Az utcára lépve megcsikordultak talpam alatt az apró kavicsok. Köpenyemet összébb húzva körülnéztem, majd sietősen lefelé indultam az úton. Kékesszürke, kövér, havat ígérő felhők gomolyogtak alacsonyan - bármelyik órában megérkezhetett a tél.
A hajnali órákhoz képest éber volt a város, mindenfelé emberek igyekeztek dolgukra gyűrötten, a hidegtől és fáradtságtól sápadtan. Néhány részeg ténfergett hazafelé. Valószínűleg átutazók lehettek, akik nem mertek továbbindulni a levegőben lógó hóvihar miatt, s most egyéb dolguk sem volt, mint elütni az időt. Minden normális élőlény tudja ezen a világon, aki ujjat húz a természettel, elpusztul.
De gazdám úgy döntött, éjszaka továbbindulunk. Örültem, hogy addig legalább egy nyugodt napot eltölthetek itt, élelmet, bundát és valami tisztességes öltözéket szerezhetek a lánynak.
A városhoz legközelebb álló erdő felé vettem az irányt. Átszeltem a tisztást majd a fenyves sűrűjébe húzódtam, sétáltam egészen addig, amíg már senki sem láthatott.
Lehunytam a szemem, koncentráltam.
Kezdetben gyakorta akadtak kellemetlenségeim abból kifolyólag, hogy csak saját, velem született erőmet használom, nem folyamodom a démonok közös forrásához. Az évek során tökéletesen megtanultam boldogulni jelenlegi képességeimmel. Leleményességgel és ügyességgel pótoltam a veszteségeim.
Minden démon rendelkezett saját mágiával. Ezt magunkban hordoztuk, hozzánk tartozott, akár az emberekhez az illatuk. Ez a mágia véges, de ha kimerítettük, újra termelődött. Mennyisége, minősége személyenként változott, a démon egyik meghatározó tulajdonsága.
A másik lehetőség az erőgyűjtésre a Közös Forrásból való merítés volt. Ez az első és legfontosabb dolog, amit már gyerekként megtanítottak nekünk. Ebből mindenki annyit merített, amennyit csak bírt. A Forrás vég nélküli, örök és kimeríthetetlen: ez volt az Árnyvilágnak, a létünknek kulcsa.
Amint erre a világra kerülünk, megbomlik a kapcsoltat. Felkereshettük ugyan a Forrást, de ez egy meglehetősen bonyolult folyamat. Számomra ez egyébként sem volt járható út, soha nem is próbálkoztam vele. Senki sem meríthet a Forrásból az Árnyvilág tudta nélkül, mint ahogy a tóban nem mártózhatsz meg a víz felzavarása nélkül. Ezzel jó számolni akkor, ha a tó rémei a halálodat akarják. Így, hogy erőm véges, sok képességemről le kellett mondanom. Ügyeltem az apróbb dolgoknál is, aminél nem volt muszáj, nem használtam mágiát. De nekem így is megfelelt.
Végre találtam egy vadat! Balra tértem és sebesen futásnak indultam. A fák, sziklák elmosódtak mellettem, köpenyem, mint csapdába esett fakó madár szárnyai, vadul csapkodtak hátam mögött. Izmaim megfeszültek, érzékeim kiélesedtek, felkészültem. Egy halálos pontossággal kimért, gyors mozdulat, két fagyos villanás volt az egész... A következő pillanatban már lélegzetvisszafojtva álltam, hajam az arcomba hullott. Mögöttem pár hangos puffanás jelezte, sikerrel jártam. Letöröltem szablyáimról a vért és visszacsúsztattam őket helyükre. Megfordultam és elégedetten biccentettem: tökéletes kivitelezés. Képességeim nem csorbultak...
Nem sokkal később zsákmányaimmal a vállamon indultam vissza a városba.
Mire megérkeztem, az üzletek már mind kinyitottak, próbáltam elvegyülni a tömegben - már amennyire a körülmények engedték. Itt tartózkodásunk óta először figyeltek fel rám, szúrós szemek kísértek, a gyerekek félve elfutottak előlem. Csak mosolyogtam rajtuk, olyan nevetségesek voltak az embergyerekek, ijedősek, félősek és kicsikék. Mondjuk, nem lehettem utolsó látvány. Szinte sajnáltam, hogy a holdfarkas nem csaholt mellettem.
