Második fejezet

Írta: Ringnar

Hegyekről lezúduló fagyos fuvallat ébresztett, melyben nem éreztem a veszély illatát. A csend úgy feszült a levegőben, mint a vékony jéghártya, melyet csupán a patak csörgedezése és a szél süvítése sértett fel.
Emlékszem, ahogy  véget ért az időnk, leperegnek előttem a múlt eseményei...
A négy élet elfolyt, az örök rohanás véget ért, gazdám elment, s az én kötelességem lejárt. Azt hittem, hazatértem, de csak álmodtam. A démonvilág nem fogadott be. S újra visszaküldtek. Úgy tűnt, folytatnom kell küldetésem: tovább kell óvnom, akit mellém rendeltek.

Nyirkos, gyér füvön feküdtem, bő köpenyem átnedvesedett, testem még enyhén zsibbadt. Nagyon kimerült lehettem, hisz több mint három órát aludhattam egyhuzamban. Hajtincseim lustán, elcsigázottan hullámzottak csuklyám mögött.
Gazdám jelenlétét is érzékeltem. A közelben volt, már felébredt. Nem nyitottam ki a szemem, nem mozdultam sokáig. Nyújtottam a nyugalom és szabadság utolsó perceit.
Oldalamon feküdtem, fejem kinyújtott karomra hajtva. Hallgattam az éjszaka neszeit, s egy rutinos, alig észrevehető mozdulattal ellenőriztem fegyvereimet.

Nem tudtam elhinni, hogy ötödjére is itt voltunk. Egy holdfarkast csak négy életen át kell kísérnünk. Egészen biztosan tudtam, hogy ez így nincs rendjén! De mi romolhatott el, tűnődtem.
Én lennék az oka? Nem, az lehetetlen! Hiszen végig gondját viseltem a társamnak, senkinek nem lehet rám panasza. Bár sosem láttam, más démon hogyan végzi a munkáját, de nálam biztos nem lehettek jobbak! Gazdám biztonságban, jólétben élhetett, és mindig megkapta, amire vágyott. Sosem feleseltem, engedelmes voltam, mindenben a kedvére tettem. Pedig igazán nem volt könnyű dolgom ezzel a lánnyal!
Talán annyira észrevétlenek voltunk, hogy kiestünk mindenki látómezejéből. Lehet, hogy már a létezésünkről is megfeledkeztek? Vagy épp ellenkezőleg, külön figyelmet szenteltek rám árnyvilágban? Végig ezt volt a tervük, hogy ennek a lénynek szolgálatára kárhoztassanak az idők végezetéig? Ilyet nem tehetnek!  A Démonvilágnak ehhez bizonyára semmi köze.
Inkább csak a kiszámíthatatlan, tökéletlen természet csodájának köszönhetjük az egészet. Csupán nyertem még egy kis időt ezen a földön! Végre elrendezhetem a dolgaimat, mielőtt visszatérek hazámba.
Persze az se volt kizárva, hogy társam miatt van. Talán ő tudja a választ, csak nem mondta el. Az újjászületés óta nem szólt hozzám... A gondolat kiverte a bágyadtságot végtagjaimból. Összehúzott szemöldökkel nyitottam ki a szemem és megkerestem a lányt.

A tónál időzött gondolataiba merülve. Nyugtalannak látszott, keskeny háta esetlenül görnyedt a víztükör fölött. Fogalma sem volt, mit keres itt, efelől nem volt kétség. Zavarodott lehetett és magányos, tele kérdéssel. Sosem találkoztunk senkivel, aki ismerné a válaszokat, egyetlen hűséges társa, a szeszélyes hold pedig most hallgatott titkairól.
Mondhattam volna neki valami vigasztalót, de nem hittem, hogy sokra menne vele, vagy hogy szűksége lenne az én szavaimra. Különben sem tudok vigasztalni. Mégis csak démon vagyok, nem jótündér!
Idővel majd magára talál, gondoltam. Túl vagyunk már négy életen, ezzel is megbirkózik valahogy!
Hang nélkül összeszedtem magam és a fa tövében vártam. Vártam, hogy jelt adjon az indulásra, de még nem vett észre.
A vízfelszínről visszaverődő fények kirajzolták szikár alakját, határozott arcvonásait, megannyi ezüst csillám játszott fényes bőrén, zilált, szélborzolt, szálló haján.
Mennyire megváltozott! Az volt az érzésem, hogy furcsa lesz megszoknom, ugyanakkor talán jobb is volt így. Kezdtek nagyon bosszantani azok az érdektelen, döglött szürke szemei. Ez a külső viszont igazán tetszetős volt, bár betegesen sovány. Ügyelnem kell, hogy rendesen egyen a jövőben!
Vajon rajtam is van valami változás? Ujjammal végigsimítottam az arcom, de csalódnom kellett. Minden a megszokott volt. A magas homlok, mélyen ülő mandulaszemek, az egyenes, hegyes orr, fura vonalú, íves száj, tükörsima bőr és a két mély vágás, mely kérlelhetetlenül feszül végig hosszú, csontos arcomon. Végül is, jó volt ez így. Ha változni szerettem volna, megtehettem volna.
Mi árnyak nem rendelkezünk olyan testtel, mint az evilági lények. Akár testetlenné válhatnék, itthagyhatnám ezt az alakom, és beleköltözhetnék más testébe. Eltulajdoníthatnám egy idegenét, ha akarnám. De ha egy démon elhagyja a testet, ami ehhez a világhoz köti, elkerülhetetlenül kapcsolatba lép az árnyékvilággal. Ez az oka, hogy sosem éltem ezzel a képességemmel.
Meg aztán, ez voltam én. Talán kicsit bizarr volt a külsőm mások szemében, de nagyon jó szolgálatot tett addig. Sok komolyabb konfliktust elkerültem csupán azzal, hogy ellenfelem meglátta, kivel is áll szemben.

Végre gazdám észrevett, engem figyelt. Talán ezekkel a nagy szemekkel már többet fog látni, mint eddig. Meglát olyasmit is, ami mellet eddig közömbösen elsétált. Talán ezúttal minden más lesz, hisz a figyelő szemekhez érzékeny belső fog párosulni.
Melléje zárkóztam, néztem, ahogy magára ölti valódi alakját. Ebben semmi változás nem volt. Ez az igazi gazdám. A különleges holdfarkas, akinek ezüstös fénye mellett minden más teremtmény elhomályosul. Szeme rózsásvörös színben játszottak, bundája selymes, termete nagy, tekintélyt parancsoló. Ilyenkor büszke vagyok rá, hogy mellette lehetek!

Előttünk sűrű, sötét fenyves, kietlen magas sziklák tornyosultak, felettünk az acélos hold ragyogott... Mögöttünk négy élet.
Tudtam, valami új kezdődik, valami egészen új! Jóleső izgatottság áradt szét bennem. Hajtincseim szilaj táncot jártak, széles mosolyomban kivillantak hegyes fogaim.
Gazdám nyomában elrugaszkodtam, s suhantunk a mélykék éjszakába, az ismerős ismeretlenbe. Elkezdődött az utolsó utazás, feltehetően az utolsó közös táncunk ezen a földön.
Ahogy a magas fenyőfák között cikáztunk, a farkas lábai nem érték a talajt, izmai megfeszültek, kecses, energikus mozdulataiból áradt az erő...
Utunkon nem találkoztunk senkivel, de figyelmem egy pillanatra sem lankadt. Ez a világ teljesen ismeretlen volt még számomra. Kiszolgáltatottnak éreztem magam. A sok tudomány, tapasztalat, mindaz, amit eddig tanultam, bizonytalanná vált egy szempillantás alatt. De zsebeimben őrzött, apró emlékei az elmúlt életeknek suttogták, ne féljek, ők nem hagynak cserben! A tudás örök érték, semmi sem volt hiába.
Az órák eseménytelenül teltek.
Hamarabb érkeztünk meg a hágókhoz, mint számítottam, nem sokkal múlhatott éjfél. A sziklákat fedő hósipkákról visszaverődő fény kísérteties derengésbe vonta az előttünk terülő várost. Az égen szakadt, fényes fátyolfelhők szaladtak, alattuk formátlan, csipkés hegyek hatalmasodtak fenségesen, egészen a homályba burkolózó horizontig. Ezüst patak kanyargott a völgyben a havas fenyvesek között.

Egy pillanatra megálltam, mélyen beleszippantottam a friss levegőbe és elgyönyörködtem a látványban. Varázslatos ez a világ!
Társamhoz fordultam, aki már felöltötte emberi alakját, határozottan lépkedett a település kapuja felé. Már-már nyitottam a szám, de aztán meggondoltam magam.
Gazdám semmit sem változott. És úgy tűnt, én sem. Hang nélkül indultam tovább a nyomában.