Tizedik fejezet

 Írta: Ringnar

Gazdám magára öltötte emberi formáját. Izgatottan szimatolt a levegőbe, hatalmas szemei az éjszaka minden fényét elnyelni látszottak.

Nem volt nehéz megtalálni az ember tartózkodási helyét. Kisugárzását ismertük már majdnem annyira, mint a sajátunkat. Minden életünknek része volt valamelyest. Ghlo kedvelte, és ez ritkaságnak számított. Nem kellett titkolózni sem, hiszen a férfi származása végett különleges volt, tudta és elfogadta, mik vagyunk.

Kauna Ghlo a dombtetőn lévő jegenyékkel és bükkössel övezett szerény erdei kúria felé indult. Elkaptam a vállát.

- Éjfél elmúlt. Ilyenkor már alszanak. Megvárhatnánk a reggelt.

- Arra semmi szűkség, Yaba! Galen örülni fog, hogy újra lát.

Hagytam, hogy előresiessen, fel a domboldalon, végig az ösvényen. Komótosan ballagtam utána. Mire a bejárathoz értem, már harmadszorra dörömbölt.

Bizonytalan kaparászás jött belülről, majd kinyílt az ajtó. Zavart szempár hunyorgott ránk a sötét előszobából.

- Segíthetek? - Galen állt előttünk kócosan, gyűrött arcát a kezében tartott pislákoló lámpás fénye világította meg. Fiatal volt még és majd kicsattant az egészségtől és életerőtől.

Sosem kedveltem a fiút különösebben, de most jól esett látni őt, érezni a vidám, kiegyensúlyozott lényét. Régi, kedves ismerős volt ebben a kicsavart világban.

Gazdám közelebb lépett, a gyertyaláng arannyal körvonalazta sötét alakját. Az imbolygó fényben piciny termetére magam is rácsodálkoztam. Sosem láttam még ennyire aprónak, törékenynek.

- Megismersz, Galen? - A férfi értetlenül pislogott, hosszan, szótlanul. Kutatott emlékezetében.

- Sajnálom, de nem emlékszem, hogy találkoztunk volna... - Mindig barátságos arca ekkor sem volt gyanakvó. Ezt én mindig végtelenül csodáltam benne, ugyanakkor ez tette ellenszenvessé is. Idegesített a naiv közvetlensége, a buzgó jóindulata.

Hím létére annyira érzelmes és nem is tudom... Valahogy zavart a nyájas simulékonysága. És a zöld szemei. Zöld szeműekben nem szabad bízni!

Ellenben kedveltem benne, hogy erős érzelmei mellett is mindig meg tudta őrizni higgadtságát. Logikusan gondolkozott, mindenre ésszerű magyarázatot keresett. Érdekelte, mi rejtőzik a dolgok mögött, gyakran kutatott, ezért kerültünk valamennyire közel egymáshoz. Gyakran fordultunk egymáshoz információszerzés céljából, néha még beszélgettünk is. Leginkább a gyógynövényeiről, nagyon ritkán egyéb dolgokról.

Ez is rá vallott, hálóruhában, az éjszaka közepén ajtót nyitni, aztán kellemetlenül érezni magad, amiért nem tudsz a kedvére tenni egy idegennek.

Hűvös van kint, ha gondolják, jöjjenek be! Itt nyugodtabban beszélgethetünk! Biztos egy kis segítséggel beugrik, honnan az ismeretség!

Gyertyáját magasba emelte, hogy engem is szemrevételezzen. Arca egyszerre felderült.

- Te vagy az, Yaba? Nahát, micsoda meglepetés! Nem gondoltam volna, hogy újra találkozunk. Isten hozott! - Kitárta az ajtót, hozzám sietett, hogy kezet nyújtson, és őszinte örömében megrázza az enyémet. Idétlen szokás nála.

- Jó újra látni! Semmit nem változtál! Hogyhogy itt vagy? Azt hittem, hazatértél! Új társat kaptál? Ő is holdfarkas, ugye? - Kedvesen gazdám felé fordult. - Bocsáss meg, általában megérzem az ilyesmit.

Mielőtt a lány felocsúdhatott volna meglepetéséből, Galen neki is megragadta a kezét és megrázta.

- Ezek szerint te vagy Yaba új társa. Nagyon örülök a találkozásnak! Galen Gaveren vagyok.

A bemutatkozás a másik fél részéről elmaradt, aminek eredményeként kínos csend támadt. Gazdám arckifejezését sosem fogom elfelejteni.

Arra jutottam, elég is volt ennyi. Inkább elnéztem a jelenet mellett. Inkább nem vártam meg, hogy színre lépjen a bejárati ajtó felé igyekvő személy, hisz mikor megvizsgáltam az illetőt, váratlan kellemetlenséget véltem felfedezni. Napnál is világosabb volt, nem szeretnék tovább részt venni a beszélgetésben.

- Akkor rám itt már nincs is szükség, magatokra hagylak titeket! A forrásnál leszek...

Azzal sarkon fordultam és elsétáltam a domboldalon a fák közé. A csípős szél még illatokat és hangokat hozott felém, így szinte láttam magam előtt, amikor a pokrócba burkolózott alak megjelent az ajtóban.

*          *          *

A holdfény remegett a hullámokon. Ujjaimmal lassan megérintettem a víztükröt, figyeltem a fény játékát a fekete víz felületén, végül visszacsobbant kezem a víz alá. Fejem hátra hajtottam egy mohás kőre, s hallgattam az éjszaka csendjét, élveztem a hullámok ringatását. A meleg forrás vízében ülve áztattam testem, kardom kartávolságban feküdt a földön.

Az elmúlt órák eseményei jártak az eszemben.

Milyen érdekes, hogy a férfi mindig emlékezett Kaunára. Félvér volt, részben örökölte a lidércek halhatatlanságát, részben az emberi sors, a természetes halál is helyt kapott az életében. Míg nekünk, örökéletűeknek betegség, öregség nem árthat, csupán az erőszak, addig egy félvér elmúlik idővel, ám újra megszületik, holdfarkasoktól eltérően, ők akárhányszor, mindig egy teljes emberöltőnyire.

Nem szükségszerűen hozzák magukkal az emlékeiket. Ő, Galen viszont ragaszkodott a holdfarkashoz. Öröm volt őket együtt látni. A kedves természete Ghlot is visszafogta valamennyire, és olyankor én is sokkal szabadabb és gondtalanabb lehettem. Úgy látszik, itt megtört a varázs. A lelkem mélyén csodálkoztam volna, ha nem így történik.

Madár szállt egy közeli bükkfa ágára, harsányan felrikoltott, hangját elragadta a szél és messzire vitte.

Valószínűleg Ghlo már elkószált valamerre. Nem sajnáltam, hogy nem voltam vele, biztosan dühöngött. De majd megnyugszik, és végre a hazajutásra koncentrálunk. Jó lett volna hamar kitalálni valamit, mielőtt vízilidércünk újra felbukkan társaival, vagy a démonvadász beváltja ígéretét, és felkeres minket. Nem kételkedtem a fenyegetésének igazában. Ha még nem is tudta, hová indultunk, hamarosan kideríti. Ha pedig ez megtörténik, nos… reméltem nekem is elmondja, hová tartunk, mert én még nem sejtettem.

A holdfarkas nem vette túlzottan komolyan az alakot, de nekem nem szokásom kétszer ugyanabba a hibába esni. Szerencsére nem volt komolyabb dolgunk a vadászokkal, mivel mindig kerültem a feltűnést és mágiát sem használtam. A második életünkben való összeütközést leszámítva békén hagytak.

Akkor egyértelműen fölényben voltam, abban a világban otthonosan mozogtam, a vadászok pedig átlagosak voltak. Ez a férfi viszont másnak tűnt. Egy farkas ezt nem érzi, ők sok mindent látnak, hallanak és szimatolnak, de nem érzékelik azt, amit egy démon. Éreztem, mennyire erős, mekkora veszélyt jelenthet. Sőt, megtudtam, hogy a démonvadászok szövetsége is megerősödött. Az egyre több kósza lélektől meg akarták tisztítani a világot. A Vak Hold szövetségesre talált, hogy kinek személyében, még titok volt. Már csak azt kellett megtudnom, kinek érdeke eltüntetni minket a világról. Az illető hatalmas természetfeletti erővel rendelkezhetett. Én viszont arra a következtetésre jutottam, hogy az árnyvilágból való. De mi hajtja? Bosszúvágy, élvezet, unalom? A bestiákból mindent kinéztem volna. Lehetségesnek találtam, hogy csak bizonyos démonok ellen irányult ez a megkülönböztetett figyelem. Vajon milyen logika szerint haladtak? Legerősebbtől a gyengébbekig? Minden esetre az biztos, ha nem kószált volna egy nálamnál sokkal vonzóbb préda a közelben, igen szorult helyzetbe kerültünk volna...

Vajon ki lehet az a démon, aki ennyi erővel rendelkezik? Ott lehetett a közelben, de mégsem éreztem. Ő is kísérő? Nem létezik olyan kísérő, aki ennyivel erősebb nálam! Kivéve, ha katona. Végül is egy kifejlett farkas a társa, ésszerű magyarázat. Talán engem keres, morfondíroztam. Végül csak értem jönnek? Nem feledkeznek meg rólam? Így legalább mindenre fény derülne. A kétségekkel teli várakozásnál nem volt rosszabb.

Nagy levegőt vettem és lemerültem a víz alá, s akár egy gyereknek, az a megnyugtató érzésem támad, ezzel elmenekültem a problémák elől. A fürdőzésnél nincs jobb a világon! Lassan engedtem ki a levegőt, majd hirtelen felültem. Kezem a kardom markolatán. Nem mozdultam, hátha nem vesznek észre. Mindannyiunknak jobb lett volna elkerülni az összeütközést. Nem akartam kikelni a vízből.

Hosszú percek teltek el, körülöttem sűrűsödött a mozgolódás. Öten próbáltak bekeríteni. A létszámfölényükhöz képest borzasztóan körülményesek voltak, pedig csak egy éjszakai fürdőzőnek láthattak. Egyszerű útonállók voltak. Ha tízszer ennyien lettek volna is, esélytelenek ellenem. Persze ezt ők nem tudhatták. Szinte szántam őket.

- Felesleges erőlködnötök, nem éri meg. Hagyjatok békén! – Tudtam, hogy halk szavaim eljutottak hozzájuk. A motozás abbamaradt, végül nyíltan előjöttek a tisztásra.

Fegyveres, rossz külsejű banditák voltak. Minden korban, helyen találkozni hasonlókkal. Néha az volt az érzésem, a söpredékek is folyton újjászületnek, hogy a világban kísértsenek. Nem emlékezve előző életükre, így folyton ismétlik önmagukat, ugyanaz a sorsuk. Untam már ezt a játékot, annyiszor belekényszerítettek.

- Ne moccanj! Lökd ide a fegyvered! - vakkantott vélhetően a vezetőjük, és felém indult.

Tényleg nem szívesen keltem ki a vízből. Nem akartam felesleges vérontást…

*          *          *

Négykézláb hátrált előlem az utoljára sorra kerülő támadóm.

Vizes, hanyagul magamra vetett köpenyem suhogott, hajtincseim rettenetes polipkarokként hullámzottak amint fenyegetőn elé léptem. Rémült szemeiben láttam tükröződni föléje tornyosuló sötét alakom. A szörnyeteg, ahogy az emberek látnak. A valódi természetem.

Egy lendületes mozdulattal megtisztítottam a kardom és visszacsúsztattam hüvelyébe.

A szerencsétlen, még mindig bénultan, döbbent rettegéssel bámult.

Ebben a hosszú pillanatban lépett a tisztásra gazdám. Meglehetősen pocsék hangulatban volt, dühödten, megvetéssel mérte fel a helyzetet.

- Nyomorultak! Mit művelsz Yaba? Mire vársz?

Kihúztam magam, kezem továbbra is kardomon pihentetve a lány felé fordultam, és dacos nyugalommal néztem óriási zöld szemeibe.

A bandita végre magához tért, felpattant és ügyetlenkedve elrohant. Hallottam, ahogy szörnyetegnek nevez, messzebb már kiabálni is mert. Ghlo fogai rám villantak, akárha farkas alakban lett volna.

- Te megőrültél? Nincs elég bajunk, még engeded ezt elfutni? Ránk csődíti az egész falut! Hát már neked is elment az eszed?!

Láttam, még sok mindent mondana, de csak állt összeszorított fogakkal, majd elviharzott. Álldogáltam tétován, majd feltekintettem a holdra.

- Adj erőt hozzá, hisz a te gyermeked!

Rendet tettem, összeszedtem magam és elindultam a holdfarkas nyomában. Hálát adtam az égnek, hogy már virradt.