De hogy senki sem állított meg, mutatta, igazi hegyi néppel van dolgom. Kopár sziklákhoz, zord éghajlathoz szoktak, megedződtek, s maguk is hasonlóvá váltak. Szemükben bizalmatlanság ült, de más dolgával nem törődtek. Csak akkor szóltak, ha muszáj, akkor is durván, tőmondatokban. Gazdámnak való hely volt. Ő sem törődött mással, nem szerette, ha az ő dolgaival foglalkoznak. Nem értettem hát, miért siet annyira innen. A kezdeti közösen töltött időkben azt gondoltam, keres valamit vagy valahová mindenképp el akar érni, és ez hajtja folyton előre. Aztán megértettem, hiába rohanunk örökké, társam sosem fog megérkezni céljához. Egyszerűen azért, mert nincsen célja.
Kiértem a piacra, egyszerű tér volt az is, mint minden más itt. A legközelebbi húsárus üzletbe tértem, a pult előtt letettem a zsákmányom. A tulaj - középkorú, alacsony termetű nő-, zavartan méregetett.
- Mennyit ad érte? - Halk szavamra legyőzte első döbbenetét, higgadtan és hozzáértően megvizsgálta a szarvasbikákat.
- Sovány állatok, de még fiatalok. Ilyenkor aranyat ér! Honnan szerezte? - Összehúzott szemekkel nézett fel rám - A közeli erdők már kimerültek, a vadászok rendszerint üres kézzel térnek haza. Ez a hús egészen friss... Maga nem idevalósi...
Hangsúlyából úgy gondoltam, ezeket a mondatokat kijelentette, mint kérdezte, de a hosszú, várakozással telt csendben elbizonytalanodtam. A nő yanakodva kutatta arcomat csuklyám mögött. Szó nélkül tűrtem és reméltem, nem fog feltenni több kérdést, amire nem akarok válaszolni.
- Mennyit kér érte, uram? - kérdezte végül sóhajtva, s visszaguggolt a tetemekhez.
- Három napra elegendő ételt és egy medvebundát kérek a három bikáért, a negyediknek pedig az árát.
Hosszasan fontolgatta a választ, nem sietett.
Tetszett a nő, egyenes volt, egyszerű, őszinte és erős. Kicsit talán bosszantott is, amiért nem próbált velem alkudni vagy becsapni. Előző életünk óta megváltoztak volna az emberek? Azt kizártnak tartottam. Az emberek nem változnak.
- Harminc serzet tudok érte adni - egyenesedett fel az asszony. Fogalmam sem volt, mi az az ár, amit ajánl, a serz is ismeretlen pénznem volt számomra. Mikor meghaltunk, még mással fizettek. De a nő kéregbarna szemeiben kétségbeesés és könyörgés ült. Így már mindent értettem.
- Megegyeztünk- mondtam.
Mielőtt visszatértem volna a fogadóba, nadrágot, inget és csizmát vettem. Mindenből a legolcsóbbat. Ezzel jórészt el is fogyott a pénzem, de úgy számoltam, egy ideig úgy sem lesz rá szűkség: a hágón nem vesszük hasznát, későbbre pedig kár tervezni.
Ebédidőre visszatértem a fogadóba, hogy lepakoljam a csomagom. Társam egyenletes szuszogással, összegömbölyödve aludt, pokrócát a füléig húzta. Mindent a legnagyobb rendben találtam. Ráterítettem a bundát, kikészítettem a ruháját, majd kiosontam a szobából.
Az ivóban a pultnál szereztem magamnak szabad helyet. Sokáig hallgattam, miről beszélnek az emberek, de lényegében semmi hasznos információval nem szolgáltak. Elmerültek a mindennapi témákban, személyes élményeikről vagy épp problémáikról beszéltek, ami engem legkevésbé sem érdekelt. Az emberek nem változnak. Akár egy év, akár ezer telik el, a természetük mindig ugyanaz marad. A hegyi nép csak hegyi nép, a városi pedig városi. Buták, okosak, ravaszok vagy nemesek, de a lényegük ugyanaz. Kiszámíthatóak. Mindet ugyanaz hajtja: ösztöneik, vágyaik. Legfontosabb számukra saját énjük, vagyis az általuk elképzelt, önmaguk által megteremtett kis világuk központja. Érdekes, hogy ezek a egyéni világképek mennyire különböznek egymástól, hányféle verzióban torzítják el a valóságot. Ennek ellenére kedveltem az embereket. Olyan szenvedély és tűz van bennük, ami a halhatatlan démonoknál vagy a hosszú életű holdfarkasoknál nem jellemző.
Vacsorát rendeltem éjszakára és megérdeklődtem, milyen jól járható utak vezetnek ki a városból. A pultos magyarázatából egy szó sem volt érthető, pedig bőszen hadonászott is hozzá a jóindulatú szerencsétlen. Nagy sokára térkép került elő, amitől majd végre mindent érhetőbb lesz... Ahogy a térképre néztem, csuklyám jótékony árnyéka mögött szemem úgy elkerekedett, mintha még soha életében nem láttam volna térképet. Nem csoda, hogy nem értettük egymást az emberrel, hiszen az egész táj alaposan átformálódott előző életünk óta. Nincsenek meg a régi támpontok. Rengeteg idő telhetett el, birodalmak, városok, utak semmisültek meg, újak emelkedtek. A rajz minden négyzetcentiméterét beitta a szemem, megjegyeztem, hogy mindig előttem legyen. Megköszöntem a segítséget és kikászálódtam a hátsó udvarra.
Zúgott a fejem, egyre csak kavarogtak bennem a kérdések, amikre nem tudtam választ adni. Mégis, mennyi idő telt el? Mi történt azóta? Miért ide kerültünk? Szándékos, vagy véletlen? És meddig fog tartani? Hetven, kilencven, százötven évig? Miért nem gyermekként született újjá a holdfarkas? Vannak még ezen a földön démonok, vagy már csak mi maradtunk itt céltalanul? Mit kell tennem, mire számítsak ezen a világon? Felelős vagyok azért a lányért! Hát senkit nem érdekel a sorsunk? Miért nem jön már értem valaki? Ez a tehetetlenség és bizonytalanság mindennél rosszabb volt.
Ahogy összeszorítottam a szemem, megérezem a mély szántást az arcomon. Ez azonnal kijózanított.
Nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget, nem ijedhettem meg! Bestia voltam, méghozzá nem is akármilyen! Nem hozok szégyent a nevemre! Mindamellett Kauna Ghlo holdfarkas védelmezője voltam, megingathatatlan, kemény harcos! Megmutatom, kivel állnak szemben!
Ekkor vettem csak észre, milyen hamar besötétedett, nem sok időm maradt. A királykék estében a fogadó ablakai melegen aranylottak, a benti hangzavar és lantzene tompán kiszűrődött. Árnyékom magányosan nyúlt végig a szűk udvaron. Keresve sem találtam volna ennél jobb alkalmat a gyakorlásra.
Ahogy előhúztam szablyáimat, meghitt nyugalom áradt szét bennem. Egy pillanatra talán honvágyat is éreztem, félszegen, bizonytalanul. Két valódi, hű társam kedvesen simult tenyeremhez. Gyöngéden lemosolyogtam rájuk. Lassan mozdultam, kimérten, majd ritmikusan, egyre gyorsabban és gyorsabban. Két kecses ívű kardom táncolt a levegőben, engedelmesen követték parancsaim.
Egyik lépés hozta másikat, a mozdulatok követték egymást, bevégzésből újraindítás keletkezett, végeérhetetlenül, megállíthatatlanul áramlott tovább a mozdulatsor. Szablyáim örvényében belefeledkeztem a mozgás csodálatos harmóniájába.
Ilyenkor testem mindig határtalan erő, szabadság és öröm járta át, feloldódtam a mindenségben, és mégis egy voltam, megismételhetetlen és örökkévaló.
A gyakorlással töltött idők voltak a legszebbek számomra. Ilyen nyugodt, békés nap, ritkán adatott gazdám mellett, de a napi edzésemre mindig igyekeztem időt szakítani.
Valami hűvös érintette orrom, majd arcom. Megálltam és figyeltem. Apró hópelyhek szállingóztak az égből. Ghlonak nem volt szerencséje, bizony havazni kezdett. Kíváncsi voltam, a konok fejével erre mit lép! Elindul-e az éjszakába?
Eltettem fegyvereimet. Varjút formázó markolatuk ragyogó kristályszemeit elrejtettem bő köpenyem redői mögé.
Alig tettem pár lépést, megmagyarázhatatlan bajsejtelem futott át rajtam. Ledermedtem, rögtön fegyvereimhez nyúltam és ugrásra készen, feszülten várakoztam. Nem történt semmi, csak az egyre fokozódó széllökések téptek bele köpenyembe. Percek teltek el és az érzés csillapodott, de nem múlt el nyomtalan. Veszély közelgett! Ösztöneim sosem tévedtek.
Futólépésben indultam vissza, ilyenkor gazdám mellett volt a helyem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése