A hatalmas, fényforrás nélküli teremben egy szempár izzott fel beteges fénnyel, ahogy a lustán gomolygó, sűrűsödő ködfelhőre meredt. Tulajdonosa, a két világ között megrekedt lélek, még kisebbre húzta össze magát a hideg márványkövön. A szempár fáradtan lecsukódott, felkészült a fájdalomra. Jól tudta már, hogy fogva tartója és minden szenvedésének forrása, a Végtelen Sötétség Ura közeleg.
Amint csontos, nyomorult testét fájdalom járta át, láncai megcsörrentek. Azok a nevetséges láncok! Mintha a teste lenne rab és nem a lelke. Egyáltalán, mintha a teste valódi vona, vagy a lánc, a kő, vagy bármi azon az átkozott létsíkon! Furcsamód a szorítását mégis érezte a nyakán, karjain, bokáján. Érezte az elviselhetetlen fájdalmat, az örök éhséget, a hideget. Talán mert már ő sem tartozott az élők világához…
Sokáig reménykedett, ha meghal, véget ér a rémálom. De hiába várt. Aztán eszébe jutott, talán már rég halott, ez pedig a pokol! De végül nem is számít, mi az igazság. Semmije sem maradt. A végtelen terem üressége lassan belopózott bensejébe, megölt mindent. Így sokkal könnyebb volt. Nem várt többé, nem reménykedett, nem kellett többé miért félnie, mert nem volt mit veszítenie…
A szorítás alábbhagyott. A rab felvetette fejét, hogy szembenézzen a jövevénnyel. Verejtékcseppek gördültek le sápadt arcán, sovány teste meg-megrázkódott, de száján lágy mosoly ül, inkább megszokásból, mint dacból. Ez volt az egyetlen, amit tehetett. Fogvatartója kezdetben gyakran elgyönyörködött a szenvedésében. Kiáltásai, vergődése, dühe, mind csak szórakoztatták az Urát. Elhatározta, nem adja meg neki ezt az örömet! Csendben tűrt, és örökké mosolygott - ezzel módfelett fel tudta bosszantani a bestiát. Mindez a hosszú, monoton idő során szokásává vált, úgy, ahogy a bestiának az ő kínzása - hiszen jó ideje már a démon sem lelte örömét az emberi roncs szenvedéseiben-, mégis… A megszokás nagy úr.
A testet öltött monumentális alak rá se nézett. Dörgő hangjára megremegtek a végtelenbe nyúló oszlopok.
- Hogy haladsz a tervvel? Az idő egyre fogy! A Szent Hold magához gyűjti gyermekeit! A lápi férgekre nem számíthatok, a Vak Hold szolgái túl lassan, céltalanul dolgoznak. Nem várhatok tovább, lépnünk kell!
- Türelem, Felség! Remekül megy minden. Előkészítettem a terepet, a játékosok mind mozgásba lendültek. Végre az összes szál megvan, már csak össze kell őket kapcsolni, aztán pedig várni, hogy elvégezzék helyettünk a piszkos munkát. Ha most megmutatkozik, minden hiába volt! Nem vagyunk elég erősek egy nyílt támadáshoz…
- Engem te ne nyugtatgass, nyomorult emberi maradvány! Arra sem vagy képes, hogy a saját erőd felmérd, nemhogy az én nagyságom! Nem tanultál semmit az évek során! És ne vigyorogj!
Haragosan körbejárt a teremben, a kuporgó férfi mosolyogva, szenvtelenül követte tekintetével. „Ilyenkor pont olyan, mint bármelyik ember, akivel életem során találkoztam. A legnagyobb, legfélelmetesebb uralkodó is szánalmassá válik, ha elragadják az indulatai.”
- És mi a következő lépés? – fordult végül felé a bestia.
- Nos, mint mondtam, már csak a végső simítások maradtak hátra… Azokat pedig személyesen tudom csak elintézni…
- Sejtettem, hogy erre megy ki a játék. Ne is próbálkozz, nem mész sehová!
- Akkor én már nem tehetek itt mást! A véletlen talán összehozza, hogy a Kóbor Vihar elvezesse a Jelölt Hollót a Vak Hold Fiához. Ők persze ellenséges oldalon állnak, de talán valamiért mégis összetartanak, és együtt felkeresik a Kegyvesztett Harcost és Fehér Árnyékát. Ennek a valószínűsége elég kicsi, hiszen a Jelölt Holló tart a Fehér Árnyéktól, míg ő a Vak Hold gyermekeit igyekszik elkerülni, de hátha! Mindeközben ne feledkezzünk meg arról a nagyon fontos részletről, hogy az Átkozott Közvetítőt is el kell vezessék a Kegyvesztett Harcosig, anélkül az egész értelmét veszti. És akkor már csak a lápi férgektől és egyéb veszélyeztető tényezőtől kell tartani, nehogy időközben valamelyik kulcsfigurát meggátolja a kibontakozásban! Ellenben ha mindez bekövetkezik, bízzunk abban, hogy a célszemélyek végül összecsapnak és a harc kimenetele úgy alakul, ahogy mi kívánjuk. Szóval bizton rábízhatjuk a vakszerencsére, engem is folyton csak üldöz…
- Elég már, jól van!- kiáltott rá teljesen összezavarodva a démon- Tűnj a szemem elől! Ha elbuksz, a lelked apró morzsákra tépem, újra, és újra! Ne akard megtapasztalni a valódi haragom!- türelmetlenül intett a kezével, mire a csarnokot túlvilági fény árasztotta el. A férfi hunyorogva rogyott össze. Érezte, a teste felemelkedik a kemény földről, béklyói lehullnak, szíve vadul dobog. Végre! Sikerült! A titokzatos, hangzatos nevek megtették a hatásukat! Kóbor Vihar, Jelölt Holló?! A lényeg, hogy szabad! Még ha ideig-óráig is, még ha keservesen megfizet is érte! Hangosan felkacagott, élvezte, ahogy csimbókos haját meglengette a friss légáramlat!
Megszabadult a pokolból! Halott lelkét elfeledett érzések járták át, teste apránként visszanyerte tényleges valóját. Amint visszatért belé az élet, elöntötték emlékei. Egy fiatal lány képe... Valótlanul nagy, aranyló almazöld szemek... Ő minden reménye! Meg kell találnia! Egyszer az életben szerencséje kell, hogy legyen!
Mostantól ő is csak egy játékos. Nincs más dolga, csak segíteni a többi játékost, hogy játsszák a rájuk kiosztott szerepet. Ezúttal nem hibázhat!
.
1. fejezet írta:Niphrendil
Végeérhetetlen, folytonos mozdulatok. Lépések, sóhajok. Csillagok, hold, kövek közt csörgedező patak.
Az ötödik életemet élem. Hol egyedül, hol társakkal. Minden halál után változik valami. Emberek, barátok, szerelmek jönnek-mennek, és csak egy dolog marad…
A hold… és a tánc.
A hold, amely erőt ad, és a tánc, amely megnyugtat.
Soha nem kértem senkit, hogy maradjon velem, és soha nem kerestem senkit, aki hozzám hasonló.
Nem tudom, mikor születtem, és nem tudom, hogy mikor halok meg végleg.
A gyermekkorom elmúlt. Az első halál hozta meg az ifjúság korát, aztán az is tobaszállt, mint az ősszel lehulló falevelek.
Voltam felnőtt, és voltam öreg is.
És most mi vagyok?
Újabb testben születtem újjá. Egy testben, ami sehogy sem illett a korábbi életeimhez. Egy testben, amelynek már nem lett volna szabad felébrednie.
Egy holdfarkasnak négy élete van. A gyermek, az ifjú, a felnőtt, és az idős. Nem értettem.
Nekem miért kellett ötödszörre is megjelennem?
Ültem egy fa tetején, a jéghideg hegyi szél a hajamba tépett. Rövid, alig vállig érő tejfehér tincsek, amiket sehogy sem tudtam megszokni.
Most már tényleg nem maradt nekem más, mint a fejem felett ragyogó hold.
Vajon miért? Miért küldtek vissza? Megkérdeztem volna, ha lett volna kitől, de magamra maradtam. Talán volt vele valami szándékuk. Talán valamit rosszul csináltam. Nem éltem úgy az életemet, ahogyan egy holdfarkasnak kéne? Ez talán igaz is lehet. Soha egyetlen egyszer sem találkoztam hozzám hasonlóval, és nem is vágytam rá. Talán ez volt a baj.
Ültem egy ezer éves, megkínzott, göcsörtös fa egyik ágán, és néztem a zord, hideg éji tájat. Hegyek és hegyek, ameddig csak a szem ellátott.
Megint el kellett indulnom, hogy újra leéljem a nekem kirótt éveket. Olyan éveket, amelyeknek az én életemben már nem kellett volna eljönniük.
Lassan ereszkedtem alá, vigyázva, nehogy zajt csapjak. Egyelőre nem akartam még felébreszteni egyetlen társamat, a testőrömet.
Átléptem a kőhordalékon kinyújtott karja felett, és a kis tóhoz sétáltam. A víztükör sima volt. Elrejtették a sziklák a szél elől.
Figyeltem a saját tükörképem, ahogy leguggoltam a vízhez.
Azok a szemek…Nem az vagyok, aki mindig is voltam, eszméltem rá. Ezekkel a szemekkel nem tudok úgy nézni a világra, ahogyan eddigi életeimben mindig. Semmi nem érdekelt, és a végtelen unalmat, és érdektelenséget tökéletesen tükrözte apró szürke szemem. De most… hatalmas, és zöld volt. Világos almazöld, szegélyeinél már szinte aranyos. Megijesztett ez az arc, ez a szem.
Sóhajtva pillantottam kísérőm felé. Már ébren volt. Ott állt a fa alatt, homokszín köpenye halkan hullámzott körülötte. Talán meg kéne kérdeznem, mit gondol az új külsőmről, merengtem. Igen, hozzá kellett volna szólnom, de mégsem tettem. Egy szót sem beszéltünk még. Az volt az első napunk. Vajon ő is megváltozott?
Bestia. Így hívják a többiek. Mindenkit kísér egy démon. A részünk. Nélküle nem születünk újra. Ők vigyáznak ránk. Óvják álmunk, míg a nap magasan jár, begyógyítják sebeinket, ételt szereznek, ha éhesek vagyunk, italt, ha szomjazunk, és mi mégis bestiának nevezzük őket. Én nem. Első életemben gyermeki rajongással adtam neki nevet, és ő azóta is zokszó nélkül hallgat rá.
Nem tudtam mit érezhetnek az emberek, akiknek vannak szüleik, testvériek, rokonaik, de azt hiszem mi ugyanazt érezhetjük démonaink iránt, csak éppen az ő feladatuk sokkal nehezebb. Egyedül kénytelenek helytállni szülőként, testvérként, testőrként és barátként.
Tudtam, hogy engem figyel, bár nem láttam a szemét a csuklya peremétől. Csak a hihetetlenül sápadt arcon végigfutó két mély vágás látszott. A homlokától szaladt lefelé egészen az álláig, keresztezve mindkét szemét. Fekete, mély árkok. Első életemben órákat töltöttem azzal, hogy kiszedjem belőle mik ezek, de nem jutottam semmire. Azt hiszem azóta nem is érdekel. Leszoktam arról, hogy tőle, róla kérdezzek. Neki jó volt így, tehát nekem is megfelelt.
Elfordultam tőle, és a hegységen végigtekintve megfelelő utat kerestem. Nem, nem fogom megszólítani, határoztam el. Volt már, hogy hónapok teltek el anélkül, hogy akár egy szót is váltottunk volna. Majd csak, ha muszáj.
Felnéztem a holdra, mely gondos anyaként mosolygott le rám, és éreztemm, hogy bőröm kellemesen bizseregni kezd. Testemen ezüstös szőr serkent, körmeim megkeményedtek, szaglásom kiélesedett. Egy pillanat volt az egész, és máris sokkal jobban éreztem magam a bőrömben. Ez volt a valódi alakom, amiben a legotthonosabban mozogtam. Az emberek farkasnak nevezték, így mi is így hívtuk magunkat. Négy láb, ezüstszürke selymes bunda, veszedelmes ezüstfogak, rózsásvörös éles vágású szemek. Ez voltam én igazi valómban. A hold fénye úgy verődött vissza rólam, mintha kemény páncél borítana. Várakozóan néztem volna testőrömre, de már régen ott állt mellettem. Koromszín hajtincsei előkúsztak a csuklya alól. Akkor is tekeregtek, ha nem volt szél, mint ezernyi apró kígyó.
A jövőm felé tekintettem, ahogy elindultunk. Suhantunk a fenyők, sziklák, csermelyek között, egyre csak előre. Ember, vagy más élőlény nem lett volna képes ilyen gyorsan haladni. A szél simogatta bundámat, ahogy a hegyoldalról újra és újra elrugaszkodva a levegőbe hasítottam. Hátam mögött egy csendes árnyék… biztonságban voltam.
Reméltem, ez lesz az utolsó halálom. Túl sokat éltem. Ez az élet már nem hozhatott számomra újat. Voltam már minden, és a hibáimat sem kívántam kijavítani. Lehetett tévedés, lehetett szándékos az ittlétem. Akárhogy is… reméltem, hogy hamar véget ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése