Harmadik fejezet

Írta: Niphrendil

Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar lakott települést találunk. Főleg nem itt fent a világ végén. Az egyik évszakos hágónál egy egész kisvárosra leltünk. Palatetők, vastag gránitfalak, alacsony, zömök lovak. Az ilyen helyeken az emberek mindig bozontosak, tagbaszakadtak és a testüket állatbőrökbe, szőrmékbe bújtatják. Gyermekeik nem ugrálják körül a messziről érkezett utazót a kapuknál, mint más helyeken.

Jobban kedvelem a hegyi népeket, mint a gazdagabb vidékek lakóit. A város láthatólag a hegységen átvezető kereskedelmi utakból élt.

Nem állított meg senki, mikor nem sokkal éjfél után kísérőmmel átléptük a kaput. Az éjjeli őr ugyan felénk pillantott, de semmi érdeklődést nem fedeztem fel rajta. Változik a világ. Nyilván manapság egyre több furcsa szerzet teng-leng a világban.

A vámháztól nem messze találtunk egy kellemes fogadót. A kantin zsúfolásig megtelt utazókkal, itt ragadt kereskedőkkel és helyiekkel.  

Démonom tört utat nekem a pultig, ahol újra szembesülnöm kellett saját változásommal. Nem tudtam kényelmesen rákönyökölni a vasalt falapra. Alacsonyabb lettem. Kénytelen voltam felülni az egyik székké avanzsált hordóra a pult előtt.

Sört rendeltem, kenyeret és füstölt kolbászt. Már meg sem lepődtem, mikor kísérőm, Yaba végtelen mély zsebei egyikéből érméket emelt ki és a pultra helyezte fizetség gyanánt. Így ment ez. Nélküle valószínűleg négy perc alatt elpusztultam volna, és két nap alatt felkopott volna az állam.

Nem ült le, csak szorosan állt mellettem, szinte eltakart a többi vendég elől. Ő persze semmit nem változott. Ugyanolyan magas, ugyanolyan különleges…

Lassan eszegettem a vacsorámat, miközben az embereket figyeltem. Hány év telt el mióta meghaltam? Milyenek lettek az emberek? Erőszakosak? Jámborak?  A régi birodalmak megvannak-e még? Az általam ismert uralkodók élnek, vagy elbuktak mind?

Így első ránézésre nem sok minden változott meg.  Mindenki ugyanúgy sietett a dolgára, nevetett a barátaival, szórta a pénzt, vagy éppen fukarkodott.

 - Valami nem tetszik? – hajolt a képembe egy alkoholtól bűzlő férfi, mire ránéztem.

 - Parancsol? – kérdeztem halkan. Nem értettem mit akar tőlem. Addig észre sem vettem, hogy itt áll mellettem.

 - Azt kérdeztem, mit bámulsz? – magasodott fölém az idegen. Nem lehetett nehéz dolga, mivel majdnem három fejjel magasabb volt, mint én, ráadásul ültem… Éreztem, hogy Yaba megfeszül mögöttem.

 - Rád se néztem – fordultam vissza a vacsorámhoz unottan.

 - Engem bámultál! Ha akarsz valamit, most mondd kölyök! – fröcsögött, és valószínűleg többet is mondott volna, ha Yaba nem lép közénk.

Nem tudtm mit mondott vagy tett, de a fickónak egy percen belül nyoma sem volt.

Azok az átkozott szemek! Nem tudom elrejteni többé a pillantásomat. Valószínűleg gondolataimba merülve bámultam rá. Ezeket az idegesítő szemeket pedig bárki kiszúrná.

Magamban bosszankodva vettem ki egy szobát másnap estig – természetesen kísérőm pénzén -, majd a tömegből szabadulva léptem ki az utcára. Yaba árnyékként követett.

A holdat és a csillagokat mostanra eltakarták a felhők. Ha akartam sem tudtam volna igazi alakomban bóklászni a környéken, a felhőtakaró megakadályozott ebben.

Elnézve a szürke gomolyokat biztosra vettem, hogy hamarosan havazni fog. Havazni fog, és el sem áll jó ideig. Ha pedig így lesz, akkor három napon belül én leszek az egyetlen, aki át tud kelni ezen a hágón.

Tél volt… mikor meghaltam gyönyörű tavasz volt. Ő pedig biztosan tett egy vagy két szál virágot a síromra.

Galen… az egyetlen ember, akiért érdemes visszatérni ide. Vajon most milyen, méláztam. Ő mindig változott, de engem megtalált bárhol, bármikor. Ragaszkodott hozzám. Mindig azt mondta, hogy minket egymásnak rendelt valami különös felfoghatatlan erő. Én ebben nem hittem, de ha őt boldoggá tette, hát hallgattam.

Ha már újra itt kellett lennem, akkor akár meg is kereshetném. Ezzel a külsővel úgysem ismert volna fel, hacsak a kísérőmről nem. Enyhíthetné az unalmamat. Újra velem kalandozhatna.

Tudtam, hogy Yaba önzőségnek tartja ezt. Egyszer megmondta, nyíltan a szemembe, de nem érdekelt. Akkor sem érdekelt. Nem voltam ember, így senki nem várhatott el tőlem emberi érzelmeket.

A kereskedőút kezdetét jelző oszlopok mellett álltam meg végül.

 - Mit gondolsz? – fordultam hirtelen démonomhoz. Meglepődött, ami meg engem lepett meg. Yaba nem szokott fennakadni semmin, bár az is igaz, hogy mióta elkezdtük ezt az újabb életet, akkor szóltam hozzá először.

Lehet, hogy mégis megváltozott… csak neki nem a külseje.

Hajszálai idegesen tekeregtek nyaka körül, miközben felmérte a terepet. Az erős hegyi szél meglobogtatta a köpenyét, csuklyáját. Egy pillanatra megláthattam a homlokáról lefutó fura jeleket, le egészen az orra hegyéig.

 - Ha havazni kezd, még te sem leszel képes átkelni a hágón. Farkasként is kockázatos. Ha elbújik a hold, könnyen ott ragadhatsz a hóban.

Ez igaz volt… de mit csinálhattam volna ott? Az egyetlen igazi érzés, ami tombolt bennem, minden egyes életemben, a mehetnék.

- Holnap éjjel nekivágunk – jelentettem ki, és tökéletesen tudtam, mit gondol.

Letértem az útról, és könnyedén kezdtem felkapaszkodni a sziklákon. Ujjaim teljesen átfagytak a hideg kő érintésétől. Sőt, nem csak hogy átfagytak, de majdhogynem áttetszővé váltak. Mikor fölértem, csak döbbenten bámultam a fura kis pálcikákat. Hol itt az erő? Ezek nem ujjak, hanem póklábak.

A vádlim is olyan vékony volt, hogy jószerével fel se mertem állni. Úgy festettem, mint aki évek óta éhezik, és mindezekhez ezek a megszokhatatlan, betegesen nagy szemek társultak. Szürnyű…

 - Mit szólsz ehhez? – kérdeztem Yabát. A hátam mögött állt, felfogta a hideg szelet. Fekete köpenye falként lengett körül. Csak egy irányban láttam el a horizontig. Arrafelé nem volt semmi, csak hegyek, hosszú sorban. Egymást a végtelenségig követő hósipkák.

 - Tetszik… - Szerettem a hangját. Kellemesen lassan beszélt, és mindig halkan. Mivel én is halk szavú voltam, így egy kívülálló számára úgy tűnhetett, folyton sutyorgunk. Vártam, hogy folytassa, hogy mondjon egy indokot, egy érvet, de csendben volt. Ijesztő. Kevesebbet beszélt, mint régebben, pedig sosem gondoltam, hogy lehet még csökkenteni a mennyiséget.

Fejemet felemeltem, arcomat belefordítottam a szélbe. Szimatoltam. A jeges szél, a tél előhírnöke összeborzolta vállig érő halottfehér tincseimet.

 - Szerezz nekem egy bundát, amíg alszom! – Felfogta, érti, nem válaszol…

Későig kint maradtunk a szikla tetején. Én teljesen szétfagytam, mire pirkadni kezdett. Nehézkesen kihajtogattam elgémberedett és átfagyott lábaimat magam alól, és meglepő ügyetlenséggel lemásztam a szikláról. Ha nem lennék más, mint az emberek, egy ilyen akció után meghaltam volna tüdőgyulladásban. Vagy csak egyszerűen megfagytam volna a hegyen.

Térdnadrág, és egy ujjatlan lenge felsőrész? Még jó, hogy éjszaka az emberek túl részegek, vagy jobb dolguk is van, mint hogy ostobának nézzenek.

Fogaim össze-össze koccantak, miközben bemásztam a pokrócok alá az ágyban. Yaba az ajtóban várta, hogy lefeküdjek.

Magamra hagyott. És itt jött az egyetlen igazi, komoly rejtély, amit soha egyik életemben sem sikerült megfejtenem. Mit csinál a démonom nap közben?