Kilencedik fejezet

Írta: Niphrendil

A lemenő nap sugarai vörösre festették a takarómat. Ez a meleg, barátságos ragyogás ébresztett fel. Még nem volt egészen este, de valami felkeltett. Egy érzés… nem egy illat.
Nem is egy, hanem valójában két egymástól erősen elkülönülő, karakteres illatfoszlány fészkelte be magát az orromba.
Az egyik - bárhol és bármikor felismerném - olyan boldogsággal tölt el, hogy magam is meglepődöm. Lágy illat, fűszerek és gyógyfüvek enyhe aromájával. Galen…
Nem lehet a véletlen műve, hogy ilyen hamar összeakadunk. Itt lenne a faluban? Vagy valahol távolabb, elvonulva az emberektől? Mindig szeretett elvonulni, egy kis faházba, vagy lakhatóvá tett barlangba. Vajon most hogy néz ki? Emlékszem, mikor először találkoztunk nagyon meglepett. Ő az egyetlen ember, aki elsőre tudta, hogy mik vagyunk. Még ő maga is képtelen volt megmondani, hogy honnan ez a tudás. Egyszerűen csak érezte, látta. Minden életben megtalált, és együtt volt velem, annak ellenére is, hogy én soha nem tudtam azt a fajta melegséget viszonozni, amit ő adott nekem. Körbeölelt a szeretetével, rajongásával. Ha Yaba volt a biztonság, és az acél, akkor Galen a szeretet és a gyengédség. Először magas volt, és sötét hajú. Erős, de jámbor. Vajon most milyen? Ebben az új testben is meg fog ismerni?

E gondolattól hajtva ugrottam ki az ágyból, és álltam a mosdótál fölötti kis, repedezett tükör elé. Valami hasonlóságot kerestem, a régi arcom, és a mostani közt. Egy anyajegyet, ráncot, szempillát, vagy bármit… de hiába. Menthetetlenül más lettem. Az arcom élesebb vonású, állkapcsom szélesebb, és kevésbé lágy. Homlokom alacsonyabb, szám egészen keskeny, vértelen. És azok a hatalmas szemek uralkodtak ezen a szinte már kisfiús arcon. Ellentmondás. Gyönyörű, nőies szemek, hosszú pillákkal, lebilincselő színekkel, és ez a szikár, gyerekes arc. Ez nem én vagyok! Semmi nem illik hozzám ebből.
Dühösen haraptam alsó ajkamba, hogy legalább valami színe legyen, és elkeseredve idéztem fel magamban régi énemet.
Melankolikus színek, hosszú melegbarna haj, álmatag szürke szemek. Ovális arc, sima bőr, és magas homlok. Galen soha nem fog így megismerni!
De én megtalálhattam őt. Az illata elvezethetett hozzá.

Viszont ott volt az a másik illat is. Erőszakos, kesernyés, férfias illat. Szavak jutottak róla eszembe. Csapda, veszély, menekülés… Egyetlen egyszer éreztem hasonlót. Egy ember jelenlétében, de nem emlékeztem rá. Még a második életünkben lehetett.
Töprengve cseréltem le ingemet arra a vékony ruhadarabra, ami az ébredésemkor volt rajtam. Három napig hordtam ugyanazt, és ez egy idő után megviselt. Majd Yabának gondja lesz a tisztaságra, gondoltam.
Kiléptem a szobából, és elindultam az ivó felé, abban a reményben, hogy ott meglelem testőrömet. Már lemenőben volt a nap, így a közelben kellett lennie valahol.

Mikor leértem a földszinti folyosóra, szinte mellbevágott a felismerés, hogy korai ébredésem egyik oka, alig pár lépéssel odébb, egy keskeny faajtó mögött rejtőzik. Óvatosan pásztáztam végig a félhomályos folyosót, ami az istálló, a pince és az olcsó szobák felé vezetett.
Tudtam, hogy Yabát kéne megkeresnem, de nem bírtam ellenállni a kíváncsiságomnak. Nem emlékeztem ennek az illatnak a forrására. Ha látnám azt az embert, nyilván könnyebb lenne, morfondíroztam. Mielőtt komolyabban elgondolkozhattam volna döntésem helyességéről, már el is indultam az ajtó felé. Azoknak az illatoknak, amik élesen elkülönültek a többi élőlényétől mindig valami jelentésük volt. Közük volt hozzánk, ezért volt rájuk annyira érzékeny az orrom. Már esteledett, így egyre élesedett a szaglásom, nem volt csoda hát, hogy felébresztett.

Az ajtótól egy lépésnyire álltam meg, és lélegzetvisszafojtva füleltem. A túloldalon motozás hallatszott, egy-két nehéz lépés, aztán csend. Be nem nyithattam csak úgy, így nem volt más választásom, mint előhívni a holdfarkas képességeit.
Körülkémleltem a folyosón, majd miután megbizonyosodtam róla, hogy egyelőre senki nem kíván erre tévedni, megálltam a folyosó közepén. Izmaimat ellazítottam, kezeim tétlenül lógtak testem mellett. Arra az apró, elenyésző bizsergésre próbáltam koncentrálni, amit az előtűnő hold hozott magával. A nap haldokló sugarai még így is túl erősek voltak. Szabad szemmel még nem is lehetett látni a holdat, de már ott volt. Egy farkas érzékei felfedezhették, és ez a kevés erő is elegendő volt akkor.

Lábam automatikusan mozdult. Egy könnyed lépés oldalra és kezeim a fejem fölé lendültek. Ujjaimmal lágyan, apró jeleket rajzoltam a levegőbe. Mozgásom a tenger szeszélyes, de mégis harmonikus hullámzására hasonlított. Hangtalanul táncoltam az öreg padlódeszkákon. Édes bizsergés kúszott végig megfeszülő, és elernyedő izmaimon. Szemeim csukva, tincseim végigsöpörtek álmodó arcomon. Lelki szemeim lassan feltárultak, és a világ felé fordultak.

A hold mindent látó szemei elől, senki nem bújhatott el, még a férfi sem az ajtó túloldalán. Legalábbis így kellett volna lennie, de a helyiségben senkit nem láttam, csak néhány különös holmit az ablak párkányán. Az egyik, mintha valami füstölőféle lett volna, mellette acélszimbólum hevert, rajta ismeretlen rúnák. Minél közelebbről vizsgáltam azonban, annál ismerősebbnek tűnt. Bántón ismerősnek. Mintha minden áldott nap láttam volna őket, valamin… vagy valakin. Rossz érzés volt. A szobában egy másik ajtó… tárva nyitva állt.

És ekkor mindent megértettem. Nemcsak a jeleket ismertem, de magát a szimbólumot is. Már az illatot is be tudtam azonosítani.
Mozdulataimnak vége szakadt, lelki szemem lecsukódtak, a valódiak pedig újra kinyíltak.
Egy vadász. Én és Yaba egyszer találkoztunk csupán vadásszal, és testőröm kis híján csapdába esett. Rájuk vadásznak. Vannak olyan emberek, akik nem képesek elviselni a démonok jelenlétét a világukban. Ördöginek, gonosznak hiszik őket, és vadásznak rájuk.
Én pedig nem láthattam őt, mert a szimbólum, a „vak hold” jele eltakarta előlem. Ez a mágikus jel, elvakította a holdfarkasok lelki szemeit, befogta a füleit. Egyedül a szaglásunkat nem tudta eltompítani.

Meg kellett keresnem Yabát! Az egész falu egy csapda volt. El kellett hagynunk minél előbb!
Sietve indultam volna az ivó felé, de ahogy megpördültem egy tagbaszakadt alak állta el az utamat.
Mélyen ülő, kávébarna szemek méregettek gyanakodva. Két fejjel magasabb volt nálam, olyan magas lehetett, mint a démonom. Ott lehetett egy ideje és én még csak észre sem vettem.
Enyhén meglepettnek látszott, de az állán megfeszülő izmok, és a rezzenéstelen tekintet nem hagyott kétséget afelől, hogy mit gondol. Láthatott táncolni. És körüllengte az emlékezetes, idegeket borzoló illat. Hát persze… a nyitott ajtó. Ostoba vagyok, korholtam magam gondolatban.

Arca hirtelen ellágyult, ahogy elmosolyodott.
- Eltévedtél? – Hangja egészen mélyen csengett, és nyoma sem volt benne az arcán tükröződő könnyedségnek. Démonvadász… Átkozott a fajtájuk!
Most az egyszer nem kívántam, hogy Yaba ott legyen. A nap egyre csak gyengült, az én erőm pedig növekedett. Meg kéne támadnom? Nem volt ott senki. De ha csak a véletlen műve volt, hogy ebben a fogadóba került, és nem is tudott rólunk, akkor a többi démonvadász rögtön tudni fogja, hogy valami baj történt. Ezek az átkozottak állandó összeköttetésben álltak egymással. Mikor a második életünkben nagy nehezen elintéztük azt a vadászt, utána két évig kellett bujkálnunk a felbőszült társai elől, míg fel nem adták.

Hirtelen léptem hátra, ahogy kissé előre hajolt. Ebből a távolságból tisztán láthattam a legapróbb ráncokat is az arcán. Minden egyes milliméter kirajzolódott. A borostás, előreugró áll, a sűrű szemöldök minden szála. Haja nedvesen csillogott. Így vizesen sötétnek tetszett, de szárazon, akár világos is lehetett. Ingujjban volt, nyakában vizes kendő, bőrén vízcseppek csillogtak.
- Először azt hittem az istállóban dolgozol, mint lovászfiú. – Újra elmosolyodott – Már amennyire egy ilyen gyereklány lehet lovászfiú. De most már úgy gondolom, inkább tolvaj vagy, aki épp ez én szobámba akart beosonni.
Éreztem, hogy izmaim erővel telnek meg. Legalább negyvenszer erősebb voltam, mint amilyennek a külsőm alapján gondolnának.
- Nem fázol egy ilyen kis lenge ruhában? Talán éhezel, és pénz kéne?
Játszott velem. A szemén látszott, hogy pontosan tudja, mi vagyok. Nem akart elengedni. Provokált. Csak Yaba ne jelenjen meg, fohászkodtam magamban. Akkor végünk.

Végül úgy döntöttem, kerüljön bármibe, nem támadom meg. Menekülési útvonalat kerestem, de széles vállaival szinte teljesen kitöltötte a szűk teret. Csak az istálló felé mehettem volna. Na de hátat fordítani az ellenségnek… a legrosszabb ötlet, ami csak megfordulhatott a fejemben.
- A fogadós lánya vagyok… uram - Azt hiszem én is mosolyogtam, de nem tudtam hogy fest ez kívülről. Mély lélegzetet vettem, és lassan hátat fordítottam neki, és nyugodt léptekkel a folyosó vége felé indultam. Yaba egyszer rég azt mondta, híres lehetnék a veszélyes döntéseimről.

A hangja sajnos megtorpanásra késztetett. Nem gondoltam volna, hogy nyilvános helyen kezd el ilyesmiről beszélni.
- Nem vagy te már annyira kölyök, mint elsőre gondoltam. Hol van az árnyékod? – Közelített felém, így újra megfordultam. Kezeimet ökölbe szorítottam, és éreztem, hogy a hold által izmaimba pumpált erő a tenyerembe összpontosul.
- Ha lenne benned belátás, már nem lennél itt – Szinte suttogva szóltam hozzá, újabb mosolyra késztetve, de ezúttal mindenféle vidámság nélkül. Elégedett, majdhogynem győzedelmes kifejezés ült az arcán. – Esteledik. Nincs esélyed…
- Okosabb vagy te ennél kölyök. Tudod, hogy soha nem szabadulnál tőlünk. De nem kell félned, egyelőre. Nem azért vagyok itt, amiért gondolod.
A szemöldököm önkéntelenül is az ég felé szökött. Szórakozik velem?
- Keresek valakit. Nem fogsz meglepődni, ha azt mondom, az illető egy démon. Jó nagy bajba kerülhettetek a hágón kisfarkas, ha a szele még engem is elért. De te nőstény farkas vagy, tehát a bestiád is nőnemű. Én egy hímet üldözök, ráadásul egy kifejlett farkas a társa.

A sötét szemek nem eresztettek, csak bámult rám, miközben nyugodtan, egyenletesen beszélt. Mintha láncot kötött volna a nyakam köré, nem bírtam elfordítani a fejem. Szemem sarkából láttam, hogy a nyakában ugyanaz a szimbólum lóg, ami az ablakpárkányán is hevert. Omlana porrá az összes ilyen alak!
- Tetszik? – érintette meg az ujjaival a függőt. Láttam, hogy magában nevet. – Azt hittem, hogy a varázslat, amit éreztem a hágón az én áldozatom műve, de így sem rossz. Két legyet egy csapásra. Most nem esünk egymásnak, de nem juttok messzire, ezt garantálom.

Csak egy fél mozdulat. Csak egy ütést kéne mérnem a mellkasára, vagy a nyakára. Olyan közel van, vágyódtam gondolatban. De ott volt a többi. Mind a nyakunkban lihegett volna. Nem lett volna egy perc nyugtunk se, és még a lidérc is a közelben lehetett. Kezem már remegett, olyan erősen szorítottam ökölbe. Egy ember ujjai el is roppantak volna.
- Menj és üldözd a korábbi áldozatodat, ha nem akarsz elpusztulni! – tanácsoltam neki zordan, elérve, hogy ő is elkomoruljon. Egészen a arcomig hajolt, és úgy súgta a szavakat.
- Most elmegyek, de nem lesz még egyszer alkalmad körülöttem szaglászni kölyök. Nem csak a démonok elpusztításának módját ismerjük, de nekem elhiheted, hogy egy ereje teljében lévő farkas gyengepontjait is ismerjük.

Egy pillanat alatt hagyott ott. Tincseim meglebbentek a bevágódó ajtó okozta léghuzattól. Szívem hevesen kalimpált. Tudtam, hogy meg tudják ölni a farkasokat. Talán egy démont elpusztítani nehezebb is volt, mint egy holdfarkast, de… általában a farkast nem szokták bántani.
Fogcsikorgatva rontottam be az ivóba, és szinte azonnal kiszúrtam Yabát. Meghűlt bennem a vér. Egy hajszálon múlt, hogy elkerülték egymást.
Démonom felállt, de ügyet sem vetettem rá, hanem egyenesen a kijárat felé indultam. Arcát a csuklyája mögé rejtve követett a szabadba. Kimentünk hát, egészen az istálló mögé.

A szalmakötegek, és takarmányos hordók közt végre kiengedhettem dühömet. Szétzúztam egy-két fa alkalmatosságot, mire lehiggadtam. Mikor végre teljesen kiállt a görcs a karomból, csak akkor fordultam a nyugodtan várakozó démon felé.
- Találkoztál a Démonvadásszal? – szegeztem neki a kérdést. Nem lepett meg, hogy nyugodt marad. Érezhette a veszélyt. Talán ki is szúrta már a fickót. De mivel a jellegzetes szagokra csak én voltam ilyen érzékeny, ezért ő csak az ösztöneire hagyatkozhatott, na meg a sosem használt mágikus képességeire.
- Ha valóban van itt egy, akkor tudom ki az.

- A hágón történteket érezte meg. Követni fog minket. Megfenyegetni egy farkast, megőrült teljesen…

Yaba egy pillanat alatt termett mellettem.
- Beszéltél vele?
Hangja hideg volt és kimért. Mindig ilyen lett, ha addig történt valami, míg távol volt.
- Igen… és azért nem szólítottalak, mert nem rám vadászik. De még csak nem is rád… - Itt elhalt a hangom. A nagy feszültség miatt mehetett ki a fejemből.
- Yaba… - Döbbenten huppantam le egy zabos zsákra. Felnéztem a tekergőző tincsektől körbeölelt arcra. – Van itt egy másik holdfarkas. A vadász azt mondta, a közelben van egy felnőtt farkas, démon kísérővel.

Sosem találkoztam magamfajtával, mióta az emberek világában kerültem. Voltak emlékeim Ueráról, és a saját falkámról, de csak egészen kicsi kölyök koromból. Emlékeztem apámra, a hatalmas fekete farkasra, és anyámra, a falka legkecsesebb tagjára. A többire csak elmosódottan. A testvéreim valószínűleg már mind hazatértek. Lejárt a négy életük, és most a falkával vannak. A bátyám talán majd átveszi a falka irányítását, ha apám meghal…
Egy farkas itt a közelben… Vajon találkoznom kéne vele? Talán ha Galent összeszedtük, megkereshetnénk őket. Yaba biztosan képes lenne megtalálni azt a másik bestiát. De mit kezdenénk velük? Kíváncsi voltam, de talán jobb lenne békén hagynánk őket.

- Ha igaz is, nincs értelme megkeresnünk őket – szólalt meg démonom. Próbáltam kifürkészni, mit gondolhat, de innen lentről csak a sima, rezzenéstelen arcot láttam a rúnákkal, és a két sebhellyel. Talán nem akart a másik bestiával összefutni?
- Miattad… vagy miattam? – Nem válaszolt kapásból. Elfordult, és az istálló egyik oszlopának támaszkodott. Ujjai a fekete varjúval játszottak, ívkardja markolatán.
- Nem vonz? Még sosem láttunk itt bestiát. És ő férfi, ahogy a farkas is. Egyáltalán nem vagy rá kíváncsi? – Hallgatása mindennél többet mondott. Nem érdekelte. Talán ez náluk nem így működik. A holdfarkasoknál nem sokszor találkozik a magamfajta, felnőtt férfival. Apámon kívül nem is emlékeztem egyre sem.
- Még kölyök vagy csak. Nem zavarhatsz egy harcost, egy kifejlett holdfarkast. – Felhős szemei felém fordultak, és mint máskor, most sem bírtam sokáig a tekintetét.
- Akkor másfelé megyünk! Galen itt van a közelben. Érzem. Bármikor megtalálnám. Hozzá megyünk. – Magamban elmosolyodtam a gondolatra, hogy legalább ez az egy dolog biztos az életemben.
- Majd együtt kitaláljuk, hogy mehetek haza Uerába. Talán a vadászt is sikerül leráznunk. A holmim a szobában maradt. A falu északi végében foglak várni.
Megvártam míg Yaba csendes közönnyel visszatért a fogadóba, én pedig sietve elindultam. Mellettem elhallgattak a kutyák, és minden egyéb állat behúzódott valahová. Csak a macskafélék fújtak rám a háztetőkről, kerítésekről. Csizmám a már fagyott havat törte.

Egyszerű kis faluban voltunk. Egy vagy két utcája volt legfeljebb. Egyforma kerítések, egyforma kőből épült házak. Az ablakokban viaszmécs világított. A fészerekben, udvarokban egerek és más apróságok motoztak. A házak mögül az őrség kiáltásait hozta a szél. Parasztok voltak mind. Nincs sok mindenük, de ahhoz épp elég, hogy boldogan éljék le egyszerű életüket. Foggal körömmel védték kis birodalmukat minden valós és képzelt ellenségtől. Ha ilyesmit láttam, mindig mosolyognom kellett. Annyira egyszerűek voltak. Lassan muszáj lesz kiderítenem, hogy mennyi idő telt el a halálom óta. Reménykedtem, hogy Galen majd mindent elmond.
Kellemes érzés borzongatott meg. Azt mondanám izgalom. Talán a vadásszal történt incidens utóhatása, de azt sem tagadhattam, hogy majd megölt a kíváncsiság Galen miatt.

A fogadó fényei hamar elhalványodtak mögöttem. A házak is megritkultak. Itt már csak raktárak, és egy-egy karám volt. A faluból kivezető hófedte földút se volt több egy keréknyomnál. Errefelé nem sokat járhattak az emberek. A hegy lábánál hatalmas erdőségek húzódtak. Itt már nem az ember volt az úr. Egy lélek sem lakott erre, kivéve persze Galent.
Fátyolszerű felhő takarta el a holdat, hogy aztán újra láthatóvá váljék. A falu végét jelző rozzant fapalánkhoz léptem, és lesöpörve róla a havat, felültem rá.
Démonom nem siette el az indulást. Lehet, hogy még ő is megnézte magának a vadászt egyszer, legalább távolról?
Kezem elgondolkodva simította az érdes fadeszkát, fejemet hátrahajtottam, és belebámultam a már majdnem teljes holdba. Az érzés, ahhoz hasonló volt, mint mikor az ember jéghideg forrásvizet locsol az arcára. Felfrissített, végigcsorgott rajtam, beleitta magát a bőrömbe. Ha lehunytam a szemem, akkor is tisztán láttam magam felett.

Felsóhajtottam, és a falu felé fordítottam figyelmemet.
Már azon kezdtem töprengeni, hogy visszainduljak-e érte, mikor megláttam az oly ismerős, magas, karcsú alakot. Karján a bunda, vállán a csomagunk.
A bundát a vállamra terítette, és egy intéssel eltüntette a nyomainkat a hóban.
Minden megvolt az induláshoz, valami mégis visszatartott.

Tökéletes összhangban fordultunk a raktárházak tövéből felénk nyújtózó ösvény felé. A hóban egy alacsony, rongyos alak botorkált. Teste szinte gőzölgött a hidegben, mint valami vadállatnak. Nem tűnt veszélyesnek, és mire hozzánk ér, már mindent tudunk róla. Ember volt, úgy a hatvanas évei végén járhatott, jobb lábára sántított és fogainak fele hiányzott. Úgy vigyorgott ránk, mint kisgyermek a cukrozott almára. A belőle áradó tömény alkoholszag teljesen eltompította a szaglásomat. Ez a paraszt meglehetősen ittas volt…

Kérdőn pillantottam Yabára, de a konokul összepréselt ajkain kívül nem láttam belőle semmit.
Émelyített az alkohol szaga, mégis újra a férfi felé fordultam, aki láthatólag minket keresett.
Megállt előttünk pár lépéssel, és boldog vigyorral az arcán, gurgulázó hangon beszélni kezdett.
- E…elkaplak tite…titeket! – Yaba megmoccant ugyan, de nem tett semmit. Erre most mit kéne reagálnom? A kocsma elég messze volt innen. Véletlenül biztosan nem került ide.
- Tudom ám hová m…me…mentek fattyú! Nyomotokban vagyok! – Egy csuklásroham elhallgattatta az öreget, és végül már csak annyit lehelt felénk: - Kutyák!
Volt egy olyan érzésem, hogy testőröm hangtalanul, magában nevet, már ha képes ilyesmire. Én is nehezen álltam meg, hogy ne mosolyogjak. A bácsi köhögött egy sort, hajladozott a hidegben, mint egy kiszáradt bokor. Meglepetésünkre, mielőtt elcsoszogott volnana, Yaba keze után kapott, és egy fecnit gyömöszölt ujjai közé.
- Az istenek áldják meg az urat… - Nem tudta befejezni testőröm dicsőítését, mert már a hóban feküdt. Démonom alaposan visszafogta magát, és csak aprót taszított rajta. Az idegen, saját rongyaitól botladozva hátrált előlünk.
- Na nem k…kell azé mingyá… megyek én. – Végül alulmaradtam a vonásaimmal való küzdelemben, és torz félmosoly csúfította el arcomat. Az emberek annyira szánalmasak.
Még hallottam, ahogy távoztában bizonygatta, hogy elkap minket, megöl, és kibelez.

Yaba egy pillantást vetett a cetlire, majd undorodva elhajítja a hóba.
- Vak hold – súgta, és a fák felé indult. Még mindig grimaszolva követtem, de az agyam már máson járt. Vadászunk jelleme ellentmondásokba ütközött. Ezzel nem tud ránk ijeszteni. Lefizetni egy részeg öregapót, hogy adjon át nekünk egy ilyen üzenetet…
Minél többet gondolkodtam rajta, annál szánandóbbnak és gyerekesebbnek tűnt, és egyre jobban felbosszantott.
Yaba pedig csak egykedvűen sétált előttem a havon.

Tudja hova megyünk… mi az hogy tudja hova megyünk? Nem tudhat Galenről! Ueráról pedig mégúgy sem. Lehet hogy a részeg nem is azt mondta, amit kellett volna. De a vak hold…ááá. Üvölteni tudtam volna.
Sietve felzárkóztam Yaba mellé, és köpenyének szélárnyékában folytattam utam a rengeteg felé.
Talán itt nyomunkat veszti. Ha pedig nem… a szaga mindig el fogja árulni…