogy nem volt elragadtatva az ötletemtől. Minél távolabb, annál jobb, míg bírom az iramot, nem állok meg, hallottam hangját a fejemben.

Már fényesedett az ég alja, mikor a város vonalába érhettünk. A levegő megváltozott. Próbáltam megfejteni az érzést, mely rám nehezedett. Elhagyatottság és magány illata sejlett a szélben. A rengeteg ki nem mondott szó megmagyarázhatatlan keserűséget támasztott bennem, végtelenül üresnek és kimerültnek éreztem magam. Annyi elpazarolt pillanat vezetett minket ide. Elúszott négy élete a lánynak. Semmi értelme nem volt. Egyáltalán miért jött ide, erre a világra? Megálltam. A farkas ingerülten mordult felém, ő is megállt.

- Ghlo! Én mégis szeretném, ha betérnénk a városba. Szűkségem van egy kis időre, hogy felkészülhessek. Szeretnélek addig biztonságban tudni. - Gazdám türelmetlenül toporgott, aztán jobbra tért és újra rohanni kezdett, a város irányába. Hangtalan, nyomtalan jártunk, mintha soha nem is léteztünk volna. Ahogy felkelő nap elszínezte az ég alját, épületek sziluettjei rajzolódtak ki előttünk. Az élet jelei sűrűsödtek a havon, mutatta, itt nemrég élőlények jártak, leginkább emberek, szekerek, lovak.

Innen már gyalogolva folytattuk utunk, hóba merülve, emberi alakban. Megfelelő szállást szereztem, szobát egy vendégházban nappalra. Ghlo nem volt éhes, felvonult a szobába. Magányra vágyik, adta tudtomra, vagyis hagyjam békén. Leültem a bejárati ajtó melletti első asztalhoz, háttal a falnak. A földszinti étkező helyiség nappal leginkább kocsmaként funkcionált. Kicsi, sötét és rossz szellőztetésű, de meleg teremvolt, néhány asztallal és paddal. Középen a legnagyobb helyet a pult foglalta, felette végig használati tárgyakat lógattak fel, inkább helytakarékosságból, mint díszítő szándékkal. A kis ablakokon jól szigetelő zárt zsaluk a fénytől is alaposan megóvták a szobát. Mindössze három magányos alak reggelizett az asztaloknál. Valószínűleg nem érezték az étel borzasztó szagát, hogy meg merték enni. Hálát adtam magamban, hogy a démonoknak nem kell táplálkozniuk a létfenntartásért.

Sört rendeltem, hogy még se üljek tétlen egy ebédlőben. Alig emlékeztem már a kesernyés ízre, amivel első evilági életem derekán találkoztam először. Egy kedves barátom vett rá nagy küzdelmek árán. Amint belekóstoltam, megállapítottam, ez a legundorítóbb lötty a világon. Persze ahogy teltek az évek, rájöttem, bőven lehet még fokozni a borzalmakat, a sör pedig nem is annyira szörnyű dolog. Kihozták az italt, én pedig óvatosan belekortyoltam.

Visszatérő erőmmel sikerült legyőznöm a sérüléseimet. Ahogy tervezgettem további teendőimet, éles fény árasztotta el a kocsmát, valaki érkezett. Hátulról láttam csak a belépőt, meleg öltözéke, hatalmas bundája miatt alig lehetett belőle kivenni valamit. Egy  férfi volt, kimérten és összeszedetten mozgott. Mozdulataiból és kisugárzásából ítélve harcos lehetett, vagy vadász. A pulthoz ment, inni kért. Figyeltem csuklyám árnyékából, tudtam, amióta megjelent itt, ő is ezt tette valamennyiünkkel. Annak ellenére, hogy csupán emberférfi, nem szívesen húznék vele ujjat, gondoltam. Emberi fül talán nem is hallhatta, ahogy a pultossal beszélt. Bizalmasan közel hajolt hozzá, mély hangján dörmögött.




-Tudom, furcsa kérdés, de nem találkozott a napokban valami szokatlannal? Megmagyarázhatatlan eseményekkel vagy furcsa alakokkal? Tudja, hogy értem... Bármi gyanússal?
- Szokatlannal? Nézzük... Az idén hamarabb érkezett a fagy. A forgalom viszont szokatlanul nagy, Uram! De ennek én csak örülök. Nos, a kakasunk elpusztult az éjszaka. Talán a hideg miatt, de lehet, hogy más áll a dolgok mögött. Maga talán tud valamit? Valami rémség van a faluban? Mostanában mindenfélét hallani! Ugye nem valami szörny ólálkodik erre? Nem csodálkoznék rajta. Itt az Isten háta mögött, tudja, semmin sem csodálkozunk. Bár ennyi hó azért tényleg szokatlan...
- Értem. Én is a hidegre gyanakszom. Már ami a kakast illeti. Köszönöm! Minden jót! - Végre megfordult, sikerült meglesnem az arcát. A látvány kicsit meglepett. Mély, enyhén érdes hangjából ítélve idősebbnek gondoltam. Persze ezeknél az embereknél mindig nehéz ráérezni a korukra. Egyesek olyan gyorsan változnak, másoknál pedig - akárha hosszú életűek lennének -, úgy tűnik, az idő felett állnak. A férfi bőre, bár cserzett volt, de fiatalosan friss, a hidegtől sápadt, csak néhol pirította ki a csípős szél. Erőteljes álla konokul előreugrott, ahogy egyenes vonalú száját összeszorította. Enyhe borostájából nehéz volt haja színére következtetni, amit befedett, valószínűleg a hó és a hideg elöl. Arca szögletes volt, szeme mélyen ülő, komoly, sötét pillantását hosszú szempillái lágyították. Ha ember lennék, azt mondanám, megnyerő külsejű, mégis, biztos, hogy nem barátkoznék vele. Volt  benne némi gyermeki báj és baráti cinkosság, amivel könnyen jóindulatra talál. De valójában az a hajthatatlan, könyörtelen típus lehet, aki a saját anyját is eladná, ha úgy hozná érdeke. Érdekes volt még ilyen figurákat látni. Mintha egy régi korból, valamelyik első életünkből tévedt volna ide. Azt gondolná az ember, teljesen kivesztek ezek a férfiak, magára hagyva a rajongó hajlamú emberlányokat, akik képtelenek használni a belátóképességüket, és a hímek eme lehetetlen fajtája után epednek. De nem akarom bántani őket. Végül is, ettől olyan érdekesek, hogy ennyire különbözőek. Nem úgy a bestiák! Ők elég hasonlóak, külsőre és jellemre is. Példának okáért, ők szinte kivétel nélkül eladnák az anyjukat, érdekeltség nélkül is. Mire felocsúdtam gondolataimból, az ember már el is tűnt az ajtó mögött.

Fizettem, ellenőriztem a szobát, valamint gazdám nyugalmát, aztán elindultam élelmet, pénzt, útravalót és információt gyűjteni